I.

Hajdanában, a nemzeti királyok korában, élt nemes Bártfa városában egy nagyszakállu toronyőr, valami Noé nevezetü ember. Noé apa fönn tanyázott az emberek feje fölött, a bártfai nagytemplom tornyában. A szűk szállása fölött volt a harangház, telve nagy és kicsi harangokkal. Ha istentiszteletre kellett szólítani az embereket, akkor Noé megkongatta a nagyharangot. Ha valamelyik bártfai keresztény lélek a halállal vívódott, akkor megszólaltatta a panaszosan vinnyogó lélekharangot. Ha ellenség lopódzott a várkapu felé, vagy éjjeli tűz csapott föl a házsoron, akkor félreverte a haragosan zúgó lármaharangot. Ünnepnapokon megszólaltatta összes harangjait és akkor az ércszavu, hatalmas kórus megremegtette a torony kőfalait.

A nagyszakállu Noénak az volt a hire, hogy büszke ember és magasan hordja az orrát. Ő közelről látta az égen vonuló fellegeket és azért nem igen kívánkozott le a város poros utcáira. A torony erkélyéről olyan kicsinyeknek látta a lenn nyüzsgő embereket, akár a hangyákat és azért bizony lenézte némileg még a város hatalmas polgármesterét is. És mivel megszokta a harangok zúgó szavát, nem szívesen hallgatta az emberek hiábavaló fecsegését. Való igaz, hogy évek óta már senki sem hallotta Noé hangját és azért a bártfaiak közül némelyek azt állították, hogy az öreg végképpen elfelejtette az emberi beszédet. Habár szűkszavu, büszke öreg volt is Noé, azért mégis jószívü ember volt.

Történt egyszer, éppen Szilveszter éjszakáján, hogy Noé apa egy elhagyott kis gyereket talált a torony tövében. Valami lelketlen ember tehette ki a kis árvát a havas éjszakába. Hogy ki gyermeke volt, az soha sem tudódott ki. Szőkehaju, feketeszemü kisleány volt. Meg se nyikkant, amikor Noé a karjára vette, csak komolyan tekintett rá fekete nagy szemével. A hallgatagságával nagyon megnyerte a toronyőr szívét. Ő sem igen szaporította hát a szót, hanem fölvitte magával a toronyba és ott fölnevelte, mintha tulajdon gyermeke volna. Mivel nem tudta, hogyan szólítsa a kis leányt, egyik ezüstszavu harangja után Animá-nak nevezte. Mert minden harangnak neve van és a név cifra betükkel van kiöntve a harang szegélyén.

A sápadt, hallgatag és különös tekintetü gyermekből idővel szép nagy leány lett. Ha Noé apát büszkének mondották a bártfaiak, Animát már éppenséggel gőgösnek találhatták. Gyerekkorában sohasem játszott más gyermekekkel, csak a toronyi fecskékkel és a vércsékkel. Leánykorában sem pajtáskodott senkivel és a felhők vonulásaiban nagyobb gyönyörűsége telt, mint a farsangi menetekben. A vasárnapi muzsikára ügyet sem vetett, ha azonban megkondult a bártfai nagyharang, akkor boldog tűzben lángolt a szeme. Neki az ünnepi harangzúgás volt a legkedvesebb zenéje.

A bártfai legényeknek, akik vasárnaponkint a templomban látták Animát, ugyancsak megtetszett a szép és kevély leányzó. Beszédbe azonban egyikük sem ereszkedhetett vele, mert Anima, ha meg is szólította valaki a fiatalok közül, némán végigmérte a vakmerőt, aztán kecses méltósággal, mint a sértett királyné, fölvonult a tornyába. Legjobban megtetszett egy Kender Mátyás nevü csizmadialegénynek. Ez a Kender Mátyás, bár ifju ember volt még, büszkesége volt a bártfai csizmadiacéhnek és amikor a sárosi főispán kordováncsizmát rendelt a városban, a bölcs atyamester Mátyással szabatta a csizmát. Mátyás jókedvü, nótás legény volt mindaddig, amíg meg nem látta első izben Animát. Ettől a naptól fogva azonban szomoru és álmodozó ember lett belőle. Vasárnaponkint, mialatt a többi legények a korcsmában poharaztak, ő kiállott a városháza elé, szemben a nagytemplommal és addig nézte a tornyot, amíg bele nem merevedett a nyaka csigolyája.

Addig töprenkedett, okoskodott magában a legény, amíg egy szép ünnepnapon nagy dologra nem határozta magát. Délben magára vette ezüstgombos dolmányát meg hatráncos csizmáját és szegfűvirágbokrétával a kezében fölmerészkedett a toronyba. Azzal ment föl, hogy feleségül kéri Animát.

Egy életem, egy halálom! – gondolta magában. – Ha hozzám jön, akkor meghalok nagy örömömben. Ha nem lesz az enyém, akkor megöl a bánat.

Elkeseredett bátorsággal indult neki a meredek csigalépcsőnek. Amikor azonban odafenn, a hatalmas öblü harangok alatt szembe találta magát a leánnyal, egyszerre az inába szállott minden bátorsága és reszketni kezdett, akár a nyárfalevél. Hebegő hangon mondhatta csak el a mondókáját, amelyre pedig napok óta készült már. Hogy ő most már nemsokára mesterré lesz és hogy a megtakarított pénzén műhelyt nyit. Hogy a sárosi nagyságos főispán csizmáját ő varrta és hogy egy kis házat is örökölt az édesapja után. És elhebegte azt is, hogy piros szattyáncsizmában, ezüstgombos pruszlikban fogja járatni Animát, ha igent mond és mesterné lesz.

A leány elsápadt a haragtól, majd gőgösen fölkacagott.

– Megháborodtál, csizmadia, – mondotta, – ha azt hiszed, hogy én valamikor beülök a csirizszagu műhelyedbe! Négy lóval gyere, csatlóssal a bakon, ha engem el akarsz vinni a toronyból!

A szegény Kender Mátyás azt se tudta, hogyan jutott le a hosszu csigalépcsőn a piacra. Amikor a szállására ért, szó nélkül behányta minden holmiját a vándortarisznyájába, a vállára kanyarította a szűrét, a kezébe vette a botját, aztán búcsút mondott a mesterének. A mester kérlelte és marasztalgatta, de Mátyás azt mondotta, hogy kisülne a két szeme, ha tovább is látnia kellene a bártfai nagy templom tornyát. És még az éjjel gyalogszerrel útra kelt az Alföld felé.