Part 4

– Dicsérnem is kell Agostino barátunkat, de korholnom is kell, – mondta a szép Bembo egy kisebb csoporthoz, amely még együtt állott a márványkorlát mellett. – Dicsérnem azért, mert az arany nagyszívű megvetésével megtisztelt minket és kellemes ebédutáni izgalmat szerzett nekünk. Hasonló eseteket följegyeztek az ókori írók is és ha jól emlékszem, Vidius Pollo volt az, aki vendégei tiszteletére leölette legdrágább gladiátorait. De korholnom is kell Chigit, mert a vízbe dobott edények közt az ötvösművészet remekei voltak és így a mai estén a világ szegényebb lett némely művészi szépségekkel.

A gazda nem volt már az erkélyen, ő a kertbe kalauzolta a kardinálisokat és helyette Cardulo prelátus válaszolt, aki az imént érkezett csak elkésetten az apostoli kancelláriából.

– Agostino úr tehát a te véleményed szerint csak az esetben érdemelné ki vendégeinek föltétlen háláját, ha meg tudta volna nekik szerezni a kellemes izgalmat, anélkül, hogy megsemmisítette volna kincseit?

– Úgy van – szólt Bembo, – de be kell ismernem, hogy ez emberileg lehetetlen volna.

– Nos, a mi nagyszerü Agostinónk előtt nincs lehetetlenség! Az izgalmat megszerezte nektek, de a vizbe dobott kincsek közül egy sótartó sem fog elveszni, mert – köztünk maradjon a szó – a Tiberisben vízalatti hálók vannak kifeszítve.

A vendégek homeroszi kacagásra fakadtak. Lám, Chigi nemcsak a legjobb vendéglátó, de a legfurfangosabb ember is Rómában.

A villa kertje nem volt nagy, de hozzáértők állítása szerint ez volt Itália legszebb kertje.

Tamás elszakadt a társaságtól és egyedül járta a lombos utakat, amelyeket háromlábu aranyozott kondérokban lobogó tüzek világítottak meg. A kert teli volt Agostino antik szoborműveivel.

Tamás azonban nem törődött sem Theseusszal, aki a marathoni bikába merítette kardját, sem a legbájosabb Psychével, akit márványkőből faragtak és mégis oly könnyű volt, mintha el akarna repülni, nem törődött a magasba ágaskodó rhodosi bronzlóval sem, de a nagy kőkoporsó előtt sem állott meg, amely pedig a színes, virágzó reliefjeivel olyan pompás és vidám volt, mint Thanatos nászágya.

Ő ebben a pillanatban valami remegő, áhitatos, valami mesésen boldogító és mégis fájdalmas vágyakozást érzett az arany Róma lelke után, amely hónapok óta körülfogta, amely csábosan kinálkozott neki és amely mégis elérhetetlen volt a számára.

Ez a maga bilincseit fájlaló magyar merevség epedése volt Itália szellemének szabadsága és merész hajlékonysága után. Talán a magyar pusztaság epedése Európa után. A penészes középkor vágya a tündöklő új idők után.

Egyszerre megint nagyon megsajnálta a maga szomorú népét, amely évszázadok óta az igéretek pitvarában didereg és semmiképpen sem tud beljebb kerülni.

Mért olyan füstös és pislogó ott az élet, mért ég itt olyan világos és meleg lánggal?

Korvin Mátyás már törte ezen a hatalmas koponyáját, de ő Tamás hite szerint elhibázta a dolgot, midőn olasz mestereket hívott országába, hogy élni tanítsák a népet. De azok ott céhbe állottak, idegen papi kaszt módjára féltékenyen őrizték miszteriumaikat. És így velük együtt elhamvadt a szent tűz is, melyet Itáliából hoztak.

Világos, hogy magyar ifjakat kell az olasz városokba küldeni, de nem a főiskolákra, ahol elmult idők tudományát tanítják, hanem a műhelyekbe, ahol az eljövendő élet kincseit kovácsolják.

Chigi Agostino tüzes bora merészséget öntött Tamás vérébe és szárnyat adott gondolatainak. Egy nagyszerü terv alakult ki a fejében!

