VI.

A százszorszép királyleány félesztendő óta élőhalottként feküdt selyemágyán. Nem mozdult, nem lélegzett, fehér tagjai hidegek voltak, mint a márvány. Olykor azonban könnyek szivárogtak lehunyt pillái alól, mintha gyászos álmok gyötörnék. Bajna egy órára sem hagyta magára. A kezét fogta és ha könnyezett az élőhalott, akkor megcsókolta a szemét és halk hangon gyöngéd szavakat mondott neki.

Egy éjjel aztán bekövetkezett a nagy csoda, amelyben senki sem reménykedett már, csak Bajna. Gyöngyöm fölébredt halálos álmából. Ez aznap történt, amikor a tó vizén az első vékony jégkéreg mutatkozott. Estefelé az élőhalott elkezdett egész testében remegni, mintha a hideg bántaná. Bajna selyemtakarókat borított rá és átkarolta, hogy fölmelengesse saját testével. Később Bajna fáradt szeme lecsukódott s ő elszenderedett a felesége oldalán. Ekkor ébredt föl Gyöngyöm. Kinyitotta a szemét és meglátta az urát. Hogy meg ne zavarja álmát, nem szólt hozzá, csak gyöngéden átkarolta a nyakát. Azután Bajna is fölébredt. Nem szóltak egymáshoz, csak nézték egymást, könnyek közt mosolyogva.

A százszorszép királyleány megint egészséges lett. Az emberek úgy találták, hogy hosszú betegsége alatt sokat veszített hajdani tündöklő szépségéből. A tekintete kissé bágyadt lett, mintha sokat sírt volna, a szája körül pedig valami fájdalmas vonás jelentkezett. Bajna azonban úgy találta, hogy a felesége most még szebb, mint volt annakelőtte.

Gyöngyömnek különös ötlete támadt. Kivezette urát a palota elé, kezével egy fecskefészekre mutatott, amely az eresz alatt volt és azt mondta, hogy szeretné tudni, hogy mi van a fészekben. Létrát hoztak és egy csatlós fölmászott a fészekhez. Két megfagyott fecskét talált benne.

Gyöngyöm kezébe vette a két kis holttestet és a télikertbe vitte. Az ura ott sírt ásott nekik a violák alatt.

Gyöngyöm azután sokáig elgondolkozva nézte a kis sírt.

– Min gondolkozol? – kérdezte Bajna.

A felesége nem nézett a szemébe, csak halkan mondta:

– Szeretném, ha három fiút ajándékozna nekem a jó Isten!

_Kötelesség_

[Illustration]

[Illustration]

Szilveszter estéje volt.

Tíz órakor lefektették Andorkát. Mikor már ágyában volt, odasuhogott hozzá az édesanyja és megcsókolta a szemét meg a homlokát. A szülők elmennek nagyapóékhoz, mint minden esztendőben, Andorka pedig nagyot alszik.

Amint egyedül tudta magát a sötét és néma házban, öreges rendszeretetével simára paskolta a vánkosát, nyakába húzta a meleg paplant és nagyhirtelen beleszédült az álom lágy és sötét vermébe.

Egyszerre fölriadt álmából. Olyan éber volt, mintha sohasem aludt volna. A szívében egy rémült kérdés kalapált: Mi van kis Pepkóval?

Pepkó a kanári madara. Karácsonykor kapta nagyapótól.

– Magad fogod etetni, magad fogod itatni, – mondta nagyapó. – A gyönyörűség a tiéd, legyen a tiéd a kötelesség is.

Ez a furcsa, száraz szó: kötelesség, melyet olyan kenetteljes arccal ejtettek ki az öregek, büszkévé tette Andorkát.

Az első napokban persze gyöngydolga volt Pepkónak. Bőven tartották minden földi jóval. Kis gazdája órákon át ott üldögélt drótháza előtt és hallgatta üdén gyöngyöző énekét. Valami titokzatos, boldog izgalom remegtette meg a parányi kis állatot, ha elcsattogta a maga mondókáját. Meglátszott rajta, hogy megmámorosodik a tulajdon hangjától. A trillái tündöklő tavaszi verőfényre, karcsu fákról hulló virágesőre, acélkék égen vitorlázó aranyfelhőkre emlékeztették Andorkát. Az első napokban gyöngydolga volt Pepkónak.

Aztán, no igen, aztán befagyott a tó és hullott a hó. A gyerekek szánkóztak és hóvárakat építettek. Mikor is kapta Pepkó az utolsó kendermagot? Tegnap! Dehogy, – tegnap csak akart neki adni, de nem adott, mert korcsolyázni mentek… Ma is akart neki adni, de aztán közbejött valami… Este megint gondolt rá, de –

A fiu ott feküdt ágyában és nyitott szemmel bámult a sötétségbe. Kötelesség, kötelesség… Egypárszor ismételgette magában ezt a szót, közbe valami furcsa penészízt érzett a szájában. Fölkeljen? Megetesse most? A madár a folyosón van s ott hideg kövekkel van kirakva a padló. Éjjel pedig nem is eszik.

