Part 2

És milyen keveset valósított meg mindebből! Jóformán semmit. Az volt a baja, hogy már öreg ember volt, mikor pápává választották. A legjobb évei bújdosásban teltek, a Borgiák gyilkos gyülölete elől kellett szökdösnie.

Midőn a konkláve kihirdette Rovere Julián nevét, a rómaiak azt mondták: Mars ült Szent Péter székébe!

Igaz, hogy inkább katona volt, mint pap, korának legkeményebb katonája. Sisakkal a fején, karddal az öklében robogott végig Itálián, útjában szakadatlanul dörögtek a kulcsos címerrel ékes ágyuk, szakadatlanul szitált a véreső.

El kellett tipornia az apró zsarnokokat; le kellett igáznia a lázadó Bolognát; a veneziai signoriát, ezt az alattomos kalmár bandát, ki kellett füstölnie a Romagnából. És ilyen aprólékos bajai miatt nem jutott hozzá életének nagy feladataihoz.

Hiába csapdosta a hidrafejeket, azok csak kinőttek ujra. Hol győzött, hol őt kergették; tegnap diadallal vonult be az ellenséges városba, ma már őt ostromolták a feldühödött lázadók.

Tíz esztendő alatt még annyit sem tudott elérni, hogy kipusztítsa az idegeneket Itáliából. A franciák még itt voltak. Óh, hogy gyülölte ezeket az esetlen barbárokat, akik egyebet sem tudtak, mint zabálni és részegeskedni, akik kopjahegyére tüzték a szent képeket és meszet égettek az antik szobrok márványából. Ha rájuk gondolt, akkor szikrát hányt a vérrel erezett oroszlánszeme, akkor botjával a padlót döfködte: Ki a barbárokkal! Ki Itáliából!

A spanyolok a pápa hű szövetségesei voltak, de őket sem kedvelte. Sőt utálta a nevetséges hidalgókat, akik tegnap még a mórok kiéhezett cselédjei voltak és ma már, miután meghíztak Uj-India aranyán, úgy pöffeszkedtek, mintha süvegtolluk a fellegeket horzsolná.

Majd ha végzett az átkozott franciákkal, akkor a spanyolokra kerül a sor… Mit keresnek Nápolyban? Ki a barbárokkal!

De vajjon marad-e ideje? Hiszen már hetven esztendős! Hetven esztendős és még annyi sok dolga volna.

Szent Péter ősi szent bazilikáját, a hívők nagy keserűségére, lehordatta, hogy olyan grandiózus dómot építsen a helyére, aminőről eddig még álmodni sem mert a világ semmi építőmestere.

Egyelőre azonban csak meztelen árboc- és gerendaerdő meredezett égnek a Szent Péter-téren. Az öreg Bramante mester, aki a csuza miatt nem tud járni, gyaloghintóból ordítozik és hajszolja a munkások tízezreit. De a munka rettenetes lassusággal halad… Dolgozzanak éjjel is, fáklyafény mellett!

– A babiloni torony! Soha nem fog elkészülni! – gunyolódik Pasquino.

Pedig a pápa szeme már a kupolát keresi az üres égen, a kupolát, amely kolosszálisan és mégis könnyedén lebeg majd Róma fölött, mint egy új planéta.

A Vatikánban is bontanak és építenek. Itt olyan cézári palota készül, amely túltesz a Palatinus-hegy minden elkorhadt csodáján. De mikor, nagy Isten, mikor?

Síremléket is rendelt magának Julius, egy meghalt pogány istenhez, az Olimpus királyához méltó kriptát. Michelangelot bízta meg vele, de az most a Sixtina képeivel piszmog.

Ha építenie kellene, akkor fest, ha meg képet várnak tőle, akkor szobrot farag ez a Buonarroti. A romagnai városok erődítésével meg egyáltalában nem törődik… Pedig Róma városát is alapjából át kell még építeni, új utcákat törni, templomokat, kórházakat emelni, csatornákat ásni, a Tiberist szabályozni.

