Part 5

Most pedig Valaki megérettnek látta az időt, hogy kanócot vessen a puskaporos hordóba…

Az ifju Petruzzi kardinális sürgős kihallgatást kért a szentatyától.

A pápa feküdt. Oszlopos óriás ágyban fehérszakállú, barna csontú váz. Szemében a láz zavaros tüze lobogott.

– Mit akarsz tőlem, Petruzzi?

– Gyónni akarok, szentatyám.

– Nekem? Nincs elég dominikánus a római kolostorokban?

– Az én bűnöm alól csak szentséged oldozhat föl. Vétettem a szentegyház dicsősége és a biboros kollégium becsülete ellen. De szánom a bűnömet és jóvá akarom tenni.

A szentatya zavaros tekintete egyszerre megtisztult.

– Beszélj világosabban. És röviden. Nincs sok időm.

– A simonia bűnébe estem. Eladtam szavazatomat a választásra.

A pápa tekintete most már olyan éles volt, mint a kard hegye.

– Bakócz Tamás?

– Igen, ő.

– Beszélj tovább!

A kardinális hidegvérűen szétbontott egy teleírt ívet.

– Ebben benne van, hogy melyik kardinálisnak mit ajánlanak a szavazata fejében.

– Honnan vetted ezeket?

– Egy hívem hozta, aki hozzá tudott férkőzni a patriárka titkaihoz… A gyónás pecsétje alatt mondta el nekem.

– A fizetett kémed volt, Petruzzi.

– Nem, szentatyám, Róma egyik legelőbbkelő embere. Szolgálatot akar tenni a szentegyháznak – így mondta… És én ezzel szeretném jóvá tenni a bűnömet.

– Olvasd az ívet!

És Petruzzi olvasta.

– Szörnyű! – mormogta Julius. – Strigonio rákölti a választásra a magyar királyság felét… De persze, így is érdemes volna neki, mert megmentené vele a másik felét.

A szentatya eleget tudott.

– Eredj a szomszéd szobába, de ne hagyd el a palotát. Az orvos jőjjön be. A kamarás pedig siessen Carduloért a kancelláriába.

A zsidó orvos a betegágyhoz lépett.

– Meddig élhetek még? – kérdezte Rovere.

– Bíznunk kell az ég végtelen irgalmában…

– Ne fecsegj, hanem beszélj értelmesen. Megérhetem a reggelt?

– Azt hiszem, igen – minden valószínűség szerint…

– Elmehetsz. Itt a kamarás?

A kamarás besietett.

– Meg fogod hivatni az összes kardinálisokat. Búcsúzni akarok tőlük… Egyenkint jöjjenek, negyedórai időközökben. Legyenek pontosak, a halál nem vár.

A kamarás elrohant.

– Cardulo?

Már jött.

– Szentatyám, egy hírneves orvostudós érkezett. Arra vállalkozik, hogy meggyógyítja szentségedet egy orvossággal, amelyet aranyból fog készíteni. Mert az arany a legnemesebb anyag –

– Mondd meg a doktorodnak, hogy nem eszem az ő aranyából, de ő sem az enyémből. Te pedig ne fecsegj együgyűségeket, hanem figyelj ide. Egy bullát kell szerkesztenünk a simoniáról…

Az orvos bedugta fejét az ajtón.

– Szentségednek kímélnie kell magát!

– Hordd el magad, zsidó, rád már nincs szükségem! – rivallt rá a beteg.

És a bulláról kezdett beszélni.

Ő biztosra vette, hogy Petruzzit nem a lelkiismerete vezette hozzá, hanem egy másik jelölt érdeke. Valószínű, hogy a ravasz olasz csapdát állított a furfangos magyarnak. De mindegy! Akárki lehet jó pápa, csak a magyar nem. Minden pápa jobb lesz Bakócznál, csak olasz ember legyen.

Volt már egy spanyol, aki úgy vásárolta meg magának Szent Péter székét: VI. Sándor. Akkor rettenetes mélyre sűlyedt az egyház tekintélye. És most megint? Nem! II. Juliusban a halála után is lesz még annyi erő, hogy vissza tudja verni a barbárok támadását.