Tehetetlenül és szégyenkezve feküdt a meleg takaró alatt. És ravaszul vigasztalgatta magát: Én egy kis fiu vagyok, egy ostoba kis fiu, én nem is tudom, hogy mi a kötelesség. Talán egy kötőfék, melyet kenderkötélből fontak.

Úgy érezte, hogy kihúzta fejét a kötőfékből és furfangos mosollyal az arcán elszunnyadt.

Az óra ütött. Érces hangja hosszan zümmögött a homályban. Andorka hirtelen fölpattant ágyában. No most történni fog valami! Valami rettenetes! A kötél ott van a nyakán és szorítja, szorítja…

Történt is valami. Hosszu, gyöngyöző madárcsicsergés fúródott bele a homályba. Oly kimondhatatlanul édes és szomoru trilla volt, hogy a fiúnak összefacsarodott a szíve. A kanári énekel, sötét éjjel. Pepkó szólítja a gazdáját.

Megint nehéz, fekete csend borult a lakásra. A fiu kidugta egyik lábát a paplan alól. A másikat is. Gépiesen fölkelt és kitipegett a hálószobából. Végigment a nagy szobán. Érezte meztelen talpa alatt a folyosó jéghideg kőlapjait. Megállott és a sarok felé fordult. Ott kell lennie, ott… Néma sötétség.

A hideg kőlapok lassankint melegedni, majd izzani kezdtek. Valahonnan, nagy távolságból halk zsongás hallatszott. Ez a hang a patak csobogására, az erdő suttogására, a szél zizegésére emlékeztette a fiút. S amint a füle betelt harmóniákkal, a szeme is látni kezdett a sötétségben.

A madárház derengő, zöld szentjánosbogár fényben világított. Pepkó ott feküdt a hátán, tátott csőrrel, üveges szemmel, holtan. A drótrácson kívül különös ködalakok mozogtak. Parányi alakok, melyeknek halvány emberarcuk és szomoru szemük volt. Körülvették a madárházat és csöndesen hullámozva lebegtek, mint a hinár a vízben. A zsongásba suttogó beszéd vegyült.

– A teremtés bájos csodája volt!

– Egy tarka virág, mely repülni tudott és énekelt!

– A hangja üde volt, mint a patak gyöngyöző vize!

– Édes, tüzes, mint a tavaszi verőfény!

– Csapongó, mint egy arany szitakötő!

– Parányi szívének gazdagságából mindenkinek adott!

A zöld fény ellobbant és erre elhalt a zsongás. De aztán megint fölpislant és újból szólt:

– Meghalt és vele ezer dal halt meg.

– Megölték és vele ezer dalt öltek meg.

– A világ szegényebb lett ezer dallal.

– Mit érdemel a dalok gyilkosa?

– Soha, soha se halljon többé madárdalt!

Aztán végleg néma sötétség borult a folyosóra.

Künn kutya ugatott. Kulcs csattogott. A hazatérő szülőket rémület fogta el, midőn a kis fiút ott találták a hideg folyosón. Szepegve állott a sarokban, egy ingben, mezitláb. Nem ismert meg senkit, nem válaszolt senkinek, csak egyre azt hebegte:

– Kötelesség! Kötelesség!

Édes anyja reggelig ott ült ágya mellett és csókjaival melengette tagjait. Nagy beteg lett, az életét azonban megmentették. De madárdalt holtáig sem hallott többet, mert megsiketült.

[Illustration]

_A himlő-utca_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy fiatal özvegy királyné és annak volt egy hétesztendős kis királyfia. A királyné tündérszép asszony volt, a kiskirály pedig úgy hasonlított hozzá, mint a bimbó a rózsához. Alattvalóik szerették őket és ellenségük sohasem támadt. Ha tavasszal a szép királyné kezén fogva végigvezette fiát a palota kertjén, akkor egyszerre kihajtott minden rügy, megszólalt minden madár és elmosolyodtak még a holt kőszobrok is.

Karácsony tájékán történt egyszer, hogy a kiskirály beteg lett és fekete himlőbe esett. A szép királyné éjjel-nappal ott sírt, ott virrasztott az ágya mellett. Olyan nagy volt a gyász és a rémület a palotában, hogy még karácsonyfát is elfelejtettek gyujtani a kiskirálynak.

Alkonyatkor a beteg egyszerre föleszmélt és gyönge hangon így szólott édesanyjához:

– Ég-e már a karácsonyfa?

A szép királyné könnyekre fakadt.

– Hej, milyen rossz anya vagyok én, hogy megfeledkeztem a fiam karácsonyáról! – zokogott. – Hanem kívánj magadnak amit akarsz és ha a szívem vérével kellene is megfizetnem érte, mégis megkapod!

– Szeretnék egy kis fahuszárt, – mondotta a beteg. – Piros dolmány legyen rajta és fehér paripa alatta.

– Százat adok, fiam, pirosdolmányos, fehérparipás huszárt!

– De nekem olyan huszár kell ám, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – szólott a kiskirály. – Egyszer láttam olyat, de már nem jut eszembe, hol és mikor láttam.

Ahány miniszter, zászlósúr és gárda volt a palotában, az a királyné parancsára mind hintóba ült, lóra kapott, szanaszét szaladt a fővárosban, beszélő fahuszárt keresni. Huszárt találtak is vagy egy társzekérre valót, de azt, hogy hop, hop! egyik sem tudta mondani. A beteg kiskirály pedig egyre csak a beszélő huszár után epedezett.

Nosza keserves sírásra fakadt a szép királyné is. Hiszen meglehet, hogy itt a kis fia utolsó karácsonya és még ennyi örömet sem tud neki szerezni? Mire való akkor minden királyi dicsősége?

Már beesteledett, de bár ezer udvarnok kereste-kutatta a beszélő huszárt, még akkor sem találták meg. Nagy bánatában gondolt egyet a szép királyné. Selyemköntösét fölcserélte szegényes ruhával, egyszerü kendőt kötött arany-hajára, megcsókolta beteg fiát és egyedül nekiindult a nagy városnak.

– Én megtalálom a beszélő huszárt! – mondotta. – Az én anyai szívem hozzá fog vezetni!

Szegényes ruhájában senki sem ismerte meg. Pedig sok ezer ember nyüzsgött az utcákon, a lámpafénytől tündöklő kirakatok előtt és a játékos-boltokban csak úgy szorongtak a vásárlók. A szép királyné sorra járta a főutca kereskedőit és mindenütt megkérdezte, hogy nincs-e olyan huszáruk, aki azt tudja mondani, hogy hop, hop! – Bizony egyiknek sem volt.

Az idő elmult, a boltajtókat sorra becsukták, a lámpákat eloltogatták és az utcán is nagyon megritkult már a nép. Csak a szép királyné bolyongott még szüntelen ide s tova és ahol nyitott boltajtót látott, ott besurrant és kereste a beszélő huszárt.

A főutca végén volt egy átjáró ház, annak az udvarán is játékos-boltok voltak. Hátha ott árulják a huszárt? A királyné végigment az udvaron, de bizony ott is csak néma huszárokat kinálgattak neki.

Amint kilépett az udvar hátsó kijárásán, döngve becsapódott utána a kapu. Már itt is vége volt a vásárnak.

Egy szűk, sötét utcában találta magát, magas, fekete házak között. Az utcán nem járt egyetlen ember sem és az ablakok mind sötétek voltak. Egyetlen lámpa pislogott előtte, ennek szomoru fénye mellett elolvashatta az utca nevét: Himlő-utca. Amikor elolvasta, megrázkódott, azután tova sietett, hogy kimeneküljön a rettenetes nevü utcából. Úgy gondolta, hogy a legközelebbi sarkon betér megint a főutcába. A Himlő-utcának azonban nem volt sarka. A fekete, néma házak olyan sűrün sorakoztak egymás mellé, mintha megfogadták volna magukban, hogy nem eresztik ki többet a királynét.

Időközben sűrün kezdtek szállingózni a hópelyhek. A királyné csak ment előre, ment a sötét soron. Egyetlen bolt se volt erre és most már nagyon fájt a szíve, mert belátta, hogy nem viheti haza beteg fiának az igért ajándékot.

Nagy sokára valami vörhenyes fényt látott derengeni a vak éjszakában. Egy kis boltnak a kirakata volt. „Beteg gyermekek boltja“, – olvasta a szép királyné. A szíve elkezdett viharosan dobogni… Hátha itt megtalálja a huszárt? Benyitott a boltba. Az ajtó csöngetyüje élesen vinnyogott, de bizony senki sem sietett a vevő elé. A boltban egyetlen kis petróleum-lámpás füstölgött. Keskeny, alacsony és igen hosszu bolt volt; olyan, mint egy folyosó. A királyné megkopogtatta az asztalt. Senki sem jött. Majd félénken megszólalt:

– Kérem, vevő van itt! – Senki sem válaszolt.

Végül megindult a bolt sötét háttere felé, hogy megkeresse a gazdát. Ment a homályban, hordók, ládák és fölhalmozott árucsomagok közt tapogatózva, mindig tovább ment. Egyszer vissza is tekintett, akkor oly messzire volt az ajtótól, hogy a petróleum-lámpást már csak akkorának látta, mint a szentjánosbogár fénye.

Most vékony fénysávot pillantott meg maga előtt a padlón. Valami ajtó hasadékából szűrődött elő. A szép királyné a sötétségben megkereste az ajtó kilincsét és bekopogtatott. Senki sem válaszolt neki és akkor félve benyitott.

Egy igen kicsi irodába lépett, amely ugyancsak teli volt zsúfolva ládákkal és dobozokkal. Az irodát zöldernyős lámpás világította meg. A mindenféle limlommal megrakott asztal előtt egy öreg ember ült és valami könyvben számolgatott. Sárgaarcu, sovány, roskatag öreg volt. A szájában pipát tartott, amelyből sűrü füstmacskákat eregetett.

– Kérem, – szólott a királyné, – én a beteg fiamnak keresek valami karácsonyi ajándékot.

Az öreg ráemelte fáradt tekintetét és halkan mondotta:

– A beszélő fahuszárt, ugy-e?

– Azt, azt! – kiáltotta örömmel a királyné. – Hát megvan? Óh, adja ide!

