Part 6

A körkérdésekre nem felelnék többet, mert szigorúan tartanám magamat ahhoz, hogy csak arra feleljek, amit kérdeznek tőlem. De itt elmondom a látvány magyarázatát is, mert – bár a történetben nem találok semmi mélyebb értelmet – érdemes elmondani, főleg azért, mert el lehet képzelni, hogy az ember nem diák, hanem rendőrtisztviselő, akit az élet hirtelen ez elé a helyzet elé, ez elé a látvány elé állít – (vagy valami vizsgán adják fel neki ezt a kérdést) – és ki kell találnia, hogy mi ez? Pedig a magyarázat majdnem egyszerű. A házban, hónapos szobában lakott egy fiatal orvos. A ház közelében van az egyetemi klinika és ez a fiatal orvos odajárt dolgozni, még pedig nagyon szorgalmasan, mert az asszisztensi kinevezése előtt állott. Késő estig dolgozott a bonctani intézetben és mikor onnan el kellett mennie, gyakran megtette, hogy egy-egy emberi testrészt papirosba csomagolt és hazavitt, hogy éjszaka otthon tovább dolgozzék rajta. Ezt senki se tudta róla a házban. A házmester csak azt látta, hogy csomagokkal szokott hazajönni. Ezen az emlékezetes estén egy emberfejet hozott haza, papírba csomagolva. Csöngetett és a házmesterné nyitotta ki neki a kaput. A doktor már hetek óta tartozott a kapupénzzel és aznap akarta kiegyenlíteni az adósságát. Nagy bankót adott a házmesternének, aki abból nem tudott visszaadni. Azt mondta: «nem baj, tessék holnap fizetni». De a doktor nem akart tovább adós maradni, hanem letette a csomagját a fal mellé a földre és azt mondta a házmesternének: «Várjon egy percig, átszaladok a kávéházba és felváltom a bankót.» Azzal kiszaladt. A házmesterné kíváncsi volt, félrehajtotta a papírt a csomagról, amelyből ez az emberfej gurult ki. A házmesterné úgy megijedt, hogy elájult, elesett és estében megsebezte a homlokát. A doktor visszajött a pénzzel és első dolga volt az ájult és sebesült asszonyon segíteni. Ebben a pillanatban léptem én be a kapun.

Most veszem észre, hogy ez az eset nem volna rossz körkérdés-anyag. Leírni a helyzetet, úgy, ahogy én találtam és körkérdést intézni a leghíresebb detektívekhez és vizsgálóbírókhoz, hogy hogyan magyaráznák ezt? Az bizonyos, hogy minden felelet érdekesebb volna, mint az igazság.

52

Másolat egy levélről. – «Igen tisztelt Uram! Ön többek közt ezt írja levelében: «… gyermekemet ősszel beiratom a színiakadémiára, mert a fiúnak nagy hajlama van a színészethez és pályaválasztásnál mégis csak a hajlam a döntő.» Legyen szabad Önt a következőkre figyelmeztetnem. Volt egyszer egy fiú, akinek nagy hajlama volt a vegyészethez, oly szenvedélyes hajlama, hogy 1848-ban, amikor Magyarországon a lelkek tele voltak forradalommal és mindenki fegyverről, harcról, háborúról ábrándozott, ő hosszú értekezést írt a bécsi Tudományos Akadémia értesítőjébe ezzel a címmel: «_A kókuszdió-olaj illó savairól._» Ezt a fiút úgy hívták, hogy: Görgey Arthur. És volt egy másik fiú, akinek semmi hajlama nem volt a zenéhez, pedig az apja zenészt szeretett volna belőle csinálni és apjának végre is a brutalitásig menő erőszakkal kellett ezt a fiút rákényszerítenie arra, hogy legalább a zene elemeit megtanulja. Ezt a fiút pedig úgy hívták, hogy: Ludwig van Beethoven.

Kitünő tisztelettel stb.»

53

Van már vagy harminc éve. Húszéves gyerek voltam. A svábhegyi vendéglőben ültünk vacsora után, nagy társasággal, és hallgattuk a cigányzenét. Egy szép, nagy, kövér asszony mellett ültem; ha jól emlékszem, egy kicsit szerelmes voltam bele. (Attól félek, jól emlékszem.) Én is tudtam, amit akkor a Svábhegyen «mindenki» tudott: hogy ő nagysága nem igen hű a férjéhez. A cigány régi valcert játszott. A hölgy mosolygott rám. Húszéves fejjel nem olyan borzasztó, hogy ezt kérdeztem tőle:

– Mondja, miért csalja meg az urát?

Nevetett.

Egyszerre vita kerekedik, hogy kitől van a valcer, amit a cigány játszik: Strausstól-e vagy Lannertől. Ő nagysága szerint Strausstól volt. Az ura azt mondta: «Ismerem, ez egy Lanner-valcer.» Nagy vita. A társaság két pártra oszlik. Ő nagysága a leghangosabb, ő a Strauss-párt vezére. Valaki odamegy a prímáshoz és megkérdezi, kitől van a valcer. Visszajön és jelenti, hogy: Lannertől. A férj győzött. Ő nagysága elsápadt, úgy haragudott. Keserűen mosolygott. Hozzám fordul és ezt súgja:

– Maga az előbb azt kérdezte, mért csalom meg az uramat.

– Igen.

– Hát ezért. Mert mindig igaza van.

Akkor azt hittem: tanultam valamit.

54

Kedves kifejezés, amit Amerikában hallottam egyszerű magyaroktól, akik többen laknak ugyanabban a harmincemeletes felhőkarcolóban: «Egy faluban lakunk.»

55

A hányszor emlékezetemben felmerül, újra meg újra nyugtalanít M. Gaston impresszárió különös betegségének és halálának története. M. Gastont tulajdonképpen M. Jóskának hívták. Kis ügynökből lett jónevű nemzetközi impresszárió. Az volt a specialitása, hogy olasz énekeseket liferált a bécsi és pesti Operának. Nyáron, mikor az Operák zárva voltak, ezeket az énekeseket vissza szokta vinni Olaszországba turnékra. Egészséges, jóltáplált emberke volt, tekintélyes szakállt viselt és kopasz volt, mint a billiárdgolyó. Mindig mosolygó, rózsaszínű, boldog arcát az egész szakma ismerte. Életének utolsó, tragikus szakaszába úgy kapcsolódtam bele, hogy egyszer egy vidéki felolvasásról hazatérve, Székesfehérváron beszálltam a délről jövő gyorsvonatba, s ott találtam Gastont, aki Olaszországból jött. Alig ismertem rá, úgy megváltozott. Mintha felére soványodott volna le. Szakállában ősz csíkok voltak. Arca sárga volt, mint a sajt, szeme fénytelen, ajka vértelen, a keze remegett.

– Kórházból jövök, – mondta – halálos beteg vagyok. Borzasztó dolog történt velem.

A következőket beszélte el.

A budapesti Opera egy tenoristáját, aki nemcsak a hangjáról, hanem iszákosságáról is híres volt, elvitte Olaszországba nyári vendégszereplésre. Ezt az énekest nagyon szerette, mert az ő felfedezése volt és sok pénzt keresett rajta. A tenorista Milánóban énekelt és onnan Génuába kellett utazniok. A vonat este tíz óra körül indult. Nyolc órakor kimentek a pályaudvarra vacsorázni. Abban az időben a szép milánói pályaudvari vendéglő világhírű volt a konyhája és nagyszerű borai miatt. Féltízkor a tenorista már olyan részeg volt, hogy botrányt csinált és Gaston alig tudta megakadályozni, hogy kidobják a vendéglőből. Néhány perccel tíz előtt megjött a vonat és Génua felé be kellett szállni. A holtrészeg tenorista kijelentette, hogy ahol ilyen jó bor van, onnan ő napokig nem megy el. Nem lehetett rábírni, hogy beszálljon a vonatba; künn a perronon dulakodott Gastonnal. Gaston felszállt egy vagónba és fel akarta húzni a részeget magához. De nem bírt vele. A részeg azt kiabálta, hogy nem hagyja itt ezt a jó bort. A vonat elindult és végre is a részeg győzött, mert a már lassan guruló vonatról leráncigálta Gastont és visszavitte a vendéglőbe. Gaston kétségbeesetten fogalmazott egy hosszú táviratot Génuába, jelenteni, hogy az első fellépés elmarad a tenorista indiszpozíciója miatt. A vonat kirobogott az éjszakába és Génua közelében összeütközött egy másik vonattal. (Az évszámra már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy ez egyike volt Olaszországban a legnagyobb vasúti szerencsétlenségeknek; arra pontosan emlékszem, hogy a katasztrófának huszonkét halottja volt.) Mikor másnap reggel Milánóban ezt Gaston a _Corriere della Sera_ első oldalán óriási betűkkel nyomtatva elolvasta, elájult, összeesett. Hetekig feküdt Milánóban kórházban, s mikor ezt a történetet nekem elmesélte (már hónapokkal az esemény után), úgy elfehéredett és úgy remegett, hogy arra kértem, hagyja abba az elbeszélést. De idegesen, szinte mániákusan mesélte tovább, később sírva fakadt és még mindig nem tudott belenyugodni abba a gondolatba, hogy ha a részeg tenorista nem húzza le a már mozgó vonatról, akkor néhány óra mulva halott.

Gastont Pesten egyideig az egyetemi klinikán kezelték, aztán szanatóriumból szanatóriumba ment és körülbelül egy évvel az eset után meghalt. Megmondta nekem már találkozásunkkor, a sírógörcse után, hogy ő benne van abban a nagy könyvben, ahová Isten a génuai vonat áldozatait beírta, mikor kijelölte őket, és hogy az a tény, hogy a részeg tenorista lehúzta őt a vonatról, nem változtathatta meg a névsort Isten könyvében.

56

Régidivatú dolgozat. Mondjuk: iskolai dolgozat. Feladat: «próbálj valami köznapi hasonlatot találni, amellyel kifejezheted az átlagos férfi felfogását a házasságról.» Kidolgozás: Két férfi beszélgetése ilyenformán:

– Mostanában sokat gondolkozom azon, hogy nősüljek-e meg. Mondjon nekem néhány okos dolgot a házasságról.

– Nemrég egyszer elhatároztam, hogy veszek egy kalapot.

– Nem akar a házasságról beszélni?

– Tudniillik gusztusom támadt egy csinos és tetszetős kalapra, amelyet sétálás közben már többször láttam a H. cég kirakatában, az utóbbi időben. Szép, puha, szürke kalap volt, olívzöld szalaggal.

– Ön tréfál velem. Én arra kértem, hogy a házasságról beszéljen.

– Már vagy ötödször mentem el a H.-bolt előtt és egyre jobban tetszett ez a kalap. Valósággal vágyódni kezdtem utána. Mikor hatodszor mentem arra, szinte megijedtem arra a gondolatra, hogy esetleg valaki más fogja megvenni. Elhatároztam tehát, hogy hamarosan megveszem a kalapot.

– Megismétlem kérésemet: beszéljen a házasságról.

– A H.-bolt nem az egyedüli kalapos abban az utcában. Egymástól nem messze öt-hat igen jó kalapüzlet van ott. Mielőtt beléptem volna H.-hoz, a szürke kalapért, úgy gondoltam, helyes lesz előbb sorra végignézni a többi üzletek kirakatait. Ezt meg is tettem. Minden kirakatban voltak csinos kalapok. Az egyikben volt egy elragadó, bolyhosszőrű kalap, fekete szalaggal. A másikban sokáig néztem egy halvány tejeskávé-színűt, sötét tejeskávé-színű szalaggal. És egy harmadik kirakatban rendkívül tetszett egy barna kalap, amelynek olyan színe volt, mint a friss havannaszivarnak: barna volt, de titkos sötétzöld gondolatok kóvályogtak benne.

– Végleg lemondjak arról, hogy a házasságról halljak öntől valamit?

– Valósággal zavarba jöttem. Idegesen szaladgáltam egyik kirakattól a másikhoz. Mégis csak a H.-féle szürke volt a legszebb. Tízszer, tizenötször hasonlítottam össze őket egymással, amíg végül nyilvánvalóvá lett, hogy egyik sem ér fel a H.-félével. Lelkemben végleges diadallal győzött ez a finom pasztel-színű szürke, az olívzöld szalaggal. Bátor léptekkel, felemelt fővel léptem be a boltba. Megkerestettem a fejemhez illő nagyságú példányt és megvettem a szép szürkét. A tükörbe néztem. El voltam ragadtatva magamtól. Valósággal szép voltam benne. Fizettem és távoztam. Az utcára érve valami gonosz vágy arra ösztönzött, hogy most már, miután megvolt az új kalapom, ismét megnézzem a többieket, amelyeket nem vettem meg. És akkor borzasztó dolog történt velem. A bolyhosszőrű kalap egyszerre szép lett. Szebb, élénkebb, mint az enyém. A tejeskávészínű disztingváltabb volt, diszkrétebb, elegánsabb. És a havannaszínű mindeniket felülmúlta. Az volt a legszebb kalap a világon. Idegesen járkáltam a kirakatok előtt és átkoztam magamat a gyors elhatározásért. Hiszen még várhattam volna pár napig. A másikat kellett volna megvásárolnom. A tejeskávészínűt. Nem. A bolyhosat. Nem. A havannaszínűt. Miért siettem úgy? Rettenetes ez a szenvedélyes mohóság, amivel berohantam H.-hoz. Mindegy, na. Most már bele kellett nyugodni a megváltozhatatlanba. Otthon szomorúan vettem kezembe új kalapomat. Szép volt, de jelentéktelen. Csudálkoztam, hogy mi tetszhetett nekem épp _ezen_ a kalapon olyan szenvedélyesen! Nagyot sóhajtottam és meg voltam győződve arról, hogy ezen a világon mindenik kalap szebb, mint az enyém. De ahhoz, hogy ezt megtudjam, előbb ezt a szürkét meg kellett vásárolnom.

– Kezdem érteni a tréfát. Ön a házasságról beszélt.

– Én? Eszem ágában sem volt. Egyszerűen elmondtam önnek a kalapvásárlásom történetét.

– Jó. Belemegyek. Beszéljünk kalapokról. Milyen kívánalmakkal lép ön fel egy… hát jó nevezzük így… egy kalappal szemben? Milyen legyen az igazán jó kalap?

– Könnyű. Nem szabad, hogy a fejet nyomja.

– Ön nem szereti, ha valami nyomja a fejét?

– Nem.

– Hát aztán még milyen legyen?

– Rövid idő alatt alkalmazkodjék a fejem formájához. Néhány nap alatt kellemesen simuljon a homlokom, a halántékom, a koponyám apró görbületeihez és dudorodásaihoz. Ha a fejemre teszem, azt kell éreznem, hogy más nem is viselhetné, csak én.

– Hát még?

– Fontos, hogy könnyen lehessen levenni a fejről. Nagyon rossz kalap, amely az első mozdulatra könnyen nem hagyja el a fejet. Isten ments a szűk kalaptól, amelynél erőlködni kell, ha az ember le akarja tenni.

– Esős időben mi a teendő?

– Eleinte vigyáz az ember a kalapjára. Esernyővel jár. Alig kezd esni az eső, így kiált fel: «Jaj, csak meg ne ázzék az új kalapom!» És taksziba ül, vagy kinyitja az esernyőt. Később aztán ezt mondja: «Ez egy igazi jó finom kalap, ennek nem árt az eső». És hagyja megázni, nyugodtan. Végül aztán így beszél róla: «Ma rossz idő van, ma ezt a régi összeázott kalapomat veszem, ezért már nem kár».

– Szokott félni vendéglőben vagy színházban, hogy elcserélik a kalapját?

– Amíg új, igen. Nagyon vigyázok. Kétségbe vagyok esve, ha elcserélik. De mikor már régi a kalap, néha tréfásan így szoktam szólni: «Bár elcserélné valaki a vendéglőben valami csinos új kalappal.» De a tapasztalat azt mutatja, hogy a szórakozott idegenek mindig csak a csinos új kalapot viszik el.

– Hogy’ védekezik ez ellen?

– Úgy, hogy odaadom a kalapnak a nevemet. Beletétetem a monogrammomat és ő egész életén át viseli a nevemet. De vannak szórakozott idegenek, akik ezt nem respektálják.

– Szokta néha elveszíteni a kalapját?

– Hogyne. Nagy viharban a szél lefujja az ember fejéről a kalapot. Ez leginkább hajón történik. Tengeren. Az ember nyugodtan áll a fedélzeten, mit sem sejtve, és egyszerre csak elröpül a fejéről a kalap, be a tengerbe.

– És akkor ön mit csinál?

– Egyetlen szabály van ilyenkor.

– És mi az?

– Nem szabad utána kapkodni.

– Miért?

– Először, mert hiába kapkod az ember. A kalap iszonyú gyorsan repül a szélben, gyorsabban, mint a madár. És másodszor: Azok, akik az ember körül állnak, mindig kinevetik azt, aki az elrepülő kalap után kapkod a kezével a levegőben. Elég nevetséges az ember, akinek elröpült a kalapja. Nem kell ezt a nevetségességet még azzal is fokozni, hogy kapkod az ember utána.

– Ez szomorú.

– Elég szomorú. De itt nincs más teendő, mint belenyugodni. Nagyon kevés esetet tudok, mikor egy elröpült kalap a levegőben megfordult és egy másik széllel visszarepült az ember fejére.

– Újabb kérdés. Miért köszönnek az emberek úgy, hogy leveszik a kalapjukat?

– Mert ezzel ezt fejezik ki: «Nézz meg jól, milyen szép voltam, amíg nem volt kalapom.»

– Ön ártalmasnak tartja a kalapviselést?

– Általában nem. Apró bajokat okoz. Némely embernek kihull tőle a haja. És némelyek korán megőszülnek miatta.

– És mi a véleménye önnek azokról, akik kalap nélkül járnak? Ez a szokás egyre jobban terjed.

– Én ezt ostoba szokásnak tartom.

– Miért?

– Mert nagyon sok tisztátalan dolog ragad meg az ember fejében, amelytől egy jó, hűséges kalap megóvja az embert.

– És mi a véleménye arról, hogy kezd kimenni a divatból a könnyű, szellős nyári szalmakalap… amit az ember nyár elején vásárol, amit fürdőhelyen szép nyári estéken visel és amit ősszel megint eldob…

– Tudom, hogy ez a divat kezd megszűnni. Nyáron is téli kalapot hordanak a férfiak. Őszintén megvallva, ezt sajnálom. Olyan szép volt, olyan kedves volt az… mikor elutazott az ember szórakozni… ah, nyáron, Balaton, Velence, Ostende, Deauville… otthon hagyta a régi megszokott kalapját és amúgy hirtelenében vett valami csinos könnyű szalmakalapot, amelyről tudta, hogy szeptemberben el fogja dobni és nem fogja egy csöppet sem sajnálni. Kár, hogy az a divat megszűnt. Viszont, nézze kérem: az ember öregszik. És mostanában olyan szeszélyes, szinte bolond az időjárás az egész világon. Mégis csak megnyugtató dolog egy megszokott, becsületes, szelíd kalap, amely nap ellen is, eső ellen is jó. Amely hazakísér bennünket ősszel… mikor vége a nyári kalandoknak. A megszokás nagy hatalom. Én is, mint mondtam, bosszankodtam eleinte. És most már igazán nem adnám oda semmiért ezt a szürke kalapot…

57

Konyakot inni. Az ember azt hinné, könnyű. Nem úgy van. Gilbert Miller, amerikai barátom beszéli, hogy egyszer egy híres francia íróval ült együtt Párizsban, a Larue-vendéglőben. A szomszéd asztalnál egy gazdag new-yorki bankár konyakot akart rendelni a feketekávéjához. A pincér odaadta neki az italok jegyzékét. A bankár kiválasztotta a legdrágább konyakot, amelyből egy pohár száz frankba került. Néhány perc mulva megjelenik az ezüst-nyakláncos _sommelier_, kosárban hozza a piszkos, pince-sáros palackot. Mellette jön az asszisztense, egy fiatal pincér, ezüsttálcán hozza az öblös nagy poharat. Leteszik a poharat a bankár elé és a pincemester óvatosan beletölt egy kis konyakot. Az amerikai megfogja a poharat és a szájához akarja emelni. E pillanatban felugrik a francia író, aki Millerrel ült és felháborodva lép a konyakos idegenhez.

– Uram, – mondja neki – bocsásson meg, de ezt nem tűrhetem. Mit csinál ön?

A bankár leereszti a poharat:

– Meg akarom inni ezt a konyakot.

– Rettenetes barbárság – mondja neki az író. – Ezt nem szabad tennie.

A bankár mosolyogva kérdezi:

– Hát mit kell tennem?

Az író elmondja neki, megmagyarázza, hogy ez a klasszikus francia bánásmód az igazi jó konyakkal. _Először:_ Meg kell melegíteni a nemes italt tartalmazó nagy és vékony poharat, még pedig a két tenyerében, mert pontosan épp az emberi test hőmérséklete hevíti annyira a konyakot, hogy kiadja a természetes zamatját. – _Másodszor:_ Hosszasan kell szagolni az öblös pohárban összeszoruló illatot. – _Harmadszor:_ Fel kell emelni a poharat, a világosság felé kell tartani és élvezni, hogy milyen szép színe van és milyen átlátszó. – _Negyedszer:_ Óvatosan visszatenni a poharat az asztalra. – _Ötödször:_ Beszélni róla.

– És aztán? – kérdi az amerikai.

– A többi nem érdekel – felel a francia író, meghajtja magát és visszaül a helyére.

58

Ehhez a jegyzethez előszónak ideiktatom Maeterlinck néhány sorát, amely a fehér hangyákról írt könyvében (1927) olvasható: Azt mondja: «Ne essünk soha kísértésbe: hozzátenni valami képzelt csodát az igazi csodához. Az évek lassan megtanítják az írót arra, hogy mindenekelőtt a díszítmények öregszenek meg, – sokkal hamarabb, mint maga az író.» – Bevezetésnek pedig azt, hogy két évig voltam haditudósító. Eleinte egy kis könyvbe jegyzeteket írtam arról, amit láttam. Ebben a könyvben lapozgatva már sokszor megpillantottam ezt a noteszkönyv-stílusú, rövidszavú, három kis fejezetből álló feljegyzést. Soha nem mertem «feldolgozni». Itt most változtatás és hozzátett díszítmények nélkül egyszerűen lemásolom. A kis könyvben a dátuma: _1915, Horozanka falu (Kelet-Galicia), az 55. hadosztály parancsnokságánál._ Ugyanitt a címe: «Három találkozás a Brzezany-ból jött négy nővel.» – Íme a jegyzet:

I. Állóharc, már régen. Úgynevezett relatív nyugalom a fronton. Gyönyörű koranyári idő. Ebéd előtt séta a faluban, Hofmann altábornagy hadtestparancsnokkal. Kocsma előtt parasztszekéren négy városias, tarkaruhás nő. Nevetnek. Sört hozatnak ki. Iszonyú cifra, színes ruhák. Structollas «párizsi» kalapok. Soványak. Kicsinyek. Túlzottan kipingált arcok. Sovány arcok, vastag, festett ajkak. Beesett, karikás szemek. Vigyorog róluk a tuberkulózis. Harminc-harmincöt évesek lehetnek. Nevető, koravén gyermek-tekintetük van. Katonák tréfálnak velük. Altábornagy megjegyzése: «Kokottok». (Idézőjelben mondja.) «Brzezanyból.» Repülő örömtanya. Engedélyük van. Egy galiciai nyilvánosházból váltak ki. Altábornagy megjegyzése: «Vendégszereplésen vannak itt». Süt a nap. Tovább sétálunk. Altábornagy hosszasan beszél a nyilvánosházak szükségességéről a fronton. A tőlünk északra fekvő hadseregcsoportnál már van kettő. A főparancsnokság ellenőrzése alatt. Mindez hétfőn történt.

II. Szerda. Etap-kommandánsnak, S. honvédezredesnek ötvenedik születésnapja. Meg vagyok híva vacsorára. Nagy társaság lesz. Innen autón félóra. Hnilce falun kell keresztülmenni. D. kapitány értem jön az autóján félhétkor. Még süt a nap. Nagyszerű vacsora lesz. Nagyon messziről néhány ágyúlövés. Repülünk az autón. Hnilce falu, dombon. Közepén a főtér. A téren öreg, nagyon magas fák. Ritkás lomb. Egy fán függ felakasztva mind a négy nő. Tábla a nyakukban: «_Spion_». A tollas kalapok a fejükön. Egyiknek szájában szivar. Rikítanak a ruhaszínek. (1. Sárga. 2. Bordóvörös. 3. Méregzöld, fehér blúzzal és 4. kékeszöld.) Az egyik kalapon cinóbervörös toll, egy másikon fekete. Színes selyemharisnyák. A lábaik nagyon vékonyak. Háromnak fehér cipője. A negyedik cipő kopott arany. Túlzottan magas sarkok. Borzalmas-feltűnően hat az arcok feslettsége. Félig nyitott szemek. Mind a négy egyformán kissé félrehajtja a fejét. A fának, amin függnek, háttere az alkonyodó ég, mert a tér dombtetőn van. Az ég pasztelrózsaszín.

III. Éjjel félkettőkor jövünk vissza a vacsoráról. Bort ittunk. Sötét van. Vad szélrohamok. Portölcsérek szaladnak az országúton, az autó fényszórója előtt. Sietünk. Még vihar előtt: haza. Országút szélén a sorban álló fák oldalt dőlnek. Pár vastag esőcsepp fájdalmasan csapja meg az arcunkat a nyolcvanas tempóban. Mellettünk az út szélén lassú lépésben végtelen train-szekérsor. Meredek emelkedés. Országút hegynek megy. D. kapitány ezt mondja: «Hnilceben vagyunk.» Fel a dombra. A főtér irányába. Egy percig a következő kép. Alulról jövünk, tehát felvilágítanak a fényszórók a nagy fára. Finom porfátyolban a ritkás lomb a vad szél irányába hajlong. Mint négy inga táncol a négy nő, négy különböző irányban. Lengés közben lassan megfordulnak maguk körül. Egyiknek sincs már kalapja. A fényszóró fehér sugara meghamisítja a rikító ruhaszíneket. Az autó megáll. Szótlanul nézzük ezt. Mikor egy-egy arc felénk fordul, a festék természetesnek hat a mesterséges fényben. A reflektorfény megcsillan az egyiknek a szemgolyóján. Szélrohamok. A viharszélben olyan nagyokat lendülnek a nők, hogy majd leszakadnak a fáról. Tovább megyünk. Megint ágyúzást hallani. Ömleni kezd az eső. Az autó lerohan a dombról. Visszanézek, koromsötét van. Semmit sem látni. Mennydörgés, messziről. Hiába várom a villámot, hogy lássam őket a fényénél mégegyszer, nem villámlik.

59

Sok dolgom volt az életben rágalmazókkal. Itt most lemásolom olvasmányaimból azokat a sorokat, amelyek a rágalmazók-okozta kellemetlen órákban vígasztalással szolgáltak. Nem hiszem, hogy a mi klímánk alatt akadna olvasó, aki nem vehetné hasznát ezeknek a citátumoknak. (Orvosságot attól kell kérni, aki kigyógyult valami betegségből. Napoleon mesélte Szent Ilona-szigetén, hogy el volt ragadtatva a babyloniak szokásától, akik a beteget kitették a kapu elé és az arramenőket megkérdezték, volt-e hasonló bajuk, és ha volt, mitől gyógyultak meg. «Így legalább» – mondta – «elkerülhetők voltak azok, akiket az orvosság megölt.»)

Dumas fils, a nagy drámaíró mondja a «La Princesse de Bagdad» című darabjához írott utó-szóban: «Egyetlen válasz a rágalomra a hallgatás, amely magában foglalja a megvetés minden formáját és minden hatását». – Ugyanott írja ezt: «Sohse tapasztaltam, hogy a rágalom tartós hatást gyakorolt volna ez emberek végleges ítéletére». – Ugyanott: «Kaptam s még mindig kapok sok névtelen levelet. Szeretem őket, mert megvan az a nagy előnyük, hogy az ember nem köteles rájuk felelni». – Ugyanott írja ezt is: «Száz igazságtalan és üvöltő ellenségünk mindig életre ébreszt valahol számunkra egy új, ismeretlen barátot, aki felháborodik az igazságtalanságukon és ügyetlenségükön. És az ilyen lelkekből tevődik végül össze az, amit közvéleménynek nevezünk».

Renan, aki nagy tisztelője, Dumas szerint «egyike volt a leginzultáltabb és legmegrágalmazottabb embereknek», erről a témáról írja «Feuilles détachées» című művében: «Sacy úrnak köszönhetek némely erkölcsi szabályt, amit mindig követtem. Különösen azt, hogy sohasem kell újságtámadásokra felelni, még a legnagyobb szörnyűségek esetén sem. Ő e tekintetben Guizot nézetén volt, akihez semmi rágalom nem ért fel, mert valamennyit megvetette. Bizonyos kivételekre, melyeket elébe terjesztettem, ezt felelte: «Soha, soha, soha!»… Egy újság fac-similét közölt tőlem, állítólagos autogrammot, amely, ha autentikus lett volna, nevetségessé tett volna engem. Nem szóltam egy szót se és nem vettem észre, hogy ebből károm lett volna. Nyilatkozás nélkül tűrtem, hogy kinyomtassák rólam: egy milliót kaptam Rothschild úrtól, hogy írjam meg «Jézus életét.» Kijelentem, hogy ha közölni fogják a nyugta fac-similéjét, akkor se fogok tiltakozni. Fenn a magas égben Sacy úr meg lesz velem elégedve.»

És sohse felejtettem el Tisza Kálmán mondását: «Ha sarat fröccsentenek rád, ne tisztogasd le; várj, amíg megszárad, akkor lehull magától.»

60

A leggyalázatosabb névtelen levél, amit kaptam, így hangzott: «Tudom, hogy te írtad nekem a névtelen levelet.»

61

Fájdalmas-kedves, idegen nyelvre lefordíthatatlan pár szót találtam egy régi kis noteszkönyvemben, amely két évig rongyolódott a zsebemben, mikor mint haditudósító jártam Szerbiát, Galiciát és Lengyelországot. Idemásolom, cifrázás nélkül. – 1. Grybov faluban ült az állomáson egy sebesült magyar baka, bekötött fejjel. Elmondta, hogy hogyan sebesült meg. Aztán csöndesen: «De ellőttek a marhák vagy egy félmillió patront, amíg eltaláltak.» – 2. Mitrovicánál F. báró huszárkapitány mozdulatlanul állt a shrapnel-tűzben és a legényeinek, ha a fejüket kapkodták, odakiáltott: «Ne kapkodd, mert beletalálsz.» – 3. Ugyanennek, mikor így szilárdan állt a tűzben, panyókára vetett huszármentéje üresen fityegő ujját elvitte egy nagyobb shrapnel-szilánk. Azt mondta: «Ezt becsaptam.» – 3. A sebesültek vonatán, amelyen utazom, jön az orvos és meséli, hogy azt kérdezte egy sebesült bakától: «Na fiam, milyen a háború?» Ezt felelte a baka: «Nem embernek való az, uram.» – 5. A zsolnai állomáson egy sebesült magyar baka tejet adott egy orosz sebesültnek ezzel az indokolással: «Jól viselte magát: öt magyar golyó van benne». – 6. Sebesült baka Sabácban elhagyott csecsemőt talált. Magával hozta a sebesültek vonatán. Minden állomáson kikiabált a bámészkodó parasztasszonyok közé és mindenütt talált egyet, aki a gyereket megszoptatta. Így jött vele Pestig.

62

Volt egy kollégám, fiatal újságíró, könnyelmű, tehetséges fiú, tele fantáziával és ötlettel, nemcsak a mesterségében, hanem az életben is. Ez a fiatalember egy napon bundát vett. A vétel úgy történt, hogy megállapodott egy kereskedővel abban, hogy részletekben fogja megfizetni a bunda árát, csak az átvételkor tesz le egy úgynevezett nagyobb összeget. Egy elsején tehát, mikor a fizetését megkapta, letette ezt az összeget, amely a havi fizetésének a harmadát tette ki és átvette a bundát. Vacsora után megjelent a törzskávéházban, az új bundában, és élvezte a kollégák közt támadt általános feltűnést. Leült a nagy asztalhoz, a mellette üresen álló székre letette a bundát, gondosan, a szőrével kifelé, szeretettel megsimogatta és rendelt egy feketét. A kávéház zsúfolva volt vendégekkel. Mikor a fiatalember a kávét rendeli, odalép hozzá a szigorú főpincér és így szól:

– Tessék a bundát a ruhatárba tenni.