Akárki, csak Bakócz Tamás ne! Mert a magyar pápa egy ujabb avignoni számüzetés gyalázatát hozná Rómára. Ő maga ugyan az örök városban székelne, de Róma lelkét és Róma erejét Magyarországba küldené, hogy feláldozza a pogánynak.

A pogány? Igen, azzal is végezni kell egyszer a kereszténységnek, végezni is fog, de egy olasz pápa vezetése alatt, hogy a győzelem minden dicsősége és haszna Rómáé legyen…

A kardinálisok egész nap felváltották egymást a pápa betegágya mellett. Bakócz Tamás is eljött. Bakócznak csak annyit mondott Julius, hogy neki, Riarionak és Farnesenek kell együtt átvenniök az állam kormányát.

Éjjel meghalt a pápa. Bátor egykedvűséggel, ahogyan a nagy katonákhoz illik.

17.

Bakócz átköltözött a Vatikánba és miután a tizenkettedik órában megérkezett a francia fogságból szabadult Medici Giovanni is, megalakult a konkláve és befalazott ajtók mögött megkezdődött a választás szent és izgalmas aktusa.

Róma ezalatt erjedezett, mint minden pápa halálakor.

Alkonyatkor álarcos emberek ütemes lépteit viszhangoztatták a szük utcák: az Orsiniek és Colonnák csapatokat csempésztek a városba, minden határozott cél nélkül, merő óvatosságból, mert hátha mégis halászni lehetne a zavarosban?

Valaki – nem tudni, ki – sáncokat hányatott a Colosseum körül; más valaki – nem tudni, mi okból – ágyukat vontatott föl a Palatinusra; megint más valaki alabárdokkal spékelte meg Caracalla romjait. A száműzöttek és bujdosók mohón haza vágtattak, akinek pedig régebbi számadása volt az ellenségével, az köszörülte a fegyvereit. Olykor ismeretlen embertömegek ismeretlen célokért ütközeteket vívtak az utcán.

Már hét napja, hogy együtt vannak a konklavisták és még semmi eredmény!

A városban nőttön-nő a lelkek feszültsége, reggeltől estig emberhullámok vonulnak a néma palota elé.

Ha volt nyugodt ember Rómában, az Vértesi Tamás volt. Ő biztos volt a maga dolgában.

A hetedik napon Vico Hanniballal ketten a Sciarra felé igyekeztek. A jóbarátja mostanában a világért se hagyta volna magára.

Az elhagyott kis Purificazione-téren a lovag egy kőkútra mutatott.

– Minden Szent András-nap hajnalon egy méztelen, széphajú leány szokott kijönni a kútból…

Tamás oda se nézett, éppen egy fényes lovascsapatra figyelt, amely szembejött a korzó felől.

Igen, ő volt, – Fiametta! A fehér lován ült és szívfájdítóan szép volt. Mellette Chigi Agostino, a szép Bembo és – Tamás nagyot nézett! – az urbinói herceg…

A herceg barátságos mosollyal köszöntötte.

– Jöjjön velünk! Velünk kell jönnie! – kiáltotta Fiametta vidáman és izgatottan. – A Vatikán felé sietünk, lehet, hogy valami nagyszerű ujságot hallunk!

Titkos jeladás érkezhetett az elfalazott ajtók mögül, már talpon volt az egész város. A sokaság lépésről-lépésre nőtt, a hídnál már nem is lehetett tovább jutni.

A Tiberis partja óriás színház: ember ember hátán és minden arc az Angyalvár felé fordul.

Lóháton, öszvéren, gyalog, taligán és gyaloghintón még egyre jönnek. Tollas süvegű nemesek, páváskodó hölgyek, aranyláncos prelátusok, rikító színeket viselő zsoldoskatonák, óriás főkötőjü apácák, kövér koldulóbarátok, ösztövér művészek, püffedt polgárok, kagylós kalapú idegen zarándokok, vadképű hegyi parasztok, hangos házalók, csonkák és bénák förtelmes csapatja.

A hidak karfáit, a háztetőket, az erkélyeket, a vár ormait elönti az emberáradat.

Fiametta társasága nem igen beszélget, valamennyinek torkát szorítja az egyre fokozódó izgalom.

De Tamás mindig érzi magán a leány tekintetét. Valami különös kiváncsisággal nézi, a szeme szögletéből, lopva. És különös, idegen mosoly ül az ajka szélén.

Egyszerre tűzfény lobban föl az Angyalvár tetején. Fehér füst gomolyog. Ágyúlövés!

Halálos csend köröskörül. Tamás tisztán látja, hogy körülötte néhány emberi arc elfehéredik.

Valami távoli, halk zúgás, amely nő, dagad, vágtatva közeledik, végül mennydörögve betölti egész Rómát…

Egy ember, egy pap, ész nélkül rikoltozni kezd a lovasok mellett:

– Palle, palle!

– Mit jelent ez? – kérdezi Tamás elfulladó hangon.

– Palle – a Medici-címer labdáit jelenti – magyarázza udvariasan Agostino úr.

De azután magasra emeli redős selyemkalapját és a szemében büszke öröm ragyog, amint odakiáltja a tömegnek:

– Medici! Medici!

Hannibal is lekapja süvegét és magából kikelten ordítozni kezd:

– Palle! Medici!

És Fiametta? Fiametta mámorosan lengeti a keszkenőjét…

A szép Bembo pedig megfeledkezik stoikus filozófiájáról és kacagva és zokogva ölelget egy ifjú urat – Tamás ösmeri: ez Medici Lorenzo, az új pápa öccse…

És egy lelkes arkangyalarc bukkan fel a sokaságból: az urbinoi Rafael. Körülötte egész művészfalanx. Taktusban kiáltják:

– Palle – Medici!

Ezek részegek az örömtől…

Hetek óta már-már megnyugodtak benne a rómaiak, hogy vagy Bakócz Tamás, vagy Grimani kardinális lesz Szent Péter utóda és most mégis a nagy Cosimo unokája, Lorenzo il Magnifico fia lett! Nem ok nélkül ujjong a város: Róma, Michelangelo és Rafael Rómája, megkapta a neki való pápát!

Már alkonyodott és a Tiberis két partján megvilágosodtak a hosszú ablaksorok. A hidakon, az utakon fáklyák rajzottak, a tereken örömmáglyák ragyogtak.

Az Angyalvár ágyui szakadatlanul bömböltek. Róma összes harangjai megkondultak. És zene és ének mindenütt. És: Palle – Medici!

Ez az öröm soha nem hallott, grandiózus himnusza volt, amely zengő szárnyaira vette a várost és minden házával, tornyával és emberével együtt fölemelte a csillagokba.

Tamás még mindig ott állott a híd tövében…

Neki ez nagyszerű gyászszertartás volt. Egy nemzet temetése. Az ő nemzetének ünnepies sirbatétele.

Mert ez volt az utolsó, kétségbeesett kisérletük. Nem sikerült. Óh, hát mikor sikerült valami, amit ők akartak? A nagykapu döngve becsapódott előttük. Megint csak künn rekedtek. Ők mindig künn rekedtek.

Azok odabenn virulni és ragyogni fognak, ők pedig künn fognak ülni a hideg szürkületben és a boldogtalan népek gyülölködése fogja emészteni a szivüket…

– San Pietro! Nézzétek San Pietrot! Örül, hogy most már meglesz a kupolája! – kiáltotta valaki Tamás mellett.

A Tiberisen túl, a háztetők fölött, kolosszális árbócerdő nyult bele az alkonyati égbe. Szent Péter templomának építkezése. És most minden árbóc tetején egy-egy tűzfény gyulladt ki. Igen, San Pietro örülhet, most már meglesz a kupolája!

De Tamás ama Lionardo mesterre gondolt, aki azt mondta, a koldus koponyája drágább a legszebb kupolánál. San Pietro kupolája meglesz, de mennyi nemes, szép koponyát fognak ezért betörni a török csákányok!

Magyar ifjak koponyáit. Ah, a magyar ifjak most már nem fognak elmenni a firenzei műhelyekbe és a római műtermekbe… Megint kirekedtek az élet iskolájából, – a halál iskolájába fognak járni. És hetediziglen el fognak vadulni és el fognak durvulni.

Végül az ő megfogyott, dacos csapatjukra feketén fog ráhengeredni a nagy pogány éjszaka. És meg fognak halni. Mert meghalni, azt tudnak a magyarok.

Tamás egy haldokló nép fia. Maga is halódó. Tízezrek nyüzsögnek körülötte és ő mégis egyedül van, amilyen egyedül csak végórájában lehet az ember.

Hová lett Fiametta? Elment a többivel, búcsú nélkül. Egyedül hagyta.

De különös! A nagy elhagyottságában mégis volt valami, ami gyönyörű, ami mámorító volt! Kevélyen érezte, hogy ő a maga szomorúságát most nem adná oda ezért a tomboló örömért. A magyar halál szebbnek és kivánatosabbnak tetszett neki Itália életénél.

Forró, édes daccal gondolt az ő siralomházban ülő, szegény, léha népére.

Ez megint a barbár értelmetlen gőgje volt, de ezúttal kimondhatatlanul jól esett barbárnak lennie.

18.

Akik azt hitték, hogy a kudarc meg fogja törni Bakócz Tamást, azok ugyan nem jól ismerték a patriárka urat.

Estebédre már otthon volt a Reggioban és igen kegyesen fogadta az emberei kézcsókját. Asztalnál farkasétvággyal evett és tréfásan szidta a konkláve szakácsát.

A választásról csak mellékesen beszélt. A konklávéban mindössze huszonöt kardinális volt, köztük tizennyolc olasz. Német egy sem jött el, a franciák és angolok javarésze is lekésett.

Az első próbaszavazásnál nyolc voks jutott Bakócznak, Medicinek csak egy. A legtöbb, tizenhárom, ekkor a vén Valenciai Jánosra esett, akit senki sem akart komolyan. Mindegyik párt kertelt, ki akarta tanulni a másikat.

De azután egyezkedni és alkudozni kezdtek a főtisztelendő urak, az ifjú olaszok és a hercegek pártja megrohanta az öregeket és végül minden olasz megállapodott Mediciben.

Maga Bakócz is rászavazott. Ennyi volt az egész.

Láthatóan örült, hogy eltávozott tőle ez a pohár. Hetvenesztendős ember hogyan is kezdhetne új életet?

Midőn azonban kettesbe maradt Tamással, más nótát fujt.

– Engem a halott pápa buktatott el. A halála napján torkon fogott és csak ma, midőn kihirdették Medici nevét, volt az az érzésem, hogy a csontkeze eleresztett megint. Rovere tudta, hogy én csak pénzzel boldogulhatok, azért is adta ki bulláját a simonia ellen, hogy ezer fáklya fényével rávilágítson az én utaimra és az egész keresztény világ ellenőrző szeme elé állítsa a konklávet… Ő ismerte minden titkomat, ő előre megmondta minden kardinálisnak, mivel akarom megvásárolni és egyenkint esküt kért tőlük, hogy a jóhírük érdekében ellenem fognak szavazni. Mindenki lehet pápa, csak Bakócz nem! – a halála napján ezzel búcsúzott.

Valami nyomot mégis hagyhatott lelkében a veresége, mert szokása ellenére merengő és elmélkedő volt.

– Megvesztegetés? Hát nem szép dolog! De én egy nép életét akartam megmenteni, ők pedig a mozaikjaikat és ugrókutjaikat féltik. Keserű tréfája a sorsnak, hogy ezúttal a legmagasztosabb célért hitvány fegyverekkel kellett harcolnunk, míg ők az ő kicsi céljaikért a legmagasztosabb elveket vihették harcba.

A patriárka egy kupa bort ivott.

– Rovere Julius pontosan ismerte minden titkomat, – mondta később. – Még olyanokról is tudott, amelyekről azt hittem, csak mi ketten ismerjük: te meg én. Kéme volt a palotában.

Tamás fölkapta a fejét.

– Lehetetlen, – hebegte – hiszen a bizalmas jegyzeteket titkos írással szerkesztettem…

– Úgy kell lenni, hogy kitanulták a titkos írásunk kulcsát is. Csapra verték a hordómat és én hiába töltöttem rá éjjel-nappal, a titkos léken kifolyt minden borom.

Bakócz fölkelt és erősen a Tamás szeme közé nézett.

– Szeretném, fiam, ha kisütnéd, ki volt az áruló. Neked módodban lesz… Holnap megint beszélünk erről, de most jóéjszakát!

Tamásnak nem volt jó éjszakája.

Ki volt az áruló? Egy förtelmes gyanú rohanta meg, mint a harapós kutya, de ő dühösen elrúgta magától. Nem, nem, ilyet gondolni is bűn! De azért nem volt jó éjszakája…

Reggel, midőn kiment a palota elé, egy öreg asszonyka szólította meg. Ugyanaz a nyájasan vigyorgó banya volt, aki egykor már levelet hozott neki a Sciarrából.

Ezúttal nem levelet, hanem más valamit hozott: fél zöld selyemkeztyűt.

– Ha ön meg akarja találni a keztyű párját, akkor menjen ma vecsernye idejekor a Purificazione-térre.

– Ki küldött hozzám, öreg?

– Ha többet akar tudni, menjen a Purificazione-térre.

Lám, a vénasszony tud szűkszavú is lenni!

A keztyűből édes ámbraillat áradt… Igen, ő el fog menni! A Purificazione-téren választ fog kérni egy gyötrelmes kérdésre.

Annyira már kinevelték Rómában, hogy nem ugrott bele vakon a kalandba, hanem elhatározta, hogy álruhában fog menni. Most úgy is farsang utólja van és az utcákon nyüzsögnek az álarcosok.

Az udvarmester, akinek megbízást adott, egy lángvörös selyemkámzsát szerzett neki, az arcot is eltakaró csuklyával. Tamás olyan volt benne, mint egy titokzatos vérbíróság tagja.

Midőn a kis térre ért, sűrű embergyűrű közepén éppen egy jókedvü párocska táncolt. Elég gyakori kép a farsangoló Rómában. Később tágult a kör és az apátúr megláthatta a táncosokat. Ha buzogánnyal fejbe ütik, akkor sem rendül meg jobban.

A fekete barát és a zöld angyal!

Semmi kétség, a hórihorgas csuhás alak a „csillagok szolgája“, aki a varázstükörben megmutatta neki a tiarás Bakócz-címert… A táncosnője pedig – ő! Zöld ruhát visel; csak a fél keze keztyűs, a másik csupasz; zöld selyemlárva takarja arcát, de a haja, a jólismert, illatos, imádott mahagoni-haja szabadon leng-lobog a válla körül…

De valami változás van a zöld angyal külsején: vékony, remegő arany szarvacskák bukkantak ki a hajából, hosszúk és görbék, mint a hőscincéré és arany denevérszárnyak nőttek a hátán.

Duda és síp muzsikált nekik. Furcsa, gúnyorosan mekegő és mégis szenvedélyes, szinte már fajtalan zene.

Az óriás barát olyan kacagtatón és mégis félelmetesen dobálta-hömpölygette otromba tagjait, mint egy részeg sárkány. A zöld angyal szilajan verte a csörgődobot, a bő ruhája hólyagosan hullámzott acélos, karcsú idomai körül, a denevérszárnyai pedig rugalmas csapásokkal kísérték mozdulatait.

Tamásnak meg kellett kapaszkodnia a kút korlátjában, hogy hanyatt ne vágódjék. Azt hitte szörnyet kell halnia szégyenében, dühös kétségbeesésében.

Most már mindent tudott!

Igen, ezek komédiát játszottak vele. A fekete emberrel ráijesztettek a babonás barbárra, mint gyerekre a mumussal. Kihúzták belőle a titkait, olyan símán és könnyen, mint hüvelyéből a kardot. És a saját fegyverével nevetve kivégezték.

Most pedig iderendelték, hogy gúnnyal tetézzék a gyalázatát! Mennyire kevésbe vehetik őt, mennyire megvethetik, ha ezt is meg merik vele tenni.

Még mindig táncoltak… A duda dunnogott, a síp vihogott. Ez valami féktelen parodisztikus diadalmi tánc volt, ennek a táncnak minden mozdulatával azt mondta Fiametta: Látod, ilyen vagyok, bolond barbár, látod, ez vagyok…

Szégyenletesebb és fájdalmasabb látvány volt, mintha pőrére vetkőzött volna az utcán. Olyan groteszk látvány, mint a pestisbeteg lázálma.

Tamás nem bírta tovább. A vére, paraszt eleinek vére, tajtékot vetett – maga sem tudta, mit akar, – midőn már a dühtől hörögve megrohanta a fekete óriást, vas karmokkal megragadta és fejjel beledobta a kútba. Abba a kútba, amelyből Szent András napján egy meztelen szép leány szokott kimászni…

Még látta, amint Fiametta rémülten visszaugrik előle, még hallotta a kútból a fekete ember panaszos bömbölését, azután sarkon fordult és elsietett.

Senki sem mert a vörös ember útjába állani, aki oly keményen elbánt a nagy leviatánnal. Talán a zöld donna ura vagy kedvese? És lehet, hogy fegyveres barátai is vannak az álarcosok közt…

Tamás végigsietett az utcalabirintuson. Síkon járt, ő mégis úgy érezte, mintha lefelé menne, mindig lefelé. Nem tudta, hol van. Találomra rohant tovább.

Most az az érzése volt, mintha valaki üldözné… Visszanézett: igen, a zöld angyal jött utána! Szökdelő, rövid lépésekkel, a házak mellé lapulva, osont a nyomában.

Betért egy sötét sikátorba és ekkor már nem látta többet Fiamettát.

Most romok közt találta magát… Egy beszakadt tetejű, gigantikus csarnokon ment keresztül, – régi fürdőpalota lehetett.

Kereste a kijáratot és keskeny rést talált a hatalmas falon. De a rés körülépített, kerek oduba vezetett le. Zsákutcába jutott.

Fáradt volt. Letelepedett egy összetört oszlopra és lerántotta fejéről a vörös csuklyát. Úgy ült itt egyedül, mint beteg vadállat a barlangjában.

Egyszerre karcsú árnyék bukkant föl a bejáraton. Két hosszú, remegő aranyszarv… Ő volt. Tágra nyitott szemekkel, kecsesen előrehajolva nézett le a homályba. Álarcát a kezében tartotta.

Most fölfedezte Tamást.

– Ah, tudtam, tudtam!

Leugrott az oduba, a denevérszárnyai remegtek a vállán.

Egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Tudtam, hogy ön az! De miért bántotta szegény Capistranót? Ő csak azt tette, amiért megfizettem… Ön eltörte a lábát… Most húzták ki a kútból, – olyan utálatos és iszapos volt, mint egy óriás varangy…

Tamás nem válaszolt, Fiametta pedig elnevette magát. Ugyanaz az éles, keserű kacagás volt, melyet már a Sciarrában hallott tőle, a vasrács előtt – akkor éjjel.

– Tudja, miért jöttem ön után? Beszédem van önnel! Meg kell köszönnöm, hogy olyan pontosan elmondta nekem a patriárka úr minden titkos tervét. Bizonyára tudja már, hogy ezek a titkok nagy hasznára voltak a Medici-pártnak?

– Igen, most már mindent tudok, – bólintotta Tamás.

– Talán érdekelni fogja, hogy a kis komédiát, amelynek ön volt a hőse, az én kedvesem, Chigi Agostino úr szerezte. Ő nem akarta eltűrni, hogy egy barbár legyen a mi pápánk, – érti, Tamás úr?

– Értem.

– Ez most már nem titok. Ellenkezően, érdekünk, hogy ország-világ megtudja, milyen buzgalommal szolgáltuk a Mediciek ügyét… A bukott jelölt különben sem árthat már nekünk… A komédia egyes jeleneteit ketten dolgoztuk ki: én és az ön hű Vico Hannibal barátja. És tudja, ki volt a szent barát, akit ön a kutba dobott? Egy derék komédiás, a hosszú Rocco, aki a passiójátékban Heródes király szerepét szokta játszani…

Gyors, hadaró hangon beszélt, olykor élesen felkacagott, az ökölbe szorított kis keze pedig állandóan remegett.

Tamás csodálkozva nézte. Ki ez? Nem Fiametta. Nem tudott rá haragudni, inkább sajnálta, ahogyan az ember a tönkrement műremeket sajnálja. Ez a nő most már megmérhetetlen távolságban volt tőle, mintha az óceán tulsó partjáról beszélne hozzá.

– Most egész Róma kacag önökön, – folytatta Fiametta keserű örömmel.

– Csak kacagjanak.

– Hiába adja a büszkét, nyugodtat, – tudom, szeretne engem megölni. Lám, az alkalom jó! Egyedül vagyunk a romok közt és önnél biztosan van tőr…

Tamás vállat vont és nem felelt.

– Ha nem szeret vért ontani, akkor majd megfizeti egyik komornámat. Jó lányok, de azt hiszem, száz aranyért mindegyik keverne fehér port az ivóvizembe.

Az apátúr valami kis undorodást érzett.

– Asszonyt _mi_ nem szoktunk ölni.

– Nem? Mennyi megvetéssel mondja ezt! Pedig a legédesebb dolog a világon: a bosszú! Még a szerelemnél is édesebb… Ha nem láttam volna, mit csinált szegény Heródes királlyal, akkor azt mondanám, önnek nincs vére.

Tamás a leány felé fordította sápadt arcát.

– Fiametta, kérdezek öntől valamit. Ha nem akar válaszolni, az sem lesz nagy baj.

– Nos? – szólt csodálatos mohósággal a leány.

– Ön elárult engem. Ebből haszna volt. Ezt értem. De mi haszna van abból, hogy utólag meg akar gyalázni?

Fiametta kevélyen fölemelte a fejét.

– Mert gyűlölöm!

– Gyűlöl? Én együgyű vagyok az ön szemében és ez ok lehet, hogy lenézzen, – de nem ok, hogy gyűlöljön.

Fiametta arca elfehéredett az izgatottságtól.

– Gyűlölöm, mert soha még ember úgy meg nem sértett, mint ön! Ha tudni akarja: ön az egyetlen férfi, akinek életemben fölajánlottam magamat. Igen, én, Fiametta, fölajánlottam magamat valakinek! Tudja ön, ki vagyok én? A legelső rómaiak, hercegek és kardinálisok térdepelnek a küszöbömön… Egy király csókolta meg a lábamat! És ön, az ismeretlen barbár, eltaszított magától. Ezt nem tudom elfelejteni. Eleinte meg akartam öletni…

– Ön küldte reám a gyilkosokat? – kérdezte Tamás.

– Mind a kettőt – én! Ügyetlenek voltak – de most örülök, hogy nem sikerült… Mert jobb így: szenvedjen – szenvedje el a bukás minden megalázását!

Tamás felkelt az oszlopról, amelyen eddig ült.

– Én most elmegyek, – mondta csendesen.

– Hát eredj! – kiáltotta Fiametta és a szeme olyan gonosz volt, mint a viperáé.

– De búcsúzóul még mondok valamit. Ön nem tudja, mi az szeretni. Urbino sem tudja, Chigi sem, senki azok közül… Csak én tudom!

– Oh, énértem már meghaltak férfiak, akik különbek voltak, mint te!

– Tudom, de azok közül egyik sem szerette önt annyira, mint én. Ne nevessen olyan keserűen, mert igazat beszélek. Én úgy szerettem önt, ahogyan csak egy barbár szerethet ilyen nőt! Ön volt nekem Róma, Itália, minden, ami szép, drága, halhatatlan, ön volt az élet, a jövő, a győzelem! A nagybátyám dicsőségének is csak azért örültem, mert azt hittem, az ön kezéből kapom és ez örökre össze fog forrasztani önnel… És mikor egy éjjel eltaszítottam önt magamtól, azt is csak szerelemből tettem. Nem tudom ezt megmagyarázni, nem tudok úgy beszélni, mint Bembo úr és a ciceroniánusok, de szerelemből tettem. Egy részeg csatlós, akit Urbino hercegének neveznek, meg tudta változtatni az ön ábrázatát. Egy idegen nő tárta akkor felém a karjait és én irtóztam tőle, hogy eláruljam vele az én Fiamettámat, az én szent és tiszta Fiamettámat…

– Szent és tiszta? Bolond! Hát nem tudod, ki vagyok? Bolond barbár!

– Bolond barbár voltam, mert azt gondoltam: Mária Magdolna is az volt, Egyiptomi Mária is és ma mégis templomokat neveznek el róluk Rómában.

– Bolond!

Fiametta kacagott, de több volt benne a keserűség, mint a jókedv. Majd azt mondta:

– Ha annyira szeretsz, ha igaz, amit mondtál, akkor nem tudsz tőlem elszakadni! Holnap megint ott leszel a Sciarrában… Örülök, hogy annyira szeretsz, mert kegyetlen leszek veled, nem is foglak a szemem elé bocsátani. Talán meg foglak öletni, – de ha nem: akkor a szerelem és a vágy fog téged megölni.

Tamás szomorúan mosolygott.

– Sohasem leszek többet a Sciarrában, Fiametta!

– Ezt már mondták mások is, de nem birták ki, mind eljöttek megint. Aki engem szeret, az nem tud tőlem elszakadni!

– Szeretem önt, jobban szeretem az életemnél és mégis el fogok öntől szakadni. Talán holtomig szeretni fogom, de mégis nemesi szavamra mondom: soha többet ez életben nem szólok önhöz.

Azzal elment.

Fiametta egyik kezével a falat fogta, a másikat a halántékához szorította, úgy nézett utána. A homályos falon fényes ovális rést látott, abban lépkedett Tamás a vörhenyes délutáni napfény felé, végig a romokkal borított térségen.

A távolságban mind kisebb lett az alakja, végül már csak akkora volt, mint Fiametta ujja. Azután végleg eltünt egy fekete fal mögött.

De egyszer sem fordult vissza.

19.

Amint Tamás hazaért, rögtön ágyára vetette magát. Soha életében nem volt még beteg, de most rettenetesen gyötrődött.

A szíve megvadultan vágtatott, a fülében bömbölt a vére, minden pillanatban várta, hogy a koponyája szétpattan.

Zavaros dolgokat kiáltozott és minduntalan a halált emlegette. Meghalni, igen, meghalni!

A patriárka a keresztfia ágyához sietett és a nevén szólongatta. Tamás rámeresztette zavaros tekintetét, de aztán némileg magához tért.

– Küldtem már orvosért, – biztatta Bakócz.

– Gyónni akarok! – szólt az ifjú.

– Elhivatom a káplánt…

– Nem, én keresztapám uramnak akarok gyónni.

És rekedten lihegő hangján mindent elmondott. Mindent, ami közte és Fiametta közt történt.

A patriárka szó nélkül hallgatta. De lassankint az ő lélekzete is lihegő lett.

Bakócz Tamás nem hiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve paraszt-fatalizmussal.

Ami elveszett, az elveszett – ki beszél a tavalyi hóról? A római korona beleesett a csalódások kútjába, kár volna utána lökni még ezt a gyereket is.

Miután Tamás elhallgatott, a keresztapja kezdett beszélni.

– Sejtettem, hogy tőrbe csaltak. De ebben magam talán hibásabb is vagyok, mint te. Nekem gondolnom kellett volna arra, amit te még nem tudhatsz, hogy ifjú férfinak csak addig nyitva a szeme, amíg forrni nem kezd a vére. Különben ne hogy azt hidd, te ütöttél el a sikertől! Itt nagyobb hatalmak állottak munkába, hatalmak, amelyekkel mind sűrűbben találkozom újabban s melyekkel szemben tehetetlen vagyok.

Mégis, a nagy kudarc igen megpuhíthatta kemény lelkét, mert megtette azt, amit még soha életében: olyan szelid és szomorú lemondással beszélt, mint az igazi öregember: