Part 2

Színhely: egy kávéháznak az a sarka, ahol a festők törzsasztala van. (Délután jönnek ide, amikor sötétedni kezd. Ennél az asztalnál van a legnagyobb lárma. Szenvedélyesen beszélnek, többen egyszerre. Meggyőződésem szerint ennek az az oka, hogy a festők nagy része nem akkor hagyja abba a munkát, amikor ő akarja, hanem akkor, amikor a naplemente őt erre kényszeríti. Ilyenkor a festő – még tele ihlettel, a munka lázával – nem tudja hirtelen lefékezni felizgatott idegeit, tehát elszalad a kávéházba, a kollégákhoz, akik közt tovább festhet a szájával, amíg csak el nem fárad. Tehát: a festő-törzsasztal. Ezúttal nem művészetről van szó. Messzire elhallatszik ez a dialógtöredék, amely olyan régi, mint maga az emberiség: «Rossz ember!» «Nem. Csak egoista». Aztán: szenvedélyes vita a rossz emberről és a jó emberről. Nagyon gyenge példák egy-egy jó emberről. Kitűnő példák egyes rossz emberekről. Végül: verseny, hogy ki követte el életében a legnagyobb, a legigazibb rosszaságot. Pályadíj: egy nagy szivar. Csak azt az egyet mondom el, amely a szivart megnyerte.

– Tizenhatéves voltam, – mesélte az egyik – mikor egyszer Szilveszter éjszakán diáktársaimmal nagy mulatságot csaptunk. Reggel nyolc óra volt, mikor elindultunk hazafelé a hóban. Meglehetősen sokat ittunk és féktelen jókedvünk volt. Összefogózva, énekelve mentünk utcáról-utcára és mindenáron el akartunk követni valamit. Ahogy így megyünk, egyszerre csak egy levélszekrény mellett elhaladva látom, hogy abból a kis nyílásból, ahova a leveleket kell bedobni, kikandikál egy fehér borítéknak a csücske. Az újévi gratuláció nálunk nagyon elterjedt szokás és ilyenkor újévkor annyi gratulációt dobnak be a levélszekrényekbe, hogy mindenik zsúfolva van. Ennél a levélszekrénynél is ez volt az eset. Az a boríték, amelynek a csücske kilátszott, már nem fért be a túltömött levélszekrénybe. Odamentem és kihúztam a levelet a szekrényből. Ezeknek az újévi gratuláló névjegyeknek a borítékjai nem szoktak leragasztva lenni, mert a posta így olcsóbban szállítja őket. Kivettem a borítékból a névjegyet, amelyen egy név állott, nyomtatva, s alatta az illető foglalkozása: «segédhivatali aligazgató». E nyomtatott sorok alatt gondos, jellemző hivatalnokírással ez a szöveg: «az igen tisztelt főnök úrnak boldog újévet kíván». A borítékon a főnök neve. «Gyertek», – mondtam a fiúknak – «ebből egy jó vicc lesz!» Bementünk egy kávéházba. Tintát és tollat kértem. Már akkor értettem ahhoz, amit azóta tökélyre vittem: valakinek az írását a csalódásig híven utánozni. Ez egyik bizonyítéka is annak, hogy jó rajzoló vagyok… Szóval, fogtam a tollat és miután egy másik darab papíron néhány próbát tettem, a szegény hivatalnok mondata után tett pontot vesszővé javítottam ki és folytattam a mondatot, így: «és őt arra figyelmezteti, hogyha az újévben is olyan ostobán és igazságtalanul fog bánni alantasaival, mint az idén, úgy ennek rossz vége lesz». – A hamisítás tökéletesen sikerült. A kártyát visszatettem a borítékba, a borítékot pedig visszadobtam a levélszekrénybe. Mindnyájan jól mulattunk ezen és hazamentünk aludni. Schluss. A történetnek vége.

A zsűri indokolása, amellyel a szivart ennek a rossz embernek megítélte:

I. A rosszaság tökéletesen önzetlen volt.

II. A perspektíva, amely ebből a csínyből nyílik, szinte végtelen. A főnök meglepetése, mikor a kártyát megkapja. Az első találkozás a főnök és a gratuláns közt. Szól neki erről a főnök vagy csak érezteti vele egy egész életen át a haragját? Ha szól neki, mit felel a gratuláns? Mit mond a gratuláns, ha megmutatja neki a főnök a kártyát? Fog neki a főnök hinni, mikor megesküszik, hogy nem ő írta a mondat második felét? Hát ki írta? Ki írhatta? És a gratuláns álmatlan éjszakái, amikor igyekszik ezt a pokoli rejtélyt megfejteni: ő maga dobta be a kártyát a levélszekrénybe, onnan csak a posta vehette ki, hogyan kerültek mégis újabb sorok az ő sorai alá? A főnök gondolatai: megőrült ez az ember? Vagy szilveszteri hangulatban részegen írta a gratulációt? Vagy ha elhiszi neki, hogy más írta a szöveghez a gorombaságot, kinek lehetett ez érdeke? Hol történt a hamisítás: a gratuláns házánál, vagy az ő, a főnök házánál, miután már megérkezett a kártya? Vagy nem is történt hamisítás, hanem a gratuláns fogadott valakivel, hogy újévkor megmondja az igazat a főnöknek? És aztán: az egész eset pszichológiai hatása a főnökre – mert okvetlenül elkezd gondolkozni azon, hogy tényleg ostobán és igazságtalanul bánik-e ő az alantasaival? Minden, minden eszébe fog jutni mind a két embernek, csak az nem, hogy valaki kivette a levélszekrényből a kártyát, hamar hozzáírt valamit és visszadobta.

Nagyon régen hallottam ezt a történetet. Mindig úgy élt az emlékezetemben, hogy a mellett, hogy valóban pályadíjat érdemel a rosszaságból – ez az, amit «örök titoknak» szoktak nevezni. A két érdekeltre nézve nem is tudom más lehetőségét a rejtély megfejtésének, mint csak azt az egyet, hogy egyik vagy másik most, évtizedek multán véletlenül elolvassa ezeket a sorokat.

11

Kényes történet. Szerencsére elég régen történt, nem fog sok vizet zavarni. Doktor-ismerőseim közül az egyikhez elmegy egy nap egy nagyon ismert pesti színész, akiről egyebet se írtak akkor a lapok, mint azt, hogy: «a nők kedvence», «ifjú lányok ideálja», «az ideális hősszerelmes» stb. Mint valamikor Bécsben a Kainz nevét, úgy az ő nevét is kivágták a fiatal lányok az újságból, ráragasztották a vajaskenyérre és megették. Többet már igazán nem tehettek.

Ez a tökéletes Romeó tehát megjelenik doktor-ismerősömnél és kétségbeesett arccal mondja, hogy nagy szívességre kéri. Helyzete borzasztó. Évekkel ezelőtt gyakran volt gyomorégése és a régi Otthon-Körben ezt elpanaszolta egy fiatal orvosnak. A fiatal orvos megvizsgálta, diétát rendelt neki és rövidesen kigyógyította ebből a kellemetlen betegségből, amelyen addig professzorok se tudtak segíteni. Ilyen esetekben fizetségről szó sem lehetett. A hősszerelmes egy gyönyörű nagy arcképét berámáztatta és elküldte az ügyes kis doktornak, ezzel a felírással: «_Dr. S...r Károlynak, egészségem visszaadójának, aki nagy betegségemből kigyógyított. Örökké hálás híve…_ (aláírás.) A fiatal doktor roppantul meg volt tisztelve, a nagy arcképet büszkén az íróasztala fölé akasztotta, hogy minden páciense láthassa.

