Part 4

Íme: Napoleon, azok számára, akik kevéssel is megelégszenek tőle. Akik nem akarják tőle mingyárt a világhódítást és a diktatúra legmagasabb művészetét tanulni.

31

Azok közül a kevésbbé ismert Napoleon-anekdoták közül, amelyekkel francia emlékiratok olvasása közben találkozik az ember, legjobban szeretem a következőt, amely D’Abrantès hercegnőnek, Junot feleségének memoárjaiban olvasható. A restauráció idején, mialatt Napoleon Elba szigetén raboskodott, Berri herceg – a később oly híressé vált Bourbon – volt a hadsereg főparancsnoka. Egy napon ez az új gazda szemlét tartott Napoleon öreg katonái fölött. Mikor elmegy a sor előtt, egy gránátos harsány hangon a szemébe kiáltja:

– Éljen a császár!

A királyi herceg megáll, odalép az öreg közlegényhez, és ezt mondja neki:

– Mi az ördögnek élteted te a császárt? Olyan jó dolgod volt alatta? Hiszen még most is tartozik a zsoldoddal!

Az öreg katonának sötéten villan meg a szeme, aztán így szól:

– De mikor én oly szívesen hitelezek neki!

32

Hadüzenet után néhány héttel már meg is érkeztek a háború első sebesültjei Budapestre. Nagy tömeg állt a pályaudvarok körül és először bámulta meg ezt a rettenetes látványt (amit aztán évek során annyira megszokott): a százszámra, vasúti szállítmányként kezelt véres embereket. Egy éjjel kimentünk a Keleti Pályaudvarra, mert jelezték, hogy egy szállítmány sebesült orosz fogoly érkezik. Mire kiértünk, már ott nyögtek szegények. Hordágyaik hosszú sorba voltak kirakva a pályaudvar előtt. A doktorok fáklyafénynél járták sorra őket. Barátom, K., az ismertnevű művész, velünk volt. Ő volt köztünk legjobban meghatva. Ez a tisztalelkű és jó ember elsáppadt a látványtól és mély részvéttel nézte ezt az akkor még új véres nyomorúságot. Megálltunk egy nagy, feketeszakállú orosz mellett, aki a leghangosabban jajgatott. Mellette állt a katonaorvos, aki valahogy törte a szlovák nyelvet és így meg tudta értetni magát vele. Barátom, K., megkérdezte:

– Miért ordít ez a szegény ember?

– Azt mondja, – válaszolt az orvos – azt a hírt terjesztették köztük, hogy a magyarok minden hadifoglyot kivégeznek.

– Aljasság! – mondja K. – aljasság! Meg kell azonnal nyugtatni szegényt. Mutassunk neki szeretetet, részvétet!

Azzal odalép hozzá, szelíden rámosolyog és barátilag kezdi veregetni a vállát. Az orosz rettenetes ordítással felel erre a barátságra. Épp abban a vállában volt a golyó.

Tanulság: nem elég jónak lenni; szerencse is kell hozzá.

33

Közvetlenül e mellé kívánkozik az az eset, amelyet S. színművész beszélt el egyszer magából kikelve, rögtön azután, hogy megtörtént vele. Megy az éjszakában az Abbazia kávéház előtt. Csúnya, vizes, ködös, hideg az idő. Tipegve, az idegsokkos hadirokkantak ismert, rövidke-rezgő tánclépésével közeledik egy rongyos, kiéhezett ember. A színművésznek megesik rajta a szíve. Ad neki egy kis pénzt. A beteg reszketve tipeg tovább.

– Hol lakik? – kérdi tőle a művész.

– Kőkőkőbányán.

Még dadog is, szegény.

– Borzasztó, – gondolja a művész – reggel lesz, mire ez hazatipeg. Hé, konflis.

Odakanyarodik a konflis.

– Vigye ezt a szegény embert haza, Kőbányára.

És kifizeti a taksát előre. A dadogó mond valamit:

– Kékékérem, kökököszönöm.

A művész megfogja, beemeli a kocsiba, nem szereti a hálálkodást. Rácsapja az ajtót:

– Mehet.