Az élet olyan rettenetesen rövid… Rovere Julius, az emberi testet öltött tűzoszlop, túl akarja élni a maga halálát. Az ő szörnyű tettereje örökké élni és uralkodni akar Róma fölött, gigantikus templomok, kolosszális paloták, halhatatlan, dicső alkotások alakjában.

Óh, mért nem végezhet mindent maga? Mért nem építhet, rombolhat, faraghat, festhet a maga kezével? Ezek a művészek, ezek az emberférgek semmire sem valók. Az egy Michelangelo érti meg úgy ahogyan az ő urát. De mért ülnek olyan sokat a terített asztalnál? Mit citeráznak? Mért alusznak? És az a Rafael mindig asszonyokkal van… Dolgozni, dolgozni! Az élet olyan rövid.

És mialatt kartonok, tervrajzok és költségvetések halmazában turkál, megint háborús hírek érkeznek az Alpesekből. A franciák… Oh, az átkozott barbárok!

A pápa botjával a padlóra üt. Ki velük Itáliából!

De most ime nagy egyházi parádéval hoznak eléje egy barbárt: Strigonio kardinálist, a sokat emlegetett magyar patriarkát…

6.

II. Julius egyedül fogadta vendégét. Sötét kárpitos, boltíves szobában, alacsony trónszéken ült. Bakócz Tamás letérdepelt előtte, megcsókolta a papucsát, majd a kezét, a pápa azután magához ölelte, megcsókolta arcát és leültette egy zsöllére.

Kiváncsian és hidegen figyelték egymást és mivel mindkettőnek olyan szeme volt, amely keresztüllát a kőfalon is, mindazt, amit hallomás után már tudtak egymásról, hamarosan ki tudták egészíteni teljes képpé.

A trónon ülő a született uralkodó. Nem pap, hanem katona-király. A férfiak férfia: erős, bátor, büszke, hajthatatlan, mint valami nemes ragadozó. A szíve izzó acél. A lelke a sasé: repülni tud. Szédítő magasságokban kereng, onnan felülről kicsinek lát minden földi dolgot és kevésre becsüli az embereket. Ilyen tetterő csak minden ezer esztendőben születik. Az erő fölöslege átárad másokra és megnöveszti a környezetét is, a papjait, a művészeit, a katonáit, egész hadseregét. Ő azonban csak a maga erejében bízik, de abban föltétlenül. Mindenre mer vállalkozni és ha nem ő volna Isten földi helytartója, talán megostromolná az egeket is. De már kezd öregedni, láz emészti; a gyöngesége nem ijeszti meg, csak felháborítja.

A másik a vadkanember. Földet turó ősök származéka. Ennek nincs szárnya, egész életében gyalog járt. De erős, irgalmatlanul józan, ravasz. Bár senkitől sem fél, mégsem harcias, de maga a hideg és rettenthetetlen szívósság. Hirrel, dicsőséggel nem sokat törődik, de ha megszimatol valami prédát, utána veti magát és a hallatlan csökönyösségével végül is legyalogolja. Nincs az a bozót, amin keresztül nem törtetne, nincs az a mocsár, amelyen át nem gázolna. Most a pápai tiara után vetette magát…

Amit parasztfiú elérhet Magyarországon, azt mind elérte, primás, patriárka, az ország kancellárja lett, mérhetetlen gazdagság ura. A király vakon engedelmeskedik neki, a mágnások földig hajolnak előtte.

És miután már mindennel betelt és jóllakott, a tekintete ráesett arra a gigantikus romboló erőre, amely évtizedek óta lassan hömpölyög Magyarország felé, halálos következetességgel, egy vándorló hegylánc, útjában minden életet összemorzsolva.

Annyit beszéltek a török veszedelemről, hogy már meg is szokták, talán komolyan sem vették, de Bakócz most egyszerre megértette benne egy természeti törvény irgalmatlan logikáját. De minek dolgozott, minek harcolt és élt, ha maholnap mindent elnyel a pogány éjszaka?

Most egyszerre a maga és családja hatalmával együtt félteni kezdte a hazáját. És szívébe nyilalt a forró szánalom és az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme.

