Part 5

– És mégis, hogy’ találtatok ide vissza?

– Térkép után – mondja az egyik. – Ezen a nagy országúton jöttünk, mindig egyenesen… amíg ide nem értünk.

És megmutatja a századosnak az elrongyolt, összefogdosott, ázott-fagyott térképet. Ugocsa vármegye térképe volt, a Pallas-Lexikonból kiszakítva.»

43

Törölték ezt az egy mondatát is egy cikknek: «A hadifoglyok közt volt egy, akiről csak annyit tudok, hogy Esztergom felé insztradálták, ennek a nyaka körül spárgára fűzött emberi szemekből álló gyöngysor volt, amelyet büszkén viselt, amíg tisztjeink el nem vették tőle.»

44

Tendencia és színezés nélkül, tárgyilagosan szeretném itt leírni azt a két anekdotát, amelyet egy kedves öregúr, Ferenc József király udvari fővadásza beszélt el tizenöt évvel ezelőtt. Ezeknek az anekdotáknak ritkasági értékük is van, mert Ferenc Józsefről alig van anekdota forgalomban. (Ami egy uralkodóra nézve legalább oly jellemző, mint egy jó anekdota.) Gödöllő hatalmas erdőségeiben évtizedeken át volt ez az öregúr Ferenc József kísérője a vadászatokon. Hófehérhajú, szeretetreméltó, kedves öreg magyar. A legalaposabb ismerője volt a királyi erdőségnek és a vadállománynak.

Íme az első:

A vadászatra való elindulás így történt. Kétlovas nyitott kocsi állt meg a kastély kapuja előtt s várta az uralkodót. A kocsi mellett állt levett kalappal az öreg fővadász. Ő felsége pontosan érkezett. A fővadász meghajolt. Ő felsége a kalapjához emelte a kezét és beült a kocsiba. Ezt megvárta a fővadász és mikor a király már ült, ő – a fővadász – fellépett a jobblábával az elülső kerék agyára, hogy felüljön a bakra, a kocsis mellé. Mikor ebben a mozdulatban ott tartott, hogy a jobblába a kerékagyon volt, a ballába pedig éppen felemelkedett a földről s ő így a levegőben lebegett a föld és a bak között, ő felsége megszólalt:

– De kérem… üljön be ide hozzám!

Az öregúr leszállt a levegőből és megköszönve a meghívást, beült a kocsiba, szembe a királlyal, a kis ülésre.

Ez így történt évtizedeken keresztül pontosan és változatlanul, minden egyes alkalommal. Úgyannyira, hogy az öreg fővadász mozdulata: a fellépés a kerékagyra és a kapaszkodó mozdulat a kocsis irányába már csak puszta formává változott, mert a mozdulatot abszolút biztonsággal követte a meghívás:

– De kérem… üljön ide be hozzám!

Természetes következménye lett ennek a szokásnak az, hogy az öreg fővadász mozdulata évek folyamán vesztett az intenzitásából, hogy úgy mondjam: őszinteségéből, bensőségéből, lelkességéből. Az élesszemű figyelő észrevehette, hogy a fővadász, mint a színháznál mondják, már csak «markírozta» azt, hogy a kocsis mellé akar ülni.

Egy napon aztán a következő történt. A király beült a kocsiba. R. bácsi eljátszotta a bakraülnivaló akarás kis komédiáját, _de nem elég jól_. (Aznap talán nem volt hangulatban.) A jobblábát ugyan feltette a kerékagyra, de a ballábát nem húzta rögtön utána, hanem egy kicsit megállt ebben a pózban és várta a meghívást. Ferenc József ezt észrevette. Kínos félperc telt el. Ferenc József egy szót sem szólt. A fővadász izzadni kezdett, mert érezte, hogy kegyvesztett. Aztán felhúzta a ballábát is a levegőbe, de már későn volt: a király néma maradt. Akkor R. bácsi felült a kocsis mellé és a kocsi elindult. Sem akkor, sem azontúl, haláláig soha többé nem szólította fel őt a király, hogy üljön be a kocsiba.

A második anekdota így szól:

Ő felsége vaddisznóvadászatra ment a fővadász kíséretében. Ketten voltak. Gödöllő környékén valóságos menetrendjük volt a vaddisznóknak. Állandóan bizonyos helyekre és bizonyos időben tették ki nekik az eledelt s ránevelték őket arra, hogy a vasút pontosságával jelenjenek meg ezeken az etetőállomásokon. Az állomások egymástól való távolsága nem volt valami nagy. Ő felsége vaddisznóvadászatai csak akkor kezdődtek, mikor már a vadak pontosan be voltak gyakorolva és a fővadásznak megbízható menetrend volt a kezében. Így is nevezték a disznókat: «a három óra huszas», a «négy negyvenes» stb.

Elindulnak tehát – a király és a fővadász – és a szegény «három huszas» pontosan megjelenik egy bokor mellett. A király rálő, de csak megsebzi. A disznó megáll egy pillanatra, aztán vadul nekirohan a királynak. A pillanat komoly volt. A király életveszélyben forgott. R. bácsi, mikor az esetet elbeszélte, ezt mondta: «Esküszöm, trónváltozás előtt álltunk!» – Ezt átérezve, a fővadász – mielőtt még ő felsége másodszor lőhetett volna – felkapta a puskáját és egyetlen biztos lövéssel leterítette a disznót. Pillanatnyi csönd következett. A fővadász föllélekzett és várta a köszönetet. Ő felsége, aki már célzásra emelte volt puskáját, most lassan leeresztette. Szigorú tekintettel fordult a fővadász felé és minden szót élesen hangsúlyozva, ezt mondta neki:

– Ki szórakozik itten: _ön, vagy én?_

45

Kicsi a világ. Amerikába együtt utaztam Dr. M. barátommal, aki apósa Hatvany Lajosnak. Hatvany kilenc év óta él emigrációban. Mikor Amerikába indultunk, Párizsban láttuk, ahol panaszkodott: semmi reménye nincs arra, hogy hazatérhessen. Alig érkezünk meg New-Yorkba, Dr. M. néhány nap mulva kábelsürgönyt kap Pestről: «Lajos Pesten van». A sürgönyt Pesten egy szombati napon este hétkor adták fel. Ugyanaznap este hatkor érkezett meg New-Yorkba. Ebben nincs semmi különös, a föld szorgalmasan forog és New-Yorkban már délelőtt benne van az újságokban a londoni tőzsde déli zárlata. Dr. M. barátomnak a fia Hollywoodban filmrendező. Hollywoodba New-Yorktól öt nap és öt éjszaka vágtat az expresszvonat. De egy perc alatt kapcsol a telefónközpont. Felhívja tehát Dr. M. este tíz órakor a fiát Hollywoodban s azt mondja neki telefonon: «Képzeld, Lajos Pesten van, most sürgönyözték». Szombat este tízkor történt ez a telefonálás New-Yorkban, akkor Hollywoodban még csak szombat este félhat volt. Azzal elmentünk együtt egy film-premiérre. A film címe: «A trójai Heléna magánélete» – és bennünket azért érdekelt, mert a rendezője, Korda Sándor, magyar fiú, a főszereplője pedig felesége, Korda Mária. Mária jelen volt a new-yorki bemutatón; a férje, Korda, Hollywoodban dolgozott, nem jöhetett el. Ez volt Korda és Kordáné első amerikai filmje, érthető tehát, hogy izgatottak voltak mind a ketten: a férj Hollywoodban, a feleség New-Yorkban.

Éjfél előtt volt vége a new-yorki bemutatónak. Szép siker volt. A boldog Mária rohan a telefónhoz és éjfélkor felszólítja az urát Hollywoodban. Referál neki a sikerről. Mikor mindent elmondott, amit kellett, azt kérdezi tőle Korda:

– Mi újság egyébként?

Azt feleli Mária:

– Hatvany Lajos Pesten van.

Azt mondja Korda:

– Már tudjuk.

E pillanatban szombat este fél nyolc volt Hollywoodban.

Ami tehát Pesten szombat este hétkor történt, az már szombat este fél nyolckor nem volt újság Kaliforniában, a Csendes-óceán partján.

Igazán kicsi a világ, hiába.

46

Vonaton hallottam egyszer két urat vitatkozni a szabad szerelemről. A beszélgetésük elejét híven tudom közölni. Általánosságokban mozogtak.

– A házasság intézménye csődbe jutott, lejárta magát, lehetetlenné vált – konstatálta az egyik.

A másik ezt mondta:

– Úgy van.

– Ezt mutatja a sok válás.

– Úgy van.

– A sok szerencsétlen családi élet, botrány, gyilkosság, öngyilkosság.

– Úgy van.

Kis szünet után azt kérdezte az egyik, hogy mit lehetne csinálni a házasság mostani intézményével, s a másik azt felelte, hogy okvetlenül el kellene törülni. Erre természetesen azt kérdezte az egyik, hogy: ha eltörli a házasságot, mit tesz helyébe? A másiknak felragyogott az arca:

– Szabadságot! Korlátlan szabadságot! A férfi is, a nő is szabadon rendelkezik önmaga fölött, azt szereti, akit akar, addig szereti, amíg akarja!

De rögtön megkapta a nehéz kérdést:

– Hogy képzeli ezt bátyám, a praxisban?

Idáig autentikus ez a jegyzet. Ami ezután következett, annak csak a formája az enyém. A szerzői jog nagyrészt a beszélő urat illeti. A lényegét annak, amit kifejtett, híven adom vissza. Csak éppen kijavítgattam, arányossá tettem a dialógust, végiggondoltam azt is, amit ő csak pedzett, szóval, mint mondani szokták: «sajtó alá rendeztem» az okfejtését. Azt hittem, valamikor egyszer jó jelenet lesz ez egy vígjátékban és jó figura ez a vakmerő reformer, aki ilyen zseniális új dolgot talált fel a házasság helyett. Így azonban csak ez a dialógus lett belőle. A kérdésre, hogy hogyan képzeli a szabad szerelmet a praxisban, ezt feleli a merész újító:

– Nagyon egyszerűen. Vegyünk egy példát. Egy férfi szeret egy nőt. A nő viszontszereti őt. Elhatározzák tehát, hogy együtt fognak élni.

A másik vállat von:

– Mi az, hogy: «együtt fognak élni?»

– Ha egy egészséges férfi és egy egészséges nő szereti egymást, legfőbb vágya együtt lakni, együtt tölteni a napot és az éjszakát. Tehát összeköltöznek és szeretik egymást. Büszkén vallják, hogy egymást választották. Tudtára adják az egész világnak, hogy ők együtt vannak.

– Hogyan adják tudtára ezt a világnak? Mindenkinek, akivel találkoznak, elmondják?

– Nem. Egyszerűen beleteszik az újságba.

– Jó. Akkor én beletehetem az újságba, hogy együtt élek X. Y. kisasszonnyal, még akkor is, ha az a kisasszony nem akar velem élni.

– Ezen nagyon könnyű segíteni. Mind a ketten kijelentik, hogy egymáséi akarnak lenni. Ezt kijelentik.

– Az újság szerkesztője előtt?

– Nem.

– Hát hol?

– Valami olyan személy előtt, aki ezt nem felejti el és később, ha valaki kérdezi, «kivel él együtt X. Y. kisasszony» – megtudja mondani, hogy – mondjuk – Szabó úrral.

– És az a személy a fejében tudja tartani majd azt a sok urat és kisasszonyt, aki naponta elmegy hozzá ilyen bejelentést tenni?

– Nem. Mondjuk: vesz egy nagy könyvet és abba mindig beleírja a neveket és a dátumot.

– Ez igen okos és praktikus újítás, belátom.

– Igen. Bizonyos rendet azért meg kell tartani! Hiszen nem vagyunk állatok! Már most az ifjú pár együtt él, szereti egymást, segít egymásnak a munkában, ápolja egymást, ha beteg, satöbbi.

– Nos, és mi történik, hogy ha például a fiatal nőt valaki felszólítja, hogy éljen vele együtt, mert ő szerelmes belé.

– A fiatal nő egyszerűen azt válaszolja: «Nem akarok önnel együtt élni, mert már együtt élek Szabó úrral.»

– Ez fárasztó lesz, ha naponta tízen-huszan kérdezik a hölgytől, hogy szabad-e még. Pedig szép asszonynál ez elő fog fordulni. Nem viselhetne az a hölgy valami jelet, amiről mindjárt megtudnák, hogy le van foglalva?

– Ez elől nem zárkózom el. Ez praktikus. Viselhetne valami címet. Az ilyen nőt, mondjuk, másként szólítanák, mint azt, aki nem él együtt egy férfival.

– Ez már okos. Igazán merész és helyes újítás. Sőt még tovább is megyek: addig, amíg egy nő egy férfival együtt él, a megszólításhoz mindig hozzá lehetne tenni ama férfi nevét, akivel együtt él.

– Hogyan? Akkor így kellene szólítani ezt a hölgyet: «Jó napot, Szabó úrral együtt élő társ-hölgy?

– Nem. Ez nagyon hosszú. De van egy ötletem. Meg lehet ezt rövidíteni. Ezt lehet mondani: «Jónapot, Szabó úr nője.» Vagy rövidítve: «Jó napot, Szabóné!»

– Nagyszerű! Milyen praktikus, milyen egyszerű és milyen nyílt, becsületes ötlet! A nő úgyszólván viselné annak a nevét, akivel együtt lakik.

– Úgy van!

– El vagyok ragadtatva. Na és mi történnék, ha például a férfi megúnná a nőt és egy másik nővel akarna együtt lakni?

– Egyszerűen elmenne a nőtől és összeköltözne a másik nővel.

– És ha Szabóné ezt nem akarná?

– Ez kissé megnehezítené a dolgot. Szabó úrnak be kellene bizonyítania, hogy oka volt elmenni a nőtől. Elvégre nem vagyunk állatok, hogy például egy hisztérikus férfi vagy egy hisztérikus nő minden nap egy másikkal költözködjék össze. Valami kis rendet azért kell tartani.

– Tehát?

– Ha Szabó úr el akar menni a lakótársától, előbb elmegy ahhoz az emberhez, aki akkor egy nagy könyvbe beírta őket és azt megkéri, hogy a nagy könyvből törölje ki őket.

– Nos, és ha Szabó úr élettársa is elmegy ehhez az emberhez és arra kéri, hogy ne törölje ki őket, mert ő szereti Szabó urat és tovább is együtt akar vele élni?

– Nagyon egyszerű: egy elfogulatlan embernek kell dönteni köztük.

– És ki legyen az az ember?

– Megállapodnak ketten egy okos és tisztességes emberben.

– És ha nem tudnak megállapodni?

– Akkor… mondjuk… talán az állam jelölje meg azt a személyt, aki eldönti, tartoznak-e tovább is együtt lakni vagy nem.

– Nagyszerű! Csodálom az ön elméjének gyorsaságát. A legnehezebb kérdésekre is rögtön, szinte gondolkozás nélkül találja meg a választ! Bár, azt hiszem, hogy akkor az államnak minden nap több száz személyt kell kijelölnie, aki az ilyen kérdésekben döntsön. Ez nagyon komplikált.

– Erre is van egy ötletem. Az állam jelöljön meg néhány ilyen okos személyt és aztán mindig ezek döntsenek; minden nő és férfi ezekhez menjen döntésért. Ennek még az az előnye is meglesz, hogy az ilyen személy bizonyos idő alatt nagy gyakorlatra tesz szert és minél öregebb lesz, annál okosabban fog dönteni.

– Elragadó! Ön csak úgy ontja a merész új reformokat! Kíváncsi vagyok, mit talál ki arra, hogy kié legyen kettőjük közül például egy kis ház, amit közösen vettek – ha szétmennek egymástól.

– Ezt is az az állami bizalmi személy döntené el.

– Brávó. No most egy nehéz kérdés. Ha gyermekük születik és ők szétmennek, melyik nevelje tovább a gyermeket?

– Az állam.

– De ha például az anya nem akarja az államnak adni a gyermekét? Lehet őt erre kényszeríteni? Hol van itt a szabadság?

– A kérdés helyes. De ezt sem nehéz megoldani, csupán egy kis genialitás kell hozzá. Ugyanaz az állami bizalmi személy, aki eddig a többi dolgokban döntött, döntene ebben is.

– Kápráztató, milyen villámgyorsak az ötletei!

– Köszönöm a bókjait. De mindezt nem azért mondtam, hogy ön előtt ragyogtassam az eszemet, hanem azért, mert be akartam bizonyítani, milyen elavult a házasság mai rendszere és milyen könnyű e helyett valami sokkal okosabb, praktikusabb és egészen új dolgot kitalálni. Csak szív, ész és merészség kell hozzá.

– És gondolja, hogy ötletét keresztül lehetne vinni a prakszisban is?

– Nem hiszem. Jegyezze meg, barátom: az emberiség mindig irtózik a reformoktól, az új eszméktől. De egy dolog vigasztal engem: hogy lassú fejlődés útján az emberiség mégis csak el fog jutni ebben a kérdésben ahhoz a megoldáshoz, amit most itt ön előtt volt szerencsém kifejteni.

47

Színházi siker dolgában érdekes élményem: mikor a háború után Bohnen Mihály fellépett a bécsi Operában, akkora sikert aratott, hogy másnapi fellépéséhez az azsiotőrök már reggel összevásárolván a jegyeket, este tízszeres, sőt húszszoros áron adták tovább a közönségnek. A harmadik estére már csak egy-egy jegyet tudtak szerezni ezek a jegydrágítók, s dacára annak, hogy a jegyek kurzusa még magasabbra emelkedett, a jegyet nem adták el, hanem maguk mentek be vele az Operába Bohnent meghallgatni.

Ez aztán siker.

48

Beteges, ideges félelem-érzet egyik legoriginálisabb példáját boldogult Salamon Ödön barátomnál észleltem, akivel évtizedeken át nyaraltam együtt a Margitszigeten. Éjjel jártunk haza és rendszerint gyalog mentünk a Margit-hídtól a sziget felső végén levő kis hotelbe, a hatalmas parkon végig. Egyidőben sok öngyilkosság történt a szigeten. A lapok egyre-másra közölték az eseteket: reggelenként halottakat találtak a sziget bokrai közt, szegény öngyilkosokat, akik éjszaka ebbe a csöndes parkba mentek agyonlőni magukat. Ez időtől kezdve Salamont nem lehetett rábírni arra, hogy éjjel gyalog sétáljon végig a sziget bokrai közt. Azt magyarázta, hogy neki állandóan nagy pechje van és biztosan ő lesz az első ember, aki úgy fog meghalni, hogy a bokrok közt agyon akarja lőni magát valami öngyilkosjelölt, rosszul fogja a revolvert, eltéveszti önmagát és a repülő golyó őt találja, mikor gyanutlanul sétál.

49

Nagy gobelin-fotelben ültem, egy régiséghamisító üzletében, várva, hogy rám kerüljön a sor. Így lettem tanuja a szörnyű alkudozásnak. Egy barokk asztalról volt szó, – görbe aranylábai voltak, sárga márványlap rajta – az asztal ijedten állt a kereskedő és a vevő közt. A két ember áthajolt fölötte, úgy kiabált egymásra. A kereskedő szerette és simogatta az asztalt, mikor beszélt róla; a vevő lenézőleg ütögette, sőt egyszer, mikor azt mondta, hogy az aranyozás nem igazi, nagyon diszkréten meg is rúgta. Valami egyszerű ember, mondjuk: egy polinéziai néger, ha ezt látja, joggal hiszi, hogy a vevő az, aki szabadulni akar a gyűlölt asztaltól, az eladó pedig úgy szereti, hogy az már fetisizmussal határos. Az alku démonivá vadult. A kereskedő sápadt lett, hideg és metszően gúnyos. A vevő kipirult és lendületet kapott. Szavai mögött személyeskedő motívumok villámlottak. A kutyalábú asztal szégyenkezve húzódott közelebb a gazdájához, mert olyan rosszakat mondott róla a vevő. Szinte érezte, hogy az új gazdánál nem lesz jó dolga. A vevő egyre vörösebb, melegebb és hangosabb lett, a boltos egyre fehérebb, hidegebb és halkabb. Meg voltam győződve, hogy a hideg nyugalom fog győzni a forró temperamentum fölött. Legnagyobb meglepetésemre az ellenkezője történt. A kipirult vevő győzött. A kereskedő tizennyolc milliót kért az asztalért s az első két menetben lement tizenöt millióig, a harmadikban még tartotta magát, de a negyedik menetben kidőlt és odaadta az asztalt tizenegy és fél millióért. A vevő elment, miután hirtelen kedélyes lett, nevetett és meg is ölelte a néma, fáradt kereskedőt. Csak énrám nézett vissza az ajtóból komoran, megérezve, hogy nem szeretem a brutális győzelmét.

Mikor elment, a kereskedő fáradtan ült le.

– Vallja be, – mondtam neki vígasztalásul – még így is nyer az üzleten. Maga nem adott ezért az asztalért többet, mint öt milliót.

Megtörölte a szemüvegét és fáradtan szólt:

– Két és félmilliót adtam érte. Ez egy nagyon brutális és szívós ember, de nem tud alkudni.

– Na hallja, – mondom – ez valóságos tehetség az alkuvásban. Ki tud alkudni, ha ez nem?

– Hogy ki tud alkudni? Az öreg Sch. tudott alkudni, akinél én tanultam.

És elmesélte a következőt.

Az öreg Sch. uzsorás volt egy vidéki városban, ahol huszárezred feküdt. Pénzt adott kölcsön a tiszteknek és egyéb ügyeiket is intézte. Általában tisztességes embernek tartották. A tisztek nemcsak hogy szerették, de meg is bíztak benne. Annyira, hogy ha egy-egy tisztet elhelyeztek más garnizónba, bárhova is vetette a sors, évekig kliense maradt az öreg Sch.-nek. Shylocknak csak rövidség okáért nevezték, mert nagyon hosszú neve volt. Egyszer aztán megtörtént, hogy egy ilyen fiatal tiszt, akit valahova messze helyeztek el, súlyos pénzzavarba jutott. Volt neki egy szép, értékes régi családi gyűrűje; elhatározta, hogy eladja. Természetesen szó sem lehetett másról, mint az öreg Sch.-ről. A dolog sürgős volt. Fogta a gyűrűt, betette a régi piros kis bőrtokba, becsomagolta és postán elküldte az öreg Sch.-nek, rövid és kategórikus levéllel:

«Idemellékelve küldöm a régi családi gyűrűmet. Ha ad érte 3000 forintot, tartsa meg. Ha nem ad érte annyit, azonnal küldje vissza. Egy krajcárt sem engedek. Alku nincs.»

Két nap mulva táviratot kap, amely táviratban az öreg Sch. mégis elkezd alkudni:

«Gyűrű nem ér háromezret, legfeljebb kétezret adok érte.»

A tiszt felel:

«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet.»

Harmadnap újabb távirat jön, az öreg Sch. tovább alkuszik:

«Adok érte kétezerötszázat, többet semmiesetre.»

– A tiszt felel:

«Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet, kérem gyűrűt azonnal visszaküldeni.»

Eltelik néhány nap, a tiszt dobozt kap a postán. Feladó: az öreg Sch. Tartalma: gyűrű. Felbontja a dobozt. Benne van a gyűrű piros tokja, átkötve és lepecsételve. Fölötte levél, a következő szöveggel:

«Főhadnagy úr! Mint szakértő mondom önnek, hogy ez a gyűrű nem éri meg a 3000 forintot. Sehol a világon nem fog érte ennyit kapni. Legfeljebb 2800 forintot adhatok érte, ezt is csak az ön iránti szimpátiából. Ha ennyiért eladja, fel se bontsa a tokot, küldje vissza nekem úgy, ahogy van, másnap megy a pénz. Ha azonban nem adja 2800-ért sem, tartsa meg a gyűrűt, én nem veszem meg.»

A tiszt nagyon elkeseredett, mikor ezt olvasta. Elhatározta, hogy nem adja olcsóbban a gyűrűt. Feltöri a pecsétet, kinyitja a piros bőrtokot, hát nincs benne a gyűrű. Helyette picinyke kis cédula fekszik ott, ezzel a felírással: «Jó, jó, hát adok érte 3000 forintot!»

– Ha este lefekszik, – mondta a kereskedő, mikor elmentem – gondolkozzék egy kicsit azon, hogy mi minden van ennek az embernek az ötletében, aki még a skatulyában is megpróbálkozik. Majd akkor nem mondja többé az ilyen kontárról, mint aki innen most elment, hogy tehetség az alkuvásban.

50

Német származású emberek M.-ék, nevezetes new-yorki család, övék a híres Astor-szálló a Broadwayn. Ez a nagy Astor hotel többek közt arról is nevezetes, hogy rengeteg kisebb és nagyobb gyűlésterme van, sokféle egyletnek a hivatalos helyisége. Évekkel ezelőtt volt ott egy «Santa Claus egylet» is. Santa Claus-nak hívják az amerikai gyerekek a Mikulást, illetve a «krisztkindlit». Amit a magyar gyereknek a Jézuska hoz, azt az amerikai gyereknek a Santa Claus hozza. Az egylet célja az volt, hogy minden év karácsonyán húsz-harminc szegény gyereket megajándékozzon. (Az amerikai jótékonyság méreteihez képest: kis üzem.) Néhány évig szépen működött Santa Claus. A gyerekek levelet írtak neki december elején, ezzel a címzéssel: «Santa Claus, Astor Hotel» és megírták, hogy mit kívánnak karácsonyra. Az egylet pontosan elkönyvelt minden kívánságot és elküldte az ajándékokat.

Történt azonban, hogy az egylet megszűnt. Feloszlott. A gyerekeket persze erről nem értesítették és így a megszűnés évében is hozott a posta vagy harminc levelet: «Santa Claus, Astor Hotel» címmel. A portás odaadta a leveleket M.-nének, a hotel tulajdonosnőjének:

– Mit csináljunk ezekkel?

– Adja csak ide mind, nekem.

És felbontotta a leveleket, feljegyezte a kívánságokat és karácsonykor a harminc gyerek megkapta, amit kért. Az ajándékok mellett nyomtatott névjegy volt: «SANTA CLAUS». Semmi más.

Az ilyen dolog fejlődik. A gyerekek ajánlani kezdték társaiknak ezt az Astor hotelbeli pontos Santa Claust, úgyhogy a következő évben már száznál több levél jött és ugyanannyi ajándék ment. Hogy röviden a végére menjek a történetnek: az idén, 1927-ben, karácsony napján, mikor vendége lehettem ennek a kitűnő, kedves családnak New-Yorkban, M.-né már _hatszázhetvenöt_ csomagot pakolt fel az Astor-szálló teherautójára, és «Santa Claus» hatszázhetvenöt szegény gyereknek a lakására szállította el szépen becsomagolva pontosan azt, amit kért: ruhát, cipőt, játékot, cukrot, süteményt, sőt pénzt is. Egyik se kért bolondot. Minden kérő-levélen megérzett, hogy a mama elolvasta (ha nem diktálta) – mielőtt elment Santa Clausnak. M.-né már ki tudja számítani, hogy évről-évre hány levéllel emelkedik a forgalom. A gyerekek, úgy látszik, meg lehetnek elégedve, mert jövőre M.-né már ezernél több levélre számít. De senki se tudja még ma sem, hogy ki küldi az ajándékot. A teherautó soffőrje hallgat. «Kétezerig elmegyek», – mondta az őszhajú szép asszony – «mert már hetekig tart a vásárlás és a csomagolás, nem bírok többet vállalni».

51

Ujságoktól legtöbbször olyan körkérdések jönnek, amelyekre az ember kelletlenül felel. (Tristan Bernard írta legújabban egy körkérdésre adott válaszának végére ezt a mondatot: «Önök csalódnak, ha azt hiszik, hogy erről a kérdésről nekem volt véleményem. Ezt a véleményt most rögtönöztem, hogy felelhessek a körkérdésükre.») Itt van előttem egy körkérdés, ami nyári unalmában juthatott eszébe egy német újságnak: «Mi volt életében a legörömtelibb látvány?» Töröm a fejemet, de nem akar eszembe jutni a legörömtelibb látvány. Vagy ha eszembe jut egy-egy, úgy érzem, nem való a nyilvánosság számára. Épp a legörömtelibbek nem valók újságba. Ellenben makacsul üldöz, amióta ezt a kérdést kaptam, ennek a kérdésnek az ellenkezője: «Mi volt életében a legrémesebb látvány?» Mert erre rögtön tudnék felelni, ha valaki ezt kérdezné. Olyan élénken tolakodott fel emlékezetemben az eset, hogy kénytelen vagyok elmesélni, a nélkül, hogy kérdezték volna.

Fiatal diák voltam és szüleimnél laktam egy nagy háromemeletes házban. Egyszer éjfélután mentem haza. Csöngetni akarok a kapun, de észreveszem, hogy a kapu nincs becsukva, csak be van hajtva. Belépek a kapu alá és ott a következőket látom. Egy asszony fekszik a földön, hanyatt, vérző homlokkal. Mellette térdel egy fiatal férfi, aki a nő homlokáról zsebkendővel törli a vért. Mellettük a földön fekszik egy levágott emberfej, öreg ember őszhajú feje, arcán szörnyű vágott sebbel.

Ez volt a legrémesebb látvány, amit életemben láttam.