Part 3

Az apátúr nagy dísszel, egy tucat lovassal vonult a Sciarra-palota elé. Hannibal nem kisérhette el ezuttal, őt valami szerelmi légyotton várták. (Olyan titkolódzva és annyi önérzettel jelentette ezt, mintha legalább is hercegnő volna a kedvese, pedig trasteverei csaplárosné volt.)

Tudta Fiametta, hogy Tamás el fog jönni? A lépcső alján várta, díszbe öltözött szolgái sorfala közt. Mint egy nagyurat. De hiszen Tamás az is volt, nagyúr, még pedig a javából: a pápajelölt legkedvesebbik atyjafia, a Vatikán jövendő hercege.

Karcsu oszlopos márványpitvaron keresztül kis szobába vonultak, amelynél ékesebbet Tamás még a budai kastélyban sem látott.

A falakat aranyszövésü kárpitok boritották, a padlót ázsiai selyemszőnyegek. Egy buján faragott szekrény polcai teli voltak a római ötvösmüvészet kincseivel, a szekrény tetején zománcos nagy páva pöffeszkedett. A kis asztalon, amelyhez telepedtek, néhány könyv és egy háromhúros teknősbéka-chitarra feküdt.

Fiametta mosolyogva vette át Tamás kezéből a keszkenőjét.

Meghatóan bájos profilját szelid aranyfénnyel remegte körül a festett ablak.

– Ez a szerény kendő lesz ezentul kelengyém legértékesebb kincse, mert neki köszönhetem, hogy nagyságod megtisztelte házamat.

Az apáturnak erre olyasmit illett volna válaszolnia, hogy a keszkenő, melyet Fiametta keze érintett, fölér Vénus aranyövével – de egyelőre még annyira elfogult volt, hogy nem jött szó a nyelvére. Óh, milyen irigylésre méltó volt az ő Hannibal barátja, aki ugy beszélt az olimpusi istenekről, mintha egy utcában laknék velük!

A ház urnője tudni óhajtotta, hogy milyen benyomást tettek vendégére Róma régiségei és maga olyan avatottsággal beszélt a klasszikus építőművészetről, mint valamelyik bolognai doktor.

A társalgás eddig latin nyelven folyt, midőn azonban Fiametta egy odavetett megjegyzésből megértette, hogy vendége megtanulta Ferrarában a lingua volgara-t is, rögtön olaszul kezdett beszélni.

És ekkor az egész nő megváltozott. A klasszikus nyelv komoly szépségével együtt levetette modorának pompázó ünnepiességét is, egyszerre nagyon bizalmas, jókedvü és kecses lett.

A cselédek Frascati-bort hoztak arany kannában. Fiametta keveset ivott, később az albanoi hegyi parasztok dalaira terelte a szót, majd kezébe vette chitarráját és halk, édes hangon énekelni kezdett:

Fiore dell Uva! E s’angela tu sei, fammo la prova, In paradiso andiamo tutte e due…

Tamás szomjas füllel hallgatta és telhetetlen szemmel nézte… De azután megkorholta önmagát. Mi ez? Ők itt pillangókat kergetnek, pedig a fekete barát gigantikusan áll az élet kapujában.

Fiamettának is ilyesmi járhatott eszében, mert elhallgatott, az arca pedig elborult. És egyszerre Tamás karjára tette kezét, az arca most már fehér lett az izgalomtól.

– Én ma szándékosan az ön kezében felejtettem a kendőmet, mert azt reméltem, el fogja nekem hozni. Dél óta folyton várom, mert fontos beszédem van önnel. És lássa, milyen tökéletlen teremtés a nő: egy óra óta együgyüségeket fecsegek és nem merem elmondani azt, amivel teli van a szívem…

Most ki fog pattanni a nagy titok!

Fiametta tovább beszélt, halk hangon, lehunyt szeme elé tartva összekulcsolt két kezét, mintha a gyóntatójának beszélne.

– Velem valami félelmetes és érthetetlen dolog történt, amit, ha valaki, csak ön magyarázhatna meg. Az éjjel álomlátásom volt. Azt álmodtam, templomban vagyok. Zöld ruha volt rajtam és zöld keztyű, ahogyan ön ma a Maria sopra Minerva előtt látott. Egy óriás, fekete barát állott mellettem és kinyujtott kezével egy címerpajzsra mutatott, amely a levegőben lebegett. Álmomban jól megnéztem a címer rajzát: piros kerékből kinövő szarvast ábrázol. Ugyanezt a jelvényt láttam az ön szolgáinak mellén is…

– A patriárka címere! – mondta Tamás, akin már akkor is nagy izgalom vett erőt, midőn Fiametta a fekete barátot említette.

– Hallgassa tovább! A fekete ember, akinek arcát nem láthattam, később a templom oltárára mutatott. Az oltár selyemvánkosán a pápai tiara feküdt. Megértettem, hogy nekem a tiarát rá kell helyeznem a címerre. Engedelmeskedtem a parancsnak és midőn a korona a pajzsot érintette, egyszerre megzendült fölöttem az ég és ezer hangu, himnikus éneket hallottam. Erre fölébredtem. Azóta zavart vagyok és szomoru sejtelmek gyötörnek. Félek, az álmom szerencsétlenséget jelent. Mert mi közöm lehet nekem, szegény bűnős nőnek, a pápai hatalom szent jelvényeihez? Ugy gondoltam, mivel az ön bátyjának címerét láttam álmomban, ön talán valami utbaigazitást adhatna nekem.

Fiametta Tamás felé fordult és könyörögve nézett a szemébe.

Most már világos: egy titokzatos erő, amelynek mibenlétét ember meg nem értheti, legfölebb, ha sejtheti, velük kettőjükkel akarja elvégeztetni a nagy munkát!

Ez a gondolat boldog rémülettel töltötte el Tamást és megoldotta a nyelvét. Elmondta Fiamettának tegnapi kalandját a fekete baráttal és a varázstükörrel.

Ah igen, vannak rettenetes emberi energiák, a melyek tulélik a testi halált és olykor előbukkannak titokzatos rejtekhelyükről, hogy szolgálatukba kényszeritsék az élőket.

Ilyen volt az a Kapisztrán János nevü kapucinus is, akit a magyarok szentként tisztelnek. Meghalt hatvan esztendővel ezelőtt, de a szörnyü törökgyülölete ma is él még és szikrát hány, valahányszor pogány közeledik a magyar határok felé. Ilyenkor a kapucinus barát szelleme megjelenik az éjszakában, harsogó szózatként riasztja az embereket, tüzes és véres álmokat küld rájuk, fegyverkezésre, harcra tüzeli őket…

Kapisztrán János! Tamás megdöbbent a saját ötletétől. Miért ne lehetne a fekete barát Kapisztrán szelleme? Mindazok közül, akik az égen és a földön vannak, ő kivánhatja leginkább Bakócz Tamást pápának, mert Bakócz pápasága halálos csapás volna a pogánynak…

Fiametta édes és alázatos áhítattal hallgatta minden szavát.

– Jaj nekem – sóhajtotta – mily sulyos teher nehezedik az én gyönge vállamra!

De azért egy pillanatig sem gondolt arra, hogy kivonja magát a parancs alól. Sőt csakhamar neki is bátorodott, mert eszébe jutott Aesopus példája az egérről, amely megmentette a rab oroszlánt.

És most már maga is reményli, hogy némi szolgálatára lehet a nagy ügynek. Politikához ugyan nem ért, de ismeri a vatikáni embereket és asszonyi ösztöneivel talán el tudna igazodni a cselszövések labirintusában. Az olasz kardinálisoknak, főleg a fiatalabbaknak, sok titkát tudja és ezeknek talán hasznát vehetné Tamás.

Egy szép Mária-kép volt a szobában, a fiesolai Angelico testvér műve.

– Ugy-e, ő Magyarország patronája? – kérdezte Fiametta.

Meghajolva állott a Boldogasszony előtt, mintha imádkoznék, aztán megfordult és szeliden Tamás tenyerébe tette ámbraszagú kis kezét. Ez fogadalom volt.