Történt azonban, hogy ez a fiatal doktor sehogyse tudott boldogulni Pesten. Összeszedett tehát egy kis pénzt és kiment Párizsba, G. tanárhoz, aki akkor a világ első specialistája volt abban a betegségben, amit nálunk még mindig nem illik az igazi nevén lenyomtatni, s ami elég brutális szemérmességgel «vérbaj» címen szerepel a sajtóban. Künn volt a professzor mellett néhány évig, kiképezte magát ebben a szakmában, hazajött Pestre és rövid idő alatt egyike lett ezen a téren a legkeresettebb, sőt a legismertebb nevű specialistáknak. Már vagy harmadik éve praktizált nagy sikerrel Pesten, mikor egyszer a hősszerelmeshez – aki szintén praktizált a Nemzeti Színházban – odalép egy barátja és azt mondja neki: «Mégis csak marha vagy te, pajtás, hogy Dr. S...r-nak arcképet adsz és ráírod, hogy ő a te egészséged visszaadója és nagy betegségedből ő gyógyított ki. Csodálnám, ha ez jó hatással volna a te hölgyközönségedre». A hősszerelmes majdnem elájult. Aztán megbizonyosodott a felől, hogy a hálás doktor még mindig az íróasztala fölött tiszteli az ő régi, gyomorégéses arcképét. Az én doktor-ismerősömhöz azért szaladt, mert azt hallotta róla, hogy ő a híres specialista legjobb barátja. Arra kérte, kövessen el mindent, hogy ez az arckép onnan eltűnjön, ellenkező esetre öngyilkossági kísérletet helyezett kilátásba. Hogy mi lett az eset vége, nem tudom. De nem is fontos. Csak még azt teszem hozzá, hogy mikor ezt a húszéves pesti történetet, amelynek minden szereplőjét ismerem, 1927-ben Párizsban egy írói társaságban elmeséltem, egy francia író azt mondta, hogy már hallotta.

12

Moziban, Bécsben. Egy amerikai film, ezzel a címmel: «Cobra». Főszereplő: Valentino, a híres filmszínész, aki nemrég halt meg. A film úgy végződik, hogy Valentino szerelmében csalódottan hajóra száll és bánatosan visszavitorlázik Európába. Az előadásnak vége. A közönség mozgolódni kezd, hogy távozzék, mikor egyszerre megjelenik a fehér vásznon egy felírás: «Valentino a halottas ágyon». Mindenki visszaül a helyére, a zenekar halk gyászindulót játszik és a vásznon ismét megjelenik Valentino, halva. Virágokkal teleszórt, gyertyákkal körüldíszített ágyon fekszik s ágya elé lassan letérdel egy gyászruhás hölgy. Valentino nem játszik ezen a képen, Valentino valóban holtan fekszik az ágyon és arcának végtelen nyugalma lesujtó kritikát gyakorol minden színészen, aki valaha filmen halottat játszott. A képnek váratlan hatása volt: egy hölgy felsikoltott és fiatal lányok, akik velem egy sorban ültek, eltakarták a szemüket, hogy ne lássák.

Társaságban, Budapesten. A házigazda nagyszerű új gramofónt kapott Amerikából és bemutatja rajta legjobb lemezeit. Többen Caruso-lemezt kérnek. A gramofónban felcsendül Caruso hangja, a pompás instrumentum még a lélekzetvételeket is visszaadja. Egy hölgy így szól: «Szegény Caruso!» A házigazda az íróasztalhoz megy és egy amerikai illusztrált lapot mutat. A lap kézről-kézre jár. Mikor hozzám kerül, mélynyomású képet látok benne, amely a halott Carusot ábrázolja – mostani állapotában. Nem is koporsóban, hanem üvegfedelű szekrényben fekszik, bebalzsamozva, frakkban és fehér mellényben, ahogy koncerteken énekelt. Valószínűleg a fotografus kérésére, az üvegfedelű szekrény nem vízszintesen fekszik, hanem ferdén áll, neki van támasztva valaminek, úgyhogy a lehúnyt szemű, évek óta halott Caruso valami rettenetes merevséggel majdnem áll benne. A fehér mellénye tiszta és divatos. Feltétlenül arra kell gondolnia az embernek, hogy bármily hermetikusan van is elzárva ez az üvegkoporsó, a fehér mellényt bizonyos időközökben tisztával kell kicserélni.