– Jó volna, ugy-e? – hápogta az öreg. – Csakhogy nagyon drága ám!

– Odaadom érte mindenemet! Oda még az arany koronámat is!

A vén kereskedő a fejét rázta.

– Csakhogy azt nem lehet ám arannyal megfizetni!

– Odaadom a szivem vérét is! – mondotta könnyek közt a királyné.

Az öreg hosszan és komolyan nézett a szemébe.

– Ha úgy van, – mondotta nyomatékkal, – akkor talán megkaphatja a huszárt. Jőjjön velem!

Egy rozsdás kulcscsomót akasztott le a szögről és köhögve, ingatag léptekkel megindult. A kályha mellett fekete kis vasajtó volt. Azt kinyitotta. Hideg, dohos levegő csapta meg a szép királyné arcát. Néhány korhadt falépcsőn lementek, aztán lenn voltak a pincében. Igen nagy pince volt, amelyet a bolthajtásról lefüggő vaslámpás világított meg gyér és halvány fénnyel. A falai feketék voltak, a talaja meg nyirkos volt.

– Hová megyünk? – kérdezte félénken a királyné.

Az öreg azonban ajkához emelte a csontos ujját és csendre intette.

A pince egyik sarkában bolthajtásos nagy kapu látszott. Az karnyi vastagságu, rozsdás vasrudakkal volt elzárva. Olyan volt, mint valami vadállatnak a ketrece. Az öreg oda vezette a szép királynét a kapuhoz. A királyné benézett és megrettenve tántorodott vissza. Valami borzalmas nagy vadállat feküdt a nyirkos ól homályában. Egy óriás, lomposszőrü, koromfekete bivaly. Erős két szarva előregörbült; gonosz két szeme vérben tüzelt. Amikor megpillantotta a királynét, meglódult és talpra szökött. Haragosan csapkodott a farkával és a bömbölő hangja megremegtette a pince bolthajtását, akár a mennydörgés.

De aztán még valamit látott a királyné, amitől iziben elállott a szíve verése. Az ólban, a fenevad lábai előtt, kis koporsó állott.

– A koporsóban van a beszélő huszár, – suttogta az öreg kereskedő. – Ha nagyon szereti a fiát, menjen be és hozza ki.

Az anya kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Hogyan küzdjek meg én, gyönge asszony, a fekete szörnyeteggel?

Az öreg a vállát vonogatta.

– Olykor a leggyöngébbek is győzedelmeskednek rajta. Máskor porba dönti a legerősebbet is. Akik fölkeresik, azok elől gyakran megfut. Akik menekülnek előle, azokat üldözőbe veszi.

– És ha letipor engem, akkor a fiam nem kapja meg a huszárt? – kérdezte a királyné.

[Illustration]

Az öreg a fejét rázta.

– Akkor nem. Ha letiporja önt, akkor a szarvával keresztül döfi a szívét. Ön nem hal bele, de a szíve a holta napjáig vérezni és fájni fog.

A királyné a beteg fiára gondolt és egyszerre csodálatos hősiesség szállta meg.

– Bemegyek a huszárért! – mondotta.

Az öreg betolta a nagy kulcsot a lakatba. A fenevad odalenn harciasan bömbölve és toporzékolva szegte le a fejét… Amikor azonban a remegő asszony összekulcsolt kezekkel eléje lépett, akkor a bivaly egyszerre összeroskadt magába, majd sűrü fekete füstfelhővé változott, amely gyorsan kihúzódott a vasrácson át a pincébe. Csak a gonosz két szeme maradt ott a földön, két izzó parázs alakjában. De a parázs is hamar kialudt.

A királyné térdre vetette magát a kis koporsó előtt és remegő kézzel fölemelte a tetejét. Ott volt a huszár! Keréken járó fehér paripán ült és piros dolmányt viselt. A szép királyné örömében csókokkal borította a favitézt és ekkor az megszólalt, kemény hangon kiáltva: hop, hop!

– Óh, most már azt hiszem, hogy a fiam meggyógyúl, ha látja a huszárt! – mondotta a szép királyné.

– A huszár mindenesetre meggyógyítja! – bólintott rá komolyan az öreg. – Ha bele akar látni a fia jövőjébe, akkor nézzen be ebbe a tükörbe!

A koporsó feneke tükörrel volt kirakva. A királyné belenézett, de aztán rémülten elkiáltotta magát. Ott látta a fiát, amint a palota kertjében a fahuszárral játszott, – ép és erős volt, de milyen volt a szegény kiskirály arca! Teli volt rettenetes himlőhelyekkel, a félszemét pedig megvakította a betegség. Szánalom és iszonyat volt ránézni.

– Hát nincs ez ellen orvosság? – kérdezte kétségbeesetten a szép királyné.

– Van, a Himlős-patikában árulják. Menjen végig a sikátoron, haladjon mindig egyenesen, akkor odatalál. De adok az útjára egy jó tanácsot. Ha beszél a patikussal, akkor mosolyogjon és ne mutasson félelmet. A Himlős-patikus nem ad orvosságot a szomoru és a gyáva embereknek.

