Part 6

Átjött a Sáros fürdőtől a bánatos özvegy, ájuldozva két szegényes, mesterlegényforma ember támogatása mellett, kik folyvást éberen készen tartották a nagy vizes üveget azon esetre, ha valami történnék, a mi mégis – szerencse a lesujtott nő nagy lelkének – mégis nem történt. Megjöttek a leányok – Máthé ur mindjárt felismerte őket a Kék lóból – fekete fátyolosan, és szivszaggató jajgatásokat vittek véghez drága atyjuk kihült hamvai fölött. Jött nehány iró és müvész is – tanulmányozás czéljából, s eljött a püspök káplánja, egy szép, magas, sugár, szőke ifju – teljes diszben, kigöndöritett hajjal, a nőkre tekintgető tüzes szemekkel, s olvasta az udvarra kitett koporsó előtt azt az imát, mely a szegény szerencsétlen életü elesett emberekről szól, a végén e fölemelő sorokkal: »Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája…«

IX. A felséges pálya küszöbén.

Mikor üres a szekér, oh sokkal gyorsabban megy még döczögős, hegyes uton is. A Máthéék egykori rakott szekerén alig volt már egy kis ruhanémü, ágynémü, holmi közönségesebb, de fölötte nélkülözhetetlen házi butor. A nagy, derék ebédlői asztalok, pohárszékek, kemény nád székek, almáriumok, hordók, kicsinyek mint nagyok, fölös számu drága konyhai eszközök vasból, pléhből, sőt rézből (olyan jókor kapták a liczitácziót) alig pár nap alatt elmentek. Nem nagy áron, mert Pesten temérdek a heverő butor, hanem mégis, mint Dániel ur megjegyzé falusiasan: veszett fejszének legalább a nyele! Mikor házbért kell fizetni, boltbért, kereskedőket, mészárosokat, áldás az Istentől, ha a szegény ember egy tiz forintos vasas hordót két ezüst forinton elrázhat.

– Hála az isteni gondviselésnek, sóhajtott fel Máthéné az üres házban, ettől az aljas foglalkozástól megmenekedtünk. Soha, a hetvenedik öreg apám sem volt korcsmáros; nem még a legszegényebb ivadékom sem. Hogy én kifőzőné legyek ilyen szurtos lyukban (milyen szép tiszta konyha volt a tompai!), hogy én éjfélekig halljam a dorbézolók heje-hujáját, s nekem még egy csendes éjszakám se lehessen, még a szent sátoros husvét és pünkösd ünnepeken se; de azt is hittem már, hogy belébolondulok. No, megszabadultunk.

– Meg, a hét-nyolczszáz forintunktól is szerencsésen – ütötte reá merőben másnemü hangulattal Máthé ur.

– Ki az oka? Én? keseredett el az asszony, én jártam a Kék lóba? én jártam a kőbányai disznókereskedőkhöz? a budai ráczürmösöket én iszogáltam?

– Hadd el, a mi eltölt, eltölt. Ki mondta, hogy hitelbe adjunk kosztot, hogy szerezzünk csak előbb jó embereket, pártfogókat? Én?

Azt a legokosabb asszony is belátja, hogy nem lehet mindig mindenre megfelelni, hogy bizni kell valamit az Istenre is. Máthéné is ehhez a közös, jóságos oltalomhoz folyamodott.

Félre fordult, és mint József testvérei előtt Egyiptom földén: szabad folyást engedett könyeinek.

Könyek, ti drága sajkák, könyek, ti égi szárnyak! mennyi bánatot, fájdalmat elvisztek néha napján egy-egy árva hajlékból!

Mert nem akarta, mint ahogy nem is akarhatta a Máthé-pár közül egyik is, magára venni e hiba terhét, előbb kiviaskodták magukat a teljes kimerülésig, s aztán, mint Arany mondja felségesen: Győztes, legyőzött – mint a hogy két birkózó egymásra rogy – ők is egymás karjaiba estek, s hű hitvesi csókokkal fejezék be a polgári belső villongást.

