Part 2

Heten voltak, s az öreg Szabó bácsi vala a vezetőjük.

– Kedves uramöcsém, kezdé az öreg rektor, örvendező piros arczczal, biztos reménynyel, mert mért nem is kezdhette volna éppen igy, tisztelt férfiu! Hiszszük, tudva vagyon ön előtt, hogy egyesületünk most tartotta tisztujitó gyülését. Nagy tanügyi kérdések vagynak napirenden, az iskola-ügyelőség erősen szorit bennünket, főkép ez a mostani uj, a ki még nem királyi tanácsos, a ki megyei gyenge aljegyzőből lett hirtelen jó nexusok után főfelügyelővé, s a ki éppen ezért most a lelkünk üdvösségén is keresztül menne, hogy minél előbb nyeregbe ugorhassék, huz, von, fed, zaklat, mintha semmit se tudnánk. Azért is erélyes embert, mert Sólyom Sándor kollegánk, tisztelt volt elnökünk is talpig jeles ember, de öreg, könnyen ijedő, ifju, bátor embert kerestünk tehát, s az egész egyesület szeme tisztelt uramöcsémen akadott meg. Helyesen is, két vótum hijján az összes gyülekezet Máthé Dániel személyében állapodott meg. Fogadja szeretetünk, bizodalmunk ez őszinte jelét, kedves elnök ur, vezessen bennünket jóról-jobbra, nyereségről-nyereségre, s Isten ő szent felsége juttassa el csöndesen a boldog öregség legszélső határáig, a tanitói testület állandó diszére, hasznára. Éljen!

– Éljen, éljen, éljen! hangzott a lelkes kiáltás a hét derék férfinak ajkairól. S egyik is, másik is várta a szép viszonválaszt. Közelebb is járultak az uj elnökhöz, hogy minden szócskát jól meghallhassanak.

Hogy röpködtek azok a kis bogarak, mintha forgó szél kergette volna őket.

Jó-e az, mikoron az asszonynak több esze van, mint kellene, és mikoron a házhoz jobbadán mindent az asszony hoz, és ezt ő tudja is, és nem is titkolja el?

Máthéné hirtelen, mintha csak a félrecsuszott nyakravalóját akarná a férje urának megigazitani, oda sugott a gondolkozó ember fülébe: el ne fogadja, én nem sütök-főzök!

Lassan volt ez mondva, de egy-egy jó fül mégis elkapta a szót.

– Hm! – hallatszott reá egy kis csöndes mormogás.

Máthé urnak most azt kellett volna tenni, hogy igy szól: Köszönöm, szeretett tiszttársaim, a megtisztelő becses bizodalmat, életem legszebb órájának tartom ezen órát, és igy tovább, a mint hozta volna bizonyára az okosság és öröm.

Nem tette, habozott, gondolkozott, pedig száján volt a szó, a jobbik szó.

De forditotta a beszédet ilyenre:

– Annyira meglepte szivemet szeretett tiszttársaim kegyes jóindulata, hogy mielőtt válaszolhatnék, pár napi gondolkozási időt kérek. Csekély vagyok én még ily magas polczra, számosan vannak itt nálamnál sokkal méltóbbak, érdemesebbek.

– Nem, nem – tetszett az alázatos szó, – csak öcsém uram kell nekünk.

No mégis meg kellett adni a várakozási időt!

Künn aztán a küldöttségnek az a jó fülü tagja, a ki nem felejtette el, hogy én nem sütök-főzök, elmondta a társaknak a dolgok igazi környülállását, és a gyülekezet haragosan, háborgó szivvel, hamarosan szerteoszlott.

Pedig Máthéné nem volt fösvény asszony, rossz szivü sem, s már minden ételt oda is tett a tűzhöz, csak a szándéka volt magasabb. Ám a sok jó sült, bor, gyümölcs most valóban ott maradt.

Mindig azt láttam én is, de mások is azt látták kétségkivül, hogy a nagy urak érzékenyek, neheztelők, boszuállók; de a valót ha ki akarom mondani – fájdalom, ki kell jelentenem, hogy a szegény emberek is csak ilyenek.

