Part 5

– Hogy az kivihetetlen, képtelenség! Ezer meg ezer akadálylyal kell küzdeniök, irigységgel, gunynyal, a kenyérrel; majd a csüggedéssel, kedvetlenséggel, betegséggel, szégyennel, a mindennapi kinos belső tusakodással. Elgondolták-e ezeket, fiaim?

– Elgondoltuk, felelt élesen Máthéné. Ne féljen a főtisztelendő ur, mi semmit se kérünk, eltartjuk mi magunk magunkat. Itt leszek én.

A püspök fölkelt, kezeit összefonta mellén, kettőt-hármat az ablak felé lépett, talán hogy arra a számtalan nyomorultra mutasson, kik a piaczon lézengnek, bársonyban, rongyban, s kikről ő tud Pesten legtöbbet, a jó Isten után, mert ide jönnek sírva, nevetve; követelve durván, majd térden csuszva, mint egy király előtt a falatka kenyérért.

– Ki beszélte önöket arra, hogy ide jőjjenek Pestre?

– Oláh ur, vallotta meg a bünt töredelmesen a férfi.

Nehány percz mulva Oláh ur ott termett a püspök parancsolatjára, mely idő alatt Máthéné erőnek erejével be akarta bizonyitani, hogy őket senki se vezette, mint tulajdon szivök.

A veres kis hetyke ember alázatosan hajtotta meg fejét főnöke előtt.

– Mit tett ön ezekkel a szegény emberekkel?

Oláh ur az eladott könyvekre gondolt.

– Én nem erőltettem, azt a nehány forintot visszaadhatom.

– Tehát már pénzt is?

– Pénzről nem tudok, mi nem adtunk pénzt.

Máthé ur oda hajolt a feleségéhez.

– Óh, ha adott könyvekért, jól tette. Papi könyvekért adta Dániel.

– Ön ezeket az embereket elámitotta, felcsalta, hogy itt kényelmesen kizsebelhesse őket. Mit felel erre? Rektor ur, fordult a püspök a rektor párhoz, önöket elbocsátom, hivatni fogom minél előbb.

Máthéék égő arczczal tekintettek a püspökre, kinek szigoru arczáról a legrosszabb szivet vélték leolvasni.

Máthé ur ügygyel-bajjal visszakeritette a székek alá tüntetett hatalmas fokost, s a mint jöttek, nagy csörtetéssel távoztak.

Találkozhattak volna ismét a harangozó-leányokkal, valamint azzal a gyönge, meggörbült termetü, de jóságos, szelid arczu, falusi szegény rektorné forma asszonynyal is, mert várta őket szives mosolylyal, de Máthéné ily gyalázatos fogadtatás után, mintha ellenség elől menekülne, ugy törtetett le a keskeny márvány-lépcsőkön.

– Ez az a nagylelkü püspök, pattogá a templom előtt Máthéné, repülő mente ujjaival hadonázva; hogy megijedt, azt hitte, mindjárt pénzt kérünk, s a nyakán maradunk. Oh ne féljen, a mig ezekkel a szemeimmel látok, ha tűmmel keresem is, nem szorulok senkire. Hogy kilátszik az irigység! Hát egy rektornak már az se szabad, hogy papságra vágyjék? Hát az legyen holtig papok szolgája, rab, egy megvetett senki, semmi? Azért sem ugy lesz, azért is pap fogsz lenni Dániel.

Most mondta ki házas életükben legelőször a te szót. Mert bizonyosan érezte, hogy ezentul sorsuk vezetője ő lesz. Feljogositotta erre a te szóra nagy és terhes kötelessége.

Sokan az utczán azt gondolhatták, hogy ez a kis fekete asszonyka a magas emeletes házakat nézi, mert jól látszott kesze-kusza öltözetéről, járásáról, hogy falusi, pedig éppen nem a szép palotákat nézte, hanem a magas, kék, tiszta eget, a hol a gondviselő jó Isten lakik, a ki a benne bizókat soha egy perczig is még el nem hagyta, a ki minden mellőzöttet, elhagyottat, megtámadottat örökké oltalmába fogadott. Majd-majd eligazitja azt az a jó, erős Isten, hogy mi legyen ő velük, és nem bizza egy irigy, kevély lelkü püspökre, a kinek egy kis biztató szava nem volt hozzájuk. De hogy fogadta, mily szivtelenül!

