Part 8

A püspök mint egy apostol állott a nagy énekmüvész előtt, (ki megragadta a főpap kezeit) s atyai szivvel figyelmeztette, hogy a protestáns papok programmja:

Éhezni, türni, és soha el nem csüggedni!

XII. A papné széke.

Nagy elhatározások után az ember vagy fölebb megy, vagy végkép alámerül. Nem az erő, a mi az embert segiti, hanem mint a megrongált hajót a jó szél; nem is a bün, a mi a küzdőt mindig lehuzza, hanem a ruhára rakodott gubancz sár-eső; csak az a bizonyos, hogy a sorsot se becsülettel, se ravaszsággal föl nem tarthatni. A sors ott van az ételedben, el nem kerülheted; ott az italodban, le nem mondhatsz róla; ott a tenyeredben, mint a czigánynő jövendölése; az erőfeszitésedben, mint a robbanó kazánban a kőszén; fáradságodban, mint a pihenő munkás tüdejében az árnyas fa alatt a biztos halál. Kilenczszer kikerülöd a csapást, tizedszer magad szaladsz a karjába. Egy csöppel sincs több eszed, mint a madárnak, mely látja a vadász czélozó csövét és nem mer elröpülni. Nevetve, sirva, de ellenséged kezeibe kell dőlnöd.

Oda dőlt Máthé Dániel ur, de Máthéné asszonyság is.

Ki az az ellenség?

Óh ha ezt szinről-szinre megismerhetné az ember, de rostélyos vitézekkel küzdünk, kiknek orczáját csak akkor láthatjuk, mikor diadalmas lábát hörgő mellünkre tette. Hát ez az? Hiszen azt a botommal leüthettem volna! Késő!

Máthé urnak – mielőtt visszatért volna elhagyott birodalmába, a Mocsonyi-házba – egy heves szinpadi zárjelenete volt Fellsmann urral.

– Te bolond, te futsz a saját szerencséd elől – rázogatta vállait a karmester ur, én helyetted embereket bocsáttattam el, kiknek egészségesebb hangjuk volt, – hálátlanul viselted magadat, két év alatt a Kőszegi szerepeit fogtam volna veled játszatni.

– Olyan áron nem.

– Micsoda áron – ugrott talpra a vén, kopott művész.

És magas állásu embereket, ifjakat, mint öregeket nevezett meg, kiknek nevét tollamra se merem venni.

– Ezek mind olyan áron jutottak nyeregbe. Ki tud arról? Te tudsz? úgy-e nem. Más se tud. A szerencsés ember történetét kegyes kezek óvják magasztalással, a bukottét szabad epével. Ne ámitsd magad prüdériáddal. De persze, te engem nem is értesz. Hogy a vén páholynyitónéhoz vittelek – ha van pénze, javadért tettem.

El kell előbb hatni a jó hirednek, ugy emelkedhetel magasabb körökbe.

– Ne beszéljen az ur velem igy. Én becsületes ember vagyok.

– A legutolsó rima is azt mondja.

– Még eddig nem vádol a lelkem.

– Mi a te lelked? Nem különb, mint egy csomó miniszteré, meg tábornoké. Azt a port, a mivé te válsz, majd külön tartóba teszik az egekben? Nevetséges vagy, fiam. Még ma tehetek érted valamit, holnap sokat, egy év mulva mindent, ha kilépsz innen – eredj. Rágd a csontot, járj foltos csizmában, s edd meg a becsületes szivedet, mikor döföl a kenyérért, s oda kiáltja: szamár voltál. Nem az a baj, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy nem tudsz kitartó lenni. A bünösökből lesznek a szentek, becsületesek, de csak mikor már elérték czéljukat. Te igy rongyosan akarsz, barátom, az égbe ugrani. Ohó! Tudod mit? Küld haza az asszonyt, az a te halálos ellenséged, tedd egyszer magad függetlenné, s meglátod, mily gyorsan és felségesen fog menni a dolog.