Hogy zugtak, morogtak a rektorok; hogy bántotta szivöket az illetlen szó, hogy: nem sütök főzök; hogy esküdtek többen boszut, hogy ezt keservesen megbánja valaki! a ki tud és akar valamit elképzelni, ezt éppen elképzelheti.

A Máthé Dániel csillaga a szép, boldog csereshegyi falvakban leszállott.

Édes Istenem, mikor egy ember csillaga leszáll, nagy kérdés: feljön-e az még valaha!

Máthé Dániel urat azért-e, mert kedves jó feleségére hallgatva, de erősen körül vették azok a kis parányi zsongó-bongó bogarak. Mintha mindenikből egy régi, bátoritó jó barát nézett volna felé, mondván: helyesen Dániel, a ki mer, az nyer!

III. Egy szó, a mi bánt.

A jó emberekből pedig a szerencsés gazok mennyit elpusztitanak, mégis, istennek hála, sohasem fogy ki a világ. Azon igen kedvező helyzetnél fogva, hogy az asszonyok mégis csak bizodalmasabban elmondanak minden titkos gondolatot, tervet, mint a férfiak. Oláh József pesti papnövendék, egy buzási asztalos fia, megtudta, hogy Dániel bácsi miben töri a fejét Felső-Tompán.

Nem is sokat késedelmeskedett, hanem felöltötte legjobb ruháját s hogy utba igazitsa Máthé urat, egy augusztusi szép reggelen beköszöntött a rektor urékhoz.

Mindig van valami jellemző, felismerhető szép tulajdonság azokban, kik az embernek segitségére akarnak lenni. Egyik mindig mosolyog, hogy bizodalmat költsön; a másik óvatosan kapkodja a lábait, hogy jaj, rossz a világ mostanában, tehát vigyázni kell; majd egy másik borzasztón rágalmazza az emberiséget, hogy ő becsületes lelkével annál inkább kitünjék a semmirevalók közül; olyan is van, a ki rokonságot köt, s nem nyugszik, mig be nem mutatja, hogy bátran reá bizhatjuk a mennybéli jussunkat; ez meg abban győz meg bennünket, hogy nincs halandó, a kiben jobban biznék, mint bennünk, s a kit apjánál, anyjánál jobban szeret, az föltárja előttünk alig sejtett kitünő tehetségeinket, a mivel természetesen csak szemeinket nyitja ki. Egyáltalán a ki vigyáz, csak megismerheti valahogy, mikép az Isten időről-időre elküldi hozzánk oktatóinkat.

Oláh József ur azok közé tartozott, a kik mindenkit égig magasztalnak s a ki ez által jelzi, hogy minő gyöngéd, nemes lélek ő. Közép termetü, vállas, nyakas, veres-szőke ember volt, sok apró szeplővel, melyek mint megannyi szemek néztek a vele beszélőre. Tömött haját szorgalmasan kellett, hogy kenje, mert gyönyörüen fénylett. Veres, hosszu bajusza mindig ugy állott, mint két kis evező lapát, szerette kifesziteni mellét, mely szokása már előre elárulta tiszta szivét, egyenes modorát, s a szavakat ugy ropogtatta, mint a ki minden kimondott igének sejteti értékes magvát.

Ily ember nagy szerencse, ha kihez közeledik – amint ezt az első látogatáskor megmondotta Máthéné.

– Tiszteletes Máthé Dániel urat itthon lehet-e szerencsém találhatni – szólalt meg Oláh ur a Máthéék kis kapujában, éppen Máthénéhoz intézvén e szivélyes kérdést.

Óh mint dobogott a jó asszony szive e szóra, hogy: tiszteletes.

– Igen is, éppen itthon van, tessék; valami mézet szed.

– Ah tehát van méhesük is? Az pompás. Jó jel, hogy első látogatásom is édessel kezdődik. Én a jelekre sokat adok, Isten mutatja azokat nekünk. Ha nem tévedek, éppen a kedves tíszteletes asszonyhoz leszen szerencsém – Máthé Dánielnéhez?

– Én vagyok.

Kezet nyujtottak, s mint a pártfogók szokták – Oláh ur egy pár másod perczig keztyüs kezében tartá az asszonyka barna, csontos, széles, falusi kezét. A mellett egy futó pillanat alatt az egész csinos udvart, telket, csürt, szérüt, kertet, gyümölcsöst felmérte.

– Van ezeknek mindenük – jegyzé meg magában a fiatal ember – s növekedő udvariassággal és derültséggel hangoztatta dicséreteit.

A nagy, izmos termetü Máthé Dániel ur hajadon főn, ingujjban, kigombolt mellénynyel, s két jó nagy tállal, melyből csorgott a fris, aranyszinü méz – sietett a beszélők felé.

– Isten hozta hozzánk, Oláh ur, kiáltott Máthé Dániel, hát haza kerültek már a theologus urak?

– Egytől egyig, elnök ur, csak nekem kell visszamennem pár hét mulva, mert a főtisztelendő püspök ur káplánja helyett kápláni teendőket végezek.

– Már? az ugyan szép – sietett megjegyezni édes irigységgel Máthéné – istenem, igy hát már majdnem pap! Oláh Mihály bácsi szerencsés!

– De nem vagyok ám elnök, Oláh ur, ne is tessék ugy czimezni. Feleségem nem hagyta, hogy elvállaljam. Hát ni! – legyintett az egyik tállal.

– Hallottam az okát fülhegygyel – helyes. Nagyon örvendek.

Megbátorodott erre Máthéné. És én hiszem, hogy nem tudta mit beszél a jó asszony, de szörnyen ócsárolta a rektorokat. Elmondta, hogy azok minő szolgák, rabok, rongyosak, iszákosak, s hogy mily kevésre is becsüli őket a világ. Bezzeg máskép vannak a papok.

– Azok se mind a teteje ám, Zsuzsika. Most is kettőt csaptak el.

– Ha volna is egy-egy törődöttje – az meg se látszik.

– A rektorok jó hazafiak – veté oda Máthé ur büszkén.

– Tán a papok nem? Azok ott is előljárnak, vezérek.

– Lehet, lehet.

– De éppen ugy van. A forradalomban is apám csak közember volt, a pap vezér, pedig szegény apám husz olyat legyürt volna.

Mikor az ember megkapja a jó, alkalmas tárgyat, órákig se fogy ki a legkellemesebb beszélgetésből.

Máthé ur, Máthéné, és Oláh József ur, mintha papválasztás lett volna küszöbön – mind csak a papi állás nagyszerüségéről beszélt, egyik előnyösebb világitásba helyezve a szent hivatal felséges voltát, mint a másik.

– Már csak a papnak lakása is mindig jobb, mint a rektoré – erősité Máthéné asszony.

– Jobb, hagyta helyben Oláh ur, jókat falva a fris mézből, és puha fehér kenyérből.

Éppen készült, hogy egy jó karaj gyürkés kenyeret szeljen.

– Nagyszerü ez a kenyér ezzel a mézzel, tartotta fel a kenyeret vigyorogva.

– Oh tessék, tessék – tömte volna a sok mézet a jó asszonyka a vendég vastag, veres szájába. Istenem, hogy örvendek, hogy ez a kis semmiség olyan jól esik. Megpróbálom egy kis jó mákos rétessel. Ugy-e jó, lesz?

– Nagyon jó – nyelte hatalmasan a rektori falatokat Oláh ur.

– Hát réczét, fris káposztával?

– Nagyon jó.

– Istenem, hogy örülök. Addig kimennek egy kis sétára Dániellel a szőlőbe. Lehet talán már egy-egy érett szemet is találni.

– Nagyon helyes.

– Elmondja Oláh ur, hogy milyen élet van Pesten, milyenek az emberek. Csak törje meg azt a kemény diót – mutatott férjére – mert többet ér ám ez, mint a mennyit kivülről mutat. Az egész falu mondja, hogy a jó isten is papnak teremtette. Csak puhitsa meg azt a kemény, vas fejét.

Nyár volt, a mikor falun nem jártatja jóravaló magyar ember gyermekeit az iskolába: azonban Máthé ur iskolájában mégis voltak nehányan, zsidó fiuk s pár német hivatalnok leánykája.

Ezeket tehát módban kellett hagyni.

– No, látott ilyet, Oláh ur – lépett elő méltó panaszszal Máthéné – a rektornak soha sincs pihenése, hanem van aztán a papnak. Örökké a városon ülhetnek. Egész héten csak annyi dolga, hogy egyet fordit a zsákon, s más prédikácziót vesz ki, azt vasárnap délelőtt elolvassa, s megvan a hét. A feleségeik is mily boldogok, külön székök van a templomban.

– Igaz.

– Csak azért is pap lennék – s itt Dánielre vetett egy villogó tüzes tekintetet – hogy a feleségemnek külön ülőszéke legyen. Szégyen az egy tisztességes asszonyra, mikor akármilyen elegy-belegy nép melléje ülhet. Az Isten csak a papokról gondoskodott, pedig az eklézsia szekerét mindig a rektorok huzták és huzzák is örökkétig. Ez a semmi adminisztrátor is csak átizen: rektor ur imádkozzék, most nem mehetek; rektor ur prédikáljon, be kell mennem a városba; rektor ur temessen, ez a bajom, az a bajom. S a tisztességet, a szép fizetést elviszi ő. Hát élet ez? De tudom Istenem, hogy nem ülünk itt tovább.

Még a konyhából is behallatszott egy-egy érzékenyebb felkiáltás, hogy csak a papnék a boldogok, csak papok az urak.

A férfiak mosolyogva tekintettek egymásra, sajnálták a szegény asszonyt, s a sok boldogtalan rektornét a közel és távoli vidéken; vették kalapjukat, pálczájukat, Máthé ur a kulcsokat, s pár öblös üveget. S megindultak a szőlők felé.

Oláh ur oly mélyen meghajtotta magát a tágas tiszta konyhában Máthéné előtt, hogy ily felette finom udvariasság csakis egy papnét illethetett, sőt még kezet is csókolt, tekintettel levén a gazdagon megrakott széles tüzhelyre.

– Csak világositsa fel, édes, jó Oláh ur, Dánielt, hogy meg lehet élni Pesten, le lehet azt a néhány évet hamar járhatni, – megálljon, hogy szereti? – s az asszony minden étel készitésén végigment, ugy a sülteken, mint a tésztásokon. S hogy örvendett, mikor megtudta, hogy Oláh ur is mindent jó zsirosan, paprikásan, fűszeresen, édesen, czukrosan szeret, éppen mint ők. Mily kedves ember, csupa szeretet, finomság, mint a milyen lesz bizonyosan Dániel is, csak egyszer rá lépjen a papi pályára.

De rálép, mert nem nyugszik, ha utolsó tűig-gombig mindent pénzzé kellene is tennie, mig föl nem szentelteti.

Ő is, a jó asszony, vigan forgolódott a konyhában, de a férfiak is nagy jó kedvvel haladtak kifelé a partos gyümölcsös meredeken. Érett a körte, pirult, sárgult; zsendült a szilva, kékült, gömbölyödött; a sötétzöld, ragyogó szőlőlevelek közül hivogatólag kandikált ki a zöldsárga bajor, rózsaszin muskotály, s tarkálló feketés jardován. Egy-egy szőlő-őrző vén ember nagyokat durrantott a magas állásról, hosszu ostorával, hogy azután tisztelettel megemelje kalapját a rektor urék előtt, s elgondolja, ugyan ki lehet az a csinos fiatal ur, nem-e az ivándi uj pap, mert alighanem mégis a halmosi lesz. Egy-egy sövénykapu mellől szép fiatal, paraszt leány leselkedett, hol kijebb, hol belebb huzódva piruló arczával, hogy megtudhassa, ki az, a ki a rektor urral megyen, mert ugyan helyre egy fiatal. Élt, zsongott-bongott, mozgott minden fa, minden bokor.

S mennyire jobban éledt a Máthé ur szive azokra a szép, ékes beszédekre, melyekkel Oláh ur folytonosan táplálgatta.

– Ah milyen ember Székács, meg Török, két igazi apostol. Tudja Máthé ur, Székácsot csak egyet szült a világ, olyan felséges szónok nem lehet ma a protestáns világban, hangja mint mennydörgés, fekete szeme tüze mint a villámlás, őszbe boruló, sürü fekete haja még mintha gyönyörübbé tenné magas, nyilt homlokát, s aztán hosszas telt, borotvált arcza a tiszta jóság, fenköltség. Csak rá kell nézni, hogy az ember föllelkesedjék, s elfeledjen mindent, a mi a földön sértő, szomoritó. Nem hiszem, hogy lehetne sziv, a melyet a legrejtettebb gyökerekig meg ne hatna, renditene. Várjon, mondok egy fölséges beszédéből nehány passzust.

Éppen egy magaslatra értek. Alant kanyargott a széles, csillogó Duna, szigeteivel, zátonyaival, erdeivel, mintha azokat is mind magával vinné, mint a hogy viszi a csónakokat, hajókat; lent a füzes erdők szélén, sürü fák között pihent a falu, Felső-Tompa, s vigyázólag, intőleg emelte ki karcsu bádog-tornyát a valaha katholikus, most protestáns templom. Erre forditotta tekintetét Oláh ur, s megsimitva vereslő, fényes haját, s megpödörgetve hosszu, lebegő bajuszát, fenkölt szinészi magatartással, mint a kisebb Lendvay szokta egy-egy ily drámában, szavalni kezdte a lángeszü nagy prédikátor sorait: »Szemek, mit szemléltek? Inkább a természet csodáit, a müvészet remekeit-e, vagy a mulékony divat tarka képeit? az Isten néma prófétáit-e, a csillagokat, vagy az éji örömtermek lámpafényét? Magatokat-e a tükör előtt, vagy a nagy Isten bámulatos müveit? Ha néztek, hogyan? Összevont szemöldökkel-e a boldogabbat, könyekben fürödve-e a boldogtalant, félszeg hunyorral-e a nagyobbat, leeresztett pillákkal-e az alantabb állót? A gyülölségtől szikrázva-e, vagy a bocsánat könyeiben olvadozva-e az ellenséget? A vágy ködével leplezve a bünt, vagy ösztönszerüleg bezárkóztok-e előtte.

Nyelv, mit szoktál beszélni? Igazat-e vagy nem igazat, nem illik-e rád az apostol mondása, hogy: Istent dicséred-e és az embereket átkozod egy és ugyanazon ajakkal? nem ejted-e a keserüt édesen, és az édeset keserün? magasztalod-e, vagy legalább véded-e a gonoszt; a jót és jókat nem gyalázod-e? azt szólod-e, a mit az ész előbb átgondolt, vagy előbb szavalsz, hogysem eszedet tanácsul kérted volna? nem szóltál-e ott, hol hallgatnod, nem hallgattál-e ott, hol szólnod kell vala? mindig a sziv hű tolmácsa voltál-e, vagy szavaiddal kebled érzelmeit palástolgatád? tudtál-e hallgatni, midőn megfogadtad, vagy nem állhatván ellent, elsusogtad a rád bizott titkokat? nem lettél-e kigyóvá, mely mar, méreggé, mely öl, kétélü fegyverré, mely barátot és ellent, magát és mást sebesit?… Ah, erős Isten! hordozz engem tökéletes utakon.«

A nyers, darabos, durva arczu, de szelid, ábrándozásra hajló ember majdnem egészen oda nyomta magát az áthatott ifju szónokhoz. Nem vette észre, hogy az ő ajkai is mozognak, és nem vette észre, hogy könyei csöndesen csörgedeznek.

Felkiáltott ő is Oláh urral: Ah, erős Isten, hordozz engem tökéletes utakon…

– Ugy-e? Ez ám a szónok, Máthé ur? S milyen nemes, magas sziv. És ez is egyik tanárunk.

– Tanáruk? kiáltott elragadtatva Máthé ur.

– Az, mért ne. Több: barátunk, testvérünk, atyánk.

– És hát Török?

– Török? az mint a Krisztus, szerte jár és jót tesz, felkeresi a kicsinyeket, gyámolitja az ügyefogyottakat, ah barátom, az egy nagy, nagy ember, több, egy fél Isten, mert ő szegény, s másoknak halhatatlan munkát teremtett. Egy maga, tudja mi ez? Nincs annak czime, semmi czíme, nem jár az hintón, selyemben, bársonyban, nem kamatoztatja az titkos uzsorákon pénzeit, hanem a rajta valóját is oda adja a szegénynek. Tudja, mit tett ez az ember? Templomot vett, iskolákat épitett, alapitványokat szerzett egyházának, iskolájának és nem vett érte semmit. De ha van az emberekben becsület és hála, egekbe nyuló piramisnak kell hirdetni nevét, örökké élő jóságát. Ezek a papok, tudja, ezek járnak a Jézus nyomdokain.

Máthé ur arcza lángolt a szégyentől, hogy ő még semmit sem tett, pedig már belépett a harminczkettedik esztendőbe, hogy ő egy érzéketlen, önző, tunya ember, a kire nem méltó, hogy Istennek ez a szép, tiszta augusztusi napja süssön. De forditani fog ő ezeken! Hogy? mikor? s hol? Mint a hirtelen kibugygyant forrás, buzogni kezdett szivében minden szebb érzés.

Igy értek el a szőlőbe.

Máskor az volt az első gondja, dolga, a mint a nagy vasas, három zárra járó ajtót kinyitotta, hatalmas, fényes, hengeres kulcsaival, hogy kinyitogatta a présház vastábláit, megnézte a hordókat, megtörölgette, megkopogtatta, valamelyik nem szivárog-e, nem nyultak-e hozzájuk lelketlen, avatatlan kezek, azután széttekintett a terjedelmes, majd négy holdnyi szőlőben, s mikor mindent elvégezett, akkor töltötte meg a magával hozott nyakas kis itczés üveget. Most, mert talán a kellő lelkesedésnek engedett, elsőben is a csapot kereste föl.

Töltött Oláh urnak, magának is, és ismét töltött és töltött.

– És visszatértek az elhagyott ösvényre, a papi szép, felséges pályára.

– Csak vén ne volnék egy kissé, öcsém uram, ragadta meg hévvel Máthé ur az ifju ember sima, puha kezét.

– Hogy volna vén, bátyám? Éppen a legszebb időben van, 27–28 éves lehet.

– Több, és szégyelte megmondani, mennyi, hanem megtöltötte a helyett ujból a poharakat. Hanem nehezen tanulok, az az, öcsém!

– Se baj, kisugjuk, aztán meg lesünk, itten-ottan pászolunk, s megy a dolog pompásan. Apánk lesz, pénztárnokunk, gazdánk. Kedves neje kosztot ád, oda járunk huszan-harminczan, s egyszer csak előállunk a papi czenzurára, majd a májusi gyüléskor a fölszentelésre.

E szóra szent borzalom futotta át a derék rektor hatalmas, husos hátát. Már ott érezte vállain a magyarországi keskeny, kötény-szerü selyem-palástot, s derekán az övet, melynek szalagjai hosszan lógnak alá magas, majdnem öles termetéről.

– Szép lesz az, bátyám! Erre iszunk.

– Vajjon? szólt félve is, örvendve is. Hát hiszen igyunk.

– Pompás papot csinálunk magából. Felséges ital. Hej bátyám.

– Ugyan? De nekem nagyon nehéz fejem van ám, gondolt a papságra.

– Majd meglássa, mikor kibukkan a sötét lépcsőkön a katédrába, s oda fordul a nagy, fényes pesti gyülekezethez, melyben nem egyszer grófok, sőt herczegek is vannak, ugy átmelegszik, hogy eszébe se jut, hogy valamikor itt Felső-Tompán rektor is volt, s nyujtotta az irgalmatlan komisz éneket.

Most bántotta legelőször a rektor szó. Miért? S komisz éneket?

IV. Máthé Dániel ur utolsó rektori examene.

Falusi embernek, s főkép egy becsületes embernek nem lehet olyan könnyen mozdulni a hivatalából, mint a nagyvárosi uraknak. Azok összevesznek előljáróikkal, egy kis pénzt félrekezelnek, s kész az egész munka, szabadok – előttük a szép világ! Ma pénztárnokok, holnap vasuti konduktorok, fényes arany vagy ezüst paszománttal; ma szerkesztők valamely uj journálnál, holnap már képviselőjelöltek a Tisza-Duna között, s járnak velök a bemutató honmentők. De fölötte máskép vagyon ez falun. Ott a sörtéseket el kell adni, teheneket el kell adni, lovakon tultenni, szőlőt elcsereberélni, borokat elhelyeztetni soha meg nem fizetem korcsmárosokhoz, s a falutól, s esperes urtól is nehéz kivájni az elbocsátó levelet. A nélkül pedig nincs ut se fel, se alá.

Nem kellett már a rektorság Máthé Dániel urnak.

Két okból. Először csakugyan mást választottak a rektorok elnökének, egy kicsapott takarékpénztári ellenőrből lett rektort, ifjukori halálos ellenségét – tehát most már nem marad; másodszor komisz, irgalmatlan ének! S ő ezt soha se tudta! Hogy nyujtotta pedig sokszor, milyen áhitattal, azt hitte: mindenkinek a szive megérzi, hogy ő most mily remek munkát cselekszik. Nem kellett az asszonynak ösztökélni, ingerelni, hogy menjünk már, mit ülünk már ebben a förtelmes fészekben. (Mert különben Felső-Tompa gyönyörü szép kis helyecske volt bizony.) Röpösött is a Máthéné lelke örömében. Okos, tiszta fejü asszony létére, olyan bolond volt, hogy mindenütt a diszes rektorságot ócsárolta, a Fülöp Áron boltosnál, a Sarju mészárosnál, ki pedig szintén zsidó volt, tehát nem részünkről való; a Görbe Tutyi asztalosnál, (ki egyébként is, a mért rektor nem lehetett, minden belső embert halálosan gyülölt) s valami szin alatt, hogy teritőt készit az ur asztalára ajándékba, mielőtt elmennének – mindjárt, mindjárt bekukkantott a templomba – nézni a papné székét. Sőt nevetséges dolog csak kimondani is, sokszor bele is ült! Nem bün, igaz, igaz.

Senki se látta különben, csak Pista Andrisné, a harangozóné, de az – a mint megmutatta a körülmény, – éppenséggel elég volt.

– A rektorné asszony Pál-napján, éjfélben, tánczolt a templomban egy ingben, s eladta a lelkét az ördögnek, csakhogy az ura tompai pap lehessen.

No az már igazán nem volt igaz.

– A rektor ur Sarju zsidónál minden éjjel hamis bankót csinál, s Pestre viszik a sok pénzt.

Ebből se volt egyéb igaz, mint hogy Sarju vette át a Máthé ur borait.

A közben, a mint elterjedt a hire, hogy Máthé Dániel beadta a lemondását a presbiteriumnak, s Szent-György napkor már el is költöznek Tompáról, seregestől járt a nép, asszonya, férfia, örege, apraja a jó rektorékhoz.

– Óh lelkem, jó asszonyság, aranyos rektorné asszonyom, ne menjenek el közülünk, hiszen mint a szemünk világát, ugy szerettük mindig.

– Mivel bántottuk meg, ki bántotta, hogy az a haragos Isten pusztitsa el, a ki csak egy rossz szót is szólott a mi drága, jó rektor urunkról.

– Nem lesz többet olyan énekes, mint a milyen Máthé Dániel volt – nem, soha többet Tompán, de még a környéken sem. Nem halljuk többet oly szivre hatón, hogy: »Ez husvét ünnepében. Ez husvét ünnepében!« – hangzott utczahosszat a szivből jajgató asszonyok ajkairól.

– Olyan bucsuztatókat se hall többet a falu, a milyeneket Máthé Dániel mondogatott százszor, meg százszor, még a koldus Tamás Pál fölött is:

»Botját, tarisznyáját letette már Tamás, Fölveszi bizonynyal holnap utána más; De éneket, szépet, a hogyan ő zengi: Áldott Jézuskáról, nem mond szebbet senki.«

Betölt a falu sirással, a mellett, mint a sötét felhő, jött a sok fekete ruhás rektor barátkozni, hizelegni, kelletni magát a tompaiaknál, ócsárolni Máthé urat, hogy kevély volt, szivtelen volt, lenézte a szegény tanitót, kikerülte a szegény embert, mert nem birt a dölyfösségével, hogy megszedte magát a nép zsirján, hogy kiszivta a szegénység vérét. Menjen a gonosztévője, akassza fel cselekedeteiért a hóhér…

Az esperes ur is be-bejött a faluba két vén szürke lován, hozta a sógorát, a bakari részeges kántort, s árulta a presbiteriumnak, mint a legfáinabb portékát, a kinél különbet fél Magyarország nem szült. Mi ehhez képest Máthé? még a rongya se.

– Igaz a, nagytiszteletü esperes uram, mondogaták itt-ott, valamely pinczékben hallgatva a bakari rektor törött-fazék-hangját.

– Ez a hang, barátaim, bátoritá őket a jó esperes ur, maga is fúva a szép: »Igyunk fiuk« éneket. Aztán ha le nem mondott volna, suttogá az esperes, akczió alá kellett volna vetnem, mert csalás, hamisitás, sikkasztás, kötelességmulasztás, erkölcstelen parázna élet, stb. temérdek kanonikus hiba! Éppen a legjobbkor mondott le. Viszi a büne, a gonoszsága, barátaim. Igyunk.

Igy vigasztalta a jó lelkipásztor-főnök az együgyü népet, a ki mindig vak, s az is marad holtig. Mert a nehéz, terhes esperességgel az a kötelesség is jár, hogy vizitálni kell a népet sürün, és alkalmatosan vezetni.

A felső-tompaiak azonban megrögzött, konok emberek voltak, alig tette ki a lábát a jó esperes ur közülök, a két fehér ló még a csordás kutat sem érte el, már a boldogtalan, együgyü nép ott rimánkodott a rektora, a kedves, szeretett, jó rektora udvarában.

– Nem innen egy tapodtat sem, kedves rektor urunk, megjavitjuk a fizetését, hát hiszen épitünk még egy szobát, megfedjük a csürt cseréppel, uj kutat ásunk, nem megy, itt haljon meg közöttünk. Minden papunk, rektorunk itt halt még meg. Behelyheztetjük a czinterium udvarába, követ emelünk, mint a papunknak.

– Majd ha Felső-Tompán pap lesz Dánielem, mondá igaz örömmel a rektorné.

A jó emberek egymásra néztek, megcsóválták busan a fejüket, hogy a szegény rektorné csakugyan eladta a lelkét, csakugyan igaz, hogy Pál napján a templomban, hogy éjfélkor, teremtő Isten, s szomorun széledtek el egymásután hazafelé, hirdetve, hogy Máthéné alighanem igazán meghibázott az elméjében, bejár a templomba az ablakon, a hasadékokon tánczolni, s másnap érthetetlen dolgokat beszél, könyvekről, tanulásról, papságról!

Mély, mély, őszinte részvét töltötte el a tompaiak szivét.

Előbb erőszakosan közbevágtak, mikor Máthé ur eladta a szép lovait, hogy mit csinál ilyen potom áron; majd – mert az ember meghajlik a sors előtt – maguk is elkapkodták, a mit lehetett, jó olcsón, egy hordót, egy széket, asztalt, egy borjut, egy disznót.

Menni kellett a dolognak a maga rendjén, mint a nagy betegségnek, és végződni vagy egészséggel, vagy halállal.