Part 7

– Nem vagy még pap, ne emlegesd. Istennek semmire, senkire semmi gondja. Egy gép se fütyül, egy se zakatol, egy se dolgozik magától. Mese beszéd az egész Isten. Hány nyomorultat láttam, a ki jó volt, igaz szivü, s most putton van a hátán, vizet hord, meg szemetet. Ha Isten van, szabad ezt neki megengedni? Nálunk van egy gaz uzsorás, a kit mindenki becsül, ebédeltet, s a legnagyobb szinész szerencséjének tartja, ha azzal a rablóval tegeződhetik. Hánynak lehuzta ez már a bőrét, hány asszonyt, leányt tett ez már tönkre, s szabadalma van reá, hogy ezt nyiltan teheti. S nagyságos biró urak, grófok járnak vele fényes nappal karon fogva a Váczi-utczán. Nos hát, theologus, van Isten? Van, mig pénzemben tart. Jágó mondja: végy pénzt, sok pénzt, akárhonnan, de végy sokat és rakd meg a zsebeidet, s a szüzek is a te szemeidet lesik. A nélkül olyan rongy lész, mint az a barátod, buta, esetlen, komisz. A kinek nincs pénze, az olyan embertől, tudd meg: félnek, s a törvény az olyat kegyetlenül elitéli. A házasságtörő bünét arra fogják, a csaló vétkét arra kenik, a hamisitó, rabló, gyilkos kötelét annak a nyakába akasztják. Mert a bünért valakinek csak bünhődni kell, máskép mire való volna a törvényszék. A pénzes ember a társadalom gazdagon termő gyümölcsfája, az ilyet megsérteni tiltja a szent törvény. Tökéletes igaza is van, szerezz pénzt, ha élni akarsz; fiatal vagy, ne tátsd a szádat, fel tettre, ne holnap, ma. Az emberek várják, hogy megemelhessék előtted a süvegjöket, ne akadályozd meg őket; siess…

Megint beugrott a kis Szusz koma, mint a kit hivtak sürgősen.

– Te, a nyomorultak nagyon ravaszok, ettől az embertől őrizkedjél. Azt akarja elhitetni veled, hogy hivtad, pedig csak inni akar.

Megyek, ideges vagyok. Nincs kedvem tükörbe nézni.

A vén karmester felvette kalapját, letette bora árát s izgatottan távozott. Még hátra se tekintett.

Máthé Dániel ur sem tehetett mást.

– Kis Szusz koma, jer – meg akarom rakni a zsebeimet pénzzel.

Mint a szalonnát látó éhes eb, akkorát szökött örömében Szusz koma.

– Hol?

– Kamatoztatni akarom a tőkepénzemet.

– Hát van? Tudtam én, hogy fog busulni Oláh ur, ha megtudja, hogy van még pénz bőven. S ő már tartja a haragot. Lám, én kitartottam. De hol a pénz?

– Itt.

S Máthé ur mutatta a vastag, csutkos torkát.

– Aha, csak ott lemegy. Ott nincs, bácsi…

– Nincs még késő, elmegyünk az öreg Nádor bácsihoz, s megpróbáltatom a hangomat előbb vele. Ő becsületes ember, megmondja az igazat.

Volt annyi józanság, ittassága daczára is, Máthé urban, hogy a mellékkereset árán pirult volna megtölteni zsebeit. Még nem romlott el, csak elvadult.

– Hej, ha beüt, kis Szusz: urrá teszlek, felöltöztetlek, kocsin jártatlak. Ki megyünk a Mocsonyi-fészekből, palotában lakunk, elvetjük a Brésit bárát, s még neked is inast tartok. Nagy ebédeket eszünk, jó bort iszunk. Jó lesz-e?

Ennyi igéret után a kis Szusz látta, hogy mi beszél a bácsiból, a kis bor, s hogy ő is éhes. Nem is tett mást, mint kaczagott, s morzsolta szorgalmasan a kóczos, gubancz szakállát. Ma a déli csésze fenekéről összekapargatott étel óta nem látott harapni valót, de ivott, s hát a ki még nem is ihatik. Panaszra tehát nem volt oka, nevethetett bátran.

Csakugyan felmentek Nádor urhoz, ki az egyház orgonistája volt.

A vén, beteges agglegényt ágyából verték már fel.

Meglátta-e az arczon a boldogságot, az édes, sugárzó reményt még egy sötétes, hideg szobában is, azt gondolom, hogy igen, mert az öreges férfiu indulatosan kapta magára éji kabátját.

– Mit akarnak?

Mint a mámoros ember teszi, hosszu bevezetéssel, kacskaringós, oda nem tartozó dolgokkal, előadta Máthé ur, hogy ő a hangját…

– Részeg disznó. Jelentést fogok tenni holnap a püspöknek – mormogá inkább magában, mint hangosan – s csoszogott a zongora felé, mert félt ekkora embertől, a ki bizonyosan azt hitte, hogy nincsenek itthon, s lopni akart. Titkon küldött is a rendőrség után.

– Mi hangja van?

– Basszus.

– De rekedt, részeges basszus – jegyzé meg magában az orgonista. S alig várta, hogy jőjjenek a rendőrök. Halljuk hát.

– Hova álljak?

– (Ki az utczára gonosz rabló.) Ide szemközt.

S felhangzott a kontra c.

– Borzasztó hang, birja. Nem is oly csuf. D, é, f, g, a, h, c.

– Ereszsze ki azt a hangot – ugy. Hát aztán mit akar ezzel a hanggal?

– Operista akarok lenni.

– Khorista? Elhagyja a papi pályát?

– El.

– Értem, nem szeret dolgozni. Barátom, kitartás nélkül nincs kenyér. Lássam, érti a kótát?

– Értem.

– Fogja és énekelje.

– Ennyit nem tudok, de egy zsoltárt, a mit ismerek, leéneklek.

Az orgonista keresett egy-két zsoltárt, a protestánsok énekkönyvéből.

Durván, müveletlenül hangzottak a szép melódiák, de egy-egy mély f, g, sőt d, hatalmas hullámokkal töltötte be a sötét félhomályu szobát. A zongora szintugy rezgett, mintha az óriási hang visszhangja verné, s a beteg vén ember sáppadt arczai kigyultak, szemei könyekbe borultak, fakó ajkaira mosoly huzódott, melyből nem lehetett kiolvasni tisztán: szánalmat érez-e vagy meghatottságot.

Majd egy óra hosszat énekeltette az embert, egy kis keskeny rendőr be is tekintett, hogy készen állnak, de Nádor ur intett nekik, hogy távozhatnak – nem forog fenn olyan baj, más valami betegség van itt, a mihez talán a Lipótmező szükséges.

– Hát milyen hangom van, tekintetes uram? kérdé csorgó homlokkal Máthé ur, a biztos diadal érzetében.

– Szeret énekelni?

– Nagyon.

S kész lett volna Máthé ur az egész zsoltárt keresztül énekelni.

– Hát akkor menjen el falura, kántornak.

– Az már voltam.

– Látszik. Elbocsátották?

– Engem soha, magamtól jöttem.

– Ki csábitotta el?

Máthé ur akarva, nem akarva, feleségére gondolt.

– Az Isten tudná! De a szinháznál azt mondják, sokra vihetem.

– Kicsoda az a gazember?

– Felsmann Leó ur biztat, hogy tőkepénz a torkom. Ezereket ér…

Volt annyi emberség az öreg orgonistában, hogy nem nevetett, csak köhögött.

– Hát magának is van valami próbálni valója – fordult a kis Szuszhoz – nos: álljon elő maga is, ha már benne vagyunk. S ütögette az akkordokat.

Igen, a kis Szusznak volt pompás próbálni valója, a gyomra. Hanem erre nem volt itt mező. Irgett-forgott tehát, mig nagyokat röhögve kilódult.

Előkelő, tisztességes ember, akár biró, akár művész, lelkéből örvend, ha magasvágyu vetélytársa jó nagyot zuhan: e szivbeli gyönyör miért volna megtagadva egy olyan nyomorult embertől, mint Szusz ur.

Bizony örvendett, és egy jó vacsoráért – a mihez különben semmi kilátása se volt – nem adta volna, hogy ez a hires próba igy történt. Szaporodjanak az elesettek, a koldus is jobban érzi magát, ha testületük ujakkal szaporodik.

A sziv örök rejtélyei közé tartozik e hitvány öröm.

Lent a szük és piszkos Magyar-utczán bölcselmi gondolatok között haladt a kincses torku Máthé Dániel.

– Ez is a püspök unokája; minden szavából kilátszott, hogy össze voltak beszélve. Hisz hogy énekeltem! Irigység, sárga irigység. Azért is énekes leszek. Megmutatom – de hát miért akarják a szegény emberek utját állani? Azt se akarta, hogy pap legyek, most meg azt ellenzi, hogy az énekművészetre adjam magam? Ki találná el a nagy urak kedvét. És azért is. Kamatozzék a tőke, a kincset ne rejtsük véka alá. Hanem most igazán velem jössz, kis koma, ha egész nap engem szolgáltál, lássuk, miféle vacsorát kapunk otthon.

Otthon igen, Felső-Tompán: most lehetett volna pompás kis vacsorát kapni, hideg sültet, mézet, diót, szőlőt, fehér kenyeret, jó bort. Itt? Majd nem sokára a szinháznál. Azok csak az urak. Hogy élnek, mint a herczegek, kis-királyok. Ha tetszett Zsuzsikának elcsalni theológusnak, most legyen az én akaratom. Énekre születtem.

S néhány futamot dudolt el, mély, törött basszus hangon.

Haza érkeztek.

Égett a lámpa, előtte irogatott Máthéné csinos, egyszerü fehér háló-köntösben. A falusi levegő és egészségesebb koszt az asszonykán is sokat segitett. Megépült, élénk barna piros szint nyert s vállas karjai kissé megtömődtek. Valóban szebbnek látszott, mint eddig.

A csalódás szerényebbé és alázatosabbá tette Máthé urat: szivélyes gyöngédséggel közeledett feleségéhez, átölelte és hevesen megcsókolta.

Remény, öröm, hév futott át a szerető asszony idegein, s ha senki sem látja: bizonyosan még forróbban viszonozta volna férje szeretetét. Igy is elárulta, hogy szive telides teli van örömmel; fölkelt, vidáman mutatta férjének, hogy a zsidó bibliából egy csomó szót már kiszedett, s más studiumokból is jócskán másolt.

A mellett lehetett látni, hogy a kis asztalka teli van rakva szépen simitott férfiingekkel és egyéb fehérnemüekkel – s a kemencze párkányán vörös asztal kendővel leteritve egy kis vacsora is rendelkezésre áll.

Máthé ur az irásokra, zsidó szavakra mitsem adott, de a vacsorát mohó étvágygyal kezdé feldolgozni. Maga mellé ültette a jó kis Szuszt.

– Egyél, kis koma, ne félj, ne busulj. Azért mégis ugy lesz, a mint én mondtam,

– A püspök ur kerestetett Dániel, maga is itt járt a tantermekben. Kapunk tanitványokat, s most már minden jobban fog menni. Egy év megint elszalad s a másik kettő is lefoly lassacskán, s a jó Isten partra segit bennünket. Csak türjünk zugolódás nélkül, és ne essünk mindjárt kétségbe. Én nem esem mert nő vagyok, de ti férfiak, mihelyt nem megy valami a kedvetek szerint, nem is akartok arról tudni, hogy Isten mindent legjobban kormányoz.