Át kellett menni a tényekre.

Összeadtak pontosan, lelkiismeretesen mindent, künn volt vagy két-háromszáz forint koszt árában, hitelezett pénzben, igaz, a legjobb helyeken, mert iróknál, szinészeknél, festőknél, tudósoknál: de benn a tárczába alig volt husz, huszonöt forint. A Mester János temetése is sokat eltemetett.

Felvetette ugyan Máthé ur azt a kérdést, hogy Zsuzsika, menj a gépész nagybátyádhoz…

– Nem, ha addig nem mentünk felé, mig jó módban voltunk, most már inkább a Dunába, mint hozzá.

– Jó jó. Pedig jó volna – mormogá a dologtól, tanulástól most már rettegő férj.

– Varrok, mosok.

Most már a főzés elmaradt!

Mint őszi időn az édes anya felviszi a tanitó bácsihoz fiacskáját, vagy gyenge leány gyermekét: olyan formán kisérte el Máthéné is Dánielt a nagytiszteletü professzor urakhoz,

Egy kis szük szobácska volt az igazgató terem.

Jobbadán olyan professzorok töltötték be, kik alig voltak még tul a serdülő ifju koron. Mutatta ez, hogy ma már a tudomány egészen az ifjak kezébe került – s az öregek kora lejárt.

Mily nagyszerü is lehetett az, mikor Jézus tizenkét esztendős korában a véneknek magyarázott a jeruzsálemi nagy templomban. Ugy látom, ez a szép idő egészen visszatért. Nagy és dicső vivmány.

Egy kis kurta, vékony legényke ugrott Máthé urék elé pápaszemmel, hosszan előre nyujtott fejjel, mint a kit a sok éjszakázás, tenger tudomány megvakitott és megsüketitett.

– Hát mit akar, kosztosokat akar fogadni?

– Nem, nagytiszteletü ur – állott elé alázatosan a feleség – férjem

– Hát hagyd el – rántott egyet feleségén Máthé ur – hiszen majd elmondom én…

A fiatal professzorok, kik tudtak már a bolondságról, összenevettek és az öreg zsidó tanár is letette ujságait, hogy részt vegyen a két kificzamodott elme szinjátékából.

– Én a papi pályára szántam magamat.

– De itt csak férfiakat veszünk fel – kaczagott a pápaszemes, gyermek-ifju tanár.

– Tudom, főtisztelendő uraim – válaszolt mélyen elpirulva, s nagy verejtékcsöppeket gyöngyözve Máthé ur.

– Öreg lesz már ide maga, barátom, szólitá meg az öreg tanár, s nem tudja-e, hogy megiratott: az uj bort ne töltsétek ó tömlőkbe.

E pontot mindjárt zsidóul is elmondta.

– Az én férjem, megkövetem alássan a nagytiszteletű kegyes professzor urakat – még nem ó tömlő…

– Megbirja a bort – sugá oda nevetve egyik ifju tanár még ifjabb pályatársához, ki bizonyosan azért röhögött oly hangosan, mert érezte, hogy ő mennyire uj tömlő.

– Egy harminczkét esztendős ember, könyörgöm alássan, sokat elbir. Férjem van olyan (s egész büszke mértéket vett a jó nő férjéről), mint akármely kehes, göthös, husz esztendős fiatal. Soha beteg nem volt, kötelességének megfelelt, eddig is számtalanszor prédikált a néhai öreg pap helyett, és bizony százszor eldicsérték a gyönyörü előadásait. Azért is határozta magát arra, hogy pap legyen.

– Eddig rektor volt?

– Kérem volt, de ott is a legeleje.

– De lássa, jó asszony – lépett előrébb az öreg tanár – itt sokat kell dolgozni.

– Hát dolgozunk – hangoztatta a Máthé-pár egyszerre.

– A papi tudományok igen kiterjedtek.

– Óh könyörgöm, én ismerem a mi papjainkat, azok semmit se tudnak az ég alatt, irásból prédikálnak, a férjem nem. Irásból temetnek, a férjem nem; csak az a kis maroknyi ágenda, a keresztelés meg urvacsoraosztás az egész különbség egy rektor, meg egy pap között.

– Micsoda helytelen beszédek ezek? – pattogott igen helyesen egy ifju – ez nem korcsma (igaz), ez nem piacz (igaz), válogassa meg szavait (igaz.) A theologia a legszélesebb tudomány. Érti asszony? Ügyeljen.

– Ha a nagytiszteletü urak megbirták (és Máthéné szánalommal nézte a három, négy ifju, vékony dongáju, szakáll-bajusztalan, pápaszemes embert), akkor megbirja Dániel is. Vele leszek, együtt tanulunk.

S oly meleg, magas szivet sugárzó szemekkel nézett az asszony a professzor urakra, hogy azok, abban a gondolatban, hogy két, megfigyelést igénylő bolonddal van dolguk: csöndesebbre vették a beszédet, és szerették volna az Ágnes asszony jó lelkü biráival oda mondani: »Eredj haza, szegény asszony…«

– Beirták Máthé urat – rendben levő okmányai után az első évesek közé.

S megtudta, hogy a zsidó nyelvtant és szótárt hol lehet megkapni még ma, s hol lehet jó német szótárt is találni igen jutányos áron. Egyéb jó könyvekre is szives készséggel utasitották, melyeket mainap majdnem minden ifju tanár maga szokott mint a legkitünőbbet, leghasználhatóbbat kiadni – a többi addig létezetteknek teljes lerántásával.

Örömmel jelentette ki Máthéné, hogy férje már ezelőtt öt-hat hónappal mindent megszerzett a theológus ifjaktól.

Volt a tanár urak között olyan, a ki – jogosan és méltán – ez alattomos üzelmek ellen a leghathatósabb szavakban fakadt ki.

Máthé ur azt hitte, hogy szorgalmas előrelátásáért nagy dicséretet kap, és nem kapott.

Meg volt azonban az öröm: Máthé Dániel papnövendék.

Azon ifjak, kik már ismerték, még egyszer megkinálták elhasznált könyveikkel, még egyszer leirták előtte a tanár urakat nemes vonásaikkal és emberi gyengeségeikkel, még egyszer beavatták egy kis barátságos vacsora mellett a Bagolyban, hol a pohárköszöntőkben, a papi pálya felmagasztalásában nem volt hiány, és bevezették abba a külön kis szobácskába, melyet a püspök a Mocsonyi-ház földszintjén, az udvaron, a Máthé-párnak adott.

A két-három első nap ezer tréfával tölt el, minden vidám legény reá röpitette ártatlan nyilvesszőjét az öreg Dániel bácsira, s mikor a vén ifjoncz zugolódás nélkül kiállotta az innen-onnan áradt jeges esőt, megkezdődött a munka.

Máthéné elkészitette nagy bajjal kemény fejü férjét az első leczkére, s felkisérte a második emeleti tanterem ajtajáig.

Oh hogy szeretett volna bemenni, hogy ő feleljen embere helyett, de azt az akkori rendszer még nem engedte meg.

Haza ment tehát, tükör tisztaságuvá tette kis, sötét szobácskáját, elhelyezte a könyveket, felmondta magának a leczkét, készült a következőkre s a mikor azokkal is rendbe jött: sorra tisztogatta a férje ruháit, gyönyörüen kifényesitette csizmáit, s ugy várta Dánielét, mint a királyi tanácsosságra vágyódó polgármester koronás királyát.

Nem volt még Pesten soha olyan boldog asszony (pedig mennyi itt a boldog feleség), mint a kis barna, vidám, fecsegő Máthéné, és milyen boldog lett volna állandóan, hogy a magas egek örömüket találhatták volna e minta-boldogságu nőben, ha nem lettek volna lelketlen, szavukat meg nem tartó emberek, kik a jól elköltött ebédek, vacsorák árának utólagos megfizetéséről csak tudni sem akartak.

