Part 7

Pacsirta csiripel magasan a lovasok feje fölött. Tamás ég felé fordítaná arcát, hogy megkeresse, de a szeme nem bírja el a nagy fényességet.

Az ő szatmári hazájára gondol; ott is így szól a madár a nyárfákkal szegélyezett tarlók fölött…

A pacsirta-trillának különös visszhangja kél a szívében: ecsedi bölömbika hangja, vadgalamb búgása, bükki rigó füttye…

Szatmár – Erdőd! Egyszerre honvágy égeti édesen a szívét. De jó volna még egyszer ilyen tündöklő reggelen sólyommal vadászni a Homoród füzesében!

A két öreg úr időközben nekimelegedett a disputának.

– Alázattal bocsánatért esedezem, – szól kajánul a kanonok – Szent Jeromos azt mondá: Errare humanum est! És mi mind emberek vagyunk! De mi lesz, ha a főtisztelendő primás úr – föltéve, bár meg nem engedve! – ha a primás úr mégis tévesen ítéli meg a vezért, akit a paraszt-keresztesek élére óhajt állítani? Mi lesz, ha a vezér szívében nincs az urakkal? Ha megtörténik az, ami már annyiszor megtörtént, hogy nem a vezér vezeti a népet, hanem a nép a vezért?

A patriárka türelmetlenül vonogatja vállát.

– Hogy ennek a kardnak két éle van, azt ugyan magam is fölérem ésszel. De mit tehet a véges ember? Dolgozik és imádkozik. De a siker az Ő kezében van, aki a népek sorsát intézi. Ha Ő el akar veszíteni egy országot, akkor vaksággal veri meg a kormányzókat. Én nem hihetem, hogy mi valamennyien vakok legyünk! Mert ha igen, akkor a mi bukásunk szörnyű lesz, a magyarok a pogány szeme láttára fogják egymást széttépni és évszázadok multán sem szedik össze többé a tagjaikat. De én ezt nem hihetem és a próbát meg kell tennünk, mert más út nincs!

Fehér nagy kutyák ugatják meg az utasokat; házak közelében járnak.

Az út szélén egy kis csődület van; vagy tíz kapás ember áll együtt. Midőn odaérnek, egy papi ember lép ki a csoportból és örömtől sugárzó arccal meghajol a lovasok előtt.

– Önök éppen jókor érkeznek, tisztelt uraim, itt egy csoda várja önöket, a klasszikus szépség csodája, amelyet ezek a derék emberek a gondviselés különös kegyelméből éppen az én kis földemen leltek meg!

Egy formátlan, nyirkos, barna nagy kőre mutat, amely nyitott gödör mellett fekszik. Éppen most áshatták ki a földből.

– Nem isteni szép ez?

És összekulcsolt kezeit ég felé emelve, mámorosan kiáltja:

– Oh, hogy ezt megérhettem! Ez életem legszebb napja!

Bakócz egy mogorva pillantást vet a kőre. Förtelmesen össze-visszadagadozott márvány-monstrum, egy darab alaktalan khaosz, amely abbahagyta a hiábavaló erőlködést, hogy valamivé legyen.

– Olyan, mint egy kivágott nagy állatgyomor! – szól a patriárka és hegyeset köp.

Tamás elneveti magát… A keresztapja meglepetten néz reá, – ni, ez ma nevet először a választás óta!…

Az olasz pap azonban elhalványodik. A tisztelete csak nehezen tudja legyűrni a megbotránkozását.

– Bocsánatot kérek, a legszebb Herkules-torzó, amelyet valaha láttak! Tessék csak megnézni a nagyszerű mellizmokat és a hónalj csodálatos vonalát! Legjobb attikai iskola! Holnap lázban lesz Róma, – a szentatya is boldog lesz!

De egyszerre elborul az arca.

– Rettenetes gond, hogyan szállítsuk be sértetlenül a városba…

– Lám, hát nektek is vannak gondjaitok! – morogja a patriárka úr és azután gorombán rákiált a sárgájára, amely minden lóhagyomány ellenére a hátsó lábával próbálja megvakarni a füle tövét.

Az út fölkanyarodik a dombra. Odafönn megállapodnak az utasok egy percre a nagy ciprusfák alatt.

A kanonok úr fölemeli karját és némi megilletődéssel mormogja:

– Róma!

Álomszerűen finom párafátyol alatt, de mégis meglepő közelségben, rozsdavörös és ametisztszínű halmok.

Az örök város, amelyet hiába rázott már annyi titán keze, senki sem tudta megdönteni, mert gyökerei lenyúlnak a világ szívébe.

A folyó mellett dacos, zömök kő-dob: az Angyalvár. És mögötte ég felé nyúló, vékony tüskék: az épülő Szent Péter-templom, amely epedve várja a maga kupola-koronáját.

És arra balkéz felé, arra esik a via lata és ott van, igen, ott a kis Sciarra-palota…

Tamás a mellére horgasztja fejét. Megint az a könnyező ellágyulás, az a vérző fájdalom. Egy asszonyért.

De aztán fölkapja a fejét és ellenségesen nézi a várost. Egy asszonyért –? Maga elé legyint a kezével. Ah, az csak az olasz novellinákban van úgy, de magyar ember még nem halt bele a szerelembe!

És ebben a pillanatban kemény kézzel maga tépi le szívéről az utolsó ért, amelyben Róma vére pihegett…

A barbár még vérzik, de már szabad. És már tud önmagán kicsinylően mosolyogni. És megint visszaemelkedik, vagy visszasűlyed? – oda, ahonnan jött.

A kanonok úr hirtelen fölkapja megint a beszéd elejtett fonalát:

– És szabad alázattal kérdeznem, főtisztelendő primás uram, ki légyen a keresztesek ama vezére, akit szeret a parasztság és mégis a nemességgel tart?

– Dózsa György!

És midőn Bakócz Tamás kimondja ezt a nevet, a campagnai ősz nyájas és mégis komor verőfényébe halkan belezsonganak a távoli Róma harangjai.