Ekkorra a kis vékony sültecskét Szusz urral elfogyasztotta Dániel.

– Nem ugy lesz, Zsuzsika, hanem ugy lesz – ne beszélj, ne vágj a szavamba, mert nagy dolgot mondok – hanem töltsünk előbb pipára, mert a nélkül nem fog az eszem, s most pedig épen azt akarom, hogy jól fogjon – fogjon. Hát ugy lesz, hogy kimegyünk ebből a sötét pinczéből. Valet mondok a reverendának és koplalásnak, és a zsidó prófétáknak – és átmegyünk a nemzeti szinházhoz. Tudod? a magyar nemzeti szinházhoz. Ne sirj, ne ugrálj, mert ugy is hiába. Barátom, ez el van végezve, már a hangomat is megpróbálták, operista leszek, most még kisebb fizetéssel, pár év mulva ezerekkel. Hallod? négy, öt, hat, hét, de tiz ezerrel is. Uri dámát csinálok belőled, hintón járatlak, s még azt is elfelejted, hogy láttál valaha kálomista templomot.

– De a püspököt nem csalhatjuk meg, mikor ő már tanitványokat szerzett, s mikor most már kezdene jobban menni a sorsunk…

– Püspök ide, püspök oda, az is ellenségem. Jól laktam a penészes kenyerével. Enni akarok ezentul a kalácsból.

– Kórista akarsz lenni, mint a strázsabeli korcsmáros, vagy itt a nagy suszter, akinek alig van betevő falatja, pedig egész nap énekel hol itthon, hol temetéseken, hol estve a szinháznál. Óh te, Dániel, Dániel, mi jutott a te eszedbe…

– Hiába ugrálsz, tánczolsz, ha mindjárt a tenyerembe sirod is azt a két bogyó szemedet, engem a föltett szándékomtól még sem fogsz eltántoritani.

Hogy nevetett a kis Szusz, hogy röpösött az összeránczosodott sovány lelke, hogy ütögette a bő nadrágját, és morzsolta a kóczos szakállát, hogy ezek itt mindjárt alábbvalóbbak lesznek mint ő, mert belevesznek a nyomoruságba nyakig – és elvesznek. Bár minden ember elveszne, vagy odáig jutna, a hol ő van, a kit a rossz emberek mindenből kifosztottak, s a mit szépen megengedett és elnézett az Isten. Egy békéltető szót közbe nem szólott volna. Nagy örömmel távozott, mikor látta, hogy ezeknek a feje alja im tökéletesen meg van vetve.

– Ne busulj – szólt a távozóhoz Máthé ur – ne busulj, szegény kis koma, a mig engem látsz. Csak neked van hozzám huzó igaz szived. Nem hagylak!…

XI. A protestáns papok programmja.

Mint a mesék varangy képü, gonosz törpéje sikong, visit örömében, mikor kezébe kerül az áldozat, s nem tudja: a szivén kezdje-e előbb a vágást, vagy a körmeit szedje le egyenkint, azután a szemeit ássa, azután a nyelvét szedje ki; a kis Szusz koma is, ki mindenkinek szolgája volt és durva otrombaságainak czéltáblája, rugott, szökött, a hogy kiért a kapu alá, jó kedvében félre csapta rongyos kucsmáját, előkereste dolmánya bélésébe varrt nehány hatosát, és elhatározta, hogy ma nagyot iszik, a maga kontójára, pálinkát, erős, égető, melegitő törkölyt és mulat a Máthéék torán.

Bement a Magyar favágóhoz. Ott mindig ültek tót napszámosok, kik megitták utolsó keresményüket, és várták a szerencse hozó hajnalt.

Mint egy finom gavallér, ugy robogott be ezek közé Szusz koma. A fő helyre ült, a nagy üvegek mellé, közel a vastag depósnéhoz, ki bár tul volt a hatvanon, de azért a férfiaktól minden figyelmet nagyon jó néven vett.