Az éhes tigris előtt lóbbálták a kövér fris hust.

Óh, hogy orditott – és mindnyájan hogy orditanak…

Máthé urnak – mert az okosság tért nyert lelkében – a nyelvén volt: vigy hát illőbb helyre. Nem mondta ki.

Felbontotta a szerződést, és büszke, dacztól ragyogó homlokkal sietett haza felé – a zsidó biblia öreg betüihez.

Elragadta-e felesége boldogsága, mert Máthéné határtalanul boldog volt; a hóna alatt éppen egy nagy fehér kenyeret emelt be a piaczról, és más kellemes vásárlásokat is tett a jó Dani kedveért, a kis szobában ismét a régi rend ragyogott; az asztal rakva volt iratokkal, tankönyvekkel, jöttek-mentek a theologus urak, hogy üdvözöljék a művészt, ki szerencsésen odahagyta a Lipták-Korcsák-Morvás konzorcziumot a kórusban, minden a közeledő szebb állapotokról beszélt, tehát neki is bele kellene mélyednie a leendő papi pálya élveibe.

Ujra neki dőlt a tanulásnak – sok sóhajtozással, de csak tolta a napokat – felesége pedig oly vidáman tanult, a Dani apró tanitványait oly lelkesen tanitotta, a mellett minden theologusnak ő foltozta ruháit, ő vasalta gallérait – papi szivességből, csak Dánielt szeressék, és őt ne csufolja senki.

Szép magyar ruhái lefoszlottak, olcsó német köntösöket varrogatott, drága fehérnemüit a legolcsóbb fajtákkal váltogatta fel; télen át viselte a nyári czipőt, mert az ilyenkor a zsibvásáron olcsóbb, és nyáron át – ah ő csak egyet látott, a mind közelebb-közelebb jövő papnéi széket, faragott czifrázatával, falusi rózsáival.

De látta a kevély rektornékat, kik rettentő irigyei, és a világért meg nem látogatnák, de várjanak csak; látta a lombos papi udvart, hallotta a reggeli harangszót, déli harangszót, vasárnapi harangszót és minden szép, buzgó imádsága férjének az ő füleiben csengett.

Egy jó öreg lépésnyire volt már a czélhoz.

Dániel a negyedik év második felében járt.

1866. junius havában rémülten beszélték az emberek, kiütött a kolera. Futott a ki futhatott Pest vidékéről, hol legelőbb szedte könnyü áldozatait a rettenetes ragály. Pesten is kezdte bemutatni, hogy egy-egy ház minden emeletén mily hamar keresztül tud menni.

Máthéné nem félt, sőt boldog volt, a hol ápolhatta a betegeket. Hiszen neki, mint papnénak, ugy is ez lesz legszebb tiszte.

Gyakorolta tehát magát.

Egy ködös, hüvös juliusi reggelen vánszorogva támolygott be Máthéékhoz Oláh József ur, a haricskai uj pap. Sáppadt volt és didergett.

– Ne féljenek tőlem, nem vagyok kolerás, de Isten sorsomat ugy látszik a magukéhoz kötötte. Én szerencsét hoztam, Dani barátom.

(Annak, a ki már pap, lehet igy szólani, egy csak végzendő theologushoz).

– Mifélét? kérdé egyszerre a Máthé-pár, mely nem taszitotta ki a gonosz embert.

– Nekem okvetetlen fürdőre kell mennem.

– De igy? hisz most is reszket Oláh tisztelendő ur.

– Azt gondolom, közel az idő, midőn apósom eklézsiájába juthatok. Dani barátom igen rövid idő alatt haricskai rendes lelkész lehet.

A papné széke egész fenséges magasságban látható lőn.

– De hogy? ragadta meg a szót Máthéné. Óh, ha a jó Isten… te Dániel, látod, mily jó Oláh ur, mindig is a legjobb emberünk volt, csak te nem ismerted. Én tudom, milyen tiszta, igaz sziv. Aztán oda juthatnánk, tiszteletes ur?…

– Oda nem megyek, mormogá Máthé ur, ott ugy hull az ember, mint a légy.