Ez nem halott-kultusz. Ez valami új: hulla-kultusz. Valami szörnyű nyilvánosságrahozatala, továbbéltetése a cadavernek, amelyet eddig minden kor és minden vallás, minden szeretet és minden fájdalom kérlelhetetlenül eltüntetett a szem elől, a földbe, a tűzbe, a tenger fenekére vagy a legendás mennyországba. Nem tudom, mélyenérző zenészeknek mi a véleményük Beethoven ismert halotti maszkjának hallatlan elterjedtségéről, de én mindig rosszul éreztem magamat, ahányszor csak fiatal leányok, csinos asszonyok vagy operettkomponisták művészien dekorált szobájában rózsaszínű vagy pláne fekete gyászflórból készült szalaggal díszítve láttam a falon függeni ezt a dacos mártírarcot, amely engem soha Beethoven zseníjére nem figyelmeztetett, hanem mindig csak arra a nyomorult halálra, amit halt. Abba a folytonosságba, amely az élő ember és emléke közt van, sértően és kicsinyesen tolakszik bele a szándék: azt, ami benne a halál pillanatától kezdve már nem fontos, konzerválni. Vannak családok, amelyek berámáztatják és a falra függesztik az elhaltak feketekeretes gyászjelentését. Kegyetlen látvány és tulajdonképpen a gyász legmélyebb értelmét zavaró gondolat: nem arra lenni emlékeztetve, hogy az anya _élt_, hanem arra, hogy meghalt. A halottak tiszteletét még nagyon sok évszázadig nem fogja kiirthatni az emberiségből semmiféle nevelés, de a hullának semmi köze sincs a halotthoz. A halott: ember, a hulla pedig összedőlt ház, amelyből az ember kiköltözött, amelyet túlél s amely – ha visszagondolunk szerepére az ember életében – valóban nem érdemel mást, mint megégettetést, vagy a földbe való elásatást. Az ember nem mondhatja azt, hogy: «unokatestvére vagyok a hullának» (– mint ahogy zavarában ezt mondta egy magyar költő temetésén egy rokona, akit a nagy tolongásban a rendőr nem akart a koporsóhoz bocsátani –), és az ember méltán van jobb érzésében megsértve, ha egy tapintatlan és ízléstelen _publicity_ elküldi a fotografust az énekeshez még évekkel a halála után is. A szép Caruso-lemezekben, amelyeket ismerünk, épp az a mélyen megható, hogy ebből a csodás jelenségből már semmi nincs meg, csak az éneke. Milyen csúnya és nemtelen gondolat: e mellé az élő hang mellé elterjeszteni a példányok százezreiben azt a frakkos és fehérmellényes rémképet. Aznap éjjel, mikor ezt megmutatták nekem, nem tudtam elaludni. Egy vízió kínozott: a messze jövőben valamikor, egy szobor valahol Amerikában, valami elhalt nagy férfiú szobra egy város főterén, de nem bronzból vagy márványból, hanem magából abból a férfiből készítve: magas talapzaton, ő maga, mint a balzsamozás művészetének remeke, életszínűre zománcozott arccal, hó és eső ellen impregnált, örökké tartó igazi ruhában – égbekiáltóan költőietlen lázadás az elmúlás gondolata ellen, borzalmas csodaműve egy világnak, amely a konzervgyártást a legmagasabb tökéletességre emelte.

13

Halottal szemben tapintatosnak kell lenni. A halottnak is megvan a maga kis utolsó hiúsága. A halott, mikor gyertyák közt fekszik a ravatalon, nem szereti, ha azt suttogják körülötte: – «Jaj, szegény, mennyire megváltozott». Ezért haragszik a halott. Azt kell mondani: – «Olyan, mintha aludna». Ezt szereti.

14

Parsifal előadásán voltam a berlini állami operában. Wagner 1882-ben, Velencében, beszámolva a Parsifal előadásáról, azt írja, hogy «wir konnten uns wie der gewohnten Welt entrückt fühlen». Ez járt az eszemben az egész előadás alatt. Fájdalom, a technika haladása túlszárnyalta Wagner rendezői fantáziáját. A második felvonásban ezt írja elő Wagner: «Klingsor felkiált titokzatos mozdulatokkal: «… Kundry! Mestered hív, fel, fel!» És zárjelben hozzáteszi: «Kékes fényben felemelkedik Kundry alakja.» Azóta negyvenhat év telt el. A Parsifal első előadásainak idején még színpadi csoda volt nemcsak a kékes fény, hanem az is, hogy Kundry (– és annyi sok más titokzatos lény –) a sülyesztő segítségével jött fel a föld alól. Ma, amikor minden néző, mikor a színházból hazamegy, a liftnek nevezett és minden színpadi sülyesztőnél tökéletesebb és merészebb sülyesztő-emelő készüléken száll fel a lakásába, a fantasztikus színművek előadásain be lehetne szüntetni ezt a csodát, amely nem csoda többé. A színpadon ehhez a csodához szegény Klingsor kénytelen «titokzatos mozdulatokat» csinálni, közben pedig hatalmasan szól a mennydörgés. Nem lehet ellentállni, hogy ne figyelmeztesse az ember a rendezőt: manapság nem mennydörögni szokás a liftért, hanem csöngetni.

15

New-Yorkban, egy vacsorán, intellectuel-hölgy mellett ültem. Az indiánokról beszélt. Ősi nyelvükről. Arról, hogy még most is csodálkoznak a bevándorolt fehér emberek idegen beszédjén. De azért sokan megtanultak angolul. Egy indián hallott egyszer egy másik indiánt, aki előbb vele indiánul beszélt, aztán rögtön ezután egy kereskedővel angolul. Odaugrott hozzá, erőszakkal felnyitotta a száját és belenézett. «Mit csinálsz?» – kérdezte ez rémülten. A másik nyugodtan: «Megnéztem, hogy nincs-e két nyelved». Soha életemben nem hallottam ilyen teli-találattal kifejezni mindazt, amit nyelvek tanulásainak, kiejtésnek nehézségeiről és akadályairól szoktak magyarázni tanítók, filológusok. Az indiánnak van igaza. Két nyelvhez két nyelv kell.

16

Előadás után, éjfélkor bementem a színházba. (Régi bűnügyi tapasztalat, hogy a tettes belső kényszer nyomása alatt felkeresi a tett színhelyét a bűntény után.) A nézőtér még meleg volt attól a sokszáz embertől, aki itt félnyolctól tizenegyig lelkesült, kimelegedett és lélegzett. A piros szőnyeg tele volt papírral. (Egészen mellesleg megjegyezve: semmi nem jellemzi jobban azt, hogy emberek vonultak el valahonnan, mint az, hogy papír maradt ott utánuk, papír, papír, papír… Példák: nagyforgalmú utca éjjel, üresen. Hotelszoba, amiből elutazott a vendég. Vasúti kupé, amiből kiszálltak az utasok. A Városliget, hétfőn reggel.)

A nézőtérről a színpadra mentem. A színpadról abba a kis raktárba néztem be, ahol az előadáshoz szükséges tárgyak, az úgynevezett kellékek vannak nagy rendben elraktározva. Virágcsokor, betört cilinder, pezsgősüveg, cipő, tányér, esernyő, revolver, tőr, könyv, a «Times», az «Echo de Paris», teásszervísz, postacsomag, szivarosdoboz, telefónkészülék stb. némán sorakozik a polcokon és várja a másnapi előadást. Legyen szabad könnyebbség okáért régimódi formát választanom. Igenis, kihallgattam a beszélgetésüket. A következőket jegyezhettem fel:

_A telefonkészülék:_ – Borzasztó élet! Minden este szájához emel G., a híres színész és a következőket kiáltja belém: «Halló, Lebidois! Kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ez már negyvenharmadszor történik. Azt hallom, hogy künn a városban vannak telefonkagylók, amelyek a legérdekesebb dolgokat hallják. Élet, halál, szerelem, öröm, bánat, üzlet, tréfa, harag megy rajtuk keresztül percről-percre. És én itt állok a reflektor fényében és minden este, minden áldott este csak ezt hallom: «Halló, Lebidois! kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy ma nem jövök haza vacsorára.» – Ezt még hallani fogom vagy ötvenhétszer, akkor százas jubileum lesz és engem végleg eltesznek a raktárba. Ó, ha tudná ezt a szenvedést az a sokszázezer szegény, dolgozó telefónkészülék, aki engem úgy irígyel a színpadi dicsőségért!