Érezte ezt Szusz ur is, mert föltette mind a két lábát egy székre, és kellemes időközökben üritgette törkölyös üvegét. Derült, nyiladozott előtte az élet. Minden pohár közelebb vitte czéljához, mely nála is, mint a legmagasabb méltóságoknál, nem lehetett egyéb, mint a tökéletes boldogság.

Hogy irigyelték a napszámosok. Minden poharát ünnepélyes tekintettel kisérték, egyhangulag. Hátra vetette kicsinyes, de szép szabásu, okos alkatu fejét, s a pálinka jótékony melege, s a nagy fotogén lámpa sárgásveres világa, s talán még a depósné biztató mosolya is egészséges szinnel vonták be a sürü szakálltól és vastag bajusztól alig látszó csontos arczát.

Senkihez se szólva, mint a hozzá nem méltó társaságba vetődött gőgös nagy ur, csak magával közölte gondolatait.

– Csak neked van hozzám huzó, igaz szived, ismétlé a Máthé ur szavait. Szegény bolond! Nekem senkihez sincs szivem. Én gyülölök, utálok mindenkit. Ez az én pályám. Husz év óta müködöm ezen a téren. Megmenthetnélek! nehány szavamba kerülne, csak elmondanám, milyen munkára akar kibérelni Felsmann ur, a maga zsebje töltésére, hogy a szinészek szerint a hangod csak bőgni való, s még kóristának is rossz fogsz lenni, mint a bün, mert a mit énekelsz is, hamisan veszed és kiállhatatlanul, de mért nyitnám ki a szemedet? Hát az én szegény apámét ki nyitotta ki, hogy ne vegye meg a barátja mételyes juhait, a testvére váltóit ne irja alá, mert annak már egy krajczárja sincs, ne menjen be a tardi gyár részvényeibe, mert azok egy napon mindent elvisznek, s reá csak a fizetés marad? Ki volt az a jó lélek, a ki csak egyet szólt volna apámnak, hogy azok a lőcsei németek egytől-egyig gazok. Nem kellett volna semmi segitség, csak egy szó: Farkasvári barátom, vigyázz, a németek szöknek. De örvendett Herczegh bácsi, nevetett Kérész bácsi, hunyorgott a vén Orosz, mindenki alig várta, hogy a gazdag Farkasvári koldussá legyen. Anyám felakasztotta magát… ki fogta meg a kezét? Hol volt az Isten? Én, Máthé, nem akarok jobb lenni az Istennél, a kit te szolgálsz; én meg nem fogom a kezedet.

– Egyetlen örömömet nem áldozhatom föl. Nos, ki jött hozzánk, mikor megbuktunk, tönkre mentünk, hogy Gyula, jer velem, ne busulj, én rokonod vagyok, bátyád, sógorod, nemzetséged?… Eredj! ez volt a biztatás, láss munkához, elég nagy vagy már. Te is elég nagy vagy, Máthé Dániel. Eredj, takaritsd a mások csizmáját, tartsd te is a széles hátadat. Isten szereti, hogy az emberek saját lábaikon járjanak, nos: indulj. Ketten vagytok. Lássam, hogy megyen, vak világtalant! Legyünk többen, kár volna, ha kifogyna belőlünk a világ.

Maradék törkölyét oda töltötte egy gömbölyü képü kis tót gyerek szájába, kifizette számláját, s a legjobb kedélylyel vaczokja felé indult a Mocsonyi-ház pinczéjébe.

Hiába szaladt fel sirva Máthéné a püspökhöz, hiába csókolt kezet a konyhaajtóban a kántorné forma egyszerü jó püspöknének, hiába vette ölébe a kis leányokat, hiába imádkozott, s hogy nagyobb foganatja legyen, letérdelve, a minek el kellett jönni, az eljött. Csak a jó Isten nem jött el, hogy felvilágositsa, megdorgálja azt a bolond Máthé Dánielt, kinyissa a szemeit, a mit az erős Isten oly könnyen megtehetne, s hogy a fülébe dörögje, nem ezt: bizzál fiam, a te hited megtartand tégedet, hanem ezt: szamár, hova tetted az eszedet, vigyázz, nem látod, mi van a lábad előtt? feneketlen örvény, visszarántalak, nem állhatom, hogy egy becsületes ember az ostobasága miatt elpusztuljon!

Mert az Isten örök jóságában, bölcsességében itt is ugy tett, mint Farkasváriéknál. Szabad folyamatot engedett a dolgoknak.

A madár repüljön, a hal uszszék, a féreg csúszszon, az ember?

Ah, Máthé Dániel urék most költözködnek ki. A theologus urak, mint az ért gabonánál a madarak, megint ott nevetgéltek a Máthé pár körül. Ők ifjak, mi nyomná még az ő szivüket. Ők legfelül lebegnek az élet zenithjén, a harmat első cseppje az övék, a napsugár első csókja az övék, a fris tavaszi szellő első édes lendülete az övék.

(Az enyém is volt valaha, s a tiéd is, Máthé Dániel.)

Kevés az, a mit elvisznek Máthé urék, s szegény Máthéné azt is oly nehéz szivvel viszi. Nem örvend, hogy kiszabadultak abból a penészlyukból, s hogy nem kell többé megtanulni a Dániel leczkéit.

Ezután már csak énekelnek, mint a pacsirták, későn, korán, még a hideg télben is, s mégis nem tud eltelni örömmel.

Bezzeg ehhez az uj munkához nagy buzgósággal fog Máthé ur, kótáz, énekel, szaval, jártatja kezeit-lábait, mint a nagy szinészek: Benza, Kőszegi, Medini, hol egyiknek, hol a másiknak a szerepeit próbálva, mert a magasra törekvő mindent szeret, csak a mindennapi kötelességét utálja. Kiterjeszti lapát szélességü tenyereit, hátra szegzi nyakát, mint a szép, ifju Lendvay, kiált, hogy a harmadik utczából is oda csődülnek a józsefvárosiak, kik sok bolond embert láttak már, de még akkorát soha. Mosolyogva fordul szomoru nejéhez, kinek mint az őszi kelletlen eső, nem tud kifogyni szemeiből a köny, buzditja, bátoritja, kaczér szinész módra kelleti magát, mutogatván hatalmas lábszárait, s széles mellét.

De egy rövidlátó asszonynyal bajos birni, ő nem látja a páholyokat a fényes uri közönséggel, csak a rongyos falusi templomot, s ott egy oldalban a papné mázolt, rózsás ernyőjü székét, nem látja a rengeteg embertömeget tapsra készitett kezekkel, csak a vén presbitereket az ur asztala előtt és a papot, a ki a világon a legmagasabb személy a király ő felsége után; nem látja a zugó éljeneket, éljen Máthé, Máthé, Máthé! csak a tompaiak elnyujtott zsoltárait kiséri szent áhitattal, csöndes elmerüléssel, és azt se látja, a mint az aranyos rojtu függöny felgördül, s két szép dáma karján kilép a közönség elé, magát a földig hajtogatva, a jeles Máthé Dániel, mint hol egy király, hol egy császár, hol egy generális; ő csak azt látja, a mint vasárnap egy gyönyörüséges prédikáczió után a tompai templom oldalajtaja előtt levett kalappal várják az öregek, a falu vénei a tiszteletes urat, hogy égig magasztalják, hogy igy áldja, ugy áldja Isten, mert Tompának ilyen nagy papja még sohasem volt.

No és a ragyogó, ezüsttől, aranytól tündöklő szinház helyett is mit látott Máthéné? A félig fa, félig zsupp tetejü roskadt tompai paróchiát L formájával, apró, keresztvasas ablakaival, falusi muskátlis cserepeivel, a férje szobáját, a tiszteletesét, a czintériumot, a nagy szobát, a papnéét, a kis sötét ebédlőt, a törpe, sülyedt konyhát, de melynek széles tüzhelyén akár püspöki ebédeket el tudna késziteni.