Akkor is, mikor már szállást fogadtak, mely különben még azon napon megtörtént, egyre azt hajtogatta Máthéné, hát ez a püspök? ilyen egy püspök? igy kell bánni az emberrel?

Máthé Dániel megjegyezte, de ugy háttal fordulva, feleségének:

– Jobb is volna innen idején tovább mennünk, talán Kecskemétre, Pápára, vagy (ezt már csak ugy mormogta) vissza Tompára.

– Azért se megyünk. Megmutatom, hogy itt is meg fogunk élni. Kosztosokat fogadunk, ez lesz az első.

Akarta mondani, de azt már az ő feje se tudta, hogy mi lesz a második.

Nagyon alkalmas időben vetődtek a Két-Nyul-utczába. Ott egy ügyes, két szobás, konyhás, földszinti helyiségből éppen akkor vetette ki a házmester a Fülöpszállásáról ide került, és vendéglőt tartott, valaha földbirtokos Mester János urat feleségével, öt gyermekével, minthogy nem tudták fizetni a házbért. És más környülállásaik is igen zavarosak valának.

Olyan szerencse volt, hogy asztalokat, székeket, üveg-állványokat a boros poharakhoz, sőt mily isteni gondviselés! még hordókat is kaptak, jó hordókat borhoz, serhez.

Ezt az első lépést mindenki a legjobb jelnek mondhatta.

Csak egy özvegy szabómesterné, a fészer mellett, állitotta, hogy ő nem cserélne Máthéékkal lakást. Miért, azért, hogy a mely ágyból valaki kihalt, abból bizonyos, hogy más is kihal; a mely korcsmában valaki megbukott, az olyanban, legalább két-három renden a következőknek is meg kell bukni. Már az szent.

Máthéné a tettek kedvelője volt, azért is gyorsan hozzá látott mindenhez. Nem kért tanácsot, volt ő neki esze, Istennek hála, elég. Vásárolt butorokat, a kosztadáshoz szükséges szereket, egy pár olyan derék, disznóölő éles kést, hogy már ez maga mutatta, mily nagy reménynyel van a jövő iránt a leendő papné.

Ragyogott a tisztaságtól a pompás kis konyha.

Egyik szoba egészen a kosztosoknak, a másik, a belső, a bizodalmasabb embereknek, iróknak, szinészeknek, tudósoknak. Mert ilyenek is akadtak rögtön.

Ezek mindenképen azon voltak, hogy a kis vendéglő czimert tegyen ki, és a czimer legyen egy tál pompás, párolgó töltelékes káposzta, finom fris disznóhussal.

No az is lett.

Gyönyörü kis czimer. Éppen egyik vendég festette, ingyen, nehány barátságos vacsoráért. Mely vacsorák pár hónapon tul elhuzódtak.

Oda kaptak a czigányok is.

Máthé ur, mivel a tanulás most még nem kezdődött, mert ők időn kivül érkeztek, Szentgyörgytől Szentmihályig, ugy gondolta, vendéglősi tisztet folytat. Nem szégyen az. Hogy volna? Ha Zsuzsika főzhet, hát ő mért ne segitene.

Temérdek iróval, müvészszel, szinészszel lett per tu. A theologus diákok meg éppen apánknak titulálták.

Oláh ur, kit a püspök, a mint kitudódott, kegyetlenül lerakott volt, többször fölvetette a kérdést a kis kedélyes étteremben, mikor nagy és fényes volt a társaság:

– No hát, Máthé apánk, megbánta-e, hogy hallgatott a szavamra!

Ilyen kérdésre, mikor egy volt rektor müvészekkel, tudósokkal barátkozhatik, a mire falun száz esztendő alatt se tudott volna eljutni, azt gondolom, csak nevet az ember.

