Part 3

– Többet nem is kérdezek. Ön szeretett, csalódott és bánatában világgá szaladt, punktum. Az árnyalatok jelentéktelenek és azért nem is érdekelnek. Sokkal fontosabb, hogy ön megtudja, ki vagyok én. Én báró Paulusz Kamilló vagyok. Ha azt mondom, hogy báró vagyok, ez azt jelenti, hogy legalább is ezer tallér van a zsebemben. Ha kevesebb a pénzem, akkor csak lovag vagyok. Ha meg üres a zsebem, akkor egyszerűen csak hallja maga Paulusz a nevem. Bevallom, hogy tegnapelőtt még szerény táncmester voltam Pozsonyban. A sors azonban úgy akarta, hogy az este éppen abban a pillanatban nyissak be a követek korhelytanyájára, mikor egy kártyás nagyúr, aki már únta a játékot, azt kérdezte a társaságtól, hogy ki tartja egy kártyalapra a bankot. „Tartom én!“ – mondtam. Ha veszítettem volna, kidobattam volna magamat, mert, miként szerencsém volt említeni, egy vörös garas sem volt a zsebemben. Én azonban nyertem és most abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy négy lóval mehetek Bécsbe és Pozsony legszebb szemű leányát tisztelhetem utitársamként. Ennyiből is tudhatja, hogy ki vagyok. Az élet katonája, aki örökös párviadalt vív a szerencsével. Olykor földre terít a vak istennő, olykor azonban én kerekedem felül. Reménylem, hogy most Bécsben végre döntő győzelmet fogok aratni. És reménylem, hogy ön, kedves Magdaléna, ebben nagy segítségemre lesz.

– Én? – csodálkozott Magdaléna. – Hiszen én nem értek semmihez, én csak afféle ostoba, vidéki leány vagyok.

– Ön nem ostoba, csak tapasztalatlan. A tapasztalatlansága csak úgy sugárzik minden pórusából. De ez megfizethetetlen tulajdonság. A tapasztalatlanság bizalmat kelt és nekem szükségem van az emberek bizalmára, mert az én mesterségem az, hogy készpénzre váltom föl embertársaim bizalmát.

Magdaléna nem igen értette ezt a dolgot, de a báró úr nem is magyarázta tovább, hanem se szó, se beszéd, egyszerre csak szájon csókolta a leányt.

– Szükséges, hogy megbarátkozzunk egymással, – magyarázta.

Magdaléna úgy vélekedett, hogy az ő mostani helyzetében illetlenség vagy legalább is furcsaság volna, ha büszkének akarná magát mutatni. Nem is volt hát büszke. Sőt mivel sikerült magával elhitetnie, hogy báró Paulusz mégis csak hasonlít az ő egykori juristájához, könnyes szemmel, de mohó ajkkal vissza is adta neki a csókjait.

Bécsben a Lammban vettek szállást. Paulusz ki akarta bérelni az egész emeletet és csak nagynehezen elégedett meg három szobával.

– Pozsonyban ellopták feleségemnek, a bárónénak nyolc kufferját, – panaszolta a fogadósnak. – Tetőtől talpig ujra föl kell ruháznom. Hozzanak divatárusnőket és varrónőket. Kalapokra, főkötőkre, ruhákra, fehérneműre, csipkére, selyemre, harisnyára és cipőre lesz szüksége… A fodrásznő is jőjjön és az esernyőcsináló is… Női órát, karpereceket és gyűrűket is kell vennünk. Mindent, amire szüksége van egy arisztokrata hölgynek, hogy meg ne szólják az udvarnál.

*

Báró Paulusz Kamilló derék és kellemes úriember lett volna, ha mindig lett volna pénze. Sajnos azonban a tallérok olyan hirtelen olvadtak el a kezében, mint a májusi hó és ha nem volt pénze, akkor többnyire igen alávaló fickónak mutatta magát. Ezért azonban az törjön fölötte pálcát, aki megpróbálta már a nyomorúságot és akkor is meg tudott maradni kellemes embernek.