Magyar fiúk dolgoznak majd a firenzei műhelyekben, a milánói szövőszékek mellett, a római műtermekben és építő helyeken… Magyar fiúk ülnek majd a veneziai áruraktárakban és a genovai bankházakban, vitorláznak a tengeren…

Ha lehámlott szemükről az ázsiai hályog, ha kiolvadt lelkükből a harcos gőg és az átöröklött perlekedési düh, akkor nagyszerü munkát fognak végezni.

Annyi pénzzel, amennyibe ezer királyi zsoldos kerül, ki lehet taníttatni egész csapatot. Akik megtérnek hazájukba, magukkal hozzák majd a szent tüzet, egyik fáklyán meggyullad a másik, mint az eleusisi éjjeli miszteriumokon, és idővel fénybe borul az ország.

Ha Bakócz Tamás elfoglalja Szent Péter székét, akkor Tamás meg fogja valósítani tervét!

De ekkor szembe jött vele a vándorló szobor, fehéren a sötét lombfal mellett szembe jött Ő, aki ez estén oly finom, ragyogó és illatos volt, mint maga az ifjú Itália. Fiametta.

– Önt keresem, Tamás úr. Mesélje el, mi tetszett legjobban a mai estén?

– Semmit sem láttam, csak önt, Fiametta, – válaszolt Tamás oly merészséggel, mely magát is meglepte.

– És én tetszettem kissé? – kérdezte Fiametta évődő hangon, de elvörösödve.

A kérdés tréfás hangja fájt az apátúrnak. Azt mondta – és a hangja a lelke mélységeiből remegett föl:

– Szeretnék önért meghalni.

Ez megint a barbár volt, aki lóháton jár akkor is, mikor zefir szárnyán kellene lebegnie és akit Tamás gyűlölt magában, anélkül, hogy szabadulni tudott volna tőle.

Fiametta derüsen pillantott föl. Meghalni? Ezt már sokan mondták neki, ha nem jutott eszükbe szellemesebb fordulat; néhányan bizonyára már meg is tették érte.

– Beszéljünk komoly dolgokról, Tamás úr. Lássa, én nem feledkezem meg a kötelességeimről… Elkészült a jegyzék?

Tegnap említette Tamás, hogy a Reggio-palotában egy jegyzéken dolgoznak, amely három csoportra, a Bakócz-pártiak, a Bakócz-ellenesek és az egyelőre még ingadozók csoportjára osztja a kardinálisokat.

A jegyzék elkészült.

– Elhozta? Mikor olvassuk el?

– Hiába adnám oda, nem tudná olvasni a titkos írást. De majd lemásolom az éjjel és korán elküldöm – nem! magam viszem a Sciarra-palotába.

Nem, nem, Fiametta addig nem tudna várni.

– Lemásoljuk együtt.

– Mikor?

– Még ma éjjel, ha nem álmos.

– De hol?

– Nálam.

Emberek közeledtek. Fiametta közömbösen mosolygott, az arca azonban lángolt, miközben gyorsan és halkan beszélt:

– Félóra mulva menjen innen… akkor már oszlani fog a vendégnép… a Sciarrába menjen… a vasajtón várni fogják… jöjjön egyedül… csatlóst se hozzon…

Tamás az egyik mondatnál elpirult, a másiknál elfehéredett.

Fiametta észrevette és a szeme gyöngéd tűzben ragyogott.

– Éjjel egyedül Róma utcáin, – nem fog félni? – kérdezte évődve.

Ezen már Tamás is mosolygott. Nem, az apátúr igazán nem fél. De vajjon félne-e ma, ha a Sciarra-palota a Kocitusz kútjának fenekén állana?

– Én most visszasietek a társasághoz, Tamás úr. De valamit még mondok önnek és nem bánom, ha ki is nevet érte, bár ez nagy háládatlanság és nem kisebb udvariatlanság volna öntől, Tamás úr. Mit gondol, mért izgat engem minden, ami a választásra vonatkozik? Igen, igen – mert parancs érkezett hozzám, felsőbb parancs… De van egy másik ok is! Lássa: ha az ön keresztapja pápa lesz, akkor ön Rómában marad.