Dániel ur is természetesen csak nevetett.

Szépen folytak a napok, váratlanul, reménység fölött szépen.

Vendég vendéget ért. A ki sokszor a legjobban mulatott, az maga volt Dániel bácsi. Többször bemutatta a szép basszus hangját, melyre egy szinházi karmester egyenesen azt mondotta, ez a hang tizezer forintot megér. Még többet is.

Igy levén a dolog, Máthé ur nagy tőkével rendelkezett, tehát bizton nézett az események elé.

Máthéné oly csinosan öltözködött, ugy bele jött a finom müvészi, irói társalgásba, hogy voltak perczek, mikor a papnéságon is szinte-szinte fölebb képzelte magát. Azt mindig tudta, hogy jó esze van, de hogy ily hamar haladjon az ember irodalmi és művészeti kérdésekben is, azt maga se merte reményleni.

Azok a gonosz irók, müvészek, ha összekaptak valamely kényes kérdés fölött, teszem a Bánkbán tragikuma, vagy a Vörösmarty romanticzizmusa, vagy az Arany balladái, vagy a Szász Károly ódái fölött, csak Máthéné nagysámot kérdezték meg. S ő szabatosan kifejtette, hogy mi a tragikum Bánkbánban, Vörösmartynak hogy kellett volna leverni a tótokat, Arany Zách Klárájának nem kellett volna haza menni az imádságos könyvért, mert láthatta a fortélyt, és Szász Károly remek egy költő, és sokért nem adná, ha ismerhetné. Versei, mint a szép zsoltárok, mind egyformák. Vajjon meg lehetne-e őt látni valahol?

Igy, ily szép napok mellett jutott el a Máthé-pár Szentmihály naphoz.

VIII. Az elesettek története.

Máthé ur tömött, gyapjas haju fején ugy állott a kis bojtos veres sapka, mint azén, a kit a jó Isten is egyenesen korcsmárosnak teremtett. Orczái megpirosodtak, mivel ugy hozta az illedelem, hogy minden jobb vendégével ő is igyék egy-egy kortyot bár. Hogy ne tette volna meg? Művelt ember, aki egyenesen falusi papságra készül, tudja, mi minden kötelességnek kell megfelelni. Széles tenyerei a sok hordótakaritásban megdurvultak, sőt egyik ujját valami becstelen vasas hordó örökre meg is csonkitotta. Jó, hogy a balkezet, a melyikkel nem kell urvacsorát osztani. Hatalmas melléből ugy dőlt, áradt a mély basszus hang, hogy a karmester ur minden este ujabb meg ujabb magasztalásokkal árasztotta el.

A theologus urak, ki koszt fejében, ki benső igaz barátságból – bőven elárasztották mind a négy évre tankönyvekkel. Zsidó nyelvtan, európai hirü bibliák, zsidó, görög, latin, arab, velejáró vastag szakadozott szótárak; morális dogma, egyháztörténelem, az ujabb német irodalom legremekebb müvei, szorgalmas forditásokban; egyházjog, minden szerzőtől, gyüszünkint hordva össze, hogy annál becsesebb és eredetibb legyen: prédikácziók, Erdélyi-tár, Magyarországi-tár, Nagy lant, Kis lant, Házi kincstár, Alapvető, Jézus szeme, különböző jól talált czimek alatt, már mind ott pompáztak egy ujdonat uj diszes üveges szekrénykében. Elzárva gondosan, még a portól is megkimélve.

Gyönyörködött is bennök sokszor órákon át – Máthéné. És sirt, mert látta, hogy Dániel kártyázik, igaz, az irókkal, müvészekkel, a kiknek mindig hasznukat lehet venni, de mégis csak többet kártyázik. Különben hát a papok – mint Dániel menté magát – nem kártyáznak? Uri társaságokba a nélkül nem is veszik be az embert. Sirt, mert látta, hogy Dániel nem tud bánni a pénzzel. Alig fizet valaki. Férfi tiszte volna beszedni a pénzeket. Egy nő nem köthet ki velök. Sirt, mert látta, hogy Dániel hetekig oda van néha a falvakon bort venni, és nem is igen vágyik haza. Rossz, oh rossz oka lehet ennek! És ennél a pontnál sokkal öregebb és forróbb könyek hullottak szemeiből.