Ő állandó harcban volt az élettel és mivel az élet nem igen válogatott a bunkósbotokban, amelyekkel fejbe ütötte, tehát Paulusztól sem lehetett megkövetelni, hogy kifogástalan lovag módjára vívjon.

A báró szeretett hamisan kártyázni, de azért a szélhámosság egyéb mesterfogásait sem vetette meg. Mielőtt összeállott volna Magdalénával, széles körben ismert házasságszédelgő volt, mellékesen öreg dámáknak ifjító italt adott és pörlekedő polgároknak udvari protekciót igért, olykor pedig mint a szerelmesek alkalomszerző pártfogója lépett föl.

Tulajdonképpen azért csalta az emberiséget, mert nagyon szeretett volna becsületes ember lenni. Volt egy kedves álma: összeharácsolni annyi pénzt, hogy földbirtokot szerezhessen és hogy tisztességes emberként élhessen tisztességes emberek társaságában.

Egyszer-kétszer már olyan magasra fölkapaszkodott a parton, hogy még csak egy lépést kellett volna tennie és örök időkre szárazon lett volna. Az utolsó lépést azonban sohasem tudta megtenni, a döntő percben mindig visszacsúszott megint a pocsolyába. És szomorú szívvel elülről kezdte megint a kapaszkodást, hazudozásait és szélhámoskodásait.

Bizonyos, hogy az ilyen ember tehetségében valami hiba van. Paulusznak az volt a baja, hogy túlságosan eszes és nagyon is ügyes volt. Ha idegen emberekkel ismerkedett össze, akkor úgy elárasztotta őket a szeretetreméltóságával és az elmésségével, hogy azok azt mondták magukban: no, ez valami nagy lókötő lehet. Ha meg leült kártyázni, akkor olyan szédítő ügyességgel osztotta a lapot, hogy hideg borzongatta végig a partnerei hátát.

Szegény Paulusz úgy járt, mint az egyszeri álarcos ember, akinek valami gazkópé a hátára írta a nevét. Hiába maszkirozta magát bárónak és nagyúrnak, a vízfejű nyárspolgárok is mindjárt tudták, hogy kivel van dolguk. Hiszen ha egy kicsit ostobább és ügyetlenebb lett volna, akkor alkalmasint jobban boldogult volna.

A vidám császárvárosban igen változatos életet éltek ketten Magdalénával. Paulusz leginkább a magyar földesurak társaságát kereste, akik azért jöttek Bécsbe, hogy túladjanak a gyapjú árán. Ha Kamilló úr a kártyaasztal mellé kaphatta őket, akkor nagyon hamar ellátta a bajukat és akkor patakokban folyt a _sampányer-bor_ és Magdaléna gyémántsmukkot kapott…

Kártyán rendesen nyert a báró, billiárdon azonban többnyire vesztett. A Két törökhöz címzett kávéházban katonatisztek tanyáztak, azok tíz tallérral fogadtak meg egy-egy lökést és gyakran egy éjszakán át elszedték a pénzt, amit Paulusz egy héten át összenyert a magyaroktól. Paulusz nagyon szeretett a tisztek közé járni, mert kámerádnak szólították és úgy tettek, mintha elhinnék neki, hogy ő is szolgált a svalizsereknél.

Ha a báró vesztett, akkor Magdaléna gyémántjai megint a zálogoshoz vándoroltak. Ennél is nagyobb baj volt azonban, hogy a báró a pénztelenség napjaiban rettenetesen gorombán bánt a hölgyével.

Magdaléna persze sokkal tudatlanabb volt a világ dolgaiban, semhogy figyelemmel tudta volna kísérni Paulusz hódító hadjáratának győzelmeit és vereségeit; de Paulusz szemében éppen a tudatlansága volt a legnagyobb erénye. A merengőszemű, duzzadtszájú, ártatlan kis birkaarca állandó alibiként és enyhítő körülményként világított a Paulusz Kamilló cinikus és elmés kalandorpofája mellett.

Mindenszentek napja emlékezetes lett Magdaléna életében, mert akkor verte meg első ízben a báró.