A szép királyné belépett a sikátorba, amely a pince végéből nyílott. Tíz lépést se tett még és már vak sötétségben találta magát. A huszárt a kebléhez szorítva, másik kezével a nyirkos falon tapogatódzva, folytatta nehéz útját. Egyszer jobbra fordult a fal, máskor meg balra. Egyszer fölfelé haladt az út, másszor meg lefelé. Úgy látszott, hogy a fekete sikátor sohasem ér már véget.

[Illustration]

Végre! Piros fényt látott a messziségben. Amikor közel ért, egy üvegajtót talált a fekete sikátorban, abból verődött ki a világosság. A királyné halálra fáradtan nekitámaszkodott az ajtónak és benézett az üvegen. Egy lámpafényben úszó, ósdi kis patikába látott.

Köröskörül a falon fekete polcok voltak, fiókokkal és sorba állított fekete tégelyekkel. A mérleg-asztalnál állott a patikus és valami orvosságot kavart. A patikus kövér fiatal ember volt. Fekete ruhát viselt és fekete pápaszemet. Az arca olyan fehér és puffadt volt, mint a vízbe fulladt emberé. Mialatt dolgozott, egyre kajánul vigyorgott magában.

– Ez a Himlő-patikus! – mondotta a szép királyné.

Belépett a boltba. A patikus abba hagyta a munkát és hajlongva lejtett a királyné elé.

– Van szerencsém jó estét kivánni, szép hölgy! Mivel lehetek szolgálatára? – kérdezte a kezét dörzsölve.

A királynénak eszébe jutott az öreg kereskedő tanácsa és azért mosolyogva beszélt a jókedvü patikushoz.

– Egy kis orvosságot szeretnék a fiamnak…

– Mi baja a kedves kicsikének?

– Csekélység az egész! Egy kis himlője volt, attól megvakult a félszeme és himlőhelyes lett az arca…

– Hiszen azon nagyon könnyü segíteni! – mosolyogta a patikus.

Azzal levett a polcról egy tégelyt s abból kiemelt egy kristályüveget. Az üvegben szivárványszínü víz volt.

– Itt az orvosság!

A szép királyné boldogan nyult az üveg után.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Nagyon olcsón adom, szép hölgy! Annyiért, amennyibe nekem van. A fia félszeméért a saját félszemével és minden himlőhelyért egy-egy himlőhellyel méltóztatik fizetni. Láthatja, hogy nem nyerek a vásáron semmit.

Az anya rémülten nézett a vidám patikusra.

– Talán drágálni méltóztatik? – kérdezte az, miközben a fekete szemüvege gonoszul megvillant.

– Dehogy drágálom! Szivesen megfizetem! – szólott nevetve a királyné.

Anyai szivében pedig így gondolkozott: – Csak a fiam legyen szép és boldog – mit bánom én, hogy mi lesz velem?

– Ha úgy van, akkor sziveskedjék az operációs termembe fáradni, ott hamarosan rendbe hozzuk a dolgot!

A patikus kinyitott egy kis ajtót és udvariasan hajlongva előrebocsájtotta a királynét. Bolthajtásos, nagy laboratóriumba léptek. Tikkasztó meleg volt odabenn és sűrü pára vette őket körül. A homályban eszeveszett gyorsasággal lüktető és dobogó gépek dolgoztak. A gépeket nem lehetett látni a sűrü gőzben, csak egyes tüzes pontokat, amelyek szédítő sebességgel forogtak körben.

– Itt gyártjuk a forró lázt! – magyarázta előzékenyen a patikus. – Ha érdekli, szép hölgy, bevezethetem a hidegleléses kamrákba is!

– Más alkalommal szivesen megnézem, – válaszolt a királyné, – ma azonban kissé sietős az utam…

A patikus lámpást vett a kezébe és kinyitott egy csapóajtót, majd egy vascsigalépcsőn levezette a királynét a pincébe. A pince végében megint csapóajtó volt.

– Ez az operációs terem! – magyarázta a gazda.

Azzal bevilágított egy nyirkos gödörbe. A gödör teli volt lomhán nyüzsgő, fekete, óriás kigyókkal. Förtelmes csomókba fonódva hevertek ott. Az apró szemük alattomos zöld fényben világított. Most pedig valamennyien fölemelték a szögletes fejüket és sziszegve öltögették ollós nyelvüket…

– Mit szól ezekhez az állatkákhoz? – kérdezte a patikus.

A szép királyné megemlékezett a vén kereskedő tanácsáról. Sem félnie, sem szomorkodnia nem szabad.

– Nagyon szép kígyók! – rebegte halkan.

– Ha tetszenek önnek, szép asszony, akkor fáradjon le hozzájuk. Ők majd megoperálják a félszemét és ellátják a bájos arcát a kellő himlőhelyekkel.

A szegény anya megrettenve nézett a patikusra. Most vette csak észre, hogy a fekete pápaszeme alatt szakasztott olyan gonosz és véres szempár tüzel, mint a koporsót őrző fenevadé volt. De aztán megemlékezett az iszonytató gyermekarcról, amelyet a kis koporsóban látott és elszántan leereszkedett a gödörbe. A patikus rácsapta az ajtót, az anya pedig lehúnyta szemét és szivéhez szoritotta a kis huszárt… Tüzes, szúrós fájdalom nyilalt végig az arcán és a félszemén…

– Hogy van, szép hölgy? – kérdezte odafönn nyájasan a patikus.

– Jól vagyok! – rebegte mosolyogva a királyné.

– Sziveskedjék kijönni, a műtétnek vége.

A gazda vigyorogva tükröt adott a kezébe.

Hej, mi lett a világszép királynéból! Aranyhaja hófehér volt. Egyik szeme, a drágakőnél tündöklőbb szeme megvakult. Arcát, a hajnalpír bájában mosolygó arcát, förtelmes sebforradások rútították el. A világszép királynéból a világ legcsúnyább asszonya lett.

A patikus most már kezébe adta az üveget a szivárványos vízzel.

– Ezzel méltóztassék megmosni a kedves fia arcát! Attól eltünik a betegség minden nyoma.

– És a magamét is? – kérdezte szomoru mosollyal a királyné.

A gazda fölkacagott.

– Nem, szép hölgy! Önnek nem használ az orvosság. Sohasem nyerheti többet vissza a régi arcát. Ha csak valami csoda által nem, – no de manapság nem történnek már csodák!

– Miféle csoda által? – kérdezte a királyné.

– Visszanyerheti a régi arcát – haha! – ha valaki komolyan mondja és hiszi, hogy ön a világ legszebb asszonya! Volt szerencsém! Ajánlom magamat!

A királyné tudta, hogy ez lehetetlen, mert hiszen most ő volt a világ legrútabb asszonya. A fáradtságtól vánszorogva hagyta el a Himlő-patikát. Most már a huszár mellett az orvosságos üveget is szorongatta a keblén. Száz lépést is alig tett még a fekete sikátorban, amikor egy bolthajtásos kis kapuhoz ért. Áthaladt az ív alatt és ekkor nagy fényesség áradt szemébe. A palotatér lámpái ragyogtak az éjben és a királyi palota ott állott a tér végében.

A gárdák persze nem ismerték meg királynéjukat és nem is akarták beereszteni a kapun. Olyan rút volt, hogy félelem és szánalom fogta el az embereket. A királyné azonban megmutatta nekik a fahuszárt és amikor az hetykén elkiáltotta magát, hogy hop, hop! – akkor nagy örömmel beeresztették. – Megjött a kiskirály beszélő huszára! – kiáltották sugárzó arccal.

A nagy lépcsőn sok virág nyílott; arany kalitkákban ott csipogtak a kiskirály kedves énekes madarai is; a fordulóknál szép márványszobrok ékeskedtek. Amikor a rút királyné fölvánszorgott a lépcsőn, a virágok hervadtan lekonyúltak, mintha leforrázták volna őket, a kis madarak holtan lehullottak, a kőképek pedig könnyezni kezdtek.

A királyné belépett a betegszobába. A fia vérvörös, sebhelyes arccal, lázasan és eszméletlenül fetrengett ágyán. Senki sem volt mellette; mindenki félt az irtózatos betegségtől. Az anya szeliden megcsókolta a fia tüzes homlokát, aztán egy selyemkendőt megitatott a szivárványos vízzel és óvatosan megmosta vele a beteg arcát. Mire levette a kendőt, a fiu arca sima és fehér volt, akár a rózsalevél… Egy himlőhely se látszott már rajta!

A királyné ekkor odatette a huszárt a kiskirály szívére. A gyermek megmozdult, majd mosolyogva kinyitotta a szemét, aztán gyorsan a huszár után kapott… A huszár megszólalt: hop, hop! – és a kiskirály tapsolni és ujongani kezdett nagy elragadtatásában.

– Föl akarok kelni! Játszani akarok a huszárommal! – kiáltotta vígan.

És nevetve kiugrott ágyacskájából és egy ingben körültáncolta a szobát. De aztán egyszerre megállott és elkomolyodott. Odasompolygott édesanyjához, aki örömében könnyezve ült az ágy szélén.

– Jaj, édes mamám, mi történt veled? Hová lett a ragyogó szemed? Hová a rózsás arcod?

A királyné szeliden megsimogatta a gyermek fejét.

– Ne törődj vele, kis fiam! Nem baj az, ha én rút vagyok is, csak te légy szép és boldog!

A fiu szenvedélyesen odavetette magát az édesanyja keblére.

– Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz, hogy rút vagy! Te vagy a világon a legszebb mama! Te vagy a legszebb!

És gyöngéd kézzel végigsimított a királyné fehér haján és forró csókjaival elárasztotta arcát. És ekkor csoda történt. A gyermek csókjai alatt egymásután eltünedeztek a sebhelyek; a királyné arca rózsás és tündöklő lett; a megvakult szép szeme megint fölragyogott; a haja színaranyként fénylett. Megint ő volt a világ legszebb asszonya. A palotában és a kertben ekkor mindenütt nyilni kezdtek a virágok, dalolni a madarak, a kőszobrok pedig elmosolyodtak.