Oh hogy fájt a jó asszonynak, mikor látta, hogy a vékony csészés ebédecske mellől mily komoran keleget fel a férj; hogy hiába teszi elé a legjobb falatokat, és akarja elhitetni, hogy ő ugy sem szereti a sültet, csak egyék Dániel, lakjék jól: mégis napról napra halaványabb, kedvetlenebb lett Dániel.

Azt hozta fel: hogy nem fog az esze.

Nem az volt az igazi baj: éhes volt mint a farkas, melyre hetek óta vadásznak. Otthon, Tompán, ilyenkor rucza-sült, ludhus, benne vagyunk a novemberben, tehát már jó frisling is (fris malacz-sült), jó uj bor, de régi, jobbnál jobb, veres, fehér, sőt aszu is: itt ser, de adnák bár olcsóbban, vagy volna pénz, de…

És hogy ne komoritaná el az ilyen dolog az embert, az egészséges embert!

Más a férfi, és más a nő, gondolá Máthé.

Egy nő éhezhetik, senki se látja: egy férfinak enni kell, mert a nélkül egy krajczárt sem ér. Egy nőnek jó a viz, de férfit a bor teszi, ser, pálinka. Egy nő bezárkózhatik egész napra, még illik is hozzá – de egy férfi: annak utczán, kávéházban, vendéglőben, sercsarnokban a helye. Egy férfinak látni, hallani kell. És ha nincs mezeje? – a pénz miatt!

Hiába emlegette, hol tréfásan, hol lelkesitve, hol szomorun Máthéné: oh, ha én férfi volnék! – az ilyen beszédekre egy hujját sem adott Dániel többé.

– Eredj, hozz pénzt, kérd meg Surányitól, Tihamértól, Aladártól, Árthurtól, Eduárdtól, – a drága művészeidtől… pénz kell.

És a szegény asszony vette kis ridiküljét, köpenyét, és járta a lelketlen kosztosokat reggeltől estig, és kapott gorombaságokat és szebbnél szebb – nemtelen igéreteket, hirlapi fenyegetésekkel.

Azzal a csekélységgel, a mit mégis itt-ott ki tudott kaparni, paradicsomi kényelmet, boldogságot törekedett szerezni kedves férjének. Egy kis theát vásárolt, rumot, sajtot, egy kis sonkát, friss fehér kenyeret, szivart, s gyönyörködve nézte, mikor a nagy éhes ember mint valamely fuvó, zakatoló gép, egész kéjes szuszogással, lármával dőlt a megrakott asztalnak.

Az elkényeztetett sziv mindig zsarnokká válik, hát még a gyomor!

Máthé Dániel csak egyről tudott, hogy itt minden az övé az utolsó morzsáig, ő az áldozat, ő tanul, ő töri magát, le is takaritott mindent, hogy még a légy se talált volna, a mire rá kivánkozzék.

Máthéné mosolygott, s örömében elfelejtette, hogy egész nap alig evett valamit. Varrt, dalolt, belemerült a szép papi jövőbe, mikor tisztelendő asszony lesz, talán esperesné, cserépfedelü hajlékban, három-négy szobával, tágas udvarral, léczes keritéssel, számtalan baromfival, csürrel, tehenekkel, a régieknél is szebb lovakkal; belemerűlt a vasár- és ünnepnapokba, mikor férjével együtt megy a templomba s köszönteni fogják minden felölről, még az uri asszonyságok is, mert a papné első a faluban; férje, ez a szálas, derék termetü ember, hosszu reverendában, széles, fekete selyem övvel, a bal karjára fogott keskeny, habos selyem palásttal, az aranyos szélü bibliával, mint a püspök, fordul a katédra felé, mig ő buzgó magas meghajlással sétál a papné székébe.

Mennyi irigye lesz, hányan fogják mondani ehol, mégis csak papné lett Máthéné, csak beült ő a papné székébe. Ha nincs bátorsága: ma is rektorné, s ott ül a Krisztián asztalosné mellett.

Ilyenkor még szebbnek látta férjét, s egész rajongó tisztelettel nézte azt az embert, ki széles, lapos körmeivel szedegette a kenyérmorzsákat, s ha ez szokásban van – azt a szutykos, fekete selmeczi pipát is magába gyürte volna, dohányostul, szárostul, mint gyermek a cseresznyét.

Magukban voltak legtöbbször. A hol nincs mit enni, inni, elkártyázni, a hol nem szép és nem kaczér az asszony, de sőt hideg, visszataszitó, mint egy szent, oda kevés ember tekint be kétszer.

Oláh József ur titkon oly hireket terjesztgetett róluk az ifjuság kebelében, hogy a minden szépre, jóra hajló ifjuság – majdnem megvetéssel kerülte el Máthé Dánielt. Azt is észrevették, hogy hajlandó egy-egy kis kölcsönt kérni és pedig követeléssel. Hisz ő is adott. Ez éppen elég volt, hogy elhigyjék, mikép ezt az embert csakugyan ugy csapták el csalásokért, hamisitásokért, iszákosságáért és verekedéseiért hivatalából. Ilyen vén emberül mit is keresett volna itt? Okos ember, becsületes ember, nem vész össze senkivel, hogy elmarassa, csapassa magát, de igen, a ki tele van torkig bünnel.

Máthé Dániel társaságkedvelő ember volt, sok uri ember megfordult a szegény házánál és hamarosan számát se tudná, kik és hányan ültek néha egy-egy Dániel vagy Zsuzsánna napon asztalánál. Itt!… De ugy kell, mért engedett ennek az asszonynak.

Sajnálta szép szőlőit, tele pinczéit. Mikor jött a tavasz a szőlő munkára, százszor lecsapta a könyvet, olyan szőlőbe mehetnékje volt. A balgatag nem tudta, hogy hiszen most éppen az ur szőlőjének munkása. Micsoda szép szőlő ez az ő kis szőlőcskéjéhez képest.

– Óh Dániel, Dániel, ha én férfi volnék – szedegette fel a földről az oda csapott tanrendszer zsidó czitátumait – a busuló asszony…

– Elég bolond vagy te asszonynak is. Nem is tudom, mit ülsz itt fenn velem? Talán őrizni akarsz? Kitől, mitől? Pénz nélkül, barátom, itt nincs becse az embernek. Azt gondoltam, eredj haza.

– Dániel! csapta össze a szegény asszony a kezeit – hát nem varrok, mosok én eleget? Nézd – és mutatta az összeroncsolt, kisebzett ujjait.

– Mindenki nevet, hogy itt vagy velem; a házmesterné is.

Ugy! Talán inkább a Mester Jánosné drága leányai! Óh, én elmehetek, ha terhedre vagyok (hogy sajgott a jó asszony tiszta, igaz szive.) Tőlem élheted világodat, (azaz tanulhatsz és koplalhatsz egyedül) jó, még ma összepakolok (és azonnal csekély ruhanemüjének összepakolásához fogott) és számba adom a mid van (és elsőben is férje ruháit rendezte), aztán élj boldogan, kedved szerént – rént – rént – zokogá föl-föltekintve esedezőleg férjére.

(Oh milyen egy asszony, ki nem éppen szép, mikor sir, mily ellenszenves egy durva férj szemeiben; mennyire lehüti még a legsoványabb szenvedélyt is; mennyire szánalmas és nevetséges! Jó, hogy ezt nem tudta szegény Máthéné, mert forró szeretetében inkább a szemeit ásta volna ki, semhogy egyetlen könycseppet ejtsen; inkább a szivét szaggatta volna meg, semhogy helyet adjon abban a keserüségnek, bánatnak.)

Otthon ilyenkor, rég, a szép Felső-Tompán, ha egy-egy élesebb, sértőbb összeszólalkozásnál pakolni kezdett, hogy megy azonnal haza drága szüleihez, kik, mint más szülők is – tárt karokkal várják az elüldözöttet – hát egyszer csak átölelte derekát, hevesen addig csókolta, mig minden felhő a leggyönyörübben elsimult. Akkor aztán térdére vette a mérges kis asszonykát és vége-hossza nem volt az édes szemrehányásoknak, megbocsátásoknak.

Most? Óh pedig most sokkal könnyebben megölelhetné, mert várja is – és sokkal könnyebben térdeire vehetné, mert felette vékonyabb, mint akkor volt, – de Dánielt a theologia – elszivtelenitette!

Csak rakosgatta Máthéné hol hevesebb, hol csöndesülő sirással a drága leendő pap vastag, de hófehér ingeit, megigazgatott harisnyáit; csomagolta vánkoshuzatait, kendőit és folyton nézegetett hátra, és elhatározta, hogy egyet se szól, hideg lesz és megkinozza: De Dániel hátat forditott, szítta lelkesen pipáját és elgondolta, hogy ha ez az asszony elhagyná, vagy a mi nem lehetetlen: elölné magát, mert erre Pesten számtalan minden nap az eset, akkor kit venne ő el és rögtön itt hagyná az egész ákom-bákom zsidó nyelvtant Salamonostól, Mózesestől, Jezsaiásostól és elmenne a szinházhoz énekesnek. Mert rektor csakugyan nem lenne többet.

Eljött az est, vele az éjszaka.

A ládán kikeseregte magát a sértett asszony, és odáig haladt, hogy magát tartotta hibásnak, megbocsátott tehát, lemondott a hazamenetelről. Hisz ezt a szegény embert csak nem hagyhatta. Mi lenne itt vele? Elrontanák, halálba üznék.

Nem nem! Védeni fogja, vele tanul, vele tür. Ha isten ugy akarja, hogy pap legyen: valamit ő neki is el kell a jövőért türni. Meg is teszi.

Reggelre már vissza is pakolt mindent, s mint a ki nagy-nagy kivánt áldozatot hoz, boldog volt e nemes cselekedetében. Jó reggelit készitett s oda vitte mosolyogva a tiszteletes ágya elé.

– Dániel, óh Dániel, a jó Isten is papnak teremtett! Türök…

S a szegény hajlék csókokat látott, melyek nem voltak ugyan egyforma igazak és forrók, de mégis nagyokat és kellemeteseket csattantak, mint ez már a csókoknak természetökben fekszik eleitől fogva.

Lefolyt az első esztendő, hála a jó atyának, sóhajta Máthéné.

A nagy szünnapokra rokon-látogatni mentek, s betelt a megye a hirrel, hogy Tóth Zsuzsika mégis csak papné lesz. A gonosz, furfangos asszony orránál fogva vezeti azt a boldogtalan medvét, a kit pedig az isten is paraszt-rektornak teremtett. No lám, Máthé! Hm!

És lehetett abban az időben oly hireket is hallani, nem hiszem, hogy a Házi Kincstár s a Vasárnapi Ujság körülményesen le ne irták volna az Egyház alatti rovatban, hogy im az ipacsfai, pipacsfai, asszonfai, somfai rektorné fölkergette az urát Pestre papnövendéknek, s hogy a pesti uj papnövelde rohamos fejlődésnek és gyarapodásnak indult ez által annyira, hogy abból a bizonyos európai hirü nyelvtanból aligha lehetne már kapni egyet-kettőt. Német szótárt meg éppen nem.

Az ifjuság e miatt lázas mozgalomban is van. És méltán!

X. Kinek tőkéje van: használja.

Két szép nyári hónap is elegendő arra, hogy a rabszolgaságba szoritott lélek kiszabaditsa magát kötelékeiből, és régi szabadságát visszakövetelje. Hasztalan volt minden óvatosság, lelkiismeretes szorgalom. Máthéné nem birta szivéhez, szemeihez lánczolni Dánielt, hogy az csak a papokhoz menjen látogatni, a hova talál, mert mint a farkas a farkasok közé: ugy e még meg nem paposodott ember is a rektorokhoz futott, a hegyi eszem-iszom rektorhoz, a vén Varjuhoz, a szállási Vörös Gyurihoz, Csukához, a pénteki Májas Palkóhoz, kik egyebet se tudnak, mint a papok ellen áskálódni, jól enni, inni.

– Prédikálj, lelkem, csak egyet prédikálj itt, a szép kadocsai templomban, itt konfirmált engemet az öreg esperes, hadd sirom ki magamat még egyszer a gyermekkori kedves barátnéimmal.

Pedig csak azt akarta, hogy mint theologusné, beülhessen a papné székébe. Lehet, hogy sirt volna is.

Dániel parasztosan kiáltotta: eleget kukorékoltam, nem kukorékolok. Megyek névnapra Ordasra.

– Kukorékolni? ájuldozott a jó asszony e sértő szóra – hát a pap kukorékol? Isten szolgája tehet ilyet – óh, ha én születtem volna férfinak!

Hiszem is, hogy sok derék asszony meg fogna felelni kötelességének s jobban mint egynémely férfi – ha átvehetné az erősebb nem fölséges szerepét.

Azok a szép, nagy, tüzes fekete szemek, hogy emelkednének a magas ég felé; azok a fehér, hosszu ujju, tiszta kezek, hogy kulcsolódnának imára; azok a telt, rózsás ajkak hogy vernék föl a hitetlen agglegények fásult érzéseit. Hiszem, egészen hiszem.

Máthé csakugyan elment Ordasra, a süket jegyző névnapjára. Természetesen Máthéné, a theologusné, se maradhatott el. Egyfelől, hogy férjét oltalmazza, óvja, másfelől, hogy minél többek előtt feldicsérhesse a papi életet, a melynél szebb, nyugodalmasabb, tiszteletre méltóbb élet nincs. Mert hol lehetne látni csak egyetlen papot, ki megfeledkeznék magáról.

Lementek Baranyába – s uram teremtőm, mind csak a rektorokhoz, onnan felsiettek Tolnába, átmentek Fehérbe, a Vértes vidékére s mindenütt, mindenütt a kántorokhoz, alig egy paphoz.

De Máthé ur vissza is kapta hajdani kedvét. Elragadta az embereket hatalmas hangjával. Tiz helytt is megválasztották volna rektornak. Meghizott, megpirosodott, betölt dicsőséggel a magasztalt hangja miatt. Gondolt is egyet, a mit ha megtud Zsuzsika, kétségbe esik.

Ám az isteni gondviselés ezt a fájdalmat még most nem mérte ki szivére.

Vége szakad mindennek, a gyönyörü napok is elfolytak.

Egy telides-teli rakott szekéren bekoczogtak Pestre, a Mocsonyi ház elé.

Máthéné tette az előkészületeket a tanulásra. Tanult zsidóul, görögül, belemerült a csodákba, a hét kenyerekbe, a Bálám szavába, a megfékezett tengerbe, a Lázár koporsójába, e magasztos, dicső történetekbe.

Dániel pedig járt a Griffbe a szinészek közé, a Mezitlábashoz, a Petőfi-csárdába – és énekelt, énekelt és fizette a bámuló hallgatóit étellel-itallal.

– Bolond vagy, Dani – ölelgeté a karmester ur – ha ott nem hagyod a koldus papságot, csapj át szinésznek, operistának. A kinek ilyen rengeteg tőkéje van: használja a kamatait. Most bevétetlek a karba, onnan átteszlek egy-egy jó mellék rolléra, aztán leszoritjuk Kőszegi uramat. Hét-nyolcz ezer pengő évi fizetésed lesz. Még azt is elfelejtetjük veled, öcsém, hogy láttál valaha templomot.

A vállára ütött a karmester ur Dánielnek.

– Tudod mit? haza küldöd az asszonyt, küldesz neki havonkint valamit. Neked szerzünk egy pénzes, gazdag német asszonyt, nagyszerü legény vagy te, te s ütögette a hátát, tapogatta a karjait, mint a lókupecz a ló szügyét, farát, sörényét, te Dani, te az operistánéknál is furorét csinálsz. Tudom én, kihez viszlek. Itt a szerencse bizonyos, csak meg kell ragadni. Én is egy bécsi gazdag suszterné költségén nevekedtem. De ki tudja azt most? Senki. Éljen a szerencse, a földi dolgok istene. Holnap délután eljösz hozzám próbára. Bruderkám, ki azt a poharat. Glück auf!

– Glück auf! – sivitott valami viszhang a külső szobából.

Birtokosa beütötte a fejét, a hol Máthé urék mulattak a főbb szinész urakkal.

– Hát te mit kereszsz itt, kis Szusz koma, intett felé a már jó kedvtől dűlöngő öreg theologus. Kerülj belebb. Kivel vagy?

– Magam. Tudtam, hogy itt mulat.

– Gyere, kicsi kutyám, van még egy falatom, megosztom. Ez szokott engem haza kisérni – mutatott egész pátrónusi kézlejtéssel Máthé ur a csodálatos kis emberkére.

– Ki ez? huzta komoran kunkorékos ősz szemöldeit a vén, boronált arczu német karmester. Nem szeretem az ilyen speczieseket. Igen, magamra gondolok, nem jutok-e én is valaha ilyen kosztümre. Furcsa a sors. Távolitsd el, ideges vagyok, ha ilyen elzüllött fráterokat kell látnom. Nesze.

S a karmester ur kopott, zsiros nyaku, fekete német kabátján át pár krajczárt, s egy szivarvéget nyujtott a kis Szusz komának.

– Igyál oda künn, s várj reám, kis koma.

Mint a ki keményebb modorhoz van szokva, s a csekély figyelmeztetésekre csak meg sem billenti a fejét: a kis koma is csak vigyorgott, és feltünően kis kezével morzsolta borzas, kóczos, gesztenyeszőke szakállát. Magas, hófehér homlokán keresztül-kasul igazgatta gyér, őszes haját, bajuszát, mint olyan, ki a társasághoz tartozik, többször hosszan kipödörgette. S egyszer-egyszer végeit vastag, felcserepedzett szájába fogva, gyönyörködve szemlélgette, majd innen, majd onnan, mint körülbelől egyedüli megmaradt ékességét a multból. A barna-piros, kurta mellény magyar volt rajta, lefoszló ezüstös zsinórzattal, a nadrág már német, és oly hosszu és bő, hogy szánalmat vagy nevetséget ébresztett, a sáros csizmák, nagyok, mint valamely falusi béreséi, befejezte az egész öltözetet egy szinehagyott kék pitykés dolmány, melyből vékony, meztelen nyakát mint a gém a vizből, mindig künn akarta tartani.

Máthé ur fokosával gyengén vállon ütötte, s atyai védő mosolylyal felhivta, hogy most már azonnal lóduljon.

– Várj s egy pohárral még ihatol.

Nem tudni, melyik a boldogabb, az-e, ki igy pártfogolhat valakit, saját koldus volta mellett is; vagy a ki érezheti, hogy ime, a kegyelmes isten mégis csak nem hagyja el végkép az embert.

Nagy megelégedés és nyugalom látszott mind a kettő arczán.

– Ki ez az ember, Dani! De nekem többet ne mutasd, ideges vagyok, egy idő óta nem szeretek a tükörbe nézni.

– Jaj, ez egy valaha gazdag földbirtokos egyetlen fia, a kit a harmadik házig is hintóban vittek, s a kinek még az inge is selyem volt.

– Bolond?

– Csak annyiban, mint minden szerencsétlen ember. Esetlen, buta, vagy sir, vagy nevet, vagy alszik, vagy szalad, de helyt nem tud állni. Kergetné azt, a mit elvesztett, s megfogná azt, a mi többé nem az övé. Most szolga nálunk. Merőben hozzám csatlakozott. Látta, hogy én legjobb vagyok hozzá.

– Korbácsold meg, s addig kergesd, a mig látod.

– Hogy tenném, mikor senkije.

– Tifuszos mellé nem ülök, kolerás mellé nem fekszem, mert rám ragad.

– Nincs szivem, hogy ilyen nyomorultat elverjek magamtól.

– No akkor reád is szárad a köpönyegje.

– De Isten…