Ennek az ifjú Hohenstein herceg volt az oka. A herceg egypár napig úgy viselkedett, mintha szemet vetett volna Magdalénára és Paulusz ezt a biztató körülményt úgy kívánta fölhasználni, hogy a szállóbeli lakásán pezsgős vacsorát és utána egy kis faraó-bankot rendezett a herceg tiszteletére.

Hohenstein megette a vacsorát, megitta a pezsgőt, megnevette Paulusz élceit, egypár bókot is súgott a Magdaléna rózsás fülébe, mikor azonban a házigazda a kezébe vette a kártyát, a hercegnek hirtelen eszébe ötlött, hogy a nagynénje várja és sietve elvonúlt.

Paulusz tajtékzott dühében és mivel úgy vélekedett, hogy Magdaléna riasztotta el ügyetlen viselkedésével az aranyfácánt, a föntebb említett erélyes rendszabályhoz nyúlt.

Egypár nap múlva egy Csanády nevezetű magyar gárdistát mutatott be Magdalénának.

– Reménylem, most ügyesen fogsz viselkedni, – mondta Paulusz. – Ez is gazdag fiú, ha nem is olyan gazdag, mint a herceg.

Afféle nótás magyar volt, szakasztott olyan tremolás baritonja volt, mint Nagy Miklósnak, a pozsonyi jurátusnak. Abban is hasonlított a jurátushoz, hogy bátor és bánatos dolgokat beszélt a haza állapotjáról.

Magdaléna akkoriban a szép gárdista képével aludt el és ébredt föl. Egy nagyszerű, forró és ostoba rögeszméje támadt: hogy Csanády, aki annyira más volt, mint mind a többi ember, meg fogja menteni Paulusztól.

Akkoriban megint sokat gondolt a pozsonyi házra, amelynek csillagos buzogány volt a tetején…

Kamilló bárónak, aki föltétlenül megbízott a barátja gavallérságában, nem volt kifogása ellene, ha Csanády olyankor is tisztelgett a báróné előtt, mikor a báró maga nem volt otthon. És a szép gárdista hasznára fordította Paulusz nemes bizalmát. Gyakran nótázott Magdalénának, még gyakrabban a magyar hazáról beszélt neki.

Egyszer megcsókolta. És ekkor megint bekövetkezett a tavi rózsa csodája. A kis virág hirtelen fölbukott a víz színére és boldogan odakinálta magát a vakítóan lángoló nyárnak.

A nyári dicsőség vagy két hétig tartott. A szép gárdista, aki rendes és komoly ifjú volt, becsületszóra kétszáz tallért adott kölcsön Paulusznak, egy garassal se többet, azután, mivel újabban a katonai szolgálat nagyon is igénybe vette, nem mutatta magát többet a Lamm-fogadó emeletén. Pedig hogy várta Magdaléna, de hogy várta!

A báró megint dühös és goromba volt.

A farsangon egy álarcosbálon voltak a Sperlnél. Paulusz török basának öltözött, Magdaléna pedig francia pásztorleánynak. Magdaléna nem akart táncolni, pedig sokan kérték, hanem keresgélve járt a tarka sokaságban.

Végül megtalálta azt, akit keresett: a szép gárdistát.

Egész csapat katonatiszttel állott együtt a terem sarkában és elmélázva nézte a táncot. Oly szép volt, oly előkelő és ah, oly mélabús.

Magdaléna, a fekete bársonymaszkkal az arcán, dobogó szívvel odasuhant melléje.

És ekkor különös véletlen adta elő magát. Az urak éppen őróla beszélgettek. Hallotta, amint Csanády a nevét említette.

– Magdaléna?… Igen… Egészen kedves… Egy kis rongy; se több, se kevesebb… Hanem azért egészen kedves…

Egy órával később – fagyos, szeles éjszaka volt, – egy francia pásztorleány botorkált végig a Wien folyó partján. Olykor megállott, mereven nézte a hideg vizet, aztán megint tovább ment. Mikor rákiáltott az éjjeli őr, megszeppent és azt kérdezte, hogy hol van a Lamm-fogadó, mert ő ott lakik, de eltévesztette az útat.