Alig várta, hogy Dániel beiratkozzék rendes theologusnak, a mikor majd a tanulás mindezeken alkalmasint változtatni fog. A bormérést felmondják, a külső ajtót bezárják, a czéget leveszik és csak becsületes kosztosokat tartanak. Nem megy többé nagyban semmi. (Oh jó asszony, már nem is igen mehetett volna!) Mindent összébb huznak. Tanulás lesz a fő. És nevetséges csak meg is emliteni, de a nyomoruságban minden nevetséges, egy-egy csöndes órában elővette a papi szent könyveket, és egy-egy oldalt próbára megtanult. Senki el nem hinné, az ilyesmi vigasztalta meg legjobban. Ott látta Dánielt a szószéken, a mint hirdeté: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa, a Jézus utjait egyengessétek. Hogy egyengette erős, hosszu karjaival a megtermett ember urunk Jézus utjait, szinte lehetett tapasztalni. Ott látta ilyenkor magát, tiszta fekete ruhában, mint a püspöknét, de a külön papnéi székben, mert falun a papné székéhez záros kulcs vagyon, nem mint Pesten, hol rend sincs. Majd csinál ő rendet Felső-Tompán.

Ilyenkor a jó Isten szemmel láthatólag megjelent a kis korcsmában, mivel akkor már eltávoztak az ivók és ajtót zártak, és egészen theologiai foglalkozások léptek a zaj helyére. Megvigasztalta a jó asszonyt atyai szeretetteljes szavaival, mondván: »Bizzál, leányom, s a te hited megtartand tégedet.«

Óh, hogy hitt, hogy hitt, a mint csak az eltévedettek, együgyüek, szegények tudnak hinni.

Befolyt e mély hitre az a körülmény is, hogy az öt-hat száz forintból alig volt már valamelyes az erszényben. Igaz, csak be volt fektetve egy-egy müvésznél, kosztosnál, tehát nem veszett el.

Hanem most, most, itt a házbér!

S az addig békés, barátságos, meleg hajlékot e gondolatra: házbér, heves hideg borzongatta ki. Ugy ropogtak a falak, mint a nagy beteg csontjai, ugy recsegtek a pádimentum deszkái, mintha halált hirdetnének. Nem lehet elhinni, mert az képtelenség Pesten, s éppen a Két-Nyul-utczában, de Máthénénak ugy rémlett, hogy az ablakokban bagoly is huhogna.

Ki fog meghalni? Nem-e az a szegény Mester János, ott a fás-kamarában, a kinek irgalomból helyet adtak.

Késő éj volt már, egy óra tájt járhatott az idő.

Künn szél zúgott, metsző, embertelen dunai szél. Rögtön kioltotta a kis lámpást, melylyel Máthéné a cseléddel együtt a beteget akarta meglátogatni.

Dániel ma se volt itthon, valami kosztpénzek felszedése miatt járt Ó-Budán, Uj-Pesten, Kőbányán, a hova szöktek némely kosztosok.

Hogy lehetnek ily galád szivüek is! És ily müvelt városban!

– Rézi, szólitotta meg az öreges cselédet Máthéné, hogy van az a beteg ember?

(Mondhatta volna Mester János ur, mert jó módu ur volt valamikor, ám egy bukott egyénnek neve sincs többé, csak ő, az a!)