Miután egy életen át a féktelen önzésével maga is segített a nemzetet az örvény felé vonszolni, most az élete árán is megmentette volna a bukástól. Ez őszinte érzés volt. És elhatározta, hogy megnyitja a haldokló Magyarország előtt az Élet Kapuját. És Rómába jött, hogy megszerezze a kulcsokat.

A szentatya jól tudta, mit keres az örök városban Bakócz. Ez nem azért jött, hogy a scala sanctán csuszkáljon.

Szerette volna kitudni, mely uralkodók támogatására számít a patriárka. De volt benne annyi olasz ravaszság, hogy csak nagy általánosságban kezdett beszélni az európai királyokról és az ellentétekről, melyek őket egymástól és a Vatikántól elválasztják, hogy így pártvallásra szorítsa a kardinálist.

Kitünt azonban, hogy Bakócz Tamás valamennyi uralkodó pártján áll. Ékes szavakkal magasztalta az ugráló eszű Maximiliánt, fiui alázattal ajánlotta a szentatya szeretetébe a perfid veneziai signoriát, majd a megindulástól könnyes szemmel könyörgött neki, hogy béküljön meg a francia rablókkal. Amit mondott, az a béke és a szeretet himnusza volt.

És hogy kétkulacsosnak ne lássék, mindjárt hozzátette:

– Mi szegény magyarok a pogányság siralomházában ülünk, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy perbe szálljunk keresztény testvéreinkkel, akiktől szabadulásunkat kell remélnünk.

Szóval: valamennyi uralkodó segítségére számít!

A fogadás véget ért, a pápa megáldotta a távozót.

– Milyen ép a hetven esztendejével, milyen fiatal még! – gondolta fájdalmas irigységgel.

– Nem fog már sokáig élni, – gondolta Bakócz, miközben térdet hajtott Rovere Julius előtt.

A szentatya fölkelt trónjáról és csúzos lábával végigbandukolt a szobán, miközben botjával ingerülten döfködte a padlót.

Mi lesz, ha a magyar csakugyan beleül Szent Péter székébe? Erőskezű pápa lesz, az kétségtelen. De mire fogja fordítani erejét?

Arról szó sem lehet, hogy Bakócz folytassa azt, amit elődje megkezdett. Szent Péter temploma? A Vatikán? Romba dőlnek, mielőtt még fölépülnének, Julius pápa hebehurgyaságának tragikomikus emlékei maradnak, Pasquino gúnyiratainak örökös témái.

Mert bizony Bakócz Tamás nem fogja a kereszténység összeharácsolt pénzét római palotákra és márványkutakra költeni, hanem török háborúkra.

Ő meg fogja csinálni a nagy ligát a pogány ellen és hogy szövetségeseket nyerjen, oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat állitsanak.

Szóval: Bakócz Itáliának, az ő szegény, nyomorult, szép és szent Itáliájának drága husával fogja etetni a vadászkutyáit.

És az egyház bibora, a nagy javadalmak barbár nepotákra fognak szállani, a romagnai városokat magyar pereputty fogja szipolyozni, Itália aranyköntösét cafatokra fogják tépni, hogy idegen népek takarják velük a meztelenségüket, Róma pedig, a szent Róma, amely csak úgy tud virágozni, ha az egész világ aranyával locsolják, le fog soványodni, el fog hervadni, el fog zülleni barbár urak kezén.

Mert mi Bakócz Tamásnak Róma? Ami Rovere Juliusnak Magyarország!

Midőn már itt tartott, a forró vére a fejébe szökött és haragosan mormogta: Ki a barbárokkal!

7.

Miközben a patriárka a szentatyánál tisztelgett, azalatt a kiséretéhez tartozó magyar urak a Vatikán előszobáiban és folyosóin, a csatlósok és szolgák pedig Szent Péter terén várakoztak.

Az urak közt volt ifju Vértesi Tamás is, Bakócz keresztfia, aki a bevonulás alkalmával bemutatott lovas tudományával rászolgált a rómaiak elismerésére.

A cimzetes apátúr csak olyankor viselt papi köntöst, ha keresztapja külön ráparancsolt és ezúttal lilaarannyal himzett fekete ruhában jelent meg, amelynek azonban csak a szine volt egyházi, a szabása nagyon is világi volt. Az oldalán derék pallost viselt, de azért nem annyira vitéz, mint inkább apród benyomását tette.

Márton kalocsai kanonok társaságában sétált fel-alá a széles folyosón. A tisztelendő úr az egyházi és világi tudományokban egyaránt jeleskedő férfiu volt, annak idején ő készítette elő Tamás úrfit a ferrarai főiskolára.

E pillanatban így szólt növendékéhez:

– Nagyon örvendek, hogy végre eljutottam e híres városba, hol nemcsak nagy lelki hasznot, hanem sok művészeti gyönyörűséget is reméllek. A szépművészetek közül én a pikturát kedvelem kiváltképpen. Önhittség nélkül merem mondani, hogy értek is hozzá és a mi dicsőséges Mátyás királyunk gyakran hallgatta meg jótanácsomat. Én hoztam Magyarországba udinei Andreát, aki jeles mester volt, mert nagy kék szemekkel és rózsás orcával ábrázolta a szenteket, a rangjukhoz illő szép virágos selyem és bársony ruhát festvén nekik. És amit leginkább becsültem benne: a csillagokat és holdat mindig igazi arannyal csinálta. A képírók általánosságban ügyes emberek, de hiányzik belőlük a tudományos elmélyedés, azért szükséges, hogy tekintélyes és kegyes férfiak utasításai szerint dolgozzanak, mert ha magukra hagyják őket, akkor elbizakodnak és istentelen zagyvaságokat festenek.

A tisztelendő úr mindezt ékes latin nyelven adta elő. Ekkor egy pupos kis olasz, aki éppen elhaladt mellettük a folyosón, hirtelen megállott és mélyen meghajolva kiáltotta:

– Mily öröm és büszkeség nekem, ha hallom, hogy előkelő külföldi főurak megbecsülik az itáliai művészet alkotásait. Ez kötelességemmé teszi, hogy felajánljam nagyságtoknak szolgálataimat. Ez annál is inkább kötelességem, mert attól kellene tartanom, hogy máskülönben holmi tudatlan és haszonleső cicerone élne vissza nagyságtok nagylelkűségével. Az én nevem Cechino, közbecsülésben álló, bár mostoha sorsú római családból származom. A Vatikánban kitünő összeköttetéseim vannak és maga a szentatya is elismeréssel szokott rólam nyilatkozni.

– Én kalocsai kanonok vagyok és Kalocsa igen híres város, – mondta nem minden önérzet nélkül a tisztelendő. – Ez a nemes úrfi pedig a főtisztelendő patriárka keresztfia, maga is már cimzetes apátúr.

A pupos ember újra meghajolt, ezuttal majdnem földig.

– Ha a folyosó végére fáradnak velem nagyságtok, akkor mindjárt bemutatom a híres Laokoon-szobrot, amelyet hat esztendővel ezelőtt ástak ki az Esquilinen és amelyért ezerhatszáz scudit fizetett a szentatya.

A márványkép valóban ott állott a keresztfolyosón. Cechino megmagyarázta a jelentőségét:

– Ez a Laokoon ördög, aki a paradicsomba küldte az első kígyót és aki most a két sátáni fiával együtt elveszi gonoszságának méltó büntetését.

A kanonok azonban olvasta Homért és erélyesen ellent mondott Cechinonak, körülményesen felvilágosítván őt a szobor igazi jelentőségéről, mire azonban a pupos ember szárazon csak ennyit mondott:

– Ismerem ezt az elméletet is, de a tudósok még nem döntötték el, hogy mi az igazság.

A tisztelendő úr a vatikáni kápolna készülő falifestményei iránt érdeklődött és Cechino a folyosó végében egy ajtóra mutatott, amely nyers deszkákból volt összetákolva.

– Ott van a kápolna, de nem lehet bemenni, mindig zárva tartják.

A kanonok úr azonban mégis megnyomta a kilincset és az ajtó megnyilt. Ekkor mind a hárman beléptek. A templom teli volt faállványokkal, a padlón pedig festékes foltok éktelenkedtek. Egy darabot azonban mégis láttak az Itélet napjá-ból.

– Jaj, – kiáltotta elszörnyülködve a kanonok, – ez a festő ugyan becsapta a mi szentatyánkat! Miféle vad összevisszaság ez? És mennyi szemérmetlen meztelenség! És ki legyen az ott fenn a magasban? Talán csak nem a mi dicsőséges Jézus Krisztus urunk? Isten bocsáss, hiszen ennek csupasz arca van és akkora mellkasa, mint egy székálló legénynek… Hát nem tudja az a boldogtalan piktor, hogy a Megváltónak szőke szakálla volt, a feje fölött arany glóriatányér fénylett, a teste pedig olyan karcsú volt, mint a liliomszál? Ezt az istenkáromló képet le kell kapartatni a falról!

E pillanatban megszólalt egy szörnyű hang a faállványok legtetején.

– Miféle vadembereket csődített megint ide az a pupos majom? Hordjátok el magatokat! Halljátok?

A láthatatlan ember olaszul beszélt, a tisztelendő úr nem értette meg, de Cechino azonnal kirohant az ajtón, Tamás úrfi pedig, aki Ferrarában jól megtanult olaszul, elnevette magát.

De aztán elment a kedve a nevetéstől, mert egy rocska meszes víz zuhogott le a magasból. Sietve menekültek; a pupos ember az ajtó előtt várta őket.

– Ki az a goromba ember? – kérdezte a felháborodástól lángoló kanonok.

– Michelangelonak hívják, – mondta Cechino.

– Majd följelentem a major domusnak, az megtanítja, hogyan kell nemes emberek előtt viselkednie!

– Azt ne tegye nagyságod, mert a szentatya ezt a festőt többre becsüli akármelyik kardinálisánál.

A kanonok nem válaszolt, csak nagyon csodálkozott és rosszalóan csóválta fejét.

Cechino pedig, hogy másra terelje a szót, felajánlotta, hogy megmutatja őnagyságuknak a Colosseot, amely arról nevezetes, hogy több ablaka van, mint a világ bármely épületének. A Colosseot tudvalevően a kegyetlen Nero császár építtette, hogy fenevadakkal tépesse szét a szent vértanukat.

De ekkor a kanonok egy kedves régi ismerőse sietett feléjük kitárt karokkal. Cardulo Bernát prelátus volt, aki egy délceg külsejü ifjú lovag kíséretében jött a folyosón.

Miután az urak köszöntötték egymást, a prelátus így szólt a pupos emberhez:

– Cechino barátom, ezeket az urakat át fogod nekem engedni, majd én leszek a ciceronéjuk. És hogy meg ne rövidülj, fogd ezt!

Azzal némi pénzt nyomott a tenyerébe és a pupos ember fanyar alázatossággal elsompolygott.

A kanonok úgy megörült Cardulonak, ahogyan csak idegenben járó magyar ember tud megörülni a jó ismerősének.

– Ezt nevezem aztán szerencsés véletlennek!

– Nem véletlen, – válaszolt a prelátus, – tudtam, hogy itt vagy a patriárka urral és már egy órája hogy tűvé teszem utánatok a Vatikánt. Ha látni akarod Róma nevezetességeit, szolgálatodra állok. Ez a nemes fiatal barátom pedig, Vico Hannibal úr, boldog lesz, ha Tamás úr elfogadja az ő társaságát. Mi öregek majd sorra látogatjuk Róma hét legszentebb főtemplomát, a fiatalok pedig, ha eleget tettek keresztény kötelességeiknek, tisztes világi szórakozások után fognak járni.

Hannibal úr lendületes mozdulattal megemelte tollas süvegét. Igen előkelő volt a piros bársonyruhájában. Arannyal hímzett pantallérján hosszú kardot és remek mívű tőrt viselt.

Tamásnak megtetszett az ifjú ember. Kezet nyújtott neki és azt mondta:

– Legyünk jóbarátok!

8.

Hannibal úr a Capriuolo-ba vitte uj barátját tizenegy órai ebédre; a vendéglő, hol provencei és angol nemes zarándokok társaságában ebédeltek, híres volt az örök városban a bőjti pástétomairól és a sziciliai borairól.

Ebéd után a jóbarátok a csatlósaikkal hazaküldték hátaslovaikat és gyalogszerrel nekiindultak a zegzugos utcáknak, hogy megnézzék a farsangi álarcosokat, akik a kormányzó kardinális úr engedelmével ma már mutatkozni kezdtek Róma utcáin.

Az Angyalvár hídján fényes lovascsapat jött szembe velük, a csapat élén ifjú ember haladt, aki szép és pompás volt, mint egy arkangyal. A neve is arkangyalé volt:

– Urbinoi Rafael, a híres festő, – magyarázta Hannibal. – A szentatyához megyen a Vatikánba és akik körülötte vannak, azok tanítványai és barátai.

Tamás igen elcsodálkozott, hogy némely mesterembernek itt szinte olyan becsülete van, mint otthon nálunk a megyés püspöknek.

Egy nagy tér sarkán jókora embercsődület volt.

– Itt van Pasquino! – szólt vidáman Hannibal.

Pasquino a fejnélküli, csonka kőszobor, amely a felelősséget viseli mindazokért a szatirákért és epigrammokért, amelyekkel ismeretlen kezek körül szokták ragasztani. Ezuttal is fehér volt körülötte a fal a sok írott cédulától.

Valaki hangosan olvasta a költeményeket és a hallgatók tapssal vagy pisszegéssel mondtak ítéletet.

Volt az epigrammok közt olyan is, amely Bakócz Tamásról szólt. Melyik a világ legerősebb vára? – kérdezte a költő. – A Vatikán. Mert Macedoniai Fülöp ugyan arra vállalkozott, hogy egyetlen arannyal megrakott szamárral elfoglalja a legerősebb várat, de Strigonionak mégis negyven arannyal megrakott öszvérre van szüksége, hogy elfoglalja a Vatikánt.

Julius pápának is kijutott a gúnyolódásból. A szentatya azonban sohasem gondolt arra, hogy ráüssön Pasquino szájára. Sas nem vadászik szunyogra.

A jóbarátok tovább sétáltak és most már tarka álarcos menetekkel találkoztak, amelyek muzsikaszóval és rikoltozva vonultak végig a városon.

Mitológiai istenségek voltak és asszonyoknak öltözött férfiak, de ördögök is akadtak közöttük és másféle torz pofák, amelyek nagyobbrészt a hét főbűnöket ábrázolták. Az istenfélő rómaiak ezeket gúnyos hurrogással és szitkokkal fogadták.

A nagy tolongásban Hannibal egyszerre csak elpárolgott a barátja mellől. Tamás körülnézett, hogy megkeresse a lovagot és ekkor hirtelen egy félelmetes külsejű álarcossal nézett farkasszemet.

Hórihorgas, a hosszúra nőtt ifjú apátnál jó fejjel magasabb fekete alak volt. A testén bőredőjű szőrkámzsát viselt, a fején hegyes csuklyát, amely arcát is eltakarta. A csuklya kerek szemnyilásából komor tűzben forgó, rettenetes szempár villogott Tamás felé.

A fekete barát keresztbefont karokkal állott előtte. Tamás tudta, hogy ez csak farsangi tréfa lehet, de azért mégis valami babonás borzongást érzett.

– Ki vagy? – kérdezte meghökkenve.

– Szolga, – válaszolt mélyen zengő orgonahangon a barát. – A csillagok szolgája vagyok, Vértesi Tamás.

– Hát ismersz engem?

– Már akkor is ismertelek, mikor még bölcsődben sírtál az erdődi udvarházban. Akkor is melletted voltam, mikor király apródja voltál Budavárában. És akkor is, mikor deák voltál Ferrarában.

Tamás olyasmit érzett, mintha a süvege alatt felborzolódnék a haja.

– Én sohasem láttalak még, – hebegte zavartan.

– Látható alakban ma jelenek meg előtted először, Vértesi Tamás, mert ma van a csillagok fordulásának napja.

– És mit akarsz tőlem?

– Kezedbe teszem a jövődet. A tiédet, a nemzetségedét, egész népedét.

Tamásnak nem volt kedve nevetni, bár mégis azt mondta:

– Gúnyolódol, barát?

– Elvégzem a parancsot. Ha megérted, akkor győzni fogsz. Ha nem érted, akkor az alomba esel.

– És mi a parancs?

– Lásd magad!

A fekete barát kerek kis tükröt tartott Tamás szeme elé. Tamás a saját kisebbített arcát látta benne. A barát most a kámzsája ujjával megtörülte a tükröt és ekkor színes kép jelent meg az üveg alatt.

Az ifjú apát szívén édes rémület nyilalt át: a Bakócz-család címerét látta a tükörben, a címert azonban sisak helyett a pápai szent tiara koronázta. Kicsit homályos volt, mintha nem is aranyból, hanem ködpárából volna, de mégis tiara volt. Egy angyal tartotta két kezével a pajzs fölé…

Nos, az eredeti erdődi Bakócz-címernek is angyal a paizstartója, de ez itt egészen más, egészen különös angyal. Szárnya nincs, a haja pedig rozsdavörös – ki látott még ilyen angyalt? – a köntöse halványzöld és arannyal ékes, a kezén, amely a tiarát fogja, zöld keztyűt visel. Ki látott még keztyűs angyalt?

Az egész tükörkép alig volt nagyobb egy arany scudonál, de Tamás mohó tekintete mégis fölfalta minden aprólékos részletét, mint egy finoman kidolgozott miniatür rajzát.

A fekete ember a köntöse ujjával ujra végigsimított a tükrön, a kép eltünt és Tamás megint csak a maga dult ábrázatát látta.

Meg akarta ragadni a barát kámzsáját, de a puszta levegőbe markolt, a fekete ember már akkor eltünt a vidáman cincogó sokaságban és Tamás nem is bukkant rá többet, bármennyit kereste is.

Hanniballal sem tudott többet találkozni aznap. Végül is hazament a reggiói palotába. Ott megmondták neki, hogy a keresztapja már kérdezett utána.

A patriárka maga szokta intézni legtitkosabb ügyeit és ilyenkor a keresztfiát használta szekretariusnak. Az este is gyertyafény mellett leveleket és jegyzeteket mondott neki tollba.

Az urfinak máskülönben alig volt titka a keresztapja előtt, de a fekete barátról nem mert neki szólani. Az ilyen kisérteties jelenésről hallgatni kell, különben nagy szerencsétlenség érheti az embert.

Mert bizonyos, hogy vannak a csillagok alatt titokzatos hatalmak, amelyek olykor beleártják magukat az emberek dolgába.

De hogyan értse a csillagok üzenetét? – És miközben ezen töprenkedett, félelem fogta el, hogy puszta tudatlanságból megronthatná nemzetségének szerencséjét.

Jó sokáig nem tudott elaludni az éjjel, bár a rendes esti imádságát ezuttal megtoldotta néhány páterrel.

A zöldkeztyüs angyalra gondolt és ugy rémlett neki, hogy már látta valahol a bájos rőthaju fejét. Ez neki régi, édes ismerőse volt… Talán gyermekkori álmaiból? Vagy talán a szentkönyvekben látta, amelyeknek hímes iniciáléit oly szivesen nézegette az esztergomi könyvesházban?

9.

Vico Hannibal reggel beállitott a palotába. Mentegette magát, hogy tegnap elszakadt a barátja mellől, maga sem tudta, hogyan történhetett.

Boldogasszony napja lévén, a lovag indítványára elmentek a dominikánusok Mária-templomába, amely a pogány Minerva-templom helyén épült.

A fiatal urak azonban lekéstek a nagymiséről és mire a térre értek, a hivők már kiözönlöttek.

Sok szépen öltözött, főrangu hölgy volt ott, de akadtak lenge erkölcsü némberek is, akik arannyal és ezüsttel kivarrt fiuruhában merészkedtek a templomba. Tollas süveget is viseltek a fürtös fejükön és bársonytokos vékony kardot az oldalukon és bár a jámbor dömés atyák az ilyen hóbortos divatot az ördög libériájának nevezték, sokan a nők közül tetemes lelki kárukra mégis mutogatni akarták a formás lábszárukat.

A templomtér teli volt cifrán öltözött apródokkal és csatlósokkal, akik a hátaslovakat és öszvéreket őrizték, mert abban az időben valamire való asszony szégyelte volna magát, ha féltucat cseléd nélkül mutatkozik az utcán.

Tamás arca egyszerre elhalványodott, a lélegzete is elakadt: a templom lépcsőjén váratlanul szembe jött vele ő, akinek képével teli volt az esze és a szíve: a címeres angyal!

Ez őrültség, ez álomba való – de mégis igaz! Kecsesen meghajtott fejjel, szerényen mosolyogva jön le a lépcsőn… A haja rozsdavörös, a ruhája halványzöld és arannyal himzett, a kezén pedig, mellyel a tükörben a szent tiarát fogta, a kezén most is zöld selyemkeztyüt visel.

És most már azt is tudta, miért olyan ismerős neki az angyal arca: hiszen ez ő, a százszorszép, akit a bevonuláskor a korzó loggiája alatt látott, miközben a rakoncátlan táltosával vesződött.

Hannibal nem vett tudomást a barátja nagy felindulásáról, hanem egyenesen a zöldkeztyüs hölgy elé lépett és mély meghajlással mondta:

– Madonna Fiametta, engedje meg, hogy én és nemes magyar barátom, Tamás apátur, meghódoljunk az ön szépsége előtt és felajánljuk szolgálatainkat.

A hölgy szintén meghajolt és bájos szerénységgel válaszolt:

– Nagyon fogom ezentul szeretni az én szegényes szépségemet, ha elég ereje volt, hogy felém vonzza ilyen kitünő nemesemberek figyelmét.

Már hozták a hattyufehér hátasát és az öszvéreket a kisérő asszonyok és apródok számára.

Egész csapat nemes úr állott körülötte, mindegyik szerette volna Fiamettát kengyelbe emelni.

A hölgy azonban Tamás felé fordult, aki még egyre némán és mereven nézte.

– Nem ismerem a te nagyságod országának szokásait, – mondta latin nyelven. – De Rómában a megbecsülés és a bizalom jele, ha egy férfit arra kérünk, hogy szánja meg asszonyi ügyetlenségünket.

Az apátúr mégsem járta hiába a ferrarai főiskolát. Lehajolt és összekulcsolt két tenyerét odakínálta Fiametta lábának. A leány azonban előbb kis keszkenőt terített Tamás tenyerébe, csak aztán tette belé gyönggyel kivarrt, keskeny bársonytopánját. És az ő segítségével könnyedén nyeregbe szállott.

Midőn megindította lovát a Pantheon irányában, még egyszer visszamosolygott Tamásra, mintha régi jóbarátok volnának.

Olyan valószinütlen szép volt magas fehér lován, mint egy álomkép. Tamásnak ugy tetszett, mintha a levegő megtelnék körülötte fényességgel és mintha valahol ezüst trombiták szólnának.

És valami édes, forró illatot is érzett. Talán kivirágoztak a kövek? Nem, ez már nem volt képzelődés, az illat a kis selyem kendőből áradt, amelyet még mindig a kezében tartott. Ezüst csipkés zöld keszkenő volt.

– A kendőt vissza kell adnod, még ma el kell neki vinned, – vélekedett Hannibál – nehogy afféle dicsekvő gézenguznak tartson, aki könnyü szerrel akar szerelmi záloghoz jutni.

Később azt mondta a lovag:

– Elpirult, mikor megérintetted a lábát, észrevetted?

A magyar ezuttal sem válaszolt, de maga is elpirult. Hannibal pedig nevetve mondta:

– Fiametta pirulásáért most száz ember irigyel Rómában és van köztük tiz, aki szívesen beléd merítené a tőrét.

Tamás még egyre érezte tenyerében a könnyü láb nyomását. Ez az érzés nagyon édes volt és lassankint tovább szivárgott a karjában, fel egészen a szivéig.

10.

Ebéd után elvitte Fiamettának a keszkenőjét.