*

A magas arisztokráciával és a katonatisztekkel nem lehetett semmi komolyabb dolgot kezdeni, Paulusz úr tehát a bécsi polgársággal kezdett barátkozni.

A gazdag háziurak fiai között voltak becsületes és stupidus gyerekek, akik kitüntetésnek vették, ha tegeződhettek a báróval és ha megcsókolhatták a báróné jószagú kis kezét. Sok pénzt ugyan nem kaptak a szigorú erkölcsű apáiktól, egypár tallér erejéig azonban mégis eret lehetett rajtuk vágni, egy kis baráti kölcsön vagy egy szerény pikéjáték címén.

Paulusz Kamilló keserű szívvel kopasztgatta a burgercsemetéket. Úgy érezte magát, mint a medve, mikor málnát szed.

A tavasszal lecsapott az istennyila.

Kamilló úr parancsot kapott, hogy haladéktalanúl jelentkezzék a rendőrfőnöknél. Egy fölháborodott apa, akinek fia zálogba vitte a családi levesmerőkanalat, hogy az árából virágot vehessen Magdalénának, tette meg ellene a följelentést.

A hatalmas rendőrfőnök _Jupiter tonans_ zordon fenségével fogadta a bűnöst.

– Ön Paulusz Kamilló?

– Parancsára, kegyelmes uram.

– A bejelentő-lapon ön így írta a nevét: Br. Camillo Paulusz. Mit jelent a Br.?

– Br. Brunót jelent, kegyelmes uram. Ez a bérmaapám neve.

– Ön ellen az a vád, hogy jogtalanul használja a bárói címet.

– Tévedés, kegyelmes uram, én sohasem neveztem magamat bárónak.

– De mások annak nevezik. Az egész város bárónak nevezi.

– Ez nekem is föltünt már, kegyelmes uram, de erről én nem tehetek.

– Dehogy nem tehet! Nagyon is tehet! Tisztességes ember tiltakozni szokott az olyan címzés ellen, amely nem illeti meg!

– Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, én önt már egy féltucatszor neveztem kegyelmes úrnak, anélkül, hogy tiltakozott volna ellene. Pedig ön nem kegyelmes úr.

A rendőrfőnök úgy elámult Paulusz szemtelenségén, hogy nyitott szájjal, mereven kinyújtott kezekkel maradt előtte, mint az útmutató. A jegyzőkönyvet vezető irnok pedig halálos ijedtségében a kalamáris fölé görnyedt, mintha bele akarna bújni.

A nagyúr végül mégis levegőhöz és szóhoz jutott.

– Takarodjék! – mennydörögte.

Paulusz borús sejtelmek között vonúlt a szállására. Tudta, hogy a kegyelmes úrral való ügye még nincs elintézve.

Az elintézést megkapta egy óra múlva, mikor is a rendőrség arról értesítette, hogy Magdalénával együtt örök időkre kitiltja a székvárosból. Huszonnégy órájuk maradt a pakkoláshoz.

Paulusz gondolataiban szemlét tartott a nagyobb európai városok fölött. A szemle eredménye lesujtó volt. Alig volt hely, ahol már baja nem akadt volna a rendőrséggel. Végül mégis eszébe jutott valami.

– A temesi bánságba megyünk! Az új ország, sok gazdag ember él ott és senki sem ismeri közülök a nevemet.

Egy nem kicsinylendő geográfiai előnye is volt a bánságnak: közel esett a török határhoz, ha az ember valami nagyobbszabású dolgot művelt, egy-kettőre biztonságba hozhatta a bőrét.

Most már nekiláthattak az útikészülődésnek. A készülődés abból állott, hogy Paulusz eladta Magdaléna ruháit, – az ékszerein már régebben túladott, – hogy némi utipénzhez jussanak.

Keményen rázó parasztszekereken kocogtak végig nagy Magyarországon. Magdaléna útközben azt tapasztalta, hogy Kamilló – talán a sors által reámért megpróbáltatások léleknemesítő hatása alatt – igen jól bánik vele és szépen beszél hozzá.