– Csak hullott, de már megszünt, s a hol megszünt a ragály, az a legbiztosabb hely.

Borzasztó ostrom következett most.

Egyik felől a lángoló szivü asszony, másik felől az esdeklő, rimánkodó, könyörgő Oláh ur, minden argumentumaikat elővették, hogy Máthé ur engedje magát a püspök által exmittáltatni. Ez nagyon jó hatással lesz jövőjére, a néppel megszerettetheti magát.

– Én nem félek a betegektől, boldog vagyok, ha segithetek a szenvedőn, emelgette imára kulcsolt kezeit a jó asszony, én voltam már egyszer kolerában, nem esem bele, én tudom, hogy kell bánni a legnagyobb kolerással is.

És ölelte, csókolta Dánielt, hogy ne féljen, csak bizza magát mindenben ő reá. Ugy-e, hogy eddig is nem volt oka megbánni, a mért engedett a szavának. Ezután még kevésbbé lesz.

– Menjünk, kedves Dánielem, velünk lesz az Isten, aztán mindig az oldaladnál leszek én. Tartok erős seprő-pálinkát, kámfort.

– Nem megyek.

– De ha a püspök felszólitja, egyenesedett ki hirtelen a reszkető Oláh ur, a püspökkel nem lehet daczolni, jegyezze meg.

– Baranyára igérkeztem egy rokonomhoz. Készülök a papi vizsgára.

– Egy ily cselekmény a czenzorokra is jó hatással lesz. Az esperes sógorom, a főjegyző ennek barátja, az öreg lapjára duplán prenumerálok, előre készitek mindent, hogy játszva menjen keresztül.

– Játszva, hallod, csupa játszva, biztatá Máthéné a nehéz mozdulatu embert. Nem veszed-e észre, hogy ezt a szerencsét egyenesen a jó Isten küldte házunkhoz. Ragadd meg, de neked nem kell a szerencse, sohasem is kellett, te rám soha sem hallgattál, oh én csak egy bolond asszony vagyok, oh ha én férfinak születtem volna… volna Dáni… el… sirt ugrált, kaparászott ide-oda az izgatott asszony, ki minden erejével a haricskai egyházba kapaszkodott, s a templomba, és igen, igen, a papné székébe.

Forditott a ravasz Oláh ur a dolgokon.

Nagy ebédet adott Máthééknak, és sok jó veres bort rendelt.

A veres bor is, talán mint a veres ember, erősebb, kitartóbb, ravaszabb, de meg is mozgatta Máthé urat.

Mind a ketten töltögették a poharát; innen Oláh ur, amonnan a felesége. Égett, lángolt, bátorodott.

Én mindig azt tapasztaltam, csak határozott bátorság: és megyen az ember vakon. Az igazság, a nemesség, a szeretet, a boszu, a gonoszság és a sors is vakon megy, csak a halál megy mindig nyugodtan, világos szemekkel éjjel, nappal; hegynek fel, völgynek alá, folyamok mentén, virágok közt, szikla kopár törmelékeken.

Oh egy kis faluba pedig, melyet jó messziről megmutat a csererdő, a fák lombjain, csucsain kiemelkedő piros torony, fehér csillagával; a szőlőhegy hivogató gyümölcsével, majd a fehér házikók elszórt csoportja; a kacskaringós gyalogut réten, buzaföldön, kerteken keresztül, hogy ide ne találna a százszemü halál.

Máthéék elébe vágtak.

A kis Szusz koma is elkisérte őket. Rongyos, szegény ember nem igen kell a kolerának, mely a legszebb szüzekben, legdelibb ifjakban is kedve szerint válogathat.

Nevetséges, nem nevetséges, akárhogy vegyük: Máthéné az első napon betekintett a templomba. Röpösött a tiszta, mocsoktalan lelke, mikor megtalálta a papné székét, benne az énekes és imádságos könyvet. Bár protestáns nő volt, bele tette a szüz Mária képét védelemül.