Midőn az apátúr elment, Fiametta lekísérte a pitvarig és megköszönte a nagy tisztességet, amely házát érte. A patriárka csatlósai ezalatt a palota lépcsőjén ültek és kockát vetettek.

A reggioi palotába érve, Tamás rögtön a kamrájába ment. Szerencse volt, hogy a patriárka úr nem kérdezett utána, mert ha ma emberek közé kellene mennie, biztosan részegnek hinnék.

De ez több volt a részegségnél. Valami nagyszerű görcs szorította össze bensejét: az őrjöngő öröm görcse.

Maga azt hitte, annak örül, hogy megtalálta a nemzetsége felmagasztalásához vezető útat, pedig igazában egészen másnak örült és egészen más valamit talált meg: a nőt.

Mint egy tüzes, arany hullócsillag, úgy esett bele a lelkébe. Lobogó lánggal égett és ő boldog lett volna, ha megsemmisülhetne ebben az érzésben.

Szeretett volna valamit tenni. Valami nagyot, halhatatlant. De mi is telhetnék ilyen szegény barbártól? Szeretett volna Fiamettáért megvívni, életre-halálra.

11.

A patriárka, miután egy ideig körültapogatódzott, mint róka a jégen, egyszerre vidáman nekiindult és nagy biztossággal járni kezdett Róma síkos talaján.

Most már tudta, mi a dolga! Mindenekelőtt szabadulnia kell a magyar kíséretétől.

Hasznára voltak első föllépésekor, exotikus pompájukkal Bakócz Tamás hatalmára és gazdagságára terelték a figyelmet, de ha hosszabb ideig itt vesztegelnek, akkor tönkre fogják tenni a népszerűségét, mert a magyar urak pöffeszkedni fognak a polgárokkal szemben, a huszárok pedig össze fognak verekedni a pápai zsoldosokkal.

Azonfelül a sok unatkozó magyar könnyűszerrel az idegen uralom lealázó képeit idézheti fel Rómában.

Tehát Márton kanonok vezetése alatt sietve hazaküldte kísérőit, csak a legbizalmasabb pár emberét tartotta maga mellett, de azokat is római köntösbe bújtatta, egyébként pedig olasz papokkal, zsoldosokkal és szolgákkal vette körül magát.

Azután nekilátott a pápaválasztás előkészítésének.

Mindenekelőtt adatokat szerzett a szent kollégium tagjainak életviszonyairól és szokásairól, különös súlyt vetvén az emberi gyöngéik megismerésére.

Mindenütt voltak ügynökei és kémei, a főtisztelendő urak palotáiban épp úgy, mint az idegen követségeken és ezek a bizalmas emberek persze semmit sem tudtak egymásról.

A Vatikánból Cardulo prelátus hordta neki a híreket. Ez a kitűnő diplomata mindvégig híven szolgálta Bakócz Tamást, de ugyanolyan hűséggel buzgólkodott a szentatya, Chigi Agostino sőt Medici Giovanni szolgálatában is.

El kell ismerni, hogy sohasem árulta el egyik megbízóját a másiknak és ha kétfelől történetesen olyan megbízásokat kapott, amelyek keresztezték egymást, akkor ő lelkiismeretesen eleget tett mind a kettőnek és a sorsra bízta, hogy milyen kavarodás legyen ebből.

A patriárkának az volt egyik sarkalatos elve, hogy minden ember megvásárolható. És tudta, hogy a kardinálisok emberek.

A főtisztelendő urak fejedelmi udvart visznek és ötven-hatvan lónál kisebb kísérettel nem szivesen mutatkoznak az utcán, pedig egyik-másiknak elég szerények a javadalmai.

Majd mindegyikük szenvedélyes gyűjtő; az egyik antik szobrokat gyűjt, a másik képeket, ez érmeket, amaz régi kéziratokat, a legtöbbje mindenfélét gyűjt.

Az aranyat megvetéssel vissza lehet utasítani, de hol az a gyűjtő, aki meg merne vetni egy Virgilius-kódexet, egy pergamoni gallus-szobrot, egy Filippo Lippi-képet?