A konflis elmegy. A művész ballag tovább az éjszakában, a New-York kávéház felé, ahol a társasága várja. Amint odaér, a New-York lámpafényében kit lát tipegve reszketni az aszfalton? A kőbányai rokkantat. Egy pillanat alatt átviharzik az agyán: bizonyára kidobta a kocsis a kocsiból ezt a szegény, tehetetlen embert… Feléje rohan.

A rokkant ordítani kezd:

– Sesesegítség! Bábábántani akar!

És próbál futni előle a beteg lábával. Már gyülekeznek a járókelők:

– Mi az?

A rokkant üvölt:

– Nem bántani… szeszegény embert… sesesegítség!… nem hagy kokokoldulni… gyigyigyilkos!… Eeeerőszakkal betesz kokokonflisba!… nem akarok hahahaza menni!… sesesegítség!… gagagazember!…

A lámpafényben sűrűsödik körülötte a szánakozó csoport. A művész feltűri a gallérját és menekül, nagy gólyalépéssel, át a túlsó oldalra, gyorsan, be egy sötét mellékutcába.

34

Késő éjjeli órában, – première után – írók, színészek, rendezők közt folyt a vita (amely, azt hiszem, már többezer éve folyik) arról a kérdésről, hogy valóban vannak-e oly történések, amelyeket kizárólag csak színpadról, színészek igénybevételével lehet elbeszélni – történések, amelyeket sem az élőszóval mesélő, sem a nyomtatás számára író író nem tud maradéktalanul érzékeltetni. A vitában résztvettem néhány olyan történet és helyzet elbeszélésével, amely mind jobban hat a színpadról, mintha könyvben olvasná az ember. De történeteim közül az, amely a legerőteljesebben felelt volna a kérdésre, természetesen csak otthon jutott eszembe, miután már rég vége volt a vitának és mindenki hazament aludni.

1915-ben, egy nyári délután Podhajce keletgaliciai faluban, ahol mint haditudósító időztem, egy magyar tisztismerősömmel találkoztam a főutcán.

– Akar valami érdekeset látni? – kérdezte. – Akkor jöjjön most velem, mutatok Önnek egy haditörvényszéki tárgyalást.

Kivezetett a falu végére, ahol a keletgaliciai értelemben vett «villanegyed» volt. Elhanyagolt nagy kert közepén földszintes ház állott – valami kommandó volt ott bekvártélyozva. A ház előtt, a fák alatt több asztal volt egymáshoz tolva, úgyhogy egyetlen hosszú asztal lett belőlük. Ahogy vissza tudok emlékezni, tíz-tizenkét tiszt ült az asztal hosszában, középütt egy alezredes. Én az ismerősömmel bizonyos távolságban álltam meg a törvényszéktől, hogy ne zavarjuk őket. Az asztal előtt állott a vádlott: szép férfi, óriási termetű, dús feketeszakállú rutén népfölkelő, egyenruhában, sapka nélkül. Az asztalon a sok papír közt szódavizes üvegek csillogtak. A tárgyalás hangosan folyt, de egy szót sem értettem belőle, mert az alezredes valami szláv nyelven beszélt a vádlottal. A vezetőm, aki értette, megmondta, miről van szó: ezt a rutén óriást rajtakapták, mikor át akart lopózni az orosz frontra. Mint kém állt a haditörvényszék előtt. Sokáig álltunk ott és néztük ezt a képet: szódavizes üvegek mögött sorban ülő tiszteket és előttük a gyertyaegyenesen álló hatalmas feketeszakállú embert. A vezetőm egyszerre csak megérintette a vállamat:

– Oda nézzen – mondta – és a kert bejárata felé mutatott.

A kert az országútig terjedt és alacsony léckerítésének széles kapuja kis fahídra nyílt, amely árkon vezetett át. Ezen a hídon egy nagy, erős lány állott. Mereven, mozdulatlanul állt és a haditörvényszéket nézte. Széllesvállú, domború mellű parasztlány, fehér ingmellel és azon a vidéken szokásos vérvörös dupla-köténnyel, mely mint valami kétoldalt felhasított vörös szoknya takarja a fehér alsószoknyát. Vezetőm megjegyezte, hogy egy órával ezelőtt jött erre és már akkor éppily mozdulatlanul állt és nézett ez a lány, ugyanazon a helyen. A katonák ismerték: a vádlott szeretője volt. (A hadtest három hónap óta feküdt ezen a vonalon, már nagyon soknak volt állandó szeretője.)

A haditörvényszék asztalánál felállt az alezredes és rögtön utána minden tiszt. A vádlottat halálra ítélték. Két katona bekísérte a házba. A tisztek csoportba verődve beszélgettek az asztal mellett. Énrám oly rettenetesen hatott ez a perc, hogy menekülnöm kellett onnan.

– Gyerünk innen – mondtam a tisztnek és már indultam is, idegesen, a kert kapuja felé. Mikor kimegyünk a kapun és áthaladunk a fahídon, a nagy parasztlány megszólítja a kísérőmet, köszöntés nélkül, igen szigorú arccal:

– Kérem! Agyon fogják lőni?

A tiszt felel:

– Igen.

– Köszönöm – mondta a lány, megfordult, átment a hídon és lassú, egyenletes lépésekkel elment. A fehér országút közepén haladt, egyetlen olyan mozdulatot sem téve, ami nem tartozott szorosan a járáshoz. Egyenesen, emelt fővel, vissza se nézve, nem sietve, de nem is túlságosan lassan ment. De ebben a járásban, ebben a lesujtóan tárgyilagos elmenésben, ennek a tempójában, a ritmusában, a hozzátartozó fejtartásban, a karjainak lassú ingásában, a határozottan lépő láb által ütemesen dobált szoknya lendülésében kifejezésre jutott az a…

Az jutott kifejezésre, amit, bevallom, nem tudok itt kifejezni, mert érzem, hogy ami ebben a szótlan elmenésben szép volt, drámai volt, költői volt, az csak defloreálódik minden nyomtatott szóval, amivel magyarázza az ember. A mondatok, amelyekkel közölni igyekezem ezt a felejthetetlen látványt, megtörik azt a tökéletes alkonyi csendet, amelyben ez az elmenés történt és amely szervesen hozzátartozik ehhez az élményhez. Álltunk a hídon és szótlanul néztük, ahogy szinte sértődötten, de határozottan _elmegy_ a férfitől, akit egy óra mulva agyonlőnek. Meg se mozdultunk, amíg el nem tűnt előlünk. De érzem, hogy ha még sokáig magyarázom, több idő telik el, mint amennyi alatt ez a jelenet lejátszódott. Ezt a történést: ezt az elmenést, úgy érzem, csak _eljátszani_ lehet. Lehet jól elbeszélni, de visszaadni írásban lehetetlen. A jelenet lényege a nőnek az immár használhatatlanná vált hímtől való azonnali, habozásnélküli, dacos-öntudatos, sőt energikus, azonkívül: folytonos és kérlelhetetlen eltávolodása volt, amely kizárólag csupán egy minden érzelmet tökéletesen eltitkoló mozgásban fejeződött ki. És mégis, ez a mozgás a maga abszolút egyszerűségében magában foglalt mindent, amit mi, mint nézők, belőle kiéreztünk: örök érvényű törvényeket a nő és férfi viszonyáról, a parasztok lélektanáról, egy emberi lényről, aki sebet kapott és azt szégyenli és titkolja, sőt még magáról a háborúról is…

Íme egy perc, amit Duse jobban tudott volna érzékeltetni, mint Balzac. Pedig – ha ez a perc egy szerepben fordult volna elő – a szerző csak ezt az utasítást adta volna neki: «_Szótlanul elmegy._»

35

Hozzámlép New-Yorkban, Condé Nast úr estélyén D. F. úr, fiatal író, szerkesztő, aki folyóiratában főként a nőkérdéssel foglalkozik. Azt mondja:

– Kérem, ön szerint hány jele van annak, hogy egy asszony hűtlen a férjéhez?

Kínomban ezt válaszolom:

– Egymilliónégyszázhuszonhétezerötszázhatvanhárom.

Azt mondja:

– Nagyon kérem, írjon le ezek közül huszat, a folyóiratom számára.

Aztán kérését levélben is megismételte. Íme, húsz jele a hűtlenségnek, amit válaszomban megírtam neki:

I. Az asszony, aki eddig mindig pontatlan volt és soha még vacsorára pontosan haza nem érkezett, egyszerre elkezd olyan pontos lenni, mint az óra és férjét így fogadja: «Már egy óra óta várlak, miért jössz olyan későn haza, ez rémes».

II. Erősebben, feltűnőbben van kifestve, mikor hazajön, mint ahogy ki volt festve, mikor elment hazulról. (A különbség a két festési mód között megfelel a festészetben az impresszionista és az expresszionista festési mód között való különbségnek. Mikor elmegy hazulról, impresszionista. Mikor hazajön: sietve festett, nem mindent fest a helyére, kiáltó, szinte vad színezéssel díszítve jelenik meg: expresszionista.)

III. Férjéhez gyöngédebb nemcsak a szokottnál, hanem gyöngédebb, mint kellene. Szokásos mondásai: «Fáradtnak látszol, édes szívem, megint túlsokat dolgozol.» – «Ideje volna, hogy kíméld magadat kissé». Férje betegsége esetén a legkisebb náthát rögtön összetéveszti a tüdőgyulladással és vad ambícióval ápolja a férjet. Sok esetben sajnálja, hogy férje nem betegebb, mert akkor még több alkalma volna lelkiismeretét megnyugtatni.

IV. Panaszkodik, hogy egyszerre mily sok dolga gyűlt össze. Alig tudja elvégezni. Ruha, cipők, fehérnemű, manikür, fogorvos, hajvágás, jótékonysági gyűlés, beteg barátnő látogatása – minden épp ezen a héten.

V. Már decemberben és januárban kezdi férjét rábeszélni egy bizonyos fürdőhelyre, – majd nyárra – hogy a jó embert egy esetleges más fürdőhely lanszírozásában megelőzze.

VI. Egyszerre fölfedezi a szívében eddig rejtőző részvétet a szegény munkások iránt: sajnálni kezdi saját soffőrjüket, hogy egész nap vezeti a kocsit ebben a rossz időben. A soffőrt gyakran küldi haza pihenni és ő taxin jár.

VII. «Valami üzletben» felejti valamijét: leginkább karperecét vagy óráját. És másnap este boldogan jelenti, hogy megtalálták és ő visszakapta.

VIII. Egy barátnőjéről, akiről eddig keveset beszélt, most állandóan azt mondja, hogy híres hazug és rágalmazó. (Nem várja meg, amíg az a barátnő terjeszteni kezdi róla a pletykát. Mire az elkezd róla pletykálni, már senki se hisz neki.)

IX. A gyanús férfiről nem tud elég közömbösen beszélni. Abba a hibába esik, hogy túlozza a közömbösséget, ha szó van róla. Néha ilyen végletekbe esik: «X. úr? Nem kellene nekem még akkor sem, ha ketten volnánk évekig száműzve egy magányos szigetre.» (Freud tanár módszere szerint ez a kijelentés az elfojtott vágyat jelenti: a hölgy szeretné, ha éppen ők ketten volnának száműzve egy magányos szigetre.)

X. Eddig mindig ő csinálta a vendégek névsorát, ha nagyobb vacsorát adtak. Most férjére bízza ezt a feladatot, mert azt akarja, hogy férje véletlenül írja fel a meghívottak közé azt a férfit, akit neki nem volna bátorsága minden egyes alkalommal meghívni. Viszont bizonyos társaságokba, ahová a férje szívesen megy, kissé vonakodik elmenni, de aztán enged és elmegy. (Ilyenkor biztos, hogy «ő» ott van.)

XI. Ha értékes ajándékot: ékszert vagy bundát kap a férjétől, túlzott hálával köszöni meg és nem tud olyan szabadon örülni ennek, mint azelőtt. Ilyenkor szokásos megjegyzései: «Túlsokat költesz rám.» – «Mivel érdemeltem meg ezt a nagy ajándékot?» – (Feltétlenül becsületesség jele vagy legalább is a lelkiismereti furdalásé.)

XII. Gyakran fotografáltatja magát. Különböző fényképészeknél.

XIII. Új igazságokat fedez fel. Például: «Mily boldog nő, akinek sok gyermeke van.» – «Férfinak kellett volna születnem.» – «Az élet igazságtalan.» – «Az asszonyok rosszak, de a férfiak még rosszabbak.» Legmeglepőbb és leggyakoribb felfedezése: «Az élet oly rövid!»

XIV. Egyik barátnőjét, akivel szemben eddig éppen csak hogy valamivel több volt, mint közömbös, most feltűnően kezdi szeretni, mert folyton telefonál neki, a barátnő folyton felhívja őt telefónon és ő gyakran látogatja meg ezt a barátnőjét, pedig az nem jön hozzá gyakran. Barátnőjéről ezt mondja: «Csak mostanában jöttem rá, milyen arany szív és milyen hű barát».

XV. Soha nem ír levelet és mégis fogy a levélpapírja.

XVI. Kevesebbet eszik, mint azelőtt, de többet cigarettázik.

XVII. Ha férje teoretikusan megpendíti előtte azt a témát, hogy mostanában feltűnő nagy a válások száma, ő így vagy ehhez hasonlóan szólal meg: «Én tőled nem válnék el soha!» Vagy: «Örülök, hogy ilyent találtam, mint te!»

XVIII. Ő, aki eddig rossz néven vette férjétől még azt is, ha az véletlenül bontotta fel az ő leveleit, most egyenesen arra kéri a férjét, hogy bontsa fel és olvassa el a leveleit, mert ő lusta.

XIX. Este, elalvás előtt, az ágyban újságot szokott olvasni, és mostanában mindig azon az oldalon hagyja abba az újságolvasást, amely oldalon féltékenységi dráma vagy féltékenységből eredő gyilkosság van leírva. (Ez másnap reggel konstatálható az újságpéldányon.)

XX. A léha, divatos zeneszámok már nem mulattatják és nem ezeket zongorázza, hanem áttér a komolyabb zenére. E tekintetben bevált tapasztalati tények a következők: _Chopin:_ gyanus; ő nagysága komolyan érdeklődik valaki iránt, jó lesz vigyázni. – _Grieg:_ ő nagysága szerelmes valakibe. – _Schumann:_ kétségtelen nagy szerelem. – _Richard Strauss:_ tetőpont. – _Massenet:_ ő nagysága szenved. – _Újra_ Chopin: szakítottak.

Szándékosan nem vettem fel a húsz pont közé a legtermészetesebbet: azt, hogy komolyan kezd féltékenykedni a férjére. Ez olyan ősrégi jel, hogy nélkülem is ismeri mindenki. Még csak két megjegyzés. Az egyik az, hogy nem ezek a hűtlenség legbiztosabb jelei, hanem azok, amelyeket még soha semmi férj nem vett észre. És vannak még ezeknél is biztosabbak. Azok, amelyeket a férj nem akar észrevenni. Ezek egészen biztosak.

36

Az se éppen rossz jele a hűtlenségnek, hogy mikor az asszony este hazajön, a férjének arra a kérdésére, hogy

– Hol voltál?

ezt feleli:

– A szeretőmnél.

37

Velencében, a Márkus-téren, a kávéházban egy német társaság ült mellettem. Két család lehetett. Egy úrról beszélgettek, akinek a nevét nem értettem. Pedig végül már nagyon szerettem volna tudni, hogy hogy’ hívják. Magyar fülemnek a név így hangzott: _Anszpea_. Tőlem lehetett egy hanyagul kimondott «Hans Beer» vagy «Franz Beer», vagy egy gyorsan kimondott «Ansperger», de lehetett egy kezdőbetűin nevezett «Hans P. A.» is. Ez az Anszpea ezen a délutánon merült fel életemben és eltűnt a német társasággal együtt, amelyet sose láttam többé viszont. De sokáig fogok gondolni Anszpeára, sóhajtással, irígységgel, sőt vágyódva utána, mint Maupassant versében a földön tipegő liba a fölötte elrepülő vadlúdra.

Elsőnek azt tudtam meg Anszpeáról, hogy ő ajánlott az egyik családnak olcsó és kitűnő szállodát Velencében. A család meg volt elégedve és mint beszélgetésükből kivettem, feleannyit fizetett, mint én.

– Anszpea kiismeri magát Velencében – mondták és mosolyogtak hozzá, mintha azt mondanák: «Hol nem ismeri ki magát Anszpea?» Aztán beszélgetni kezdtek Anszpeáról. Rövid idő alatt sok dolgot tudtam meg róla. Csak azokat jegyzem itt fel, amelyekre aznap este még vissza tudtam emlékezni. De volt több is. Sokkal több.

Tehát:

Anszpea tud egy üzletet Velencében, ahol az aranyozott bőráru negyven százalékkal olcsóbb, mint máshol. Anszpea tud egy üzletet Bécsben, ahol női retikülöket tíz sillingért friss bőrrel húznak át. Anszpeának bérlete van egy szabónál, mely bérletnél fogva ötvenkét ruha jár neki. Anszpea tud szerezni olyan osztrák cigarettát, amelyet a dohányjövedék az Automobil-klub számára készít, rendes árban, de jobb minőségben. Anszpea fel tudja adni a személypoggyászt menetjegy nélkül. A dollár Velencében tizennyolc líra volt: Anszpea tud egy bankot, ahol tizennyolc-huszat adnak. Velencében e nyáron mindenkit félig felfaltak a moszkitók, csak Anszpeát nem: ő kis kockákat hozott, amelyeket meg kellett gyujtani s amelyek nagy füstöt fejlesztettek. Néha ugyan a szobából az emberek is kimentek a rettenetes bűz miatt, nemcsak a szúnyogok, – mondta az egyik hölgy – de többé nem volt moszkitó. Anszpea tudott egy orvost Trevisoban, aki három nap alatt gyógyította az ischiast, garancia mellett. Anszpea tudta, kihez kell fordulni, hogy az ember ingyen utazhassék haza Velencéből. Anszpea ajánlott nekik egy mosási módszert, amely kizárja, hogy a keményített frakk-ingen hólyagok legyenek. Anszpea maga borotválkozik, de nem olyan készülékkel, amely három darabból áll. (Az enyém négy darabból áll.) Anszpea talált olyan töltőtollat, amelyből soha nem folyik ki a tinta, még akkor sem, ha az ember ki akarná folyatni belőle. Anszpea rekedtség ellen a következő keveréket ajánlja: csészében kétharmadrész meleg tea és egyharmadrész méz jól összekeverve; félóránként egy kortyot kell inni belőle. Anszpeának van egy szivarvágója, amely nem vágja a szivart, hanem tűvel lyukat szúr belé. Anszpea tudja, melyik hotel portásánál kapni olyan jegyfüzetet az Excelsior motoros hajóira, hogy csak tíz jegy árát kell fizetni, de tizenkétszer lehet utazni. Anszpeának van otthon egy kis gőzfejlesztőkészüléke, amely a legpiszkosabb fapipát is kitisztítja egy perc alatt. Anszpea tudja, hol van Velencében bajor sör és Flórencben pilseni sör. Anszpeának van egy öngyujtója, amely szélben nem alszik el, sőt jobban ég. Anszpea a családját a Lidón helyezte el egy penzióban, ahol öt személyért annyit fizet, mint amennyit én egymagam fizettem Velencében. Anszpeának van egy noteszkönyve, amelyről az év végén le lehet mosni mindent, ami bele van írva. Anszpea napszúrás ellen tud egy kenőcsöt. Anszpea tudja, hogy a vasúti hordárt és a pincért hogy hívják a világ minden nyelvén. Anszpea ősszel szerezni fog az egyik családnak egy soffőrt, aki tizenkilenc évig volt egy helyen és maga reparálja a kocsit.

A társaság előbb ment el a kávéházból, mint én. De folytatták az Anszpea-legendát. Egy percig haboztam, hogy ne menjek-e utánuk, ne tegyek-e kísérletet ezzel az Anszpeával való megismerkedésre, akinek a közelében élni, akivel összeköttetésben, sőt barátságban lenni az életben való síma eligazodást, derült, okos, nyugodt, gondtalan éveket – boldogságot jelent. De nem mentem utánuk és így örökre elvesztettem Anszpeát. Itt maradtam a világ ezer apró kínjával, a drága hotelben, a rossz borotválókészülékkel, a moszkitóimmal, hólyagos frakkingben, rekedten, szomorúan, szivárgó töltőtollal, meg nem gyulladó öngyujtóval, egy kis ischiásszal, nyúlós olasz sört szürcsölve, lázzal a napszúrás miatt és némán, mikor a vasúti hordárért olaszul kellene kiabálni. Elment a boldog család a kávéházból és elvitte magával Anszpeát, aki mindent tud, aki okosan, és praktikusan él és aki bölcseséget és boldogságot áraszt minden ismerősére, aki tanácsért fordul hozzá. Most érzem csak, mily nehéz az élet Anszpea nélkül! Azóta a délután óta, amikor az Anszpea-époszt hallottam, magányosnak, ügyefogyottnak és elveszettnek érzem magamat. Ez a földgömb, ahogy most van berendezve, az Anszpeáé, nem az enyém.

38

Öreg, fehérbajuszú magyar úr beszélgetett a társaival a vasúti kupéban, amelynek sarkában idegenül, csöndesen ültem. Úgy beszédközben mellesleg ezt mondta: «… én hatvanéves vagyok, de ilyet még nem láttam». Azt mondja erre egy másik öreg:

– Pista, ne hazudj, hatvanhárom éves vagy.

Kis csönd.

– De _légvonalban_ hatvan – mondja csöndesen Pista.

Felírtam, mert jobb és több, mint tréfa: nem is lehet kurtábban kifejezni, hogy a nagy élmények teszik ki az életet, nem a sok apró kerülő, ami el is maradhatott volna.

39

Két értéktelen ember összehasonlításánál az egyikről mindig gyönyörűen beszélnek. Azt mondják: «Adolf rossz darabokat ír, Ödön egy Shakespeare hozzá képest». – «Edömér komisz mázoló, Móric egy Rafael hozzá képest.» – «István dadog, János egy Cicero hozzá képest». Körülbelül nem is használják már egyébre a nagy neveket, mint szamarakat megbélyegezni velük.

40

Galiciai hadtestünk, ahová 1915-ben mint haditudósítót beosztottak, híres volt arról, hogy a «Stab»-jának nagyszerű volt a konyhája. A hadtest hónapokig tétlenül feküdt egy keletgaliciai vonalon, forró nyárban. Ágyúlövés néha napokig nem hallatszott. A törzs tisztjei regényeket olvastak, naplót írtak, lovaglóversenyeket rendeztek. És a koszt egyre jobb lett. Két asztal volt a tiszti menázsiban. A nagy asztal, amelynél harmincöten ettek, és a kis asztal, amelynél a tábornok elnöklete alatt a vezérkar tíz tisztje ült, és én, mint vendég. A nagy asztalnál is jó koszt volt, de a kis asztal bármely híres bécsi hotellel felvehette a versenyt. Asztalszomszédom egy fiatal horvát főhadnagy volt, aki ebben a kis társaságban az ellenzéket képviselte. Egyszer így szólt hozzám ebédnél:

– Azért olyan pompás itt az étel, mert két szakácsunk van és mind a kettő nagyon fél a haláltól. Azt remélik, hogy ha ilyen nagyszerűen főznek, itt harcolhatnak a konyhában, nem kell a frontra menniök.

Vasárnap mindig torta volt. A két szakács közül az egyik hivatásos cukrász volt. Úgy látszik, a kettő közül ez félt jobban a haláltól, mert egyszerűen remekelt. A tortáin a legmeglepőbb cukorépítmények voltak. Egyszer egy egész templom, gótikus tornyocskákkal. Aztán vadászat, cukorból, erdővel, vadásszal, szarvassal. Aztán egyszer kastély, melynek ablakai ki voltak világítva s melynek tornyából, mikor a tetejét levették, igazi madár repült ki. És végül a legszebb: Przemysl vára, cukorból, rommá lőve, amint lobogó lánggal égett. A tábornok el volt ragadtatva. Przemyslt megettük, a benne égő puncsot eloltottuk és megittuk. A szakács karrierje és életbiztonsága tetőpontján állott. A horvát főhadnagy ezt súgta nekem:

– Írja be a naplójába: háborúban halálveszedelem ellen bevált módszer: cukorból épült toronyba élő madarat zárni.

Aztán a következő történt: Volt ott egy őrnagy (kimondhatatlan, spanyol-portugál hangzású neve volt), aki a vezérkarban a legbefolyásosabb ember volt, annak dacára, hogy a mi magyar és kisrészben német legénységünket a szó szoros értelmében gyűlölte. Ennek az őrnagynak volt egy szép nagy kutyája, amelyet nagyon szeretett. Ez a kutya sokféle kunsztot tudott, de az őrnagy arra volt a legbüszkébb, hogy a kutya, ha a falon legyet mutattak neki, meglepő magasat ugrott fel a falra és bekapta a legyet. Oly gyorsan csinálta ezt, hogy a légy soha nem tudott elrepülni. A tétlenség napjaiban ez egyike volt a rendes napi szórakozásoknak.

Egy napon, délben, mikor ebédelni mentem, csoportosulást láttam a ház előtt, ahol a menázs volt. Tisztek álltak ott és hangosan nevettek. Odamentem s láttam, hogy a kutya folyton ugrál a falra, hogy egy nagy legyet bekapjon, de se be nem tudja kapni a legyet, se a légy el nem repül. A falnál állt a híres cukrász és folyton buzdította a kutyát: «Kapd be a legyet!» A dolog azért volt mulatságos, mert a légy nem volt igazi légy. A cukrász rajzolta ceruzával a fehér falra, jó magasra. Volt feje, szárnya és hat lába. A kutya vagy százszor ugrott utána hiába. Már félholt volt a fáradtságtól. A tisztek nevettek, a kutya folyton ugrott és a szakács kiabált: «Kapd be a legyet!» Egyszerre abbamaradt a nevetés. Az őrnagy jött és meglátta ezt. Magához hívta az izgalomtól és fáradtságtól remegő kutyát. Vörös volt a dühtől és a szeme villámlott. Ránézett a mereven szalutáló cukrászra és ezt mondta neki:

– Hülye!

Halotti csönd lett. Az őrnagynál kis lovaglóostor volt. Ez megremegett a kezében, csak annyira, mint egy hangvilla, amelyet megütnek; de mindenki észrevette, hogy egy pillanatig mi volt az őrnagy szándéka.

Körülbelül egy hét mulva rendelet jött az Armee-kommandótól, hogy a törzseknél minden nélkülözhető embert össze kell írni és a frontra küldeni. Abban az időben szűnt meg hirtelen asztalunknál a művészies torta. A horvát főhadnagy ezt mondta:

– Írja be a naplójába: Életveszélyes cselekedet a háborúban: falra ceruzával legyet rajzolni.

Ha nem a naplómat másolnám, hanem novellát írnék, most azzal is végezhetném, hogy a cukrász elesett. De az igazság az, hogy azóta nem hallottam felőle semmit. Így hát csak egyszerűen leírtam a történetet. Gondoljon hozzá mindenki, amit akar.

41

A cenzura törölte 1915-ben egy cikkemből a következő sorokat: «Ma este megjött a Pálffy-téri hadikórházból K.-né, aki ott egész nap ápolónői szolgálatot teljesít. Elmondta, hogy látott két nyomorék katonát mosakodni: az egyiknek a jobbkarja hiányzott, a másiknak a balkarja. Kezet mostak, úgy, mint azok, akiknek a jó Isten meghagyta mind a két kezét – csak éppen ketten szövetkeztek a kézmosáshoz: az egyik a balkezét a másiknak a jobbkezével mosta.»

42

Ezt is törőlte annak idején a cenzura: «H. vezérkari százados beszéli, hogy az olasz fronton, a Dolomitok óriási sziklahegyei közt a hóban eltévedt két katonája. Két kis mokány, lóról-leszállított, barnaképű huszár, akit valami megbízással küldött valahová. Hegycsúcsok, szakadékok, hó, jég, fagy – két nap, két éjszaka nem jöttek vissza, azt hitte: elpusztultak. A harmadik napon kiéhezve, rongyosan, félig-megfagyva előkerül a két kis huszár. Elmondják, hogy eltévedtek a rengeteg hóban, száz meg száz idegen olasz sziklacsúcs közt.