Part 4

Legtöbb kedve és tehetsége a tánchoz volt. Olyan könnyedén, olyan kecsesen és annyi szenvedéllyel táncolt, mint valami holdvilág-tündér. A tánc különben öröklött tehetsége volt, mert az édesanyja a bécsi opera ballerinája volt, persze csak addig, míg Csákó úr, aki ifjú éveiben a nemesi testőrségnél szolgált, meg nem szerette, feleségül nem vette és földesasszonyt nem csinált belőle. (Ez különben családi titok volt, amelyről mostanában csak Hárfásék tudtak, ők pedig óvakodtak attól, hogy tovább adják, mert hiszen ilyen dolog tönkretehetné egy leányzó egész jövőjét.)

Magduska táncmestere egy Paulusz Kamilló nevű ember volt, egy kalandos léhűtő, aki sokféle vizeken evezett már és legújabban Pozsonyban jutott zátonyra. Paulusz ártalmatlan ember volt, csak sokat hazudozott, azt állította, hogy ő valaha svalizsertiszt volt és fogadkozott, hogy egyszer még földesúr lesz belőle. Magduska sokat nevetett rajta és olykor egy fél tallért ajándékozott neki, vagy beprotegálta Hárfás bácsinál egy-egy viseltes kabát erejéig.

Magdaléna igazi élete a tizenhetedik születésnapjával kezdődik.

Ezen a napon egy láthatatlan tündérkéz megérintette a leány szívét, a szíve ekkor édesen zengeni kezdett, a harmónikus zsongás, amelytől a kisleány eleinte nagyon megszeppent, dallá erősödött és ez az élet dala volt.

A nevezetes napon, – ah, mily gyönyörű, nyári verőfényben ragyogó nap volt! – Hárfásék a nevelt leányuk tiszteletére majálist rendeztek az Au-ban.

A tekintetes úr gavallérember volt és táncosoknak meghívta az országgyűlési ifjúság szinejavát. Bécsből két magyar gárdista is jött extrapostán. (Ezt Fieber mézeskalácsosmester jelentette Hubernének, aki a szomszédja volt a Három perec-utcában.) A gazdag leány híre, mint a hársfavirág szaga, messziről vonzotta a méheket.

Huberné adta reá „az ő gyönyörűségére“ a soktunikás fehér tüllruhát, amelyet a híres pozsonyi Katzbauer-nővérek külön a majálisra varrtak…

A derék Huberné akkor persze már nem volt Magdaléna dadája, hanem megint a Három perec-utcában lakott és jurátusokat tartott kvártélyon, nevezetes napokon azonban, így disznóöléskor, a tekintetes úr nevenapján vagy szappanfőzéskor, mindig megjelent a Csapi-úti házban, hogy tettel és jó tanáccsal bizonyítsa szolgálatkészségét és hogy végül egy fazékkal vagy egy batyúval a hóna alatt vonúljon haza az urasági konyhából a Három perec-utcába.

Huberné kiszedte a papilottokat Magduska loknis hajából, azután összecsapta a két kezét és az ő halelujázó hangján úgy elkezdett visítani, hogy a legények odakünn az oltóvödrök után szaladtak, mert azt hitték, tűz van.

– Jaj, édes gyönyörűségem, milyen szép vagy te! Isten bocsássa meg a bűnömet, de le tudnék előtted térdepelni, mint a festett Szent Cecilia előtt a főtemplom oltárán. Ha meglát így az én kvártélyos jurátusom, szegény Nagy Miklós, megszakad a szíve a szomorú boldogságtól. Szegény ördög már is úgy oda van a sok epekedéstől, meg a nagy szerelemtől, hogy nem tudom, mi lesz még vele. Nincs annak se éjjele, se nappala, mindig csak verseket ír, néha meg egész nagy papiríveket telifirkál a te neveddel, Magda, Magdaléna, Magduska, lángoló szíveket és szomorú fűzfákat rajzol melléje, ha meg megereszti a szép hangját, akkor olyan szomorú nótákat énekel, hogy sírva fakad minden vászoncseléd a Három perec-utcában.

Huberné azzal hirtelen fölkapott vagy négyet-ötöt a szoknyái közül, az utolsónak zsebéből kivett néhány aranyszegélyű, rózsaszínű papirlapot és odaadta Magduskának.

