Part 7

Az ifjú olyan szemmel nézett rá, mint egy apa, akitől egyetlen gyermekét akarják elvenni.

– Nem teszem, – felelt, – mert ellopják.

– Nem lopják el – szólt szigorúan a főpincér – és különben is garanciát vállal a kávéház mindenért, amit a ruhatárba betesznek.

A fiú vadul nézett a bundára és határozottan szólt:

– Nem engedem elvinni. Nem is igaz, hogy a tolvajoktól féltem. Ez az én új bundám és én folyton látni akarom.

A főpincér hidegen szólt:

– Azt nem lehet. Ez a szék nem azért van itt, hogy egy bunda legyen rajta, hanem azért, hogy egy vendég üljön rá.

– Ugyan! – kiáltott az ifjú. – Olyan nagy különbség ez?

– Igen – mondta a főpincér. – A kávéház tele van. Ha erre a székre egy vendég ülne, az rendelne valamit. Ön elveszi ettől a vendégtől a helyet.

A fiú elmosolyodott:

– Tudja mit, – szólt a pincérnek – hozzon a bundámnak is egy feketét.

A pincér meghökkent. Erre nem volt elkészülve. Ez ellen a válasz ellen semmi kifogása nem lehetett. Elment és hozott két feketét. Egyet az ujságírónak és egyet a bundának. Az újságíró szeretettel fordult a bundához:

– Bunda úr, hány cukorral issza a feketét?

Aztán odatartotta a fülét a prémgallérhoz, mint aki feleletre vár. És betett a bunda kávéjába két darab cukrot. A nagy asztalnál ülő vendégek nevettek. A főpincér vörös lett a haragtól és izgatottan tárgyalt hátul a sarokban a kávéssal. Egyszerre előrejött.

– Kérem, – mondta az újságírónak – ez egy vicc, de most már elég volt. Ha egy vendég ült volna le arra a székre, honnan tudja ön, hogy éppen feketét rendelt volna, nem pedig egy üveg bort vagy valami finom likőrt, amiből a kávéháznak több haszna van?

A vendégek feszülten figyeltek. Az általános csöndben megszólalt az újságíró:

– Én csak feketét iszom, mert én szegény ember vagyok. De a Bunda úrnak azonnal hozzon egy üveg Pommery-pezsgőt. És poharakat.

Pár perc mulva ott állt az üveg pezsgő a bunda előtt és az újságíró a következő rövid beszédet intézte a többi vendégekhez:

– Bunda úrnak ma jó kedve van, mert olyan kitűnő gazdát kapott, mint én. Bunda úr ma pezsgőt iszik és meghívja önöket, hogy kocintsanak vele.

Poharak érkeztek és mindenki kapott a pezsgőből. Csak Bunda úr pohara maradt érintetlen. Az újságíró sem ivott: megismételte, hogy ő szegény ember, ő csak feketét iszik. Most váratlan jelenet következett. Az újságíró, aki észrevette, hogy a kávés és a főpincér nem igen bízik a bunda fizetőképességében, elővette minden pénzét, ami a fizetéséből megmaradt és letette a bunda elé az asztalra. És így kiáltott fel:

– Bunda úr még egy üveg pezsgőt rendel!

Hozták ezt is. Egy vendég rövid beszédben felköszöntötte a bundát. Sonkát hoztak, majd pálinkát. Aki annál a nagy asztalnál ült, mind evett és ivott, csak az újságíró nem. Ő szegény ember volt, ő megmaradt a feketénél. Körülbelül egy óra mulva ki volt merítve az az összeg, amely a bunda előtt feküdt az asztalon. Az újságíró előkelő mozdulattal intette oda a főpincért:

– A számlát!

Hozták a számlát. Bunda úr mindent kifizetett és dús borravalót adott. A főpincér az újságíróhoz fordult:

– És önnek volt egy feketéje.

– Azzal adós maradok, – mondta az újságíró – mint általában rendesen. Írja fel a többihez. Én szegény ember vagyok.

Ezt mondta és felkelt. A főpincér, aki már megbékült, szolgálatrakészen ugrott a bundához és fel akarta rá segíteni.

– Halt! – kiáltott az újságíró. – Hova gondol? Hogy mer ön ezzel az előkelő vendéggel úgy bánni, mintha ruhadarab volna? Fogja csak meg tiszteletteljesen Bunda urat, hívja ide egyik kollégáját és ne a bundát segítsék _rám_, hanem _engem_ segítsenek bele Bunda _úrba_.

Ami meg is történt, mert a fiatalember addig nem nyugodott, amíg két pincér fel nem emelte, és lassan bele nem eresztette a főpincér által a levegőben tartott bundába. Azzal a vendégek kitörő ovációja közben méltóságteljesen elhagyta a helyiséget.

63

Naplójegyzet. – Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy az élet mindent szépen beosztott, rendszerbe, skatulyába rakott, csak azért, hogy neked könnyű legyen az egészet áttekinteni, megérteni és biztosra kiszámítani, ha szükséged van rá, például: sétaközben elvárni, hogy a fákon csak madarak csicseregjenek és a kecske kizárólag a földön legelésszen. Légy mindig készen meglepetésekre. Ma olvasom Brehm «Tierleben» című műve III. kötetének 208-ik oldalán, hogy déli Marokkóban, Jannasch német utazó szerint, nagy fák tetején húsz kecskéből álló nyájak legelésznek, tíz méter magasan a föld fölött.

64

Beöthy Zsolt mesélte Lontón, Beöthy László kertjében, mikor egyszer kortársairól emlékezett, akikhez ő is megtért azóta. Haynald bíbornoknál híres délutáni teák voltak, ahol összejött minden értékesebb, nagynevű ember, aki akkoriban Pesten valamit jelentett, A vendégek közt volt Wahrmann Móric, a nevezetes zsidó közéleti férfiú is. A cionizmusról beszélgettek, a Zsidóországgá változtatandó Palesztináról, ami akkor még utópia volt. A bíbornok tréfásan mondta Wahrmannak:

– Ha meglesz Zsidóország, minden zsidónak oda kell mennie. Neked is, Móric. Bármilyen nagy hazafi vagy is.

– Nem megyek én – mondja Wahrmann. – Nem tudok én máshol élni, csak itt.

– És ha muszáj menni? – faggatja a bíbornok.

– Ha muszáj, – felel Wahrmann – akkor megyek én is. De remélem, lesz ott akkora befolyásom, hogy rögtön kineveztethetem magamat budapesti követté!

65

Lexikonszerkesztőnek, ha egyszer az _Ötlet_ címszóhoz nemcsak magyarázatot, hanem példát is keres arra, hogy mit lehet joggal ötletnek nevezni, nagyon ajánlom az itt következő kis történetet. (Régi jegyzeteimből inkább az új generációra gondolva kerestem ki. Attól félek, a régiek közül sokan ismerik.)

Sok-sok évvel ezelőtt egy fiatal újságíró azt a megbízást kapta egyszer a szerkesztőjétől, hogy utazzék el vidékre egy érdekes pör tárgyalására, mint «saját tudósítónk». A vonaton egy fülkébe került azzal a híres öreg ügyvéddel, akinek nagy szerepe volt ebben a pörben és aki szintén a tárgyalásra utazott. Az öreg úr egyike volt a legérdekesebb magyar ügyvédeknek és főként arról volt nevezetes, hogy neki voltak a legjobb úgynevezett mentőötletei. Hosszú prakszisának érdekes eseteiről beszélgetett, legszívesebben azokról, ahol olyan vádlottak ügyén segített valami ravaszsággal, akiket már minden okos ember elveszettnek tartott. Az ifjú újságíró feltette neki a kérdést, hogy melyik volt élete legjobb ügyvédi ötlete. Az öreg úr a következő történetet mondta el:

«Egy napon bejön az irodámba egy jó külsejű fiatalember, és miután szépen köszönt, egyszerre görcsösen zokogni kezd. (Az én prakszisomban minden második kliens így kezdi a beszélgetést.) Megvártam, amíg lecsillapodik. Esetét röviden mondta el:

– Az X-bank tisztviselője vagyok. Beleszerettem egy nőbe. Tízezer forintot sikkasztottam. Nyolc nap mulva rovancsolás lesz a bankban. Akkor rájönnek, feljelentenek és börtönbe záratnak. Ezt én nem várom meg. Tisztességes család fia vagyok. Az öngyilkosság előtt jöttem önhöz tanácsért. Segítsen rajtam.

– Itt csak egy segítség lehetséges – mondtam neki – és ehhez nem kell az én tudományom. Valljon be mindent a családjának és adják össze a pénzt. Maga pedig tegye szépen vissza abba a szekrénybe, amelyből kilopta.

Újra sírva fakadt:

– A családom szegény. Én tartom el őket. Nincs egyetlen jómódú rokonom sem. El vagyok veszve.

Sokáig jártam némán fel-alá a szobában, törve a fejemet, hogy mit lehetne itt csinálni. A fiatalember kétségbeesetten követte sétámat a szemével, érezte, hogy élete sorsa dől el e rövid perc alatt.

– Meg fogom próbálni – fordultam hirtelen hozzá.

Meg akarta csókolni a kezemet. Majd a következő egyszerű kérdést intéztem hozzá:

– Tudna ön _még_ tízezer forintot sikkasztani?

– Ó igen – felelt, szemét szégyenlősen lesütve.

– Hát akkor sikkasszon még tízezer forintot és hozza ide nekem. A többit majd meglátjuk.

Három nap mulva megjelent nálam és letett az asztalomra tíz darab ezresbankót.

– Jól van, – mondtam neki – maga tehetséges ember, magából még lesz valami. Most egyelőre menjen szépen haza, és holnap megint legyen szerencsém.

Zsebembe tettem a pénzt és elmentem a bank igazgatójához. A következő rövid beszédet intéztem hozzá:

– Uram! Az ön fiatal pénztárnoka, X. Y. úr az ön pénztárából húszezer forintot sikkasztott. Ez a jövő héten ki fog derülni. Ön feljelenti és bezáratja ezt az embert és a bank elvesztett húszezer forintot, A fiatalember rokonai szegények. De hogy a fiún segítsenek, eladták mindenüket, kimerítették hitelüket és nagy keservesen össze tudtak kaparni tízezer forintot, az elsikkasztott összeg felét. Többet egyszerűen lehetetlen volt. Ez a pénz itt van a zsebemben. Én, mint a család ügyvédje, most azt az ajánlatot teszem a banknak, hogy fogadja el a lopott pénz felét és hagyja futni a szerencsétlen fiút. Ha ezt a bank elfogadja, legalább megtérült a kár fele. Ha nem fogadja el, visszaadom a családnak a tízezer forintját és a bank semmit sem kap.

Az igazgató habozás nélkül fogadta el az ajánlatot, mint ahogy – ha a bank érdekeit nézte – nem is tehetett másként. Átvette a pénzt és a fiút futni hagyta.

(– A történetnek – fejezte be az elbeszélést az öreg ügyvéd – csak egy hibája van. Hogy nem igaz. Mostanában nem tudok aludni és éjjel mindig ilyen nehéz feladatokat adok magamnak.)

66

Huszárkapitány volt, akivel ez történt, sok-sok idővel a háború előtt. Két méter magas. Vívómester egy katonai iskolában. Csont, izom és bőr, a legvékonyabb zsírréteg nélkül. Sovány ember létére: száz kiló. Nagy, nyílt szemek, tele nevető vitézséggel. Originális, csúfondáros koponya. Féktelen temperamentum, amelynek a békebeli katonaélet nem nyujtott elég alkalmat arra, hogy kitombolja magát. Segített magán. Például. Ahogy más kutyákat tart, ő farkasokat tartott. Négy saját farkasa volt az állatkertben. Átmulatott éjszaka után a társaságát – frakkos urakat, nagytoalettes hölgyeket – fiakkereken kivitt reggel ötkor az állatkertbe, a kedves farkasaihoz. Finom, vékony acéldrótból szőtt keztyűi voltak, ezeket felhúzta és bement a ketrecbe a négy farkashoz. Keresztüldobálta őket egymáson. Verekedett velük. Labdázott velük. A farkasoktól a társaságnak a medvéhez kellett menni. A medve nem az állatkertben lakott, hanem a rendőrlaktanyában, mert azt még kicsikorában a lovasrendőröknek ajándékozta, azok nevelték nagyra. Itt is bement a ketrecbe és birkózott a medvével. (Ez a medve egyszer csupa szeretetből úgy simogatta meg a kapitány fejét, hogy az egész skalpja félrecsúszott. Két doktor húzta és varrta vissza a fejbőrt a régi helyére.) Minden nehéz lovagias ügyben szerepelt. Minden súlyos párbajt ő vezetett. Bokszolásban és birkózásban: mester. Féktelen lovas. Kard helyett az előírásosnál kétszer szélesebb acélpallost viselt, amit felemelni is feladat volt. Szeretett reggelig fennmaradni és ilyenkor írók és művészek éjszakai asztaltársaságánál ült a kávéházban, szerényen, figyelve, egy kisfiú naív csodálkozásával a szemében.

Az eset a Váci-utcában történt, a déli órában, mikor ember ember hátán tolongott ott a napfényben. A kapitány sétálótempóban ment az utcán. Előtte haladt egy jókedvű fiatalember, aki egy hölgyet kísért s aki beszélgetés közben a sétapálcájával vígan hadonászott a levegőben. A kapitány elhaladt az ifjú mellett, az ifjú nem vigyázott és a mellette elmenő kapitánynak a botja egy mozdulatával véletlenül leütötte a fejéről a sapkát. A kapitány megállt. Az ifjú ránézett, megismerte és halotthalvány lett. Félperc alatt vagy száz ember állt körülöttük. Mindenki biztosra vette, hogy most vér fog folyni. A kapitány azonban, még mielőtt felvette volna a sapkát a földről, hirtelen megölelte és jobbról-balról megcsókolta a rémült ifjút:

– Szervusz, drága öregem – kiáltotta jókedvűen a fiúnak, akit először látott életében, felkapta a földről a sapkáját, vaskarjával belékarolt a fiú karjába és vidám beszélgetés közben elkezdett vele sétálni. A félájult fiú gépiesen ment vele. Mikor kikeveredtek a tömegből, a kapitány ezt mondta neki:

– Most még legalább tízszer fogunk így karonfogva végigsétálni az utcán, oda és vissza és hangosan nevetgélve fogunk egymással beszélni, hogy mindenki, aki az esetet látta, tényleg elhigyje, hogy ez véletlen volt és meg legyen győződve, hogy ön legalább is a legjobb barátom. Ezt a komédiát muszáj végigcsinálnunk, mert ha híre megy annak, hogy nekem, huszártisztnek, valaki bottal leütötte a fejemről az utcán a sapkát és én az illetőt se le nem vágtam, se párbajra nem hívtam ki, akkor én elveszett ember vagyok.

És hurcolta a sápadt, rémült embert fel-alá az utcán és nagyokat nevetve, régi vicceket mesélt neki. A tizedik forduló után elbocsátotta. Az ifjúnak csak akkor jutott eszébe bemutatkozni.

– Köszönöm, – mondta neki a kapitány – nem érzem szükségét az ön ismeretségének. Ne becsülje túl a szeretetreméltóságomat, mert én utálom önt. Az egészet azért csináltam, mert nézetem szerint a lovagiasság lényege még mindig annak középkori értelmezése: a gyengék védelmezése. Máskép pedig én önt a kardom elől nem tudtam megvédelmezni.

Szólt és tovább ment, köszönés nélkül.

67

Üzleti eszme, amelyet valami nagy elkeseredésben, álmatlan éjszakán szült egy pesti szinidirektor. Nem is akarta megcsinálni, inkább csak kínozta magát vele. Büszke volt rá és szégyelte is egyben. Nekem Budapest és Bécs közt a gyorsvonaton beszélte el. Körülbelül így:

– Kérem, most Saljapinért minden pénzt megadnak az emberek Pesten. Ölik egymást jegyért, mikor énekel. Tízszeres helyárakat is fizetnek. Nekem van egy nagyszerű eszmém. Sok pénzt lehet keresni vele. Hirdetni kell egy nagy és dús-műsorú Saljapin-hangversenyt a Vigadóban. Még pedig népszerű hangversenyt, nevetségesen olcsó helyárakkal, mondjuk: öt pengő volna egy jegy. Nyomatnék kétezer jegyet. Ez tízezer pengő. Kinyitnám a pénztárat, de csak néhány száz jegyet adnék el öt pengőjével, már másnap azt írnám ki egy táblára, hogy «Minden jegy elfogyott». Ekkor lépnének akcióba titkos embereim, akik megkapnák a megmaradt ezernyolcszáz jegyet és kéz alatt árusítanák a városban, ázsióval, egyre drágábban, végül már ötszörös, tízszeres áron. Közben én elárasztanám a lapokat közleményekkel, hogy Saljapin a legszebb dalait fogja énekelni stb. Egészen biztos, hogy néhány hét alatt begyűlne a tízezer pengő helyett legalább ötvenezer. Mikor ez a zsebemben volna, közölnék a lapokban egy táviratot, mely szerint Saljapin beteg, nem jöhet el Budapestre, a hangverseny elmarad és a pénztár mindenkinek visszafizeti a jegye árát. Persze, azt az ötpengős árat, ami rá van nyomtatva. Maradna tisztán negyvenezer pengő.

Ő maga tette hozzá:

– És két hónapi fogház.

68

Kitalált párbeszéd, amelynek van egy kis története. Az amerikai «Vanity Fair» című folyóirat, amelybe rendszeresen dolgozom, egy nap levelet ír, hogy írjak cikket, amelyben bizonyítsam be, hogy a színésznő több, mint nő és a színész kevesebb, mint férfi. Azt válaszoltam, hogy ezt nem tudom bebizonyítani, mert ilyenféle aforizmát le lehet írni, de hinni benne nehéz. Ragaszkodtak a témához, azt írták, jó, ne bizonyítsam be, de rendezzek vitát egy hölgy és egy úr közt erről a kérdésről. A vitát meg is rendeztem, amint itt következik. Szünetben képzelem el, egy színházi buffetben, ahol ez a pár – akinek láthatólag nincs más gondja – így valahogy oldja meg a feladatot:

_A hölgy:_ Hogy’ mondta?»

_Az úr:_ Úgy mondtam, hogy a színésznő több, mint asszony.

_Hölgy:_ És a színész?

_Úr:_ Kevesebb, mint férfi.

_Hölgy:_ Ez súlyos sértés.

_Úr:_ Melyik? Amit a színészről mondtam?

_Hölgy:_ Nem. Amit a színésznőről mondott.

_Úr:_ Ugyan kérem! Azt mondtam: a színésznő mindig egy kicsit több, mint nő.

_Hölgy:_ Ha maguk azt mondják: _több_, mint nő, ez férfi-nyelven azt jelenti, hogy: _rosszabb_, mint nő. És ha férfiről azt mondják: kevesebb, mint férfi, akkor ez is azt jelenti, hogy rosszabb, mint férfi. Mert amit maguk «nő» alatt értenek, az a rossz tulajdonságoknak egy bizonyos mennyisége. Amit pedig «férfi» alatt értenek, az a szép, jó, csudálatos tulajdonságok remekbe készült mozaikja. Tehát ha a nő _nagyon_ nő, akkor ez a maguk nyelvén ugyanolyan súlyos kritika, mint ha férfiről azt mondják: _kevéssé_ férfi.

_Úr:_ Köszönöm, hogy ilyen röviden és precizen fejtette ki azt, amit én sokkal hosszasabban akartam megmagyarázni. De néhány nüansz megvilágításával még tartozom. Megengedi?

_Hölgy:_ Tessék beszélni.

_Úr:_ Minden nő született színésznő. Amit mi «színészet»-nek, «színjátszás»-nak nevezünk, az csak a férfira nézve külön művészet, amelyhez tehetségre és tanulásra van szüksége. A jó színészről ezt szokták mondani: «Íme, ez a kivételes ember színésznek való!» De – ismétlem – minden nő színésznőnek születik és aki a nők közül az életben nevelés, önkritika és egyéb nehéz gyakorlatok útján lassan _elveszti_ ezt a veleszületett tulajdonságot, arra lehet azt mondani: «Ime, ez a kivételes lény feleségnek való!» Vagyis fogadja tőlem ezt a definíciót: «Színésznőnek neveztetik az a nő, aki nem szokott le ősi tulajdonságairól, és színésznek neveztetik az a férfi, aki leszokott ősi tulajdonságairól».

_Hölgy:_ Például?

_Úr:_ Például: egy férfinak nem szabad hazudnia. És a színész este mégis kiáll a színpadra és azt mondja: «Én vagyok Oedipus király». Nem gondolt ön soha arra, hogy ez nem igaz? Ő hazudik. Ő nem Oedipus király, hanem Monsieur Mounet-Sully, a Comédie Française tagja. A mellett ez még hazugságnak is merész, mert mindenki tudja, hogy Oedipus király már rég meghalt.

_Hölgy:_ De uram! Ő ezt a színpadon, a színházban mondja!

_Úr:_ Bánom is én. Hol van az megírva, hogy bizonyos épületekben szabad hazudni, más épületekben nem? Amiért egy épületben egymás mögött széksorok vannak, azért egy igazi, becsületes férfinak még nem szabad egy emelvényre felállni és egyik hazugságot a másik után mondani. Mi köze az architektúrának vagy az épület nevének a férfi jelleméhez? Jellemes férfi inkább meghal, de a világ semmiféle épületében nem mond egyebet, csak az igazságot. És a meggyőződését. Aki mást mond, mint ami a meggyőződése, még hozzá fizetésért, az nem igazi férfi. Aki pedig nem igazi férfi, az kevesebb, mint férfi.

_Hölgy:_ Nagyszerű! Hát maga nem veszi tudomásul, hogy van a világon egy intézmény, amit színháznak hívnak? Nem látja itt, most is? Nézzen körül!

_Úr:_ Körülnézek, látom, de nem veszem tudomásul. Az én számomra építhetnek palotát aranyból és gyémántból, beleállíthatnak száz sor széket, száz páholyt és száz reflektort – ha engem ott valaki meg fog kérdezni, hogy hogyan hívnak és mi a véleményem a politikai helyzetről, akkor én ott is meg fogom mondani az igazi nevemet és az igazi véleményemet.

_Hölgy:_ Ha ön színész volna és ott állna Oedipus király kosztümjében és a partnere megkérdezné, hogy kicsoda ön, mit felelne neki?

_Úr:_ Nem lehet rajtam olyan szövet és olyan kosztüm, hogy bárkivel szemben letagadjam igazi nevemet, amelyet becsülettel viselek és amelyet atyámtól és nagyatyámtól örököltem.

_Hölgy:_ Ismeri ön azt a szürke négylábú állatot, amelynek feltűnő nagy fülei vannak?

_Úr:_ Ha logikám nem csal, ön engem szamárhoz akar hasonlítani. Köszönettel elfogadom, mert ez csak szellemi képességeim kritikája, de jellememet nem sérti. Sőt – ha amaz állat csökönyösségére gondolok, még egy kis hízelgést is találok a hasonlatban.

_Hölgy:_ Örülök, hogy ily könnyű önt kielégíteni. Most menjünk tovább. Hogy áll a dolog a színésznővel?

_Úr:_ Oh, az már egészen más. A nővel veleszületik, mint fegyver, a hazugság művészete. Ezt a természet bölcsesége védekező eszköznek adta neki, mint a tigrisnek a fogait, a madárnak a szárnyát, a nyúlnak a gyors lábát. Ezzel védekezik a férfi ama véleménye ellen, hogy egy nő csak egyetlen férfinak lehet a tulajdona. Már most: az élet sok alkalmat ad a nőnek a hazugságra, de mégsem eleget. Az igazi nő szeretne reggeltől estig folyton és állandóan hazudni, s erre az élet nem nyujt neki lehetőséget. A színpadon azonban fellélekzik: este nyolctól tizenegyig folyton hazudhatik. És ettől boldog. Nem figyelte meg, hogy a színészek mindig fáradtak az előadás után, a színésznők pedig fel vannak élénkülve? Előadás után a színész boldog, hogy visszamehet az igazi életbe, a színésznő boldogtalan, hogy ott kellett hagynia az igazi életet. Nem figyelte meg, hogy öregedő színészek könnyebben hagyják ott a színpadot, mint öregedő színésznők? Miért? Mert minél inkább férfi egy színész, annál nagyobb erőszakot kell tennie magán, hogy játsszék – és minél inkább nő egy színésznő, annál nagyobb erőszakot kell tennie magán, hogy ne játsszék.

_Hölgy:_ Én ismerek színésznőket, akik sok asszonynak példát adhatnának a hitvesi hűségből és az anyai önfeláldozásból.

_Úr:_ Milyen könnyű az ő sorsuk! Mert ami rossz ösztön van bennük, azt kiélik este a színpadon a frivol darabokban. A családi körbe aztán megtisztulva mennek haza.

_Hölgy:_ És ismerek színészeket, akik a világ legkorrektebb gentlemanjei!

_Úr:_ Milyen nehéz az ő sorsuk! Este kifesteni az arcukat, négykézláb állni és bizonyos darabokban még pofonokat is kapni! Énrajtam mindig borzadály fut át, mikor a színpadon egy férfi megüt egy másik férfit és ez nem ütheti őt vissza, mert ez nincs benne a szerepében.

_Hölgy:_ És olyan darabokat még nem látott, amelyekben a színész hős vagy apostol? Ahol ideális, erős, jellemes, heroikus férfit játszik?

_Úr:_ Ezekben a darabokban gyűlölöm legjobban a színészeket. És minél jobban játsszák a hőst, annál inkább haragszom rájuk.

_Hölgy:_ Miért?

_Úr:_ Mert ha valakit a termete, a hangja, a fellépése, a benső érzése, a szíve, az esze képesít arra, hogy nagyszerűen ábrázoljon hőst vagy apostolt a színpadon – az kiérdemli az én megvetésemet, amiért a színészi pályára ment és mindezeket a külső és belső jótulajdonságait nem arra használta, hogy az életben legyen hős vagy apostol. Beléptidíj nélkül.

_Hölgy:_ És a színésznők, akik önfeláldozó anyákat és hű feleségeket játszanak a színpadon?

_Úr:_ Ugyanazok a színésznők más darabban éppoly jól játsszák a gonosz mostohát és a hűtlen feleséget.

_Hölgy:_ És mi a véleménye arról a színésznőről, aki az életben hű feleség és a színpadon is hű feleséget játszik? Hol van itt a hazugság?

_Úr:_ Van egy magyar közmondás, amely azt mondja hogy: ha a paraszt csirkét eszik, akkor vagy a paraszt beteg, vagy a csirke. Ha a jó feleség a színpadon jó feleséget játszik, akkor nekem az a gyanúm, hogy az a feleség vagy az életben nem jó, vagy a színpadon.

_Hölgy:_ A kettő együtt lehetetlen?

_Úr:_ Nem lehetetlen. De én még nem láttam.

_Hölgy:_ És ha egy férfi az életben korrekt gentleman, az rosszul játssza a színpadon a korrekt gentlemant?

_Úr:_ Nem.

_Hölgy:_ Miért?

_Úr:_ Mert a férfinak könnyebb a nemhazugság, mint a nőnek. A korrekt gentleman, ha korrekt gentlemant kell játszania, így szól magában: «Hála Istennek, ma este könnyű lesz a dolgom, mert nem kell hazudnom.» – Az erkölcsös nő, ha erkölcsös nőt kell játszania, így szól magában: «Milyen nehéz lesz ma este a dolgom, mert erkölcsös vagyok és ma este erkölcsös nőt kell hazudnom, de milyen nehéz lesz _hazudni_ azt, ami valóban vagyok – ó, ebben a szerepben bizonyára rossz leszek!»

_Hölgy:_ Rettenetes a maga eszejárása.

_Úr:_ Nem rettenetes, Normális. Talán egy kicsit túlságosan normális, azért idegen az ön fülének.

_Hölgy:_ Egy ember, aki a színházat nem intézménynek, évezredes megállapodásnak, illuziónak tekinti, hanem csak különös formában épült épületnek…

_Úr:_ Mint láthatja, ilyen ember is van.

_Hölgy:_ Szerencsére nem sok.

_Úr:_ Én önmagamnak épp elég vagyok. Nos, van még kérdése?

_Hölgy:_ Van.

_Úr:_ És mi az?

_Hölgy (harciasan):_ Mit gondol, mivel fog végződni kettőnk közt ez a vitatkozás?

_(Megszólal a csengő.)_

_Úr:_ Azt hiszem… ezzel a csöngetéssel.