[Illustration]

_Kondor a csavargó_

[Illustration]

[Illustration]

Sok, sok esztendővel ezelőtt Székelyországban utazgattam. Ahol csak tehettem, ott gyalog róttam az országútat, mert arrafelé szép hegyek és nagy erdők vannak. Amint egyszer mendegéltem a rengetegben, egy embert pillantottam meg, aki egyedül heverészett egy öreg bükkfa tövében. Afféle országjáró csavargónak látszott, a ruhája legalább csupa folt meg rongy volt, a csizmája orrán kilátszott a lábujja, a süvege pedig lyukas volt, akár a szita.

Amint közel értem, a csavargó fölkelt és megszólított:

– Engedelmet kérek, – mondta, – nem tetszett az úton az én hintómmal találkozni? Négy szürke van eléje fogva, a bakon ezüst-zsinóros huszár ül.

A gondolat, hogy ennek az ágról szakadtnak hintója meg huszárja legyen, furcsának tetszett előttem. A nevetésem azonban nem ejtette zavarba, komoly ábrázattal folytatta:

– Nem is képzeli, tekintetes uram, hogy milyen megbízhatatlanok a mai cselédek! Egy percre szállottam csak le a fogatomról, hogy gyalogsétát tegyek az erdőmben, – mert ez az erdő az enyém! – és a kötnivaló kocsis máris eltévesztette az útat. Most már igazán nem tudom, hogyan jutok haza a kastélyomba. Pedig sürgősen haza kell mennem, mert vendégeket várok, egypár herceg, meg egy tucat gróf jön hozzám a vármegyéből.

A csavargó meg sem várta, míg magamhoz térek nagy csodálkozásomból, hanem szeretetreméltó mosollyal kérdezte:

– Tekintetes uram, nem tudna nekem ezer koronát váltani? Nekem ugyanis megvan az a rossz szokásom, hogy kisebb pénzt sohasem hordok magamnál.

– Nem szolgálhatok, – válaszoltam.

– Akkor talán kölcsön adhatna harminc fillért, hogy felülhessek valamelyik parasztszekérre. A hopmesterem holnap majd visszaviszi a pénzt. Ha megengedi, egy kis emléket is küldök vele, talán egy aranyórát vagy egy gyémántgyűrűt.

Ekkor már elvesztettem a türelmemet.

– Hallja, atyafi, miért hazudozik ilyen pogány módon? – rivaltam reá.

A csavargó meglepetten nézett a szemembe.

– Ejnye, hát a tekintetes úr is azt hiszi, hogy én hazug ember vagyok? – kérdezte.

– Igenis, azt hiszem!

A rongyos ember ekkor nagyon elszomorodott.

– Ez Csipercs néni átka, – mondta tompa hangon. – Csipercs néni megjövendölte, hogy senki sem fog nekem hinni és a jóslata beteljesedett.

– Ki az a Csipercs néni? – kérdeztem.

– Hosszú történet az, uram, nekem pedig sietős az útam, a hercegek és grófok régóta várnak a palotámban.

– Hadd várjanak még! Mondja el Csipercs néni történetét és akkor megkapja a harminc fillért.

A csavargó tagadólag rázta a fejét.

– Nagyon fájdalmas emlékek ezek, tekintetes uram, és egy koronán alul nem mondhatom el.

Mivel szeretem a furcsa históriákat, megigértem neki a koronát és ő elmondta Csipercs néni történetét. Én pedig úgy mondom el nektek, gyerekek, ahogyan tőle hallottam.

*

– Az én nevem Kondor, – kezdte elbeszélését a csavargó. – Tanult mázolósegéd vagyok. Meg kell vallanom, hogy a mesterségemet sohasem kedveltem, mivel nagyon kényes orrom van és nem bírom el az olajfesték szagát. Nem is törtem magamat soha a munkával, inkább az ország útját róttam és abból éltem, amit jószívü emberek juttattak nekem. Az irigyeim ezért munkakerülő csavargónak szoktak nevezni, de én néma megvetéssel sujtom őket.

Tavaly nyáron nagyon különös kalandom volt éppen ezen a szent helyen. Rám esteledett az erdőben, én itt aludtam az öreg bükkfa alatt, midőn éjféltájban hangos dudaszó vert föl álmomból. Körülnéztem a holdfényben, de muzsikust nem láttam, a zene úgy hangzott, mintha a nagy bükkfa koronája dudálna. Később egy oláhformáju vén asszonyt vettem észre, aki táncolva keringett a tisztáson és hozzá úgy énekelt, mint a vadpáva a havason. Az anyóka száz esztendősnek is látszott, olyan hajlott volt, mint a sarló, az arca pedig ráncos volt, akár a cserfa kérge. Olyan nevetségesnek találtam a dolgot, hogy hangosan elkacagtam magamat. A következő pillanatban azonban már elmult a nevethetnékem, mert a banya elémbe pördült és oláh nyelven így szólt hozzám:

[Illustration]

– Gyere fiacskám, táncolj velem!