– Hogy van, hát ugy van, a hogy lesz minden korcs ember a világon – dörmögött a vén asszony – követem alássan a ténsasszonyt, hát biz az döglődik. Jól élt, elették, itták a mijök volt, szerették a zsiros ételt, a kövér ludat, malaczot, hizott pulykát, nyárson sült vesepecsenyét, a fáin pörkölt husokat disznóból, marhából vegyesen, most rágódjanak a csontokon, a miket nekem adtak. Hát nem lehetett volna kevesebbet enni le a csontról, a nagy oldalakról, czubákokról, hanem a cselédnek ugy kellett kiadni, mint az idegen kutyának? Hm, de nem hagyja ám azt az Isten büntetés nélkül, de nem ám. Sokszor sirtam, mikor láttam, hogy annak az öt rossz gyereknek csupa zsir a szája, keze, ruhája, én meg azt se tudtam, milyen volt az a malacz, a mit én öltem, én sütöttem, én tálaltam be. Annyi lelkük sem volt, hogy egy kis falat mutatót nyujtottak volna bár. Nem hagyja Isten az ilyet büntetés nélkül. Ne is hagyja az a jóságos, bölcs teremtő.

Máthéné összébb fogta ruháját, nagy kendőjét a lámpa elé tartotta, és sietett a beteghez, kiről ők épp olyan formán feledkeztek meg, mint Réziről Mesterék.

A fás-kamarában? (Hiszen nem volt se ingök, se galléruk, se szolgájuk az a hektikás ember, azután hogy köhögött mindig!) Hátha valamikor (Óh egy pap nem juthat oda, egy papot nem lehet kiszemelni a rossz embereknek, védik a papok, védi a püspök testével, aztán egy pap a Jézus szolgája, Isten cselédje… hm, de hány ur nézi el a cselédjét…) Ma lesz a napja, hogy Mester urat, de hova, a konyhába? az ebédlőbe, a mi szobánkba (hányszor aludt egy-egy korcs vendég, a ki most megszökött a koszt árával, az ebédlőben, jól vetett ágyon, részegen. S azt se mondta, mikor jó reggeli után odább állott: fél kalap, pedig az haza mehetett volna, mert ép volt – ezt a bukott embert kilöktétek a fáskamarába?) Fogja meg Rézi azt a szalmalészát, beviszszük az ebédlőbe. A vén asszonynak megnyultak az orczái és szivesebben tekintett a ténsasszonyra. Mester János engedte ide-oda tenni elaszott, fekete, sárga, kis ökölnyi fejét, és belenyugodott, ha kiteszik is az utczára. Mindegy ő neki már! Nem tették ki. Bevitték az ebédlőbe, éppen oda, a hol a király ő Felsége képe volt, talán, hogy lássa a király, hogy mi történik egy korcsmárosné szívében? Ez a rossz idő, édes Mester ur – vigasztalá Máthéné a szótalan beteget, ki kezdett magához térni, mikor látta, hogy nem lökik ki a kapun – ha eláll a szél, majd meglássa, mindjárt jobban lesz.

Az én édes atyám is köhögött, de azért hosszu-hosszu időt ért. Ne busuljon, főzök egy kis jó meleg herbatheát (óh mennyivel több jót tenne egy pohárka erős törköly vagy seprő a kiszáradt, hideg gyomornak, lehetett észlelni a megállott fagyos, üveges szemekből.) Máthéné megsimogatta a beteg ember kékes, elszáradt kezeit, letörölte redős, keskeny homlokáról a gyöngyöző jéghideg verejtéket s gyengéden megitatta vele a forró, párolgó italt.

A thea használt-e, vagy a nyájas részvét, vagy a tiszta szoba: óh ki tudna Istenen kivül belátni a megcsomósodott idegszálak közé, ki tudna oda férkőzni a vergődő szivhez, melynek pedig minden dobbanása egy-egy nyilatkozó szó, ki volna képes határozottan olvasni ott, hol a nyomorult ember még Isten elől is elrejtőzik, de Máthéné mégis látott, olvasott s az, a mit látott és olvasott, keserves fuldokló zokogásra inditotta a szivét.

– Óh Dániel, Dániel – tördelé e szavakat az asszony, ég felé forditott tekintettel, holott e perczben Máthé ur éppen a kőbányai sertéskereskedőkkel s néhány szinészszel és theologussal kártyázott a nagy hid melletti sörházban, a hol jó embereket, müvelt, becsületes férfiakat, családapákat, jóra menendő ifjakat éjfél után is megtűrnek – óh Dániel, miért vagy…

Nem mondta, elharapta a többi szót. El is kell harapni minden jó asszonynak a világon. Ez az egyetlen harapás az, a melyik nem marja a férfi szivét.

Dániel ugy szürkülő hajnaltájt csakugyan hazakerült. Virágos kedve volt, czimborákkal jött; egy pár jeles iróval és szinészszel, s a kis Szücs komával, ki megfizethetlenül viselte magát.

– Mama – aranyos mama – kopogtatott Dániel az ablakon.

Rögtön kinyilt az ablak…

– Mi az ördög – villant át egy szuró gondolat a férj szivén, a mint az étterem egyik szögletében ágyat pillantott meg – ki fekszik ott?

– Beteg.

– Kicsoda? Hogy tehettétek ide? Ezeknek egy kis korhely-leves kell.

Máthéné kiadta a kulcsot, becsapta az ablakot, s korhely férjét egy tekintetre se méltatta.

– Hát ez mi? kérdé a belépett férj, hogy kerül ide Mester János? Tán atyádfia? Nem tudtam, hogy ilyen szép atyafiságra jövök.

A két, három vendég Máthé ur háta mögött nevetve suttogott és óvatosan tekintgetett a beteg felé.

– Ide ma senki se jő – intett kezével az asszonyság.

– Hát akkor elmegyünk, barátim, a Kék lóba – kaczagott Máthé ur.

A Kék ló olyan fogadó Pesten, a hova minden megtámadott férj vágyik. Egy kis oldalajtócskán örökké be lehet ide jutni, bármely késő időben is. Vannak itt nők, ifjak és javabeliek, kik férjeikre haragusznak, vagy kedveseiktől elszakadtak, vagy óhajtanának valamely alkalmas egyénnel szövetségre lépni. Máthé Dániel urat, a leendő papot, három-négy is körülfogta azonnal. Pirosak, mint a haragos rózsa, fehérek, mint a vén sárgás fal, bátrak, szemesek, mint a vásári pecsenyesütőnék, szagosak, mint egy öreg borbélylegény, ki haj helyett már csak a nyaka kóczát kenegeti, fürgék, beszédesek, mint az ujabb szinpadi szobaleányok, és élni szeretők, mint a kiknek nincs veszteni valójuk.

Csakhamar a gavallér Máthé ur képezte a központot.

Az ő asztalán égett legtöbb pálinka, ott párolgott legtöbb thea, ott csoszogott legtöbb pinczér, ott vijjogott legtöbb és legtermettebb fehérnép.

Azt lehetett érteni, hogy a szinészek, festők, irók, tudósok mit keresnek itt, mert ők tanulmányoznak, őket a költészet muzsája utasitja ide – a halhatatlanság Istenasszonya, de hogy egy férj, ki pap akar lenni, az egyház fölkent szolgája, feddhetlen élettel, tiszta szivvel, mocsoktalan kezekkel, hogy mit keressen ily sátrakban: azt theologiai tudományokból nem lehet kiokoskodni.

Mint az érett gyümölcs a fán, mely sulyával lefelé huzza az ágakat, ugy csüngött a sok hölgy az athléta Máthé Dánielen, karjain, nyakán, mellén, hátán és lábain. Eleinte szemérmesen odább téritgette őket a jó ember – hogy hagyják el a kisasszonyok, ne vesződjenek velem a tekintetes asszonyok – én feleséges ember vagyok már, ah ha, csak tüzre olaj volt a beszéd. Nagyokat csiptek az orczáján, s ott a közönség szeme láttára – mint valamikor falun ártatlan leányka tanitványai, egy-egy szép történet elbeszélésénél, elárasztották csókjaikkal.

Kettőt, hármat durván lelökött magáról Máthé ur, de azok még nagyobb kedveskedéssel akarták kimutatni, hogy bennök a sziv tántorithatatlan.

A kávés, hogy egy kis diszt adjon a társalgásnak – valami kóbor hárfáscsaládot keritett, egy pápaszemes vörös vén asszonyt, két sovány, fakó, rongyos szőke leánynyal. Mint aratás után a vidám aratók a széles tiszta csürben egy pár szál czigány igaz magyar nótáira, ugy dobogtak, kurjongattak itt is a müvész urak tanulmányozási szempontból a hölgyekkel, s forgatták a mind hevesebben, lelkesebben tánczoló Máthé Dániel urat.

Mikor az ember ki akar magáért tenni: hát akkor nem sajnálja a fáradságot. A Máthé ur szorgalmatossága is éppen ezt mutatta.

Nagyokat ugrott az öles ember, s szöktében a levegőbe kapta a hölgyeket, hogy azok visitottak örömükben. Nevetett, ujjongott. Ujjaival végig simitotta a különös nők orczáit, melyekről pirosság, fehérség leolvadt és egybefutott a szemöldekről lecsepegő fekete festékkel. Ilyen valamit se látott még.

Kétségkivül ezzel a tapasztalattal is sokkal gazdagabbnak érezte most magát, mint művész társai is, kik e fesztelen mulatságnak részesei lehettek. Milyen volt a levegő! por, gőz, festék, sár.

Oh otthon a Két-Nyul-utczában se pihentek ez alatt.

A nagy sirásra, jövésre-menésre, az özvegy szabómesterné is bekerült a fészer melletti lakosztályból az ebédlőterembe. Mikor halálozás van biztos kilátásban, vagy valakit a rendőrök összekötöztek, vagy az egymást félreértett házastársak késsel, bottal nyargalóznak, akkor az ilyen időn kivüli látogatás egészen rendén vagyon.

Éjfél, hajnal – mindegy – belépni szabad.

Máthéné szivszakadva sirt, imára kulcsolt kezeit tördelte, oda-oda futott az ablakhoz – egy perczre hallgatózott – s ismét jajgatásban tört ki.

Mind a vén Rézi cseléd, mind az özvegy szabóné ugy voltak meggyőződve, hogy Máthéné Mester János urat siratja. De mire is gondolhattak volna egyébre, az Isten világára.

– Bizony – kezdé a szabóné, közelebb ülve a megállott szemü, hörgő beteghez – ez se hitte, hogy ilyen becsületes helyen halhat meg. Szemétdombon szokott az ilyen ember meghalni. Felesége mosóné a Sáros-fürdőnél, egy czafat, rongy teremtés, hogy kimondani is szégyen, milyen életet folytat. Folytat, folytat, mig lesz a nagy hátán, vállain, kövér karjain hus, de ha lefogy, a kutyák se harapnak bele. Pedig mi volt, hogy ide került? Teremtő atyám! Nagysás uri dáma, selymes, mentés, arany-főkötős, brazletás, medalliomos, gyűrüs, köves gyűrüs, karika gyűrüs. Volt azok között még gyémántos is, egy kis galambfejes. Bár elloptam volna, tehettem volna, az isten se vert volna meg érte, most legalább én élhetnék belőle, lenne a télre fám, egy kis meleg czipőm, vagy bár egy kis kávéra valóm. Hagyja el a ténsasszony, ne sirjon olyan keservesen, mert bizony meg nem érdemli Mester uram. Ugy-e? Mi szükség volt egy családos apának eladogatni potom áron a drága birtokait? Kellett azt tenni egy 16 esztendős leánykáért, a kibe belebolondult, s a ki pedig itt még most is iskolába jár. Hisz a tulajdon két leánya is majd akkora volt. Persze, azok már a Kék lóban folytatják az édes mamájuk életét. Ifjak, hát jól megy nekik, nem tudnak az apjukról.

Higyje meg a jó ténsasszony, bár tudom, hogy rokonok, mégis csak fáj a rokon nyomorusága, de Mester ur még azt a fás-kamarában való helyecskét sem érdemelte meg. Hát azért, mert megbukott, nem állhattak volna becsületes munkához? Hisz adott nekik az Isten gyermekeket. Óh, csak azok a boldogok, kiknek az Isten gyermekeket ád. Nekünk nem adott! Mekkora öröm az, egy kis leányt fésülni, öltöztetni, reá mosni, foltozni, iskolába járatni, s annyiszor megölelni, megcsókolni, a hányszor csak a szive vonzódása ugy hozza! Minő boldogság, mikor lakodalom van a háznál, reggeltől estig csak a szép jövőről beszélni, és látni, hogy van már, a kire az ember ebben a szomoru világban támaszkodhatik, a kit ünnepeken bár meglátogathat, a kivel egy-egy ebédet együtt költhet el, a kinek látja szerencséjét, nekem senkim! Ne sirjon a téns asszony, egy korhely emberért egyetlen mákszem köny is kár.

Erre a szóra, hogy korhely, szembe szökött Máthéné a szabónéval.

– Ki a korhely? az én uram? ha korhely, nekem korhely, az az én bajom. Aztán az én uram nem korhely, az én uram tiszta életü, az én uram papságra készül, azzal pedig korcsosság nem fér össze, az én uram most is munkában jár…

Hát Dániel ur a nagy munkából éppen haza állitott, ugy reggeli hat óra tájt, porosan, borszaggal, pálinkabüzzel, leoldozott nyakravalóval, szétnyilt inggel, és az elején két helytt is lehasogatott zsinoros attilával.

Szemei alig forogtak a fáradság, kimerülés miatt. S lépteit tántorgókká tette a mámor, a dorbézoló éjszakázás.

Máthéné férjéhez szaladt, átölelte, és ha senki sincs más a szobában, bocsánatot kér tőle, hogy oly kemény volt hozzá. Csókokkal halmozta el azokon a helyeken, a melyekre csak kevéssel előbb egy csomó idegen hölgy nyomkodta rokonszenve jeleit.

Másra volt elkészülve Máthé ur, vizes lepedőre.

Most azt hivén, hogy neje bünös, mert nem meri megtámadni, morogva, káromkodva rázta le magáról a szegény jó asszonyt.

A betegre mutatott fokosával.

– Felelj arról. Ugy-e?

S a fokossal a jogaiban megsértett férj retteneteset csapott a hosszu ebédlő-asztalra.

Hogyne, ő ugy állott neje előtt, mint egy ártatlan lélek. Egy tiszta lelkü egyén pedig, kinek keze, ajka, tárczája tiszta a büntől, rettenetes.

– Tedd le azt a fokost, ha részeg vagy, feküdj le, egyenesedett ki a mélyen megbántott hű asszony, a beteg hadd pihenjen. Nézz Istent, nem tudod mire jutsz.

– Meghalt! kiáltá a szabóné. Ez jól járt.

A halál talán mindent megváltoztat, és mindent kiegyenlit. Arra, a ki meghalt, már nincs mit haragudni, még ha vetélytársunk lett volna is. Vetélytárs! azzal az elaszott, ökölnyi, sárga fejjel! vetélytárs, azokkal a botvékonyságu karokkal, és tiz darab csupacsont ujjal! vetélytárs, azzal a nyitva maradt (tán sokat mondani óhajtott) szájjal, vetélytárs, azokkal az örökre lezárult szemekkel!

Oh igen, Máthé Dániel ur, ön annak a derék Mester János urnak vetélytársa.

Máthé ur leeresztette a fokost, szive megcsöndesedett, a mámor kiment szemeiből.

Az ebédlő-szobában halott van, egy rongy, egy semmi ember, egy utczára, szemétdombra való ember. Kidobod? megteheted, mert ha ur volnál, meg nem türnéd a házadban, de szegény vagy s a szegényre különösen vigyáz az Isten. A szegénynek nincs joga szivtelennek lenni.

Máthé Dániel ur tisztességes szép temetést rendezett a koldus Mester Jánosnak. Ő maga énekelte el fölötte, mint egykori rektor, a szép halotti éneket, hogy:

A fájdalmak éles nyilai leverék az én erőmet. Földi házam por sátorát levetettem immáron, Oda fent a szép egekben, örök javamat várom…