S olyan bátran, mintha lakodalomba menne, indult a betegek felé.

Máthé Dániel ur prédikált, temetett és most már urvacsorát is osztott és keresztelt. Pap volt, felszerelve mind ama kellékekkel, melyek a protestáns pap teljes fegyverzetét képezik.

Fekete, hosszu ruhája, csucsos kalapja, mintha még magasabbá tette volna öles, izmos termetét. Hosszu gesztenyeveres szakálla mélyen alá csüngött mellére, vastag szőke bajusza az eclesia militans hősét mutatta benne.

Mily szép, deli ember volt igy, fokos nélkül is és kurta száru pipa nélkül is.

A halál e közben járt-kelt faluról falura, hol ott termett, hol ide toppant, mint a szegény gyürüs zsidó, csak sip nélkül, nesztelenül, mint a tolvaj.

– Látod, ugy-e nem kell félni a kolerától. Én nem félek, nekem van védelmezőm, én tudom, hogy meg nem halok, biztatá férjét Máthéné. Csókolják az orczámat, kezemet a haldoklók – és engem semmi nem fog.

– Akkor tudom, mi a bajom, szólt sáppadtan Máthé ur.

– Mi? sikoltott rémülten a nő.

– Nincs se étem, se álmom. Az orczádról elkaptam a kolerát.

S az erős ember nyöszörögve összekuczorodott.

– Vizet adjatok, ég a gyomrom.

– Ebből igyál –

– Eredj! s messze lökte magától a helyettespap feleségét. Menj, menj!

– De az Istenért, Dániel, Dánielem, hisz semmi bajod.

– Orvost – ah!

S a földre hengeredett.

Biró, kisbiró, harangozó, egyházfi, Suráné, Vermesné, a kenő Karvalyné, mind ott sürögtek-forogtak a tiszteletes körül, ki álló, üveges szemekkel, tátott szájjal, rángatódzó karokkal türte, hogy morzsolják, keféljék.

A kis Szusz koma neki gyürkőzött, s mint az asztalos a bogos deszkát, ugy gyalulta keféjével szeretett pátronusát.

– Meghalok, kis koma!

– Nem hal meg.

(Bizony már hidegedtek a hatalmas kezei és elefánt lábai.)

Az okos, nyugodt, béketürő Máthéné kiabált, szaladt ide-oda, pálinkát keresett, kámfort kutatott, kasztoreumot, de mindent, mindent kiosztott már a betegeknél, és semmi ilyes szer nem volt a háznál.

Sirt, hogy a falak megsajnálták.

– Vigyétek ki azt az asszonyt, hörgé a férj.

– Dánielem, hát egyedül reám haragszol! Hát szeretett valaki jobban, mint én!

S oda borult férje hülni kezdő tetemére. Csókolta, harapta, körmölte, hogy folyt belőle a megállott vér, hátha az használ, látott ő már olyat.

Máthé ur felnyögött a különös orvosság alatt, de se rugni, se döfni nem volt többé ereje.

Aléltan hajtotta hátra fejét, utolsó tekintetével a kis Szusz komát kereste, kinek kék szemeiből patakként csurgott alá a forró köny.

– Te szerettél igazán!…

– Oh, Dánielem!

– Menj, menj…

Reggelre minden elcsöndesedett; a szegény gyürüs zsidó, a halál egy faluval odább utazott, a halottak nótájával; Máthéné szépen, diszesen felöltözködve, beült a papné székébe, hogy várja urát, a papot, mert vasárnap van. A nép a templomban!

Máthé Dániel ur a ravatalon nyugszik.

A kis Szusz koma is ott aluszik a kertben, egy nagy diófa alatt, mosolygó vonásokkal, kékes fehér hideg kezét kóczos szakállán pihentetve, örökre igy, hogy mutassa, mily szép a halál!

VÉGE.