_A levélpapír:_ – Én nagyon fontos vagyok. Mikor engem behoznak a színpadra, a nézőtéren egyszerre halotti csönd lesz. H. úr, a híres színész belém néz, kiejt a kezéből, a fejéhez kap és így kiált fel: «Minden elveszett! A hajó elsüllyedt és Whitstable a hullámok martaléka lett!» Ugyanekkor B., a híres színésznő ájultan rogy a földre. Igen, igen. Ha én nem volnék, a darab megakadna és a publikum hazamehetne. És mégis rosszul bánik velem az igazgatóság. Ha nem adnak jobb helyet itt a raktárban, felmondok és elmegyek. Lássák, hogyan boldogulnak nélkülem!

_A nagydob:_ – Engem sem tisztelnek eléggé. Pedig mikor én a színfalak mögött megszólalok, a színpadon ezt kiáltják: «Mennydörgés!» – «Vihar!» – «Istenítélet!» És az egész statisztéria letérdel és imádkozik. Igen, igen. Csak mellőzzön továbbra is az igazgatóság! Egyszer megharagszom és egy rettenetes viharral elpusztítom az egész épületet!

_Egy ásványvizes üveg papírcímkéje._ – Az én értékemet sem ismerik ezek az ostobák. Pedig 1921-ben egy drámában G. úr átadott engem L. úrnak e szavakkal: «Itt van ezer pezeta!» – és L. úr kezet csókolt G. úrnak és azt mondta neki: «Corregidor, e papírdarab megmenti életemet és családom becsületét!» – Igen, igen, kedves kollégák, _ez_ vagyok _én!_

_A kard._ – Tegnap este a színpadon G. úr megsértette az ujját egy kiálló szögben. Valami piros folyadék kezdett szivárogni a sebéből, aminőt még sohasem láttam. Mi lehet ez?

_Az öreg komika kalapja._ – Érthetetlen! Harminc évvel ezelőtt bejöttem a színpadra B. kisasszony fején és az egész publikum elragadtatva suttogott: «Milyen gyönyörű! És milyen bájos kalapja van!» – Most bejövök minden este ugyanannak a hölgynek a fején, ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt és mikor meglátnak bennünket, hangosan nevet mindenki. Ó, hogy megváltozott a közönség ízlése!

_Egy kopott frakk._ – Ó, én tudom, hogy tehetséges vagyok, de azért őszintén megvallva, sok függ attól, hogy jó partnere van-e az embernek. Például, ha velem P. úr lép be a színpadra, csak úgy harsog a nevetés. És ha Z. úrral jövök be, nem nevet senki. Meg kell válogatni a partnert.

_Egy fazék._ – Egy konyhaberendező üzletben álltam és vártam a jövőt. Álmom a családi élet volt: tiszta konyha, meleg tűzhely, kedves család, sok egészséges gyerek, akiket én táplálok és akik szeretettel vesznek körül. Ah! Egy napon azonban belépett Reinhardt, a híres rendező az üzletbe, körülnézett és énrám mutatva így szólt: «Ezt vegyük meg, ez nagyon jól fog hatni a harmadik felvonás konyhajelenetében.» – Vagyis fölfedezett engem. Azóta a színházban ragyogok, játszom. Nagy sikerem van. De pótolja ez számomra a családi élet és a kedves tűzhely melegét, amit soha, soha nem fogok megismerni?

És végül:

_A tükör._ – Én vagyok a legszebb a színháznál. Akárki, nő vagy férfi, ha megnéz, így suttog: «Elragadó!» – Már az is megtörtént, hogy megcsókoltak!

Aztán egyszerre csönd lett, mert behallatszott a színpadról a tűzoltó-őrjárat nehéz csizmáinak kopogása.