– Semmit sem ér az ilyen élet, Magdaléna. Torkig vagyok vele… Tudod, mi kellene nekünk? Valahol vidéken egy csinos kis ház, kerttel, baromfival… Rendesen megesküdnénk a pap előtt, azután békében élnénk… A multat elfelejtenők, arról sohasem volna szó… Jóbarátságban élünk Istennel és az emberekkel és tisztességes embereket nevelünk a gyerekeinkből… Ez kellene nekünk, ugy-e, Magdaléna?

Magdaléna nem szólt semmit, a szeme száraz maradt, de a szíve könnyezett. Hát persze, hogy ez kellene neki!

A régi álmai már széttöredeztek, bemocskolódtak, elkallódtak, – de talán még össze lehet szedni belőlük egyetmást, a törmelékekből talán föl lehet még építeni valamit…

*

Mikor már közel érték Temesvárt, stációt tartottak egy faluban. Kamilló úr egyelőre otthagyta Magdalénát és egyedül ment be a városba. Körül akart nézni.

Mire másnap visszajött, már tisztában volt a tervével. Ezúttal nem fog babra játszani. Ezúttal nem fogja a szerencsét sokáig körüludvarolni és körülhajlongni, hanem egyetlen gyors és goromba fogással üstökön ragadja, aztán usgye, ki az országból!…

A támadás a város leggazdagabb polgárának fog szólani, Videczky Flórisnak. Azok után, amiket Paulusz róla hallott, nagyon alkalmas médium. Az ilyen magában élő különc gyanakodó természetű; Paulusznak azért a színfalak mögött kell lappangania, az egész komédia Magdaléna szólója lesz.

Magdaléna, mint tudjuk, vállalta a szerepet. Eleinte úgy mozgott és úgy beszélt, ahogyan a láthatatlan rendező parancsolta. De azután kezdte magát nagyon jól érezni Flóris úr házában. A tisztaság és a nyugalom oly jólesően körülvette, mint az átfázott embert a meleg fürdő. Szeretett volna alámerülni és eltünni ebben a kellemes elemben, hogy Paulusz sohase találjon többet reá.

Sajnos, ez lehetetlen volt. A kalandor keze hosszú és kemény volt és Magdaléna mindig ott érezte ezt a rettenetes kezet a nyakán.

Paulusz addig szorította és taszította előre, míg Magdaléna el nem jutott a temesvári siralomház kecskelábú asztala mellé.

A város három különböző helyén három gyertya viaskodott a sötétséggel és három ember virrasztott az éjszakában. Magdaléna, az auditor és Videczky Flóris.

A két úr a maga puha ágyában feküdt, Magdaléna pedig a siralomház kecskelábú asztalára hajtotta a fejét.

A három emberi test csendesen pihegett. A gondolataik azalatt lázasan cikáztak a holdfényes égboltozat alatt, olykor össze is találkoztak, összeütköztek, kergetőbe vették egymást és menekültek egymás elől, mint az éjjeli madarak.

Az auditor, aki becsvágyó és lelkiismeretes hivatalnok volt, még egyszer, újra átgondolta a bűnügy minden részletét. Visszalépett a multba, mint a festőművész, hogy objektiv távlatból szemlélhesse a kész festményt. Minden rendben volt; a bizonyítékok és a vallomás világosan beszéltek; a bűnös az édesanyjától örökölte a romlottságot, aki csavargó komédiásasszony volt.

Persze, persze, szép lett volna, ha Pauluszt is a rögtönitélő bírák elé állíthatta volna, de mikor az auditor a kezébe kapta az ügyet, sajnos, akkor a kalandor már túl járt a török határon.

Hajnalra a bűnös majd a hóhér kezébe, az irományok pedig a levéltárba kerülnek és a Csákó Magdaléna bűnügye annak rendje és módja szerint el lesz intézve. Ez a gondolat kellemes megnyugvással töltötte be a rendszerető hivatalnok szívét.

Egy pillanatra mégis megjelent előtte Magdaléna ijedt és bájos arca… Az auditor elnéző gyöngédséggel símogatta meg ezt az arcot. Szegény kicsike! Ő igazán jó ember volt és tudott sajnálkozni az ilyenféléken. Vannak jószívű mészárosok, akik gyöngéden megveregetik a kis bocit, mielőtt elvágnák a torkát. De azért persze a mészáros nem hagyhat föl a mesterségével, a boci pedig arra való, hogy elvágják a torkát.

Mikor az auditor ebben megállapodott, édesdeden el is szenderedett…

És Magdaléna –? Ő nem értett meg semmit és nem látott be semmit. Sőt nem is haragudott senkire, inkább megtisztelésnek vette, hogy annyi komoly nagyúr írt, beszélt és tanácskozott az ő dolgában.

Az ő együgyü lelke szakadatlanul önmaga körül keringett, mint a dongó az üvegharang alatt, és kereste a kivezető útat. Tudta, hogy nem fogja megtalálni, de azért csak tovább forgott, egyhangú, síró zümmögéssel. Végül úgy beleszédült és belefásult a sírásba, hogy azt sem tudta már, miért is sír tulajdonképpen.

Ismerős, régi képek siklottak el mellette… A Három perec-utca, a baritonhangú szép jurátus, a pozsonyi fehér ház a búgó galambokkal, a gyermekét szoptató asszony… Mit is akart ő tulajdonképpen ezekkel? Mit is keresett?

Igen, most már tudta, hogy mit: a fehér ház pitvarában akart ülni, a szép jurátus pedig álljon mellette, füstölő tajtékpipával a kezében, és nézze vele együtt a kis pólyásgyereket, akit Magdaléna a térdén tart.

Mikor ezt kisütötte, boldogan elmosolyodott, mert úgy érezte, hogy most már nincs is semmi baj, minden rendbe jött… De azután körülnézett és föleszmélt, Bunkó hóhérra gondolt, aki most valahol a cigánysoron köszörüli a pallosát és ekkor megint szepegni és sírni, keringeni és keresgélni kezdett:

– Mi lesz velem, jaj, Istenem, mi lesz velem!

A virrasztók közül a harmadik, Videczky Flóris, szenvedett legtöbbet. Nyitott szemmel feküdt ágyában, az éjjeli szekrényén két gyertya égett, akár a koporsó mellett.

Mereven nézte a faliórát, a mutatója ijesztő gyorsasággal forgott körbe. Az óra érces, mély zengéssel ütötte a negyedeket. Most háromnegyed öt volt. Most öt. Egynegyed hat…

Flóris valami kegyetlenül fájó feszülést érzett a szívében. A fájdalom minden óraütéssel fokozódott. Irgalmas Isten, meddig tarthat ez még? Meddig bírja ki? Hat óráig! Pontban hatkor – ezt biztosan tudta, – megszakad valami a mellében. A gyötrelmének akkor vége lesz, de neki magának is vége lesz. Abban a pillanatban, mikor Bunkó pallosa lecsap, Videczky Flóris is utolsót sóhajt.

Háromnegyed hat! Még egy negyed óra, még tizenöt perc…

A két gyertya már leégett és kialudt. Flóris valami jéghideg lehelletet érzett. Egész testében reszketett. A foga is vacogott.

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy Valaki van mellette. Nem látta, de érezte. Valaki, aki erősebb mindenkinél. Aki mindent tud és mindent megért és kezében tartja az ő és Magdaléna sorsát. A mult és jövendő ura.

És a lázban szepegő ember viaskodni kezdett ő vele, mint Jákob az angyallal.

Ő pedig enyhén engedett.

– Legyen a kívánságod szerint, ember. Engedek nektek egy második életet. Kezdjétek újra.

Valóság, vagy lázálom volt a második élet? Vagy talán az első volt az? Ha elmúlt – és ma már elmúlt az első és a második is – akkor mindegy, akár valóság, akár álom volt.

*

Azon a hajnalon Videczky Flóris és Csákó Magdaléna álmaiba ugyanegy régi kép világított bele halvány mécsesfénnyel.

Egy szigorú asszonyság, a gazdag vén Grálné, úgy, ahogyan a családi képek ábrázolják, a bőrkarosszékében ül és fehér harisnyát köt… Mellette a kopasz vén papagálya rosszkedvűen mondogatja: filou!

Az asztalnál két engedelmes kis fiú ült és csámcsogva itta a csokoládékávét. Közbe lelkes pillantásokat vetettek az ezüstkosárban levő holipnikre.

Grálné hol az egyik, hol a másik fiúcskát nézte. Szegény kis atyjafia volt mind a kettő és ő elhatározta, hogy egyiket közülök úrrá fogja tenni és ráhagyja a nagy Grál-vagyont.

De melyiknek hagyja, Videczky Péternek vagy Csákó Pistának? Egyik lehet csak örököse, mert a Grál-vagyonnak együtt kell maradnia.

Végül is azt a kivezető útat találta, hogy döntsön a sors közöttük. A földre ejtette a kötőpamutját. Amelyik fiú fölveszi és visszaadja neki, azé lesz a vagyon.

A pamutgombolyag végiggurult a szőnyegen. A kis Videczky nem látta meg, ő éppen kíváncsian és némileg megszeppenve nézte a kövér darázst, amely a csokoládés csészéje körül zümmögött. A kis Csákó azonban tüstént meglátta a gombolyagot, föl is vette, oda is adta a néninek.

– Isten így akarja! – mondta Grálné.

És mivel egy kissé mégis sajnálta a kis Videczkyt, a kijáró két holipni mellé még egy harmadikat is adott neki.

A kopasz papagály is beleszólt a dologba, mondván: filou! – Ez Videczky Péternek szólt, aki boldogan majszolgatta a holipnijét.

Csákó Pista kissé irigykedett a rokonára. Persze, akkor még nem tudta, hogy ő a holipniért három városi házat, öt bánáti tanyát, készpénzben pedig hatvanezer tallért fog kapni.

Ötven esztendővel az emlékezetes csokoládés ozsonna után kezdődött:

Magdaléna második élete

A pozsonyi városi árvagyám beszólította özvegy Huber Gáspárnét a Három perec-utcából.

– Mondja, Huberné, tud maga gyerekkel bánni?

Ez a kérdés tulajdonképpen sértő lett volna egy tisztes polgárasszonyra nézve, aki megszokta, hogy embertársai igénybe vegyék az ő segítségét a születés első pillanatától elhalálozásuk órájáig, Huberné azonban mégis erőt vett magán, mert tudni akarta, hová akar kilyukadni az árvagyám.

Ennyit válaszolt csak:

– Hogy tudok-e gyerekkel bánni? Én, aki Isten segedelmével öt gyereket neveltem föl? Nézze meg őket, tekintetes úr, ha nem hisz a szavamnak, valamennyien itt vannak Pozsony városában, egészséges, szófogadó, istenfélő gyerekek, a legkisebbik is maga keresi már a kenyerét, inas a Zapfl uram suszterműhelyében, igaz, hogy többet tehetnének az édesanyjukért, de hát a mai fiatalságnak más jár az eszében, hiszen a példaszó is azt mondja…

Az árvagyám az asztalra csapott.

– Hallgasson már!

– Van talán egy örökbe fogadni való árva? – kérdezte Huberné meghökkenve.

– Van egy árvánk, de az nem örökbe fogadni való, legalább nem magának való, Huberné, mert a híres nemes Csákó-familiából való és bár még csak karonülő baba, mégis nyolcezer tallér évi jövedelme van. Érti?

Huberné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, hát mit csinál az a szegény féreg annyi pénzzel?

– Az az én gondom lesz, – válaszolt a gyám szigorúan. – A kisleányt az én feleségem fogja fölnevelni. A feleségem a csallóközi Csupor-familiából való leány, szegről-végről rokona is a Csákó-családnak és a pozsonyi gróf úr meg a prépost úr tisztességesnek tartják, hogy a kis árva rokonháznál nevelkedjék. Most az a kérdés, Huberné, hogy el akar-e maga szegődni hozzánk a kis leány mellé. Pesztrája van már a gyermeknek, magának csak az volna a dolga, hogy a pesztrára vigyázzon.

Huberné polgárasszony volt, sőt egy kis háza is volt a Három perec-utcában, midőn azonban megértette, hogy minő szép bért kinálnak neki, megalkudott patricius önérzetével és elfogadta az árvagyám ajánlatát. Azt mondta, hogy nem is annyira a bérért teszi, mint inkább a túlvilági jutalomért, melyet a vallás az árvák érdekében buzgólkodóknak kilátásba helyez. Mellékesen pedig már fortyogott benne a buzgalom, hogy ráncba szedje a pesztonkát, akit ugyan nem ismert, de akit előlegezett bizalmatlansággal máris bestiának minősítette.

Hárfás úr, a városi árvagyám, bevezette Hubernét a feleségéhez.

A kis Csákó Magduska ott feküdt a diványon. Mellette állott a pesztra és fenkölt arccal legyezte a gyermek arcát. Huberné összecsapta a két kezét és olyan hangon, amelyen nagymisén a haleluját éneklik, kiáltotta:

– Jézus Mária, Szent József… hát ez gyermek? Hiszen ez nem földi gyermek, hanem mennybéli angyal! Szakasztott olyan, mintha a nagytemplom oltárképéről szökött volna ide! Éppen olyan szőke és olyan édes. És milyen kövér a kis combja! Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ennek a gyönyörűséges kis jószágnak nincs már se apja, se anyja…

Nem folytathatta, mert Hárfásné asszony berohant az ajtón és újdonsült nevelőanyai tisztjének első buzgalmában így szólt Hubernéhoz:

– Hát megbolondult maga, asszonyság, hogy így kiabál? Nem tudja, hogy árt a gyermek egészségének, ha megzavarják az álmát?

Huberné különben önérzetes, sőt harcias asszonyság volt, de egyszersmint igazságszerető is volt és mivel érezte, hogy ezúttal hibázott, hát nem is vette föl az eléje dobott keztyűt, hanem töredelmesen sóhajtott és ég felé emelte a szemét, mintha bocsánatot akarna kérni a jó Istentől, hogy szinte majdnem megzavarta egy apátlan, anyátlan árva álmát.

*

Hárfás uram a következő hónapban lemondott a városi hivataláról. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni, mondta és a kis árva vagyonának gondozása valóban sok dolgot is adott neki.

Úgy látszik, hogy Hárfásék akkoriban valami ismeretlen rokonuk után örökséghez jutottak, mert kezdtek urasan élni. Nem szórták a pénzt, de urasan éltek. A tekintetes asszony selyemruhában járt, a tekintetes úr pedig fogatot tartott.

A kis árva ugyan igen jó színben volt, Hárfás azonban, aki féltő gonddal vigyázott nevelt leányának egészségére, mégis úgy találta, hogy a vastag városi levegő nem jót tesz neki és azért húsz esztendőre kibérelte a Csapi-út elején levő kis kastélyt.

Ez a ház, amelynek pitvarára vastag szőlőtő kúszott föl és tetőgerincét csillagos buzogányok ékesítették, régóta lakatlan volt már, a gazdája valami hőbörtös mágnás volt, aki állandóan Bécsben élt.

Itt cseperedett föl a kis Magdaléna. Meg kell engedni, hogy Hárfásék tejben-vajban fürösztötték és a széltől is megóvták volna kis arany csibéjüket. Ha kocsikázni vitték, akkor a hintóban mellette ült a nevelőanyja, szemben vele Huberné, a bakon pedig a pesztonka.

Ha szeszélyei lettek volna Magduskának, azokat is teljesítették volna, a kisleánynak azonban nem voltak szeszélyei, csodálatosan szerény és szelid gyermek volt. Egész Pozsony városa ismerte és szerette. A prépost úr lelkipásztori kötelességének tartotta, hogy időközönkint meglátogassa a kis árvát. Ilyenkor mindig ajándékot hozott neki, hol virágot vagy gyümölcsöt a kertjéből, hol mézet a méheséből.

Később mestereket járattak Magduskához. Nem tanult valami könnyen, de szorgalmas és rendes gyermek volt és egypár esztendő múlva már tűrhetően fecsegett németül és franciául és jól is zongorázott.