Mind, mind csak ilyeneket látott.

De a robogó hintókat, a disz-ruhás, nagy botos szinházi portást nem birta meglátni, a muzsikusokat sem, s a táblán a rostély alatt a szinczédulát sem, melyen az pompázik: Ez, s ez: Máthé Dániel ujonan szerződött tag első fellépte, második fellépte, s a jó ég tudná, hányadik még.

Élethalálra szóló küzdelmet folytatott a józsefvárosi ősz-utczában, a 23. szám kis kerti házacskájában a Máthé-pár, csak hogy a férj dél felé, a nő éjszak felé huzott, egészen czélszerü irányban kiki. A mit Dániel ma épitett, azt Dánielné még az nap fundamentumig lerombolta, a haladás tehát a maga rendén ment.

Akkor szerepeltek a hires Korcsák, Vas, Morvai kórista urak, ezek mellé sorakozott Máthé Dániel.

A Prófétát adták.

– Látod, ölelte meg gyöngéden Máthé Dániel ur nejét, nesze a jegy, ma papi ruhában fogsz látni, egy papot adok. Jőjj el.

– Papot? Ah ne káromold az Istent!

– Fogok adni királyokat is, de ha igy beszélsz – majd választok más királynét.

Mint a szinpadról – (melyet ismert már Máthé ur) – egy heves szerep után a nagy szinész: ugy rohant el Máthé ur is a másfél öl széles szobából.

Vissza se fordult.

Künn oda vágta az ajtóhoz:

– Maradj magadnak, együgyü. A mint vetsz, ugy arasd is.

A mélyen megsértett férj még az nap utána látott, hogy Felsmann ur vezetése mellett patrónát keressen, teljes kiképeztetés czéljából. Mert ha ez már általában igy szokás a szini-világban, akkor neki is erre a biztos utra kell lépnie.

– Ah, ah, ölelgeté a vén pálinkás, fogatlan, parókás német karmester – bizd rám csak magadat. Hány esztendős vagy?

– Harmincznégy.

– Mondunk huszonötöt.

– Ki volt atyád?

– Töröki rektor.

– Mondjuk… mondjuk, megyés főnök. Szeretik a magas állást a hölgyek.

Én egy német gróf fiának adtam ki magamat. És később egy kellner-herczeg kiütött a szerencsémből.

– Hazudni nem akarok.

– Hát a nődnek nem fogsz hazudni, hol jártál? Ki nem hazudik? Ki él ma becsületes uton; még jóravaló favágó se lehetsz, hogy a társadat el ne add. Csak a pecsenye legyen az asztalon, meg a jó bor: a többit bizd az istenekre, kik maguk se voltak jobbak. Jupitert, Apollót ismered? Hát te miért akarnál különb lenni. Csak eszed legyen és kitartásod. E nélkül czélt nem érsz. Ha meghalsz, csak olyan tisztán, becsületesen fogsz sirodban pihenni, mint akár a pécsi püspök. Az a fő, hogy az ember mindig készen legyen.

Késő este kerekedett haza – egy maga (most már a koldus kórista urat egy Szusz se kisérte) – Máthé ur.

De vacsora se volt, és feleség se volt.

Egy levél, egy lepecsételt levél hivta föl az ur figyelmét.

Mohón kapott a levél után Máthé Dániel. Feltörte, elolvasta.

– Hah! gonosz, hütelen teremtés! Asszony, gyöngeség a neved…

Nem, nem igy szólt.

Keservesen lehajtotta a fejét, egy darabig maga elé bámult, majd pár könyet morzsolt el szemeiben, mi közben végig-végig tekintett a levél tiszta, szép betüjü sorain.

»Kedves Dánielem!

Mi nem látjuk többet egymást az életben. Szusz urtól mindent megtudtam, hova jársz, mióta élsz a Mester János leányaival, s most ezen utaddal is mily alacsony ösvényre léptél. Nem az ének, meg a szinészet kellett neked, hanem a jó élet«…

Egyszerre csak hirtelen fölkapta fokosát Máthé ur és most igazán rohant a Mocsonyi-ház felé.

– Megfogtalak, gazember! orditá az állati erejü Máthé, torkon ragadva a pinczelyukban kaczagó Szusz komát – hova tetted a feleségemet? – ez a hála? nyomorult eb! Még ilyen rongyos kutyában se tud lenni sziv?…

– Nem kellett volna, hogy megszánjalak; téged nem is sajnáltalak volna, ne szorits, hadd beszéljek, de sajnáltam a jó feleségedet, nehogy ugy járjon, mint édes anyám.

– Az hogy járt?

– Felakasztotta magát.

– Ezzel a szijjal huzlak fel rögtön, ha meg nem mondod, hol a feleségem. A Dunában?

– Nem – ereszsz el.

– Mérget ivott?

– Ihatott volna – elég oka volt reá. Ha megölsz se mondom meg, hol van.

– Tudod?

– Tudom. Neked ugy se kellett.

Máthé ur ugy akarta, hogy egyetlen csapással fizesse ki a nyomorultat, de az oly ügyesen kisiklott a reszkető ember kezei közül, hogy a sötétben valami éles, törött pléh kályhába csapta a markát, a mint a menekülő után kapott.

Csorgott a vér kezeiből. S igy, mint a kit össze-visszavertek: szaladt, dühöngött – tántorgott a lakására.

Most nem gondolt a házasságra, hogy ha meghalna az asszony, kit venne el, mily szabad világot kezdene egyszerre. A maga egész teljességében látta, mily üres az egész ház, mily elhagyatott, hitvány, semmi ember ő most.

Még pár éve sincs, hogy lemondott rektori hivataláról s ugy érzi, mintha husz nehéz esztendő választaná el kedves tompai kertjeitől, szőlőitől, és, most érezte, kedves tanitványaitól. Mindenki szerette, most utálni fogja. S maga is visszaborzadt attól, a mivé kicsiny hijja, hogy lett.

Oh ha megtalálhatná még egyszer feleségét, inkább visszamenne theologusnak, világ szégyenére, csak még egyszer azt mondhatná: Zsuzsika lelkem, te bolond asszony, mit is akartál?

Kinos küzdelem után, éppen első álmát kezdte, s otthon vacsorált Tompán Zsuzsikájával, s nyulni akart a jó fehér borral telt mázos kancsóhoz, midőn valaki kopogtat, erősen kopogtat.

– No – ezek a rendőrök, szökött ki ágyából, ijedten magára kapva ruháit. Hozzák bizonyosan Zsuzsikát, holtan. A Dunából fogták ki, egy kapu alatt találták, a mint mérget ivott, vagy ugy vágták le valahol a város erdőben valami fáról. Teremtő Isten, mire jut az ember…

Ujra kopogtattak.

Remegve, mint a vérpad előtt álló bünös, nyitott ajtót.

A püspök szelid, nemes alakja mosolygott reá, s a háta mögül a Zsuzsika apró, két fekete szeme.

– Jaj angyalom – soha többet nem énekelek.

– De tanulni fog, fiam – mosolygott jó kedvvel a püspök.

– Mint a legutolsó gyerek – főtisztelendő atyám, csakhogy még egyszer megkerült ez az asszony. Hol voltál? akarta mondani, hogy hihettél annak a becstelen rágalmazónak, de az a rongyos rágalmazó is beütötte a kóczos orczáját s olyan derült, ragyogó szemekkel, hogy elkiáltotta magát Dániel:

– Áldjon meg az Isten, kis Szusz koma! – mégis jó szived volt, pedig majd megöltelek.

S mutatta a kis ember jó kedvvel, hogy milyen kék a nyaka.