17

Ha valaha az életben nagy dramaturgiai művet írnék, az volna a kiindulópontom, hogy a színház nézőterén tölteni az estét: _büntetés_. Képzeljük magunkat abba a korba, amikor az inkvizíció nemcsak tüzes vassal és homlokszorítóval kínozta az áldozatait, hanem szellemes kínzásokat is talált ki, például a hanyattfekvő áldozatnak lassan, de nagyon sokáig egy-egy csöpp vizet csöppentett a szájába. Vonatkoztassuk el magunkat mindentől, ami a «színház» fogalom körül ránkragadt és képzeljük el, hogy egy inkvizítor, akinek ambiciója új kínzási módokat feltalálni, kitalálja a következő büntetést:

«A bűnös köteles hetenként egyszer, meghatározott órában, meghatározott percben hirtelen minden dolgát abbahagyni és jó vagy rossz időben egy nagy terembe sietni. A nagyterem azonnal elsötétítendő és a bűnös szűk ülőhelyére vezetendő. Ott kell ülnie három óra hosszant a sötétben, mereven és mozdulatlanul. Ez idő alatt tilos: 1. kimenni, 2. felállni, 3. fészkelődni, 4. hátrafordulni, 5. beszélni, 6. orrot fujni, 7. köhögni, 8. tüsszenteni, 9. enni, 10. inni, 11. dohányozni, 12. külön, önállóan nevetni, 13. aludni, 14. olvasni, 15. írni, 16. nyujtózni, 17. ásítani, 18. más irányba nézni, mint előre, 19. más helyre átülni, 20. a végét meg nem várni, 21. el kell a meleget tűrni, 22. el kell a hideget tűrni, 23. minden bosszúságát némán kell elnyelni, 24. tilos felháborodásának bármi jelét adni, 25. hangosan sóhajtozni vagy nyögni, 26. a ruházatán bármit is változtatni: tehát mellényét kigombolni vagy szűk cipőjét lehúzni, 27. nem figyelni, 28. agyát megpihentetni, kikapcsolni, 29. megzavarni olyan tetszésnyilvánítást, mely az ő meggyőződésével ellenkezik, 30. rendes, kényelmes napi ruhájában odamenni, 31. abbahagyni és máskor folytatni. – Ezenkívül tilos még sok minden, ami hamarjában nem jut eszembe.»

Ezt a sötétbe beültetett, megmerevített, elnémított, minden funkciótól eltiltott embert nevezzük színházi nézőnek, akinek az újkor emberszerető mozgalmai megadják azt a könnyebbséget, – (de ezt se mindig) – hogy óránként egyszer néhány percre kimehet sétálni, hogy a testi kínlódást kipihenje és az újabb testi kínlódáshoz erőt gyüjtsön. Már most mi a dramaturgia? Dramaturgia az a tudomány, amely összegyüjtötte mindazokat a szabályokat, amelyek szerint ennek a testi kínokra ítélt embernek a helyzetét megkönnyíthetjük azzal, hogy a terem egyik falát lebontjuk és abban a falnyílásban mutogatunk neki valamit. Ennek a valaminek azonban oly vonzónak kell lennie, hogy a leírt testi kínlódás az áldozatra nézve előbb _eltűrhetővé_, majd _érezhetetlenné_, végül pedig _kívánatossá_ legyen. Annyira kívánatossá, hogy még keservesen szerzett pénzét is odaadja érte. Sőt törje magát utána.

Ez volna dramaturgiám bevezető része. Azután következnének azok a fejezetek, amelyek elmondanák: minő alacsony és magas, felszínes és mély, parlagi és fenséges módok vannak arra, hogy a terem lebontott fala mögött levő nyílásból ez a narkózis hatásosan áradjon ki a kínszenvedőkre.