Volt a főtisztelendő urak közt olyan, aki belefogott egy nagyszerű villába, de abba kellett hagynia az építkezést, mielőtt még tető alá jutott volna, mert elfogyott a pénze.

Egy másiknak fia volt, annak igen szeretett volna valami kisebbfajtájú hercegséget vásárolni a nápolyi királyságban.

Volt egy szent öreg, egy aszkéta, annak már nem kellett semmi. De a templom, amely után a címét nyerte, düledezett… Haj, ha azt valami jó lélek átépíttetné!

Bakócz úr nagy gonddal gyűjtötte az ilyen adatokat.

Minden főtisztelendő biborosnak külön törzskönyve volt a reggioi palota titkos levéltárában. A bizalmas írásokat Tamás szerkesztette keresztapjának utasításai szerint.

Benne föltétlenül megbízott a patriárka. Ő viszont senkiben sem bízott, csak Fiamettában. Meg volt róla győződve, hogy a leány nélkül, aki felsőbb hatalmak kiválasztott eszköze, hiábavaló lenne Bakócz minden munkája.

Mindennap ott volt a Sciarrában és mindennap olyan remegő, szent áhítattal lépett a selyemfalu asszonyszobába, mint Dante a Paradiso-ba.

És minden szó, amit Fiametta mondott, minden mosolya édes, tüzes és kitörülhetetlen rovásírással íródott a szívébe.

A patriárka akkoriban csodálkozva tapasztalta, hogy keresztfia, a római társasággal való sűrű érintkezése közben, mennyire gyarapodik világi bölcsességben. Olyan tiszta szemmel látja az embereket és az eseményeket, hogy sok esetben el lehet igazodni a szava után.

Hogy Tamás leginkább a Fiametta esze után beszél, arról sejtelme sem volt. Mert a fiatalok megállapodtak egymás közt, hogy nagyszerű titkukat még a gyóntatójuknak sem árulják el.

Egyszer délután Tamás egy csodálatosan szép hátaslovat látott a kispalota kapuja előtt. Király alá való paripa volt, Arábia négylábú főnemességének véréből sarjadt állat.

Az idegen csatlósok azt mondták, nagyságos Chigi Agostino úr hátasa. A nagy bankár Konstantinápolyból kapta, a szultán küldte neki.

Ki az a Chigi, akinek a török császár baráti ajándékot ad?

Egy feketeruhás, idősebb urat talált Fiamettánál.

– Legjobb barátom, második atyám, – mondta a leány.

Tamás elkedvetlenedett. Mit keres itt a bankár? Kellemetlennek találta a szúrós, kutató tekintetét… Kissé le is nézte magában Fiametta jóbarátját, aki végre is afféle pénzváltó ember volt, bár kardot viselt az oldalán.

Agostino úr nagy tisztelettel köszöntötte a fiatal urat. Tamás már megszokta ezt a tiszteletet, újabban lépten-nyomon találkozott vele Rómában. Ha végiglovagolt a Lungarán, a mesteremberek a süvegüket lengették; ha püspökkel találkozott, az mosolyogva adta rá áldását; sőt ujabban Vico Hannibal is, akit pedig barátjává fogadott, olyan alázattal buzgólkodott körülötte, mint a kurta nemes a nagyúri pátrónusa körül.

De annyit hamar megsejtett Tamás, hogy a Szentlélek bankárjának kellemetlen szeme egyike a legnagyobbszerű látó szerveknek. Ez belelát elsűlyedt évezredekbe és felismeri Róma nagyságában azt, ami igazán nagy és Hellas szépségeiben azt, a mi igazán szép. Ez a szem meg tud mámorosodni, ha Petrarca Canzoniere-jét olvassa és kicsinylően mer mosolyogni, ha Africajába pillant. Ez csalhatatlan ítélőképességgel méri össze az antik és a mai művészet alkotásait.

És beszéd közben kitünik, hogy a távoli Magyarországba is ellát. Szapolyai és Verbőczi csupaszon állanak előtte, bár hibásan ejti a nevüket, és meglátja a titkos erőket, amelyek az országgyűlés szónokló és veszekedő pártjait mozgatják.

Végleg azzal nyerte meg Agostino úr a magyar úrfi rokonszenvét, hogy hamarosan magára hagyta őt a ház asszonyával.

– Az ilyen kupeckedő embernek soha sincs pihenője, – sóhajtotta mosolyogva.

De előbb meghívta Tamást magához.

– Van egy kis házam a Tiberis mellett… Szombat este szerény baráti kör fog ott vacsorázni…

– Én is ott leszek, – mondta Fiametta halkan.

És Tamás sietve elfogadta Agostino úr kezét.

12.

A bankár folyóparti „kis házát“ Peruzzi építette, Rafael és del Piombo festették…

Midőn Tamás szombat este hű Hannibalja kiséretében belépett a Villa Chigi kertjébe, a folyó vizében ezer fáklya fénye tükröződött.

Az oszlopcsarnok alatt már vagy harminc úr és asszonyság volt együtt. Az Agostino úr szerény baráti köre. Hannibal persze mindenkit ismert.

– A köpcös kis ember, prémes aranykabátban és ráncos kalappal, Medici kardinális… Ilyenkor nem viseli az egyházi bibort… Mellette áll a szép Bembo, híres költő, nagy tudós… Azelőtt Borgia Lukrécia volt a kedvese, most egy gyönyörű veneziai asszonya van – de hiszen az is itt van, ott áll a nagy virágtartó mellett… Két úr fogja közre, a feketeruhás Inghirami, a másik a nagy Sadoleto, a római akadémia főembere… A barnaruhás, aki oszlopnak támaszkodik, Ariosto úr, ferrarai követ… Egy könyvet írt, sokan dicsérik is, de én még nem értem rá elolvasni… Az a nyurga, aki vele beszélget, Machiavelli úr, őt a firenzei signoria küldte a Vatikánhoz.

Tamás felismerte a társaságban az urbinoi Rafaelt.

– A legszerencsésebb ember, aki valaha született, – mondta Hannibal. – Alig harminc esztendős és már világhírű mester. A maga palotájában lakik és Róma hercegnői büszkék rá, ha hírbe keverednek vele… És megfoghatatlan, hogy nincs egy ellensége, még a festők sem irigykednek rá… A szentatya is, a zord Rovere Julius, ugy beszél vele, mint a legkedvesebbik fiával… Kell valami talizmánjának lennie, amely feléje vonzza az emberek szeretetét.

A „legszerencsésebb ember“ egy férfival beszélgetett, akinek olyan gyönyörű feje volt, mint egy szelid és kissé mélabus oroszlánnak.

– Lionardo da Vinci, – magyarázta Hannibal. – Olyan festő, akit Rafael nagyobbnak tart magánál is. De nehezen dolgozik, keveset fest…

– És Michelangelo – ő nincs itt? – kérdezte Tamás.

Hannibal a fejét rázta.

– Nem társas ember. Rafael ellentétje: őt senki sem szereti, tőle inkább félnek. Most biztosan a műtermében van és a homlokára erősített gyertya fénye mellett faragja a követ…

Vico Hannibal még néhány nevet említett, Sangallo, Peruzzi, Sansovino, Piombo, Bramante – nevek, amelyeket ötszáz év mulva is ismerni fognak.

Valami elképzelhetetlen gazdag, valami mesés pompájú tavasz virágzott Itáliában. Minden virág kelyhéből egy-egy csillag fakadt és a sötét világ betelt fénnyel.

A „pénzváltó ember“ gigantikus módon megnőtt Tamás szemében…

De Hannibal tovább fecsegett:

– Azt a hetyke ifjú urat ott nehogy véletlenül bolognai deáknak nézzed, mert tagja a szent kollégiumnak. Petruzzi kardinális… Van már vagy huszonegy esztendős… Aki mellette áll, Rovere Francesco Mária, Urbino hercege, a szentatya attyafia…

A herceg, akit Tamás a porta del Popolónál látott első izben, öles termetű, szép és szilaj külsejü ifjú ember volt. Hermelinprémes ezüst ruhát viselt és hosszú verekedő pallóst tartott a keztyüs kezében. Valaki figyelmeztette Tamásra és ő egy villámló pillantással végigmérte.

– Inkább condottierenek nézném, – szólt Tamás.

A lovag nevetett.

– Az is: condottiere-vér. Ő az, aki agyonverte Alidosi kardinálist. Világos nappal, mikor véletlenül összetalálkozott vele az utcán, lerántotta öszvéréről és száz ember szeme láttára meggyilkolta… Haragudott reá, mert a biboros úr befeketítette a szentatyánál… A pápa igen megneheztelt a botrányért, de azóta mégis csak visszafogadta megint Francesco Máriát a rokoni szeretetébe, hiszen ő is csak ember.

Agostino úr időközben meglátta a magyar ifjút és nyájasan hozzá lépett. A bankár viselkedése ezúttal is szíves volt, de már egy cseppet sem alázatos; úgy viselkedett, ahogyan egy vendéglátó nagy úrhoz, kardinálisok és hercegek barátjához illik.

Mint előkelő vendégét Medicihez vezette Tamást.

– Üljön hozzánk, kedves fiam, – mosolygott a kövér kis kardinális, – innen együtt élvezhetjük az istentiszteletet, amely mindjárt kezdődni fog.

Azután a magyarországi vadászatok után kérdezett. A főtisztelendő úr nagy Nimród volt és gyakran mutatta magát zöld vadászruhában, kürtszó mellett, ha kilovagolt a kopófalkáival a városból.

De lám, a híres Medici is milyen szíves volt Tamáshoz! A fiatal úr már azon gondolkozott, hogy talán az ő vérében is, mint az urbinoi Rafaelében, van valami titkos erő, amely feléje vonzza az embereket.

Egyszerre üstdobok dübörögtek, a csarnokban kialudtak az összes gyertyák.

A háttérben kétfelé lebbent a nehéz brokátfüggöny, – egy rózsaszínű márványkupola alá lehetett látni, hol magas talpon aranysárga kőszobor állott. Anadyomene… Alabástrom lámpák szelid, meleg fénnyel remegték körül az istennő márványalakját.

Antik kőkép volt, amelyet az Archipelagos valamelyik szigetén találtak nemrég és amelyet Montorsoli restaurált. A boldog tulajdonosa ma mutatta be első izben Róma műértőinek.

Áhitatos elragadtatás zúgott végig a csarnokon.

– Styxre mondom: isteni! – kiáltotta Medici kardinális.

– Imádásra méltó! – toldotta meg főtisztelendő Petruzzi.

A derengő, puha világításban úgy látszott, mintha a márványkép keble csendesen pihegne, az ajkán pedig édes mosoly fakadna.

De már kezdődött az, amit főtisztelendő Giovanni úr az imént „istentiszteletnek“ nevezett.

Halkan pengő hárfazene mellett bevonultak az istennő papnői, karcsú, bájos nők csapatja, Róma első kurtizánjai, valamennyien antik szabású, habkönnyű, fehér ruhában, meztelen karokkal, drágakövektől csillogó övvel, aranyszandállal a lábukon.

Fiametta vezette a papnőket. A leány szembe állott a márványképpel, fölemelte fehér két karját és „imádságot“ mondott.

Az imát, amely Vénus kegyelmébe ajánlotta a jelenlevőket, Bembo írta az ő klasszikus latin nyelvén. Cicero nyelvének erővel és méltósággal teljes hangjai úgy peregtek ki Fiametta száján, mint az élesre csiszolt, sötét fényű kristályok lánca.

Következett az áldozat bemutatása. Galambokat, virágokat és illatszereket áldoztak az istennőnek. Midőn ezüst füstoszlop kavargott fel az oltárról, a papnők térdre borultak, a láthatatlan énekkar pedig elénekelte a Vénus-himnuszt, amelyet Fra Gozolli szerzett erre az estére.

Valami különös, áhitatos ellágyulás vett erőt az embereken. Valami édes és méla honvágyféle egy letünt büszke világ után. Egy világ után, amelynek a társasági ősei voltak a hatalmas urai. Valamennyien mélyen meghajoltak, mint Urfelmutatáskor a templomban, a szentegyház főpapjai is, és nem egy szemben könny csillogott.

– De hiszen ez pogányság! – lázadozott Tamásban a szatmármegyei lelkiismeret.

13.

„Istentisztelet“ után lakomát szolgáltak föl a folyóvízre néző márványerkélyen, aranyrojtokkal ékes, biborszínü nagy ponyva alatt.

Az asztalt aranytányérokkal és poharakkal terítették és virágfüzérekkel aggatták körül.

Az asztal közepén egész vadkan pompázott; tollában megsütött páva is volt ott és óriás kecsege hal, melyet külön hajóval a Fekete-tengerről hozatott a gazda. És monumentális torták.

A torták közül egyik Chigi porthercolei soktornyu várának hű mása volt, a másik büszke vitorlás gályát ábrázolt, a harmadikon Jupiter trónolt olimpusi karával.

A lakomázó társaság persze Agostino úr új Vénus-szobráról beszélgetett. Medici kardinális úgy vélekedett, ez a kincs nem is kerülhetett volna méltóbb kezekbe, mint a Chigiébe.

– Ezt tagadom! – kiáltotta a szép Bembo, aki jól tudta, mikor szabad a patronusának ellentmondania. – Méltó helyen ott volna az istennő, ahol ő rajta kívül nem ismernek más istenséget, tehát olyan házban, amelyet csak ez az egy szobor ékesít, mert a szépség nem tűrheti, hogy mellette más faragott isteneket is imádjanak. Agostino barátunk azonban a szépség szultánja, ő egész márvány-háremet tart magának és ha majd túl lesz az ismerkedés örömein, akkor az ő csapodár szíve megint újabb márvány- vagy bronz-csodáért fog hevülni. A mi szépséges istennőnknek tehát résen kell állania, nehogy egyik nap megismétlődjék az idahegyi szépségverseny. Félek, Chigi Páris nem lesz bírói tisztében olyan igazságos, mint volt Priamos király fia, aki Vénusnak ítélte az arany almát. Ezért állítom, hogy a remekmű méltatlan kezekbe került.

Agostino úr együtt nevetett a nevetőkkel. De megszólalt a kardinális:

– Styxre mondom, súlyos vád! Attól félek, az istennő meg fogja büntetni a mi csélcsap Agostinónkat, pedig Vénus igen kegyetlenül tud büntetni. De mielőtt pálcát törnénk a vádlott fölött, halljuk, mit mond a tisztelendő főpapnő, aki leginkább hivatott, hogy Vénus nevében szóljon.

A jókedvtől és a kiváncsiságtól ragyogó arcok fordultak Fiametta felé, aki a kardinális és az urbinoi herceg között ült.

– A vád alaptalan, – szólt merészen, de némi rózsás zavarral a leány, – mert a vallás, amelynek Vénus egyik istensége, nemcsak eltüri, de meg is követeli a sok isten kultuszát. Vénus imádásától elválaszthatatlan Bacchusnak, Apollónak és a tudós Minervának tisztelete. És ha Bembo úr tagadni meri ezeknek az isteneknek hatalmát és elég szűkkeblü, hogy egyetlen isten tiszteletére akarja korlátozni a vallást, akkor eretnek és megérdemli, hogy a hádeszi inkvizició széke elé állítsák.

Fiametta válasza tetszett, a társaság megtapsolta. Bembo mosolyogva jelentette ki, hogy a főpapnő theológiai fejtegetései meggyőzték tévedéséről és kész megtagadni eretnekségét.

A beszélgetés tovább folyt, a szó, mint a zengő labda, egyik vendégtől a másikhoz ugrott. Tamás némán hallgatta őket. Ő nem értette ezt a könnyedséget, amely játszva magával ragadja a legsúlyosabb dolgokat.

A társaság azon törte a fejét, ki lehetne a Vénus-szobor mestere. Medici úgy vélekedett, hogy alkalmasint a Nagy Sándor utáni idők alkotása. Talán Lachores munkája?

Jó ideig vitatkoztak ezen, mindenki a tudását ragyogtatta és a hellén szobrász-nevek egész raja röpdösött az asztal fölött. Végül a kardinális meg akarta tudni Vinci véleményét is, ki hallgatagon és szórakozott arccal bámult bele arany poharába.

– A kérdés egyáltalában nem fontos, – szólt kitérően a mester.

A kardinális megbotránkozottan meresztette rá kerek halszemét. Nem fontos? Ez nem fontos? Akkor mi a fontos?

A mester elpirult és az ő szelid, fátyolozott hangján mondta:

– Bocsásson meg főtisztelendőséged, de én úgy találom, mi jóval többet beszélünk az emberi ügyesség ilyenféle próbálkozásairól, mint mennyit a tárgy megérdemel. A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása dermedt kővé vagy festékréteggé. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.

A vendégek csodálkozással néztek össze. A kardinális úr arca pipacsvörös lett.

– Mit értesz te isteni lélek alatt? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

– Az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet pedig nem más, mint mozgás. Az erő, amely a béna koldus mankóját mozgatja, édes testvére annak az erőnek, mely a felhőket vitorláztatja és az óceán áramlásait szabályozza. És a szikra, amely Fiametta szemében csillan, gyermeke a szivárványnak és unokája a karácsonyi csillagnak, mely a Megváltó születését hirdette.

– Amennyire meg tudom érteni, te azt akarod mondani, hogy a természet alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi? Ezt a bizarr tételt azonban sohasem fogod bebizonyítani, hiszen az összes régi írók megegyeznek abban, hogy a természet teli van fogyatékosságokkal és a tökéletes szépség fogalmával csakis a művészet ajándékozta meg az emberiséget.

Lionardo mester nem válaszolt és ezzel azt a benyomást tette, hogy nem tudja végigküzdeni a harcot, amelyet könyelműen kezdett. Főtisztelendő Giovanni úr azonban még teljesebbé akarta tenni a maga győzelmét és így szólt:

– Kérdezek tőled valamit, Lionardo. Hiszen ismered a Pantheon kupoláját. Mondd meg nekem, ismersz egyet is a természet alkotásai közül, amely annyira tökéletes volna?

– Ismerek sokat, – szólt Lionardo csendesen.

– Mondjál csak egyet!

– Nézze meg főtisztelendőséged a koldust, aki az ön Madama-palotájának kapuja előtt ül, az ő koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.

– Te tehát szívesebben töretnéd össze a Pantheon kupoláját, mint a koldus koponyáját?

– Szívesebben.

A kardinális szeme szikrázott a méregtől, de azért harsányan nevetett és a társaság vele nevetett. Az asztalnál ülő művészek azonban nem kacagtak, ők némán bámultak a tányérjukba.

– Most csak egyet nem értek, – szólt Medici. – Ha így vélekedel a művészetről, akkor magad mért festesz?

Lionardo a bibornokra emelte szomorú szemét.

– Én nem festek, hanem a mozgás törvényeit tanulom.

– Ez a Lionardo zavaros fejü legény, – súgta Agostino úr fülébe a kardinális, – nem érdemes vele vitatkozni.

Asztalbontáskor a házigazda elcsitította a zenét és hangos szóval így szólt:

– Senki sem méltó arra, hogy a jövőben még használja az asztalkészletét, amellyel ma az én mélyen tisztelt vendégeim ettek és ittak!

Egy intésére a szolgák nekiestek az asztalnak és ami arany és ezüst holmi volt rajta, azt mind beledobálták a Tiberisbe. A billikomok, gyümölcstartó csészék, tálak és vázák loccsanva hullottak a vízbe, mintha valami megőrült isten nagy takarítást tartana az Olimpuson.

A vendég megbecsülésének ilyen vad és kérkedő formája nem volt egészen idegen Vértesi Tamás lelkéhez, részeg magyar és lengyel váruraktól már látott hasonló kisebbszerü dolgokat.