Félórával később Tamás lenn a parton elcserélte aranyos mentéjét a lovászmestere szürke abaköpönyegével, azután kardjával a karján neki indult a kék holdfényben alvó Rómának.

Mikor keresztül ment a Sixtus hidján, Chigi kertjében éppen meggyujtották a tüzijátékot.

És ő most megint azt a remegő, áhítatos, meseszerűen édes és fájó vágyat érezte.

14.

Későn éjszaka szemben ültek egymással a selyemszobában, viaszgyertyák fénye mellett. Tamás olvasta a neveket. Fiametta azonban nem másolta le – most már azt mondta: felesleges, – csak megjegyzéseket fűzött hozzájuk.

– Ez meg fog minket csalni, meglássa… Ön hisz a velencei igéretnek? Látszik, hogy ön nem olasz… Ez beteg öreg, talán előbb hal meg, mint a szentatya…

Egyszerre félbeszakította önmagát.

– Nagyon fájna önnek, Tamás, ha a patriárka úr kudarcot vallana a választáson?

– De hiszen az nem lehet! – kiáltotta Tamás szinte megbotránkozottan. Majd csendesebben mondta: – Ha elbukunk, akkor nem is tudom, mi lesz… Akkor végünk van… Mert ha nem lesz meg a keresztény liga…

A ligáról és a törökről már éppen eleget hallott Fiametta!

– Ezért? Csak ezért?

– Még valami fájna… Nekem el kellene mennem Rómából és akkor – akkor igazán nem tudom, mi lesz… És ez fájna legjobban!

Elborult. Egyszerre a kezén érezte Fiametta finom, hizelgő kezét.

– Tamás úr, ön nem fog elmenni Rómából. De most olvassa tovább!

Az utcáról szapora patkócsattogás és szilaj rikoltozás hallatszott föl. Az ablaküvegen vörös fáklyafény hullámzott.

Valami nagyúri korhely kísérteti haza magát. Talán éppen valaki a Chigi vendégei közül?

De most megállapodott odalenn a lovascsapat. A kapu kalapácsa élesen megcsattant.

Egész raj komorna szaladt a szobába:

– Madonna, itt van az urbinoi herceg úr, minden áron beszélni akar önnel!

Fiametta bosszusan emelte föl fejét.

– Velem most nem lehet. Menjen haza a herceg.

– De már az udvaron van az embereivel. A kapus nem mert vele ellenkezni.

Tamás a herceg tüzes, vad condottiere-szemeire gondolt… Ha az leitta volna magát a Chigi borából…

Fiametta fölemelkedett. Kissé sápadt volt, az ajka körül egy kemény vonás jelent meg, amelyet Tamás még nem látott.

– A vasrácsot!

A legtöbb palotában, a Sciarrában is csapóráccsal lehet elzárni az emeletet. Fiametta a maga kezével indította meg a rugót és az erős rács nyikorogva ereszkedett a lépcső felső fokára.

Éppen akkor jött fel a meredek, könyök nélküli kőlépcsőn Francesco Maria egy fáklyavivő fiúval. Midőn az emeleti ajtóívben beleütközött a rácsba, dühösen elkáromkodta magát – pestilenza! Valóban részeg volt, ami olasz úrnál elég ritka eset.

Kikapta a fiú kezéből a fáklyát és bevilágított a vasrudak közé. Rögtön meglátta Fiamettát, csak két lépésnyire állott tőle. Tamást nem vette észre, ő az ajtófa mellé lapult.

– Hiszen itt vagy Fiametta! Hamar nyisd ki az átkozott rácsot!

– Mit keres itt, herceg? – kérdezte a leány ellenségesen.

– Mit keres az ember a mennyországban? Az üdvösséget! És mit keres a pokolban? A tüzet! Megesküdtem az összes olimpusi istenekre és mind a tízezer szent vértanura, hogy ma még megiszom egy kannát a Frascati-borodból!

A herceg a fecsegő részegek közül való volt… Fiametta ajka gúnyosan eltorzult.

– Hamisan esküdött, hercegem, és talán nem is először életében. Egy gyüszünyit sem fog itt inni! Ön különben is részeg már.

– Akasszanak föl minden férfiembert, aki veled vacsorázik és józan tud maradni! És akasszanak föl engem, Urbino örökös urát, ha egy tapodtat mozdulok innen, míg el nem énekelted nekem a kedvenc nótámat!

– Menjen haza a feleségéhez, Urbino örökös ura, majd ő énekel önnek, – szólt Fiametta kicsinylően.

– Pokolba minden feleséggel! Nyisd ki az ajtót, te szépek szépe, te pézsmaszagú tűzvirág, nyisd ki, te drága arany-sólyom, és én holnap ellopom neked a nagybátyám koronájának legszebbik kövét. Nyisd ki, te vadmacska, vagy fölhivom a legényeimet és összetöretem a ketrecedet. Hogy mersz velem ellenkezni? Ki vagy te – ki vagyok én? Ha feldulatom a házadat, ha kihányatom Chigi bútorait az ablakodon, ki mer velem ellenkezni? Ha meglát a bargello, hasra fekszik előttem minden poroszlójával. Én Urbino hercege vagyok, Róma első nemesembere, a pápa kedves rokona. Te pedig egy kurtizán vagy. Hát légy okos, kis pézsmaállatom!

Tamás, aki dermedten állott helyén, ámulva és iszonyodva nézte hol a herceget, hol Fiamettát.

Az ezüstruhás, hermelines nagyúr olyan volt, mint egy komédiás, aki mára lejátszotta a herceg szerepét és visszatért megint a csapszékbe.

De Fiametta is – soha még asszonyon ekkora változást! Elszánt és keserű volt, mint aki megszokta már, hogy őt bántsák és gonosz nyugalommal lesi a pillanatot, mikor szívenszúrhatja támadóját.

A nyakán kidomborodott egy kemény ín, a rózsás karmait görcsösen begörbítette…

Ő is, a herceg is igen sebesen beszéltek, hadarva, valami idegen tájszólással. Úgy néztek farkasszemet egymással, mintha szét akarnák egymást tépni és mégis nagyon összetartoztak, egymáshoz illettek, Tamás pedig egyformán távol volt mind a kettőtől.

Fiametta kimondta azt, amit Tamás az imént elgondolt: komédia-herceg!

– Én kurtizán vagyok és egész Róma a lábam előtt fekszik, de te nem vagy igazi herceg, csak afféle buffo-herceg, egy felkapaszkodott pápai nepota. Ki törődik most még veled? A pápa beteg öregember és a te hercegi kalapodat már rágja a moly. Ha holnap meghal egy vén pap, egy dénárt sem ér a hercegséged és az urbinoi szatócsok rőffel kergetnek ki a városukból.

Francesco Maria kirántotta a kardját és ráütött a rácsra, hogy szikrát hányt a vas.

– Vesszek meg, ha ezért ki nem átkoztatlak a szentegyházból! Hiszen jól tudom, hogy miért nem nyitsz ajtót, te vörös nőstényördög! Az új szeretőd van nálad! Az a magyar siheder, a kölyök-apát… Mert te is térdet hajtasz a fölkelő csillag előtt és hátat fordítasz a letűnő napnak… A nagybátyámnak láza van és a csőcselék már csak immel-ámmal emeli meg előttem mocskos sapkáját… Ilyenek vagytok ti rómaiak, mind ilyenek vagytok, férfiak, asszonyok!

Egészen ellágyult, úgy megsajnálta magát, közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. De aztán egyszerre valóságos dührohamot kapott.

– Hohó, vigyázzatok, még él a pápa és ma még én vagyok úr Rómában! Ha dühbe hoztok, holnap patakokban folyik a vér az utcán, téged pellengérhez köttetlek, az éretlen kedvesed bőréből pedig kardhüvelyt csinálok magamnak!

Fiametta megvárta, míg kitombolta magát, aztán közel lépett a rácshoz. És minden szava olyan volt, mint a késszúrás:

– A te haragodtól már senki sem fél! Legfölebb csak csúzos vén papok, akikre karddal támadsz, mikor vecsernyére mennek… De akire én megharagszom, azt nem a pápa, de maga Szent Péter sem tudná megvédeni a bosszúm ellen. Jól tudod, van Rómában legalább is tíz olyan férfi, aki egy szavamra kész vért ontani. Ma is kérdezte tőlem egy johannita-lovag, kit öljön meg a kedvemért? Egy szavamba kerül és holnaptól fogva tíz mérgezett tőr keresi a szügyedet. A sarkodban lesznek, mint a szárnyas kígyók, és hiába bújsz az Angyalvár legmélyebb pincéjébe, hiába lapulsz a szentatya csuhája mögé, ott is rád találnak. Egy szavamba kerül és reggel, virágbokréta helyett, a kitépett szívedet hozzák az ágyamhoz. És a tested a Tiberis halait hizlalja. És most hordd el magad, te buffo-herceg!

Csodálatos, a herceg valamit morgott – pestilenza! – aztán sarkon fordult és szófogadóan lebotorkált a lépcsőn. A Fiametta fenyegetése a csontjaiba nyilalt és egyszerre kijózanította az olaszt.

Öt perccel később a lovashad ördögi üvöltéssel elvágtatott az éjszakában.

Fiametta egy különös mozdulattal végigsimított az arcán, aztán Tamásra tekintett. A leány szeme zavaros volt, az ajka még vonaglott.

– Engem most már békén fog hagyni, de a dühe talán ellened fordul. Vigyázz magadra! Giacco nélkül ki ne menj az utcára.

– Giacco nélkül? Giacco majmot jelent…

– Nem, te boldog gyermek, Rómában páncélinget jelent.

Tamást rettenetes keserűség fojtogatta. Halálra szégyelte magát, hogy az imént némán végig kellett néznie a részeg nagyúr garázdálkodását.

– Holnap a képébe vágom a keztyűmet! – morogta.

Fiametta némi kicsinyléssel mérte végig.

– Honnan jösz te, hogy azt hiszed, egy herceg kiáll a kardod elé? Én ismerem Urbinot, bármit mondtam is róla az imént, ő mégis erős és bátor, akár a campagnai bika. De a te életed nem ér neki annyit, hogy föltegye rá a magáét. A te életed legfölebb öt-hat aranyat ér neki, amit valamelyik bravojának fog fizetni. Azért ne menj ki giacco nélkül!

– Jó éjszakát! – morogta Tamás kurtán és lefelé indult.

Mikor már a lépcső közepén volt, Fiametta utána szólt:

– Tamás úr, ne menjen most haza! Biztos vagyok benne, hogy a herceg emberei lesik önt az utcán.

És mivel Tamás nem válaszolt, halkabban folytatta:

– Lesz itt hely, ahol megvárhatja a reggelt. Két óra mulva úgyis virrad.

És mivel Tamás még mindig habozva állott a lépcsőn, türelmetlenül és némi gúnnyal tette hozzá:

– Vannak Rómában férfiak, akik nem kéretnék magukat ilyen nagyon.

Tamás visszanézett, kereste a leány arcán Fiametta vonásait, de nem találta. Az imént lepattogott róla a művészi máz, ennek a nőnek nem volt semmi köze az ő álmaihoz, ez csak egy nőstény volt.

És keserű gyönyörűséget talált a gondolatban, hogy egy gőgös gesztussal itthagyja a jószagú, enyhe fészket és inkább kimegy a sötét utcára, ahol késelő emberek feküsznek lesben.

Már lenn volt, midőn Fiametta nyílsebesen, mint a játszó macska, lesurrant a lépcsőn és elállotta útját.

Ott állott előtte fiatalon, forrón, karcsún. Egy virágzó fa. Egy virágzó fa, amely pazar tavaszi kedvében a szélbe akarja szórni ajándékait.

Valami különös, szelíd és meleg irónia játszadozott eszes arcán.

– Nem inna velem egy pohár Frascatit, apát úr?

– Nem kell.

– Ne énekeljek önnek egy altatódalt?

– Nem.

Valami a Tamás gyermekes szomorúságából átragadt Fiamettára.

– Fáj a szíve, édes barátom? – kérdezte halkan.

És illatos vörös fejét odatette az ifjú vállára. Tamás azonban hidegen elhárította magától és elsietett.

– Te bolond, te bolond! – kiáltotta magában dühösen és rémülten. De hiába kiáltotta, a barbár már megint lóháton járt és ilyenkor se látott, se hallott.

Fiametta pedig csodálkozva, megrettenve, hófehér arccal nézett utána.

Rajta ma két sértés esett. Az egyik férfi azzal sértette meg, hogy mindenáron nála akart maradni, a másik azzal, hogy nem akart maradni. De a kettő közül a második volt a véres, a lealázó, a megbocsáthatatlan sértés.

Tamás akkor már künn volt az utcán. Hideg gőggel a szemében és forró szomorúsággal a szívében ment hazafelé.

Ha valóban lestek rá Urbino legényei, azok ma nem léphettek munkába, mert véletlenül éppen a Confortatori testvéri egyesülete vonult végig a városon. Fekete zászló alatt egy sereg álarcosember, mindegyik égő fáklyával a kezében.

Az Angyalvár felé igyekeztek, hogy jámbor hivatásukhoz illően a vesztőhelyre kísérjenek egynéhány szegény bűnöst, akit hajnalba kerékbe fognak törni.

Tamás a fáklyásokkal tartott és így ép bőrrel hazakerült.

15.

Két napig ki sem mozdult a Reggioból, de minden gondolata, minden álma és vágya akkor is a Sciarrában lakott.

Harmadnapra egy nyájasan mosolygó vénasszony aranypecsétes, jószagú kis levelet hozott neki.

Még ki sem bontotta és már mindenben igazat adott a levélirónak, halálosan szégyelte a maga esetlenségét, csupa bocsánatkérés, megbánás és alázatosság volt.

– Mi ketten nem engedhetjük meg magunknak, drága barátom, hogy szeszélyesek és makacsok legyünk… És: gondoljon a fekete barátra és jusson eszébe, hogy nekünk kötelességeink vannak. Jöjjön hozzám ma délután és fontos és érdekes hireket fog hallani. És végül: ha valamivel megbántottam volna a büszkeségét, írja az én női tökéletlenségem rovására. Én töredelmesen bocsánatot kérek…

Akit délután a selyemfalú szobában talált, az megint a régi Fiametta volt: bájos, szelíd, meleg. Csak nem olyan vidám, mint azelőtt és valamivel alázatosabb. És beszéd közben egyszer sem nézett Tamás szemébe, – de alkalmasint neki is volt szégyelni valója.

Petruzzi kardinálisról volt szó.

– Az a fiatal fekete sienai, hiszen ismeri, ő is ott volt a Chigi-villában… Őt most meg lehetne nyerni a patriárka úrnak… És erről érdemes beszélnünk, mert Petruzzi, ha nem is lelke, de mindenesetre szája a fiatal hercegek pártjának… Ők azok, akik kiadták a jelszót, hogy csak olasz ember lehet pápa… Az ára azonban borsos: a Santa-Croce-palotára fáj a foga, amely most éppen eladó… Óriási épület, teli műkincsekkel, régiségekkel, királyi székhelynek is beillenék… Ezen az áron Petruzzi rászavazna magára a török szultánra is…

Tamás otthon szóbahozta Petruzzit és a patriárka rögtön kapott az ötleten. Igaz, ez meztelen simonia, még pedig _manus a manu_… De Bakócz pápa akart lenni és ha a szent arkangyalok megfizethetők lettek volna, tőlük sem sajnálta volna a pénzt.

Hogy honnan tudja Tamás ezt a dolgot? Az ifjú apát fülig elpirult; egy római ismerőse, egy hölgy, említette, hogy az ifjú kardinális úr mennyire szeretne a Santa-Croceban lakni…

A patriárka okos ember volt, nem kérdezett többet, de magában elmosolyodott. Ugy látszik, a fiú nem vesztegeti hiába az idejét… Nos, sok út visz Rómába és az sem a legjáratlanabb, amely női kamrákon keresztül vezet.

És másnap már óvatosan kinyujtotta tapogató csápjait főtisztelendő Petruzzi felé…

Tamás pedig megint mindennapos vendége lett a Sciarra-palotának.

Hétfőn, midőn odamenet egyedül végiggyalogolt a via lata egyik mellékutcáján, kemény ütést érzett a két lapockája közt.

Megfordult és egy zavartan vigyorgó suhanccal állott szemben, aki ketté tört késpengét tartott öklében. (Tamás akkor már megfogadta Fiametta tanácsát és giaccot viselt a ruhája alatt, ami nem éppen kényelmes divat, de hasznos.)

Mire kardjához kapott, a gyilkos kölyök már eliramodott a homályos sikátorban.

Azontul csak lóháton ment Fiamettához. De azért szerdán megint történt valami. Egy fegyverkovács ült a boltja előtt és ártatlan pofával egy archibusot tisztogatott; a fegyver véletlenül elsült, midőn Tamás éppen arra lovagolt és könnyen megsebezte a szürkéjét. A halálra ijedt mester sírva mentegette magát és hálát adott San Giorgionak, hogy a nemes úrnak nem esett baja.

Tamás nem szólt erről Fiamettának. Ki beszél ilyenekről asszonyoknak? Vico Hannibal azonban, midőn értesült a barátja kalandjáról, azt kérdezte tőle:

– Van Rómában valami nagyúri ellenséged?

– Miért kell éppen nagyúrnak lennie?

– A költséges rendezés arra vall.

Tamás úgy sejtette, talán az urbinoi herceg keze lehetne a játékban. A lovag ezen egy cseppet sem csodálkozott, de kissé elgondolkozott.

– Kedvesem, ha így folytatódik ez a hét, akkor szombatra már nagyon csendes magyar leszel.

– Mit tehetek?

– Van a védekezésnek két módja. Az egyik, hogy megelőzöd őhercegségét és megfizetsz valami elszánt fickót. Rendes körülmények közt ez volna a legokosabb, de az adott esetben mégsem merném ajánlani. Mert ha ügyetlen az embered és hurokra kerül, akkor rád fog vallani a kínpadon és ebből botrány lesz, amit elsősorban a patriárka úr ellen fognak fordítani. A herceg végre is a szentatya rokona.

– És a másik mód?

– Tíz-tizenkét lovasnál kisebb kísérettel ne menj az utcára. És ha valakinek a kezében véletlenül elsül a fegyver, azt föl kell aprítani, mielőtt még végigmondta a mentségét.

Tamás a második módszert választotta és délutánonkint a csatlósai megint kockát vetettek a Sciarra-palota lépcsőjén.

Fiametta, az akkori szokás szerint, borral kínálta vendégét.

– Ez nem Frascati, – mondta Tamás.

– Frascati már nincs, – válaszolt Fiametta, – nem is lesz többé a pincémben.

Egyszer megkérte az apátúr, hogy énekeljen. A leány meglepetten tekintett reá.

– Nem tudok; eltörött a chitarrám!…

Tudja Isten, a chitarrán esett kár fájt Tamásnak.

Egynap azt ujságolta Fiametta, hogy a szentatya beteg.

II. Juliust megint láz emésztette. Zordonul és hozzáférhetetlenül ült a Vatikánban. A hosszúra nőtt fehér szakállával, a szörnyen lesoványodott arcával, a kiugró orrával és a mélyen fekvő szemével olyan volt, mint a haldokló saskeselyű.

De a betegségénél is jobban emésztette, hogy a barbárok még mindig Itáliában vannak. A franciák Ravenna városát törik! A lázadó Sanseverino kardinális tüzeli őket, a hétszer átkozott skizmatikus.

Haj, ha lóra szállhatna Rovere, ha rájuk csaphatna! Vagy legalább csak annyi ereje volna, hogy gyaloghintóba üljön: megmutatná ő az éretlen Gaston de Foixnak, az istenített francia vezérnek, mi a háború!

De nem tudott mozdulni… És be kellett érnie azzal, hogy sereget küldött Ravenna alá és a sereggel ment a kövér kis Medici kardinális, mint pápai legátus.

Azután egyszerre olyan hír zuhant le Rómára, amelytől meginogtak a város kétezer éves alapjai.

Ravennánál csata volt, a pápai sereg megsemmisült, a várost kifosztották, – Medici Giovanni francia rabságba jutott… Az út Rómába nyitva áll az ellenség előtt!

A kardinálisok térdre borultak a szentatya előtt: békét, békét minden áron! A város szepegett és imádkozott… Mert ha a feldühödött franciák megrohanják Rómát, akkor kő kövön nem marad, akkor megismétlődik Babilónia pusztulása!

A Colonnák, az Orsiniek, a Savelliek és a többi nagyurak sietve leereszkedtek szabin és albán sziklafészkeikből és katonáikkal arcátlanul megszállották a római országútakat. Ők most a francia király szövetségesei voltak. Ők mindenki szövetségesei voltak, aki fegyverrel Róma ellen vonult.

Az okos Bakócz Tamás sietett a maga szakállára megegyezni a franciával. Futárt küldött Ferrarába, az ő Este Hippolit barátjához; és hamarosan megkapta a választ: ha be is vonul az ellenség Rómába, a reggioi palota a francia király oltalma alatt ál.

De a haldokló pápa egyszerre visszanyerte megint rettenetes életerejét. Talpra szökött, egy megvető legyintéssel elcsitította a sopánkodó Rómát, vaskarmokkal ragadta meg az állam kormányrúdját.

Békét a győzedelmes barbárral? Nem! Most kezdődik az igazi háború!

Követeket küldött mindenfelé, szövetségeseket keresett, új ligát alapított, zsoldosokat toborzott, kiátkozta ellenségeit és harcot és lázadást szított a franciák ellen.

És Mars isten megmutatta, hogy mégis Rovere Julius az ő igazi fia, akiben neki kedve telik.

Elkésetten híre jött, hogy a rettenetes Gaston de Foix elesett a csatában. A franciák, mint már annyiszor, Ravennánál mindenüket föltették egy kártyára és szörnyű árát adták a győzelmüknek.

A seregük javát ott temették el a város tövében, a maradék, mint a halálra sebzett sárkány, véresen, összetört tagokkal vánszorgott vissza az Alpesek felé.

De útjokat állták a pápa ujonnan toborzott landsknechtjei, akik éppen akkor ereszkedtek le svájci hegyeikből. A ravennai győzelemből gyászos vereség lett. Az egész észak zendülésben volt a barbárok ellen, a városokban gyilkolták a franciákat, Medici Giovanni pedig megszökött fogságából.

Róma visszakapta a jókedvét. Pasquino élcelődött: „Mi a francia betegség legjobb orvossága? – A svájci vas.“

Rovere szerencsecsillaga félelmetesebben ragyogott, mint valaha. Az Alpesektől Nápolyig ő az úr. Megint a szentatya Európa első katonai hatalmassága. De azután egyszerre, mintha a nagy erőkifejtés tüzében elhamvadt volna minden élete, ujra összeroppant, ágynak esett.

A pápa orvosa, aki természetesen Bakócztól is kapott zsoldot, valami fontos hireket küldhetett a reggioi palotába, mert ott hajnalig égtek a gyertyák és egyre jöttek-mentek az emberek.

16.

Bakócz nagyjában elkészült a maga tervével. A palotája fölépült, már csak a pápai keresztet kell rátűzni a torony gombjára.

Valaki azonban a munka legelején észrevétlenül egy kis kamrát vájt magának a ház alapjába. Csak akkorát, hogy beleférjen egy puskaporos hordó.

Ez a Valaki azután maga is nagybuzgón segédkezett a további építkezésnél.