18

Irodalomban is, életben is, vannak szívkomédiások, akiket élvezet leleplezni. Négyféle típust ismerek. Vannak: 1. _szívük-csücskét-mutogatók_. Ezek úgy tesznek, mint akinek véletlenül nyitva maradt egy gomb a ruháján és most kilátszik a szíve hegye. Arra várnak, hogy valaki figyelmeztesse őket erre a toallethibára. Akkor elpirulnak és hamar begombolják a ruhát. – 2. _Szív-pirosítók_. Ezek úgy találják, hogy nem elég piros a szívük és ezért minden percben rúzst kennek rá. – 3. _Szív-exhibicionisták_. Ezek állandóan szemérmetlenül mutogatják a szívüket. Úgy viselkednek, mint azok az egyéves kis gyerekek, akikre szüleik folyton rájukszólnak, hogy nem szabad az ingecskét mindig nyakig fölemelni, ha vendég van. – 4. Akik _bujócskát játszanak a szívükkel_: folyton eldugják a szívüket és iszonyúan meg vannak sértve, ha rögtön nem kezdjük keresni náluk a szívet, ezzel a kiáltással: «Maga hamis, magának van szíve, csak nem akarja mutatni!» – Az igazi szívet emberek cselekedeteiben és költők műveiben elég nehéz megtalálni. Csak a hamisítottat, a meg-komédiázottat könnyű. Az igazit legtöbbször az a szorongó és fájdalmas szimpátia-érzés jelzi, amelyet egy cselekedet hallatára vagy egy könyv olvasása után érzünk. A csillagászattanban tanultuk gyerekkorunkban, hogy vannak csillagok, amiket a legfinomabb műszerekkel sem lehet meglátni, – a jelenlétükre csupán azokból a zavarásokból, vonzásokból, taszításokból lehet következtetni, amelyeket a körülöttük levő látható égitestekre gyakorolnak. De a létezésük megdönthetetlenül be van bizonyítva, bár ők maguk a refraktor számára örökre láthatatlanok. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy ezek a csillagok közelebb vannak Istenhez, mint a láthatók.

19

Kis gyerek jószívéről nincs szebb történet, mint az, amit szegény Beöthy Zsigáról hallottam, Beöthy László korán elhalt öccséről. Az édesanyjuk, Rákosi Szidi mesélte, hogy a kis Zsiga szívszaggató zokogással ment hozzá panaszkodni: – Édesanyám, a Laci _megint elkérte_ a vajaskenyeremet!

20

Motorcsónakunk este tízkor indult a Lidóról, holdfényben, Velence felé. Rajtam kívül négy utasa volt: egy társaság, amely három hölgyből és egy úrból állott. Ők Velencébe mentek szórakozni, én a pályaudvarra, az éjjeli vonathoz. Ha nem akartam volna, akkor is hallanom kellett volna minden szavukat, oly hangosan folyt a társalgás a csöndes nyári éjszakában. A három hölgy feltűnően öltözött tipikus Lidó-hölgy volt. A férfi szmókingban. Fiatal, nagyon barna arcszínű és lehetetlenül feketehajú, igen csinos ember. Néhányszor láttam a fürdőben előzőleg, ahol macskaszerű ügyességgel véghezvitt ugró- és úszómutatványokkal mulattatta a hölgyeket. Azt mondták róla: délamerikai. De hallottam spanyolul, olaszul és franciául beszélni. Most franciául beszélt a három hölggyel. Az első mondata, amit hallottam, ez volt:

– Soha, soha nem vettem szerelmet pénzért.

– Pedig ez nem szégyen – mondta az egyik hölgy. – A leghíresebb nőcsábítók se vetették meg ezt az eszközt, ha egy nő nagyon megtetszett nekik és más mód nem volt a gyors hódításra.

Egy másik hölgy egy mondatot kezdett:

– Párizsban…

– Ah! – kiáltott fel. – Párizsban aztán éppen nem! Köszönöm szépen! Egy ilyen éjszakai ismeretség a boulevardon, látogatás a hölgynél – még meg is gyilkolhatják az embert.

A hölgy:

– Borzasztó dolgokat hallani.

Az ifjú:

– Nekem volt Párizsban egy ismerősöm, egy német. Azzal egyszer egy nagyon kellemetlen ilyen dolog történt. Csatlakozott egy csinos lányhoz, aki a Boulevard des Italiens-en sétált éjfélután. Bementek egy barba és erős angol pálinkákat ittak. A németnek nem voltak további szándékai a hölggyel, de sokat ittak, a hölgy nagyon hívta és ő nagyon részeg volt, elfogadta a meghívást. A hölgy elvezette a lakására, a Rue Vintimille-be, egy régi, piszkos házba.

Az egyik hölgy nevetett.

– Mit nevet? – kérdezte az ifjú idegesen.

A hölgy:

– Nem maga volt az a német?

Mind a három hölgy nevetni kezdett, hogy látták a zavarát és mind azt kiabálták, hogy ő volt az a német, csak restelli, hogy ilyen nővel volt kalandja. Ő dühösen tiltakozott.

– Folytassa! – vetett véget a vitának az egyik hölgy.

Folytatta: