Part 1

HERCZEG FERENC

AZ ÉLET KAPUJA

ELBESZÉLÉS

BUDAPEST, 1920

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

VI., Andrássy-ut 16.

_Minden jogot, a fordítás jogát is fenntartjuk._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

1.

Kanyargó utcasikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott, vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen ablaknyílásokkal, fecskefészek-erkélyekkel, melyeket tarka, száradó rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketélnek; a házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméh-fészek.

Egy homályos oduban, karvastagságu, rozsdás rács mögött, gyertyák égnek a véres szentkép előtt. Odébb magas, fekete kerítésfal vonul, amely ellenségesen vicsorítja vastüskéit. Egy rácsos kapun keresztül sárgatestü márványasszonyt látni sötétzöld bokrok között.

Óriás, néma gót palota, recés oromzattal, dölyfös kőtoronnyal, keskeny ablakrésekkel. Ez a palota hideg, komor és rossz-szagú, mint valami ragadozó állat elárvult barlangja.

Megint bérházak. Az utca oly ijesztően megszűkül, hogy az égből alig egy rőfnyi sáv látható.

És egyszerre, az élet zajongó tengerében, néma szigethez érünk: folyondáros, csonka kőoszlopok keretéből egy halott városrészbe látunk, egy ezeréves titáni romvárosba, hol rettenetes mélységek ásítoznak és összezúzott boltívek hosszú sora kapaszkodik egymás fölé, mint egy gigantikus színház páholyai.

Azután váratlanul egy nemes és előkelő vonalú kis palota bukkan elő, nyitott loggiáival, arany alapon égőszínű falfestményeivel. Ilyen házakat építenek mostanában az ifjú mesterek, akik megmámorosodtak az antik művészettől.

És megint bérházak, romok, paloták, megint kápolnák, boltok, csapszékek. A távolságban recés ormú vártornyok, egyik a másik mellett, mint egy fölizgatott emberi gyülekezet fenyegető öklei, a párás láthatáron kupolák, keresztek, oszlopok, annyi oszlop, mint hajóárboc a kikötőben, és templomtornyok erdeje. És egészen künn valami hallatlanul fantasztikus, elképzelhetetlenül kolosszális rom. És taliganyikorgás, üllőcsengés, szamárordítás, veszekedő basszushangok, mérges sipítozás… Néha belekondul egy harang, néha álmos trombita szól a távolból, néha énekhangok foszlányait hozza magával a szél.

És a színek, vonalak és hangok hullámzó és örvénylő tengerére komor fenséges biborpára borul, amelyben évezredek korhadó dicsőségének atomjai tüzelnek és ez mindent egybefoglal, kibékít, megaranyoz, fölmagasztal.

2.

Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény özönlik alá a szent városra.

A főutca – a régiek via lata-nak nevezték, de mióta a szentatya megengedte a farsangi lófuttatásokat, márcsak korzó a neve – a főutca napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio kardinálisnak, a konstantinápolyi patriarkának ünnepi bevonulását várják.

Azt beszéik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a patriarka úrnak pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is arany kövekkel rakatja.

Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az egyház első papja.

A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Máriát, Urbino hercegét és hat kardinálisát küldte a porta del Popolo elé.

Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt, amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló rómaiakat.

A főtisztelendő biborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos szerszámu öszvéreken ültek és aki térdet hajtott előttük, azt megáldották.

A legdíszesebb kisérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában, mellén a Mediciek golyóbisos cimerével; a gyémántoktól ragyogó fehér öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.

Ez a szeliden mosolygó, békaszemü, pohos kis kardinális arról nevezetes, hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla, hogy Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták, mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.

Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.

A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utól sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitől ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Vénus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett és akihez százával írták a latin elegiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb „Cortisana Romana“ emlékét.

De azért Fiametta remek teremtés volt. Legfölebb azt lehetett volna rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli, hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy huszonkét éves nápolyi nőé lehet.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.

Fiametta, mint mindig valahányszor a nyilvánosság előtt mutatta magát, művészi pompával vette körül magát, melynek hatásait aprólékosan kiszámította.

A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a faliveket pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna forgolódott körülötte, valamennyi világosszínü selyembe öltöztetve, hogy kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes színfoltként tarka nagy papagály ült a loggiában és egy cinnober ruhás kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.

A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták végignézni a patriárka bevonulását.

Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.

Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő és úgy költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szent atya is gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.

Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki, úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.

A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós, apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudta, hogy szent életű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, a házát pedig főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért látogatta.

A harmadik vendég egy feltünően csinos és merész külsejű ifjú volt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat, hogy a kardja könnyen kijár a hüvelyéből és hogy mindig pénzre van szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy törvénytelen leszármazottja a vicoi híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna; de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.

Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a violon d’amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak palotáiban is.

Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és minden nagyúrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt féltékeny természetü.

3.

A loggia alatt most éppen a várva-várt patriárkáról beszélgettek.

– Török vagy görög ember főtisztelendő Strigonio? – kérdezte Hannibal úr.

– Egyik sem, mert magyar, – válaszolt a bankár. – A konstantinápolyi patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni, amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a patriarkának, hanem székvárosának neve. Strigonium – Esztergom híres város Magyarországon. Hogy mi a patriarka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom, de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt követségben Magyarországon.

Erre megszólalt a prelátus:

– A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

– Úgy mondják, nagyon gazdag? – érdeklődött Hannibal.

– Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett még nagyszerű pénzszerző is.

– És hogyan szerezte a pénzét?

– Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti, Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás. Gyermektelen, gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen örökhagyókat.

Hannibal elnevette magát.

– Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral sietteti a lebonyolítást?

Cardulo a fejét rázta.

– Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik, de igaz.

– Úgy hirlik, a patriárka a pápai trónra pályázik? – kérdezte Chigi.

Cardulo igenlően bólintott.

– Bizonyára azért is tette meg a nagy útat, mert megtudta, hogy a szentatya gyöngélkedik.

Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.

– Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a mi pápánk!

A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.

– Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Korvin Mátyásnak hirével. Egy nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.

Hannibál nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt tisztelendő Cardulo.

– Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét. Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerü diplomata volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a magam szemével is láttam. Mert jártam a budai, visegrádi és tatai palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárat és a gazdag gyüjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.

– És mi az? – kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.

– A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is találkozik az ember.

– És mi következik ebből? – kérdezte Fiametta.

– Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes, kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség külső mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerü föllendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.

– Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? – kérdezte Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

– Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly, – válaszolt a prelátus. – Venezia a csillagokat is lehozná az égből a magyarok kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és csehek az ő hű csatlósai. Maximilián császár pedig már írásban lekötötte magát neki.

– Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus istennek és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

– A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak pedig mindenik jó, ha nem francia.

– És a római biborosok? – kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban érdekelt.

Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondta:

– Ugy hírlik, Rómában is akadnak barátai…

(Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális igéretét.)

– Nekem azt mondta Pasqualigo, a signoria magyarországi követe, – kezdte megint Chigi, – azt mondta, a patriárka aligha fog a tiarára vágyakozni, mert hiszen már hetven éves ember és otthon, a maga hazájában, ő pápa is, király is egy személyben, – minden, ami csak lenni akar.

– Ez igaz, – válaszolt Cardulo, – de Pasqualigo mester elfelejti, hogy van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve életkérdéssé teszi, hogy ezuttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent Péter kulcsai.

– És mi az?

– A patriárka élesszemű úr és világosan látja, hogy a magyarság előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élet-halálharcát fogja megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg. A ligát pedig csak _egy_ uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajával volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé és azt nem is lehet rossznéven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül Szent Péter székében, akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye és a liga máról holnapra meg is lesz, Magyarország pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a porta del Popolo felől ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni kezdett.

– Madonna, ez szép, ez gyönyörü! – kiáltotta bájos izgalommal.

4.

A bevonulás képe valóban szemkápráztatóan fényes lehetett.

Az akkori római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés menet minden részletét, mintha fontos állami aktus volna, és így mi is tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó nyitotta meg, címeres csótáru paripákon, a magyar királyság, az esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriárkátus selyem-lobogóival.

A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a patriárka címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A Bakócz-cimer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen alázatos emlékeztető a patriárka bognár apjára.)

– Hozzák az aranyat! – susogta ájtatosan a nép.

Az öszvérek után, cimeres bibortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak. Ilyen könnyü, tüzes, acélinu állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta sem láttak Itáliában.

Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopja hegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüst sujtás, hogy nem lehetett látni a posztó szinét, a süvegről hátrakunkorodó structolluk pedig lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták a rómaiak, hogy a formája _bizzarro_.

A huszárok nyomában harminc, aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr vonult egy csapatban, a patriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak köztük pirosképü öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott és voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt hire ment, hogy ezek mind fejedelmi személyek.

A krónikaíróknak feltünt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt, némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is telivarratták vele. Az is feltünt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal himeztették, ami más népnél nem volt szokásban és hogy a ruhájuk jobb ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre becsülnék a másiknál.

Az urakat Urbino herceg és a római biborosok menete követte, a főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik kiséretében, mintha haragot tartanának egymással.

Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerü látványosság:

– Strigonio! Ungheria!

Bakócz Tamás, hosszan leomló biborosi palástjával, nagycsontú, pompás, sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kisérte.

Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban élt édesapjának talán egyetlen öröksége.

Egy szegény asszonyt, aki a kiváncsi nézők közt állott, annyira megigézett az áldást osztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán hogy azt remélte, a patriárka érintése szerencsét fog hozni.

Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy aranygyürüt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon felszöktette népszerüségét a közemberek szemében.

Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a patriárka arcáról. Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:

– Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajjon tud-e bánni a pénzével?

– Tud bánni, jól tud bánni, – mormogta a diplomata.

És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól „barátságos emlékezetül“. (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma már csak az ezüst kupa volt meg.)

A fölényes elméjü bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta el a hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor az asztali ezüstjöket is zálogba adják.

Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő, egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.

A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt. Részben okos számításból, mert a Chigi-ház többet várhatott volna a Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből, mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino és az ilyen embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz. A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot.

De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabásu vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik fölkerekedtek homokos pusztáikból, magukra vették cifra ünneplőiket és kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.

Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyilik számukra az Élet Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg kimenekszik a barbárság posványából is.

És nem is lehetetlen, hogy el fogják érni céljukat…

A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A patriárka nyomában még vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülök püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.

De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az egyik pap alatt – igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és nagy arany feszületet tartott keztyüs kezében – megbokrosodott a ló.

A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze megzavarodott attól, amit a via lata-n tapasztalt. Rugott, toporzékolt, felágaskodott, kétlábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.

A bámészkodók szétrebbentek, Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta magát. A lovas feje ott táncolt alig két rőfnyire az ő arcától. A lovas rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly villant meg. Az iskolás fiu alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:

– Ugyan – szót sem érdemel!

Fiametta megértette a grimászt és maga is elnevette magát, a fehér szép keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyujtott ujjakkal megállott a levegőben.

Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan végzett a sárkányával; a feszület arany nyelével – Isten bűnéül ne rójja! – keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük közül ki az úr.

A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára, majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol beállott megint a sorba.

– Ennél a szent embernél derekabb istállómestert még keveset láttam életemben, – szólt elismeréssel Hannibal.

Cardulo mosolygott.

– Vértesi Tamásnak hívják. A patriárka nővérének fia. Keresztfia és legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.

– Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál, – vélekedett Vico.

– Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam Esztergomban. Minden ízében katona.

– De hiszen máris püspök? – vetette közbe Fiametta.

– Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak cimzetes apát. Valami infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a patriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.

– Apátúrnak ugyan fiatal, – mondta Fiametta.

– Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprimása volt…

Hannibal azt mondta:

– Szóval, ha a fiatal úr nem akar biboros lenni, akkor majd a szentegyház gonfaloniere-je lesz és valamelyik romagnai város hercege.

Ekkor megszólalt Chigi Agostino:

– Érdekel ez a fiatal ember, szívesen megismerkedném vele.

Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:

– Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a Chigi-palotába.

A Szentlélek bankárja a fejét rázta.

– Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a teendője.

Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.

Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel. Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent Péter székén és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere Julius, halálosan gyülölték egymást, Chigi Agostinoban valamennyien föltétlenül megbíztak.

Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa, – amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak harminchat esztendős – de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi Agostinoban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.

A magyarok vakítóan fényes zarándok csapatja időközben a campo dei fiori felé igyekezett.

Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek büszke és szándékos egykedvüségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma utcáin.

Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit. Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a világon, mint egy óriás harang szava.

De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggioi kardinális palotája előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.

Ez pedig az Ur születésének 1512-ik esztendejében, Boldogasszony havának 26-ik napján történt.

5.

Midőn II. Julius megtudta, hogy az esztergomi kardinális Rómába érkezik, keserű mosoly vonult végig férfias, komor arcán.

– Ugy látszik, rossz bőrben vagyok, már vonulnak a dögkeselyük!

Pedig nem akart meghalni, még száz dolga lett volna. Az ő nyugtalan, erőszakos lelke mindent felforgatott és elpusztított maga körül, ami régi és korhadt volt, de az ujjáépítésnek még csak az elején tartott. Pedig már hetven esztendős volt.

Milyen tervei voltak neki ifjabb éveiben! A barbárokat ki akarta szorítani a félszigetről, maga akart lenni az egyesített Itália vatikáni cézárja. Egy nagyszerű keresztény ligáról is álmodozott, amely kiveri a törököt Bizáncból és Jeruzsálemből. Ő maga lett volna a keresztes seregek fővezére; úgy képzelte, a Boszporusz mellett vívják a döntő csatát, – az angyalok és a lázadó démonok halhatatlan csatája lett volna, Buonarroti ecsetjére méltó kép.