– Na, lelkem, egypárat megint elcsentem a versei közül.

_Magdalénához, Egy érzéstelen szép márványképhez, Reménytelenség búcsúsóhaja_ volt a költemények címe.

A versek nagy művészettel voltak leírva, a sorok kezdőbetűit piros tintával rajzolta a szerző.

Látásból Magdaléna jól ismerte a Huberné kvártélyos úrfiát. Alkonyatkor vagy vasárnap délután csak ki kellett néznie az ablakon, hogy ott lássa a ház előtt a szép és szomorú arcú ifjút. Úgy állott ott, mint valami hirdetőtábla, a homlokára volt írva: én szerelmes vagyok.

Azelőtt megesett, hogy a fiatal úr holdvilágos éjszakán ott nótázgatott a Magduska ablaka alatt, a tekintetes úr azonban nem szerette az ilyeneket és egy ízben szigorú trombitahangján lekiáltott a szerelmesnek, hogy hallja, öcsémuram, becsülje meg jobban az én tisztes házamat.

A jurátus familiája ellen ugyan nem eshetett kifogás, mert a híres nagybükkönyi Nagyok közül való volt, a baj ott volt, hogy már a hetedik nagyapja túladott a dominiumán és az ilyen szegény fráter ne vesse a szemét a város leggazdagabb leányára.

– Ő is ott lesz? – kérdezte Magdaléna halkan.

Mert ha egyebet nem is, valami forró és részvétteljes kíváncsiságot mégis csak érzett a jurátus iránt.

– Persze hogy ott. A tekintetes úr meghívta mind a jurátusokat. Két napja fényesíti már a csizmáját és ma délutánra odarendelte a Havranek borbélyt, hogy fölsüsse a haját. Aranyrojtos új nyakravalót is vett magának…

Mikor Magdaléna a bácsi és a néni kíséretében az Au-ba érkezett, a vendégek megéljenezték, a cigánybanda pedig rázendítette a gránátos-indulót. Sok embert mutattak be neki, de ő egyiket sem látta, ő egyáltalában nem látott, nem hallott semmit, csak irult-pirult és rettenetesen szégyelte magát, mert ez volt az ő első szereplése a nyilvánosság előtt.

Csak akkor szedte össze magát és akkor kezdte gyors és alamuszi leánypillantásokkal a fiatal urakat mustrálgatni, mikor már ozsonnánál ültek a nagy lombsátor alatt, amelyet a tekintetes úr építtetett külön ez alkalomra.

Ozsonna után, miután a prépost úr egy könnyfakasztó, szép orációval köszöntötte Magdalénát, megindult a tánc és az ünnepelt leányzó első táncosa ő volt, a Huberné kvártélyos jurátusa. Igazán csinos fiú volt és az aranyrojtos nyakkendője, meg a göndörre sütött haja jól illett a barna magyar arcához. Jól is táncolt, bánatosan, elmerengő méltósággal, miként ez egy hona állapotján búsúló jurátushoz illik. Nagy Miklós különben úgy meg volt hatva, hogy egy okos szó nem jött ki a száján, csak sóhajtozott és forgatta a szomorú, nagy szemét.

Magdaléna második táncosa egy bécsi gárdista volt, egy Csanády nevezetű. Ő is szép fiú volt, a párducbőrével (akkoriban a gárdisták bálban is alkalmatosnak találták a párducbőr-viseletét) és az Apolló-combjaival jobban is tetszett Magdalénának, mint a Huberné kvártélyos jurátusa.

Paulusz Kamilló is ott volt a majálison, persze csak mint néző, – maga is eljöhet, amice! mondta neki azelőtt való nap a tekintetes úr. A táncmester a muzsikusokkal ült egy asztalnál. A siker, amit tanítványa aratott, oly büszkévé tette, hogy később tökéletesen leitta magát. A bőgőhordó cigány vitte haza a hátán.

Az Au-ban tartott majális talán mint az esztendő legsikerültebb pozsonyi mulatsága élt volna tovább ama nemzedék emlékezetében, ha éjfél táján sajnálatos botrány nem történt volna, ami sok izgalomra, pletykára, sőt még véres duellumra is alkalmat adott.

Vacsoránál ugyanis Csanády, a szép gárdista, akinek mindössze csak két napi szabadsága volt és akinek ennélfogva igen sietős lehetett a dolga, rajta-rajta! tempóban kezdett udvarolni Magdalénának. Ő a gáláns Bécs tanítványa volt és azt a bevált módszert alkalmazta, hogy sorra vette hölgyének egyes testrészeit és azokat költői hasonlatok segítségével kellő világításba helyezte.

Azt mondta:

– A nagysám haja olyan, mint a selyemféreg fonatja. A szeme bogara olyan, mint az esthajnali csillag, a bőre olyan, mint a liliom levele…

Nagy Miklós, aki Magduska balján ült, növekedő fölháborodással hallgatta vetélytársának ledér bókjait. Szerelmi bánatát még gyötrelmesebbé tette hazafias keserűsége, mert ebben a hetyke katonában ő a gonosz Ausztria-Bécs megszemélyesítőjét látta.

Csanády azalatt fokozatosan lejebb haladva, végül elérkezett a Magduska lábacskájához. És az ő merészsége még ettől sem riadt vissza.

– Olyan parányi lábának tetszik lenni, mint a piskóta, – mondta.

De ezzel már betelt a mérték. A jurátus, aki eddig némán és szomorúan ült a helyén, most a haragtól bíboros arccal fordult Csanády felé.

– Tiszt uram, – mondta élesen, – ilyesmi divat lehet a bécsi német dámák közt, de nem divat magyar honleányok körében. Mert a magyar hölgy büszkesége nem a lába, vagy valamely egyéb testrésze, hanem nemes lelkületének eszményisége.

Erre a rendreutasításra már akkor készült, mikor Csanády még a Magduska karjánál tartott, tehát volt ideje elmélkedni és azért is sikerült olyan szépen a mondása.

A gárdista elsápadt, majd a párduckacagánya alá nyúlt és egy zsinóron függő négyszögletű üvegdarabot vett elő, amelyet a jobbik szeme elé tett és nagy művészettel fogott meg a pofacsontjával és a szemöldökével. Azon keresztül nézte le a jurátust, miközben így szólt:

– Ejhah! Ez az ifjú tintanyaló talán leckét merészel nekem adni?

– Olyan leckét is kaphat ön a tintanyalótól, hogy nemcsak tinta, de vér is folyik a porondon, – mondta sötéten a jurátus.

– Helyes, – mondta a gárdista, – tudok egy csöndes helyet a pozsonyi szőlők fölött, ott holnap reggel közös sétát tehetünk.

A jurátus hideg főhajtással válaszolt.

Ebből föltünés lett. Az urakat fölizgatta, a hölgyeket megijesztette az eset.

Másnap egész Pozsony a Hárfásék majálisán történt skandalumról beszélt. Sokan, – különösen azok, akik joggal elvárhatták volna, hogy a tekintetes úr őket is meginvitálja, ami azonban érthetetlen módon nem történt meg, – sokan eltúlozva és kiszínezve mondták tovább az esetet.

Hárfás uram már korán reggel elment Csajághy követ úrhoz, aki mellett Nagy Miklós patvaristáskodott, hogy jelentést tegyen neki a dologról. A nagyhatalmú férfiú egyébként igen gorombán bánt a patvaristájával, azt azonban semmiképpen sem volt hajlandó eltűrni, hogy más is bántsa az ő jurátusát, azért lángoló haraggal rohant a policájra, hogy a Tripartitumnak a nemes ember testi épségére vonatkozó szakaszait idézze és hogy sűrű asztalcsapkodás között követelje a duellum megakadályozását.

A policáj megtette azt, ami tőle telt: egy városi darabontot állított a Nagy Miklós perec-utcai kvártélya elé. Mivel azonban meg volt írva a sors könyvében, hogy Magduska piskóta-lábáért mégis vérnek kell folynia, tehát a jurátus reggel átmászott a Fieber szomszéd udvarába, onnan kisurrant a hátsó utcába, onnan pedig kiment a szőlőhegyre, amelynek egyik félreeső helyén megtartották a páros viadalt.

A lovagias mérkőzés ugyan a gárdista győzelmével végződött, de a győzelem gyümölcseit mégis a jurátus szedte.

Nagy Miklós ugyanis a duellumban olyan érdekes sebhelyet kapott a homlokára, amelynél érdekesebbet semmiféle regényhős nem kívánhatott volna magának. A vágás, amelyre ő később fürtjeinek diszkrét elrendezésével irányította a közönség figyelmét, kecses ívalakban futott végig a homlokán és némelyek azt a megfigyelést tették, „hogy bíborvörös lesz, valahányszor indulatba jön az ifjú.“

– Egy hölgyért kapta, – mondták az emberek az utcán, miközben könyökön taszították egymást, – egy hölgyért, akinek becsületét megvédte egy pökhendi katonatiszttel szemben.

A bikahangú Csajághy szinte büszke lett az ő jurátusára.

– A kölyök jól odamondogatott annak a bécsi harkálynak. Igaz magyar fi ilyen hangon beszéljen a bécsiekkel! Nem is tanulhatott egyebet az én házamban.

Az esetet idővel még kiszínezték és kimélyítették. A távlatból szegény Csanády a feslett és zsarnoki Ausztria, Nagy Miklós pedig a lovagias magyar nemzet bajvívójává lett.

Miután ő szent felsége legkegyelmesebb elhatározásával szétkergette a pozsonyi országgyűlést, Csajághy uram hazafias szereplésének színhelyét áttette szülő vármegyéje gyűléstermébe, a jurátusa azonban elszegődött bojtárnak egy pozsonyi fiskális mellé és a városban maradt. Nem tudott ő már Magdalénától távol élni.

A rákövetkező farsangon a jurátusbál volt az első pozsonyi mulatság. Nagyon szép bál volt, csak a kvádrillnál támadt némi zavar, ami érthető is, mert nem Paulusz rendezte a táncot. Paulusz Kamilló még az ősszel összekerült egy csomó italos követtel, akik nem ismerték és úrnak nézték, azoktól egypár ezer tallért nyert kártyán, azóta báró lett és Bécsben élt.

Magdaléna a jurátusával táncolta a négyest.

– Hej, Magda nagysám, miért nem szegény leány nagysád! – sóhajtotta Nagy Miklós.

– Mért szeretné ön, ha szegény leány volnék?

– Mert akkor mondhatnék nagysádnak valamit.

– Érdekelne megtudni, hogy mit mondana nekem ön?

– Ha szegény leány volna, egészen szegény – bocsásson meg a vakmerőnek tetsző föltevésért – ha bár cselédleány volna, akkor azt mondhatnám nagysádnak: légy az én királynőm, az én istennőm…

Magdaléna mélyen elpirult, de nem a haragtól. Kissé elgondolkozott.

– Nagy úr, én ugyan nem vagyok szegény leány, de azért megengedem önnek, hogy úgy beszéljen velem, mintha az volnék.

Egész Pozsony helyesléssel fogadta a szerelmi regény megnyugtató befejezését, az egy Hárfás bácsi kivételével, aki annyira dühbe jött, hogy majd megütötte a guta.

Egy hétig mindig azt kiabálta, hogy ő tiltakozik a házasság ellen, Magdalénának három-négy esztendő előtt gondolnia sem szabad a férjhezmenetelre és hogy a jurátus egy ravasz pénzvadász, Magduska pedig háládatlan kigyó.

Ezt senki sem értette, pedig a tekintetes úr szempontjából nézve a házasság tényleg korai volt még, mert ő, mint Magdaléna gyámja, ugyan elég csinos birtokot szerzett magának Sopronmegyében, de új kastélyt is szeretett volna építeni és ahhoz legalább is még három-négy esztendőre lett volna szüksége. Most már mehetnek az ócska kúriába lakni.

Az esküvő azonban mégis megvolt.

A prépost úr eskette az ifjú párt és a pozsonyi gróf is megjelent, aranyos üveghintón, fullajtárokkal és papagályzöld huszárokkal. A városi céhek pedig, Fieber mézeskalácsos vezetése alatt, sorfalat állottak a főtemplomtól a Csapi-út elejéig. És mindenki azt mondta, hogy sohasem látott még olyan összeillő szép párt.

Az esküvő után Nagy Miklós azt a gyöngédtelenséget követte el, hogy meg akarta tekinteni Hárfás bácsi számadási könyveit – micsoda könyveket? hördült fel a tekintetes úr, – mintha a gyám nem is magyar nemesember, hanem holmi fizetett cseléd lett volna.

Ezen örökre összevesztek és Hárfásék, a háládatlanság fullánkjával a szivükben, elvonultak a sopronmegyei birtokra.

Az ifjú házasok a Csapi-úton levő kis kastélyban rendezkedtek be.

Magdaléna a közhangulat nyomásának engedve, lett a Nagy Miklós felesége, az esküvő után azonban nagyon beleszeretett az urába. A szerelem, mint valami gyönyörü meglepetés jött reá és a fiatal asszony testét-lelkét lenyügöző, forró és ujjongó boldogsággá fokozódott.

A föld, amelyen eddig járt, hirtelen megnyilt a lába alatt és ő édes rémülettel, ész nélkül zuhant a tüzes mélységbe, ahol minden semmivé lett, csak a szerelem lobogott és világított titokzatosan.

Olyan boldog volt, hogy szinte megrémült a túlnagy boldogságától. Hogyan érdemelte ő ezt meg?

Miklós is szerette az asszonyt, nagyon szerette, de azért nem feledkezett meg a hazáról sem. Ez neki mindig nagy gyöngéje volt. Sőt mivel most már szögre akaszthatta a prókátorságot és nem kellett tyúkpörök után futkosnia, az ideje javát a közügyeknek szentelte. Sűrűn szónokolt a vármegye termében és a közönség szívesen hallgatta, mert a szép baritonhangja kellemesen rezgett a honfibútól, a kondor fürtöktől körülfogott homlokán pedig nemes ihlet világított. A leglelkesebb hallgatója persze Magdaléna volt, aki a boldog hitves büszke alázatosságával ült a karzaton.

A Csapi-úti házban akkoriban sűrűn láttak vendégeket. A vármegye híres férfiai – egy izben a pozsonyi gróf is eljött – körülülték Magdaléna asztalát, sokat ittak és politizáltak és senki sem kételkedett benne, hogy Nagy Miklósból egyszer még nagy ember lesz.

Két évig igen boldogan éltek. Magdaléna mind szerelmesebb lett, Miklós úr pedig meghízott egy kissé.

Két év mulva megjelent náluk Tihanyi Judit.

Judit távoli rokona volt Miklósnak. Valószínü – bár ez a kérdés sohasem tisztázódott – hogy süldőleány korában szerelmes volt a délceg jurátusba, sőt nem lehetetlen, hogy gyerekfővel el is jegyezték magukat egymásnak. Később azonban, mint mondani szokás: „az élet elválasztotta őket egymástól“.

Magdaléna akkor hallotta először a leány nevét, mikor az hirtelen árvaságra jutott.

– Mi lesz most már a nyomorulttal? Adósságnál egyebet nem hagyott reá az apja, – mondta Miklós úr.

– Istenem, hát mi legyen vele? – heveskedett Magdaléna. – Hozzánk fog jönni, punktum.

Akkoriban így szokták megoldani az árvaügyeket és Magdaléna boldog volt, hogy eltalálta urának egy gondolatát.

A „kis árva“, akit az asszony anyai szívére akart ölelni, egész fejjel magasabb volt Magdalénánál. Túl volt már első fiatalságán, de azért szép darab nő volt, olyanféle, mint a görög tragédia muzsája. Bár láthatólag az volt az igyekezete, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el vendégszerető rokonai házában, mégis olyan feltünő jelenség volt, hogy betöltötte az egész házat, sőt mondhatnók: a fél várost. A szegény kis Magdaléna ijedten lapult meg mellette.

Tihanyi Judit azokhoz a nőkhöz tartozott, akikről azt lehetne mondani, hogy kizárólag csak férfiaknak való nők. Az asszonyok ugyanis mindenkor leküzdhetetlen bizalmatlansággal fogadták, a férfiak azonban, az öregek épp úgy, mint a fiatalok, szívesen legeltették tekintetüket a klasszikus profilján és szívesen melegedtek a szép szeme tüzénél.

Judit Magdalénával szemben szinte alázatosan viselkedett.

Miklós úrral szemben a hideg és méltóságos tartózkodás modorával tüntetett. Ha magán érezte Miklós úr tekintetét, akkor valami mélabús mártir-vonás jelent meg arcán és ha Miklósnak érzékeny lett volna a lelkiismerete, akkor lelkiismereti furdalásokat érezhetett volna.

A vicispánné, aki nagyon okos asszonyság volt és szerette Magdalénát, egyszer így nyilatkozott:

– Lelkem, én kidobnám azt a lyányt a házamból.

– Már mért dobnád ki? – csodálkozott Magda.

– Azt nem tudom, lelkem, de azért mégis kidobnám.

Judit szintén nagyon szerette a hazát. Híres politikus-családból származott – az apjaura el is politizálta a dominiumát – és amit szépet és lelkeset valaha írtak a hazáról, akár versben, akár prózában, azt ő mind betéve tudta.

A vicispán – ellentétben élete párjával – nagyon szerette a leányt és azt mondta, hogy olyan, mint a Patrona Hungariae.

A Csapi-utcai politikus-vacsoráknak Tihanyi Judit lett a muzsájuk. Ha megjöttek az úri vendégek, kezet csókoltak Magdalénának, azután mohón körülnéztek: hol van a kis Patrona? Voltak az urak közt nagyállású férfiak, híres patrioták, akik félig tréfásan, de félig komolyan, közügyeikben véleményt és tanácsot kértek Judittól. Judit meg is felelt nekik – félig tréfásan, félig komolyan, leányzóhoz illő kedves elfogódással – és Miklós úr szeme ilyenkor fölragyogott. Láthatólag nagyon büszke volt az ő szép és eszes hugára.

Magdaléna, aki az ilyenfélékhez annyit se értett, mint a tyúk az ábécéhez, csöndesen a himzése fölé hajolt – örökösen himzett – és azt mondta magában: Jaj, Istenkém, de ostoba is vagyok én ezek mellett!

És szinte szepegett, hogy egyszer majd mások is meg fogják tudni, hogy milyen ostoba ő.

– Lelkem, én mégis kidobnám azt a lyányt! – súgta neki a vicispánné.

Egyszer azután különös dolog adta elő magát. Magdaléna ozsonnán volt a vicispánnénál. Abban állapodtak meg, hogy estefelé Miklós majd érte küldi a hintót. Mivel azonban a többi dámák korábban mentek szét, Magda nem várta meg a kocsit, hanem gyalogszerrel tipegett haza a Csapi-utcába. Hiszen nem is volt messzi.

Otthon keresztül sietett a lakáson. A Miklós ajtaja előtt megállott. Beszédet hallott belülről. A Judit zengő mély althangja:

– Vagy mindent, vagy semmit!

– Tehát: mindent! – szólt Miklós.

Magdaléna elmosolyodott. Micsoda bolondos dolgokat beszélnek azok?

Valamelyik cseléd megpillantotta az asszonyt és hangosan ráköszöntött. Mire Magdaléna benyitott a szobába, már egyedül találta odabenn az urát. Miklós ott állott az ablakban és nyugodtan szívta a meggypiros, karcsúnyakú tajték-pipáját.

– Ilyen korán véget ért az asszonydiéta? – kedélyeskedett a gazda.

Magda az ámbitusra szolgáló másik ajtót nézte…

– Egyedül vagy? – kérdezte elborult arccal.

– Egyedül, édesem. Egész délután a hétfői beszédemre készültem.

– És Judit hol van?

– Igazán nem tudom. Egész délután nem láttam. Talán a szobájában…

Magdát egyszerre hideg rémület és undor fogta el, mintha varangyot érzett volna a kezében…

Vacsoránál csak hárman voltak. Azok ketten vidámak és tüntetően fesztelenek voltak. Magdalénának azonban úgy rémlett, mintha Judit klasszikus vágású vonásait valami meleg, merengő kifejezés puhítaná meg, és mintha Miklós úr állhatatosan kerülné a huga tekintetét.

– Jézus Mária, mit akarnak ezek velem? – rémüldözött magában az asszony.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy nyiltan szóba hozza a délutáni dolgot. Megkéri őket, mondják meg neki, hogy mit akarnak vele. De persze még sem volt hozzávaló bátorsága.

Az éjjel nem igen aludt Magdaléna. Másnap azonban már tudta, hogy mit kell tennie. Az ura azelőtt többször is példálódzgatott vele, hogy jó volna egyszer Bécsben farsangolni. Magdaléna eddig hallani sem akart ilyesmiről, most azonban maga hozta szóba. Mégis meg kellene egyszer nézni azt a híres várost. Ott legalább „lát valamit“ az ember és Miklós is hasznos összeköttetéseket szerezhetne.

Miklós mindenbe beleegyezett. És ami furcsa volt: a dolog meg sem lepte.

– Amint akarod, kedves.

Később azt kérdezte:

– És – kit vigyünk magunkkal?

– Zsuzsit meg Palkót. Judit itthon marad és rendben tartja a házat.

– Jó lesz, nagyon jó lesz! – hagyta rá Miklós.

Judit sem mutatott semmi meglepetést, mikor beavatták a tervükbe. Maga pakkolta Magdaléna holmiját.

– Szép ruhákat vigyél, Magdaléna. Azt akarom, hogy egész Bécs beleszeressen az én Magdusomba.

Az asszony csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor az ötlovas útihintó már elhagyta a pozsonyi várhegyet. Úgy érezte, hogy valami nagy veszedelemtől menekült meg.

Bécsben a Lammban vettek szállást, amely teli volt magyarokkal. Különben az egész város teli volt magyarokkal. És mivel Bécsben csak az ment úrszámba, akinek pénze volt és mivel minden magyar ember úrnak akarta magát érezni, tehát ész nélkül szórták a pénzüket.

Palkó, a Miklós huszárja, egyszer egy rózsaszínü papirra nyomatott névjegyet hozott a gazdájának.

_Br. Camillo Paulus._

Hát ez miféle szerzet?

– Csak nem az én pozsonyi tancmájszterom? – csodálkozott az asszonyka.

De bizony ő volt.

Aranygombos frakkot viselt, a fátermörderje a füle cimpájáig ért, a szalmasárga keztyüjében pedig ezüstszürke, bolyhos köcsögkalapot lengetett, midőn nagy gálánsan bepukedlizett az ajtón.

– Kisztihand, szép asszony, karsamadiner, tekintetes uram.

A nankingnadrágja olyan divatosan szük volt, hogy ijesztő volt reá nézni.

Miklós elkezdett kacagni.

– Hát maga hogy jutott ehhez a maskarához, Paulusz?

Kamilló úr a széles selyempántlikán függő monokliján keresztül végigmérte Miklós urat.

– Pardon, ez nem maskara, hanem legujabb párisi divat! Maskarában akkor jártam, mikor elhitettem a pozsonyiakkal, hogy én egy szegény táncmester vagyok… Azért követtem el akkoriban azt a bolondságot, hogy megbosszantsam vele édesapámat, báró Paulusz Egont, aki a cseh főnemesség leggazdagabb és leggőgösebb tagja volt… Svalizser-hadnagy koromban elköltöttem egypár százezer forintot és apám, hogy kigyógyítson a pazarlásból, koplaló-kurára fogott. De egy Pauluszt nem lehet megtörni! Nemrégiben meghalt az öreg úr… Az urodalmait és a várkastélyait nem vihette magával a családi kriptába és így én megint visszacseppentem az uraságba. A hernyó pillangóvá vedlett. A pozsonyi táncmester megint báró Paulusszá lett, a bécsi főrangú társaság kedvencévé, az udvari bálok előtáncosává, főhercegek bizalmas barátjává…

A szózuhany valósággal megdermesztette Nagy Miklósékat. Paulusz pedig tovább zuhogott és bugyborékolt:

– Hallottam, hogy itt méltóztatnak lakni a Lammban és mivel szomszédjuk vagyok, ide siettem, hogy fölajánljam baráti szolgálataimat… Én ismerem egész Bécset és Bécs ismer engem… Ha a tekintetes asszony főúri szalónokba kívánkozik, akkor meg fogom ismertetni keresztanyámmal, az öreg Lobkovicz hercegnővel és kuzinjaimmal, a kis Lichtenstein hercegnőkkel… Ha azonban jobban kedvelik a népies mulatságokat, akkor kimegyünk Kriauba, ahol nagyszerü mosónő-bálok folynak, vagy megnézzük a favoriteni bikaheccet, vagy elmegyünk a Sperlbe…

Miklós úr ugyan egy percig sem hitt a Paulusz Kamilló uraságában, de azért mégis megtűrte maga mellett, míg Bécsben voltak, mert mulatságosabb udvari bolondot és ügyesebb kalauzt keresve sem találhatott volna.

Paulusz legelső alkalommal, mikor Miklós tíz percre egyedül hagyta a feleségével, minden szó és bevezetés nélkül térdrevetette magát Magdaléna előtt. Az asszony igen megszeppent és csak akkor nyugodott meg, mikor Paulusz kétszáz forintot kért tőle. A csehországi jószágkormányzó felháborító pontatlansággal küldte a pénzt és Paulusz trik-trakon kétszáz forintot veszített Leopoldusz főhercegnek.

Paulusznak szerencséje volt, mert Nagyék nem vágyakoztak sem az öreg Lobkoviczné, sem a fiatal Lichtenstein hercegnő ismeretségére, akiknek vendégszeretetét a táncmester oly szívesen fölajánlotta nekik. Megelégedtek azzal, hogy Paulusz megmutassa nekik a császári kincstár drága csudáit és az udvari istálló aranyhintóit és hogy elvigye őket különféle mulatóhelyekre és boltokba.

És meg kell engedni, hogy Paulusz olyan jól ismerte a járást a bécsi Belváros görbe közei és átjáró házai közt, mint a róka a maga odujában.

A tekintetes asszonyka egyszer Würzlhez, a híres udvari ötvösmesterhez vitette magát. A kezében levő kis selyemszatyorból egy gyémántékszert vett ki és megbízta a mestert, hogy tisztítsa meg a köveit és reperálja meg a meglazult foglalatot.

A smukkot a gazdag Grálnétól örökölte Magdaléna néhai volt öregapja, ugyanattól a legendás vénasszonytól, akitől az egész Csákó-vagyon származott.

Würzl úr igen elismerőleg nyilatkozott a gyémántokról. Azt mondta, hogy rögtön lefizetne értük tízezer tallért.

Paulusz pedig az ékszer láttára olyan szent hevületbe esett, mint a keleti szent királyok, mikor megpillantották a betlehemi csillagot. Minden áron azt akarta, hogy Magda adja neki kölcsön a smukkját vagy egy félnapra, hogy megmutassa a vén Lobkoviczné hercegnének. Hadd lássa a gőgös német asszony, hogy Magyarországon nemcsak paprika terem… Magdaléna azonban egy ugyan-kérem-mel, meg egy kézlegyintéssel lecsitította a lelkes bárót.

Egypár nap mulva Paulusz azzal az ujsággal állított be a Lammba, hogy nagyszerü maskarabál készül a Sperlben. Ilyen még nem volt Mária Terézia halála óta. Az egész főnemesség ott lesz, egy csomó fiatal főherceg is ott lesz, persze szigorú inkognitóban. Nagyon nehéz oda bejutni, de Paulusz a főúri összeköttetései révén még tudna Nagyéknak billétákat szerezni.

Magdaléna hallani sem akart arról, hogy ő maskarába öltözzék – mit szólna hozzá a pozsonyi vicispánné, ha megtudná? – Paulusz azonban nem nyugodott, hanem négyszemközt ostromolta tovább a fiatal asszonyt.

– Jőjjön el, tekintetes asszony. Nem fogja megbánni. Ott fogja találni azt az embert, aki legjobban szerette magát életében. Még ma is betege a szerelmének.

– Az uramról beszél? – kérdezte Magdaléna szigorú arccal.

A táncmester furcsán elfintorította az arcát.

– Hogy az ura mennyire szereti, azt a tekintetes asszony jobban tudja, mint tudom én.

– Paulusz, – mondta Magdaléna, – Paulusz, ön kezd már igen magahitt lenni.

A sors könyvében azonban meg volt írva, hogy Magdalénának mégis el kell mennie a Sperl-féle maskarabálba.