Úgy megszeppentem a zöld tűzben égő szemétől, hogy nem mertem vele ellenkezni. A vén asszony két keze vaskampóként akaszkodott belém, azután száguldozni kezdett velem, mint a megvadult paripa. Olykor fölragadt a levegőbe és embermagasságu bokrokon ugratott át. A lélegzetem elfulladt, a lábam roskadozott, de a szörnyü vénasszony mégsem hagyta abba. A mulatság csak akkor ért véget, mikor már pirkadni kezdett az ég alja. Ekkor így szólt hozzám:

– Köszönöm neked, fiacskám, hogy engem, szegény öregasszonyt, ilyen derekasan megtáncoltattál. Jó tettért jót várj! Én Csipercs néni vagyok és bűvös hatalommal ajándékozlak meg. Bármit és bármekkorát fogsz is hazudni az embereknek, ők mindent el fognak neked hinni. Ha okosan fogsz hazudni, akkor sokra viheted még a világon. Őrizkedjél azonban az igazmondástól. Mert ha csak egyszer, ha csak tévedésből is igazat mondasz, akkor átok alá esel és soha senki nem fog neked többet hinni.

Igy szólt Csipercs néni. Azzal az arca elé kapta a katrincáját és úgy eltűnt a szemem elől, mint a hajnali pára.

*

Mikor Kondor, a csavargó, idáig jutott elbeszélésével, hosszabb szünetet tartott, majd így szólt hozzám:

– Tekintetes uram, egy koronáért már eleget beszéltem. Ha többet is akar még hallani, akkor meg kell toldania a béremet még egy koronával.

– Azt nem fogom tenni, – mondtam, – hanem ragaszkodom eredeti alkunkhoz. Ha nem folytatja elbeszélését, akkor egyáltalában nem kap semmit. Mivel azonban a története nem egészen érdektelen, fölajánlok külön jutalomképpen egy szivart.

Kondor nem válaszolt, a szivart azonban elfogadta. Miután rágyújtott, tovább folytatta elbeszélését. Úgy vettem észre, hogy most már kedvetlenül beszél, rövidebbre fogja a szót, alkalmasint meg akart büntetni azért, hogy megtagadtam tőle a második koronát.

*

– Másnap reggel, – folytatta a csavargó, – már meggyőződtem róla, hogy Csipercs néni valóban nagyszerü ajándékot adott nekem. Befordultam egy útszéli korcsmába, ott kedvem szerint ettem-ittam, mikor pedig fizetésre került a sor, egy darab kenyérhéjat tettem a korcsmáros elé és azt mondtam, hogy váltsa föl ezt a százas bankót. A korcsmáros elhitte, hogy a kenyérhéj pénz és kiadta, ami visszajárt belőle. Ezentúl gyöngy dolgom volt. Ha pénzre volt szükségem, még kenyérhéj után sem kellett néznem, a kavicsot, meg a falevelet is elfogadták annyiba, amennyiért kínáltam.

[Illustration]

Ha eszem lett volna, akkor elmentem volna Kolozsvárra grófnak, de engem ösztökélt a székely vérem, hogy jó volna ellátogatni Oláhországba. Ki is mentem és hogy illő fogadásban legyen részem, mindenütt azt híreszteltem magamról, hogy a muszka császár fia vagyok. Az emberek el is hitték a hazugságomat és Bukarest városában maga a felséges király fogadott és a tulajdon hintóján vitt a palotájába.

A királyi palotában igen jó dolgom volt, borral mosdottam, kolbásszal törülköztem, ha nem volt egyéb dolgom, akkor a király szépséges leánya, Flóra hercegnő társaságában mulatoztam. Meg kell mondanom, hogy Flóra hercegnő akkor is megtetszett volna nekem, ha nem királyleány, hanem libapásztor, olyan csoda-kedves, finom és rózsás volt, olyan szelid és vidám.

[Illustration]

Két hétig se mulattam Bukarestben, mikor nagy szomorúság borult a felséges oláh király fejére. Az történt ugyanis, hogy a török betört az országba.

– Oda se neki, felséges uram, – vígasztalgattam a királyt, – majd elbánok én a pogánnyal!

A király rögtön elhitte és nagyon megkönnyebbült. Másnap kimentem az ellenség elé. Egymagamban mentem, gyalogszerrel, éppen csak a jó fütykösömet vittem magammal. Az egész török sereget hadirendbe sorakozva találtam. Mikor már elég közel voltam hozzájuk, fölmásztam egy dombtetőre, tölcsért csináltam a két tenyeremből és ily szavakat ordítottam feléjük:

– Szaladj pogány, mert akit öt perc mulva még itt érek, annak szíjat hasítok a hátából!

A pogányság elhitte, amit mondtam és esze nélkül megfutamodott. A török huszárok a lovuk sörényére hajolva vágtattak, a pattantyúsok cserbehagyták minden ágyujokat, a bakák meg eldobálták puskájokat és úgy szaladtak, mint a nyulak.

Bukarestben persze nagy volt az öröm. Még az este megkértem a szépséges Flóra kezét és a derék király ríva adta ránk áldását. Egy hét mulva megtartottuk az esküvőt. Hatlovas aranyhintóban mentem a templomba, koronát viseltem a fejemen és skárlátpalástot a vállamon. A nép ujjongva dobálta a levegőbe a süvegét. Tizenkét nagyszakállu püspök fogadott a templom kapujában.

De aztán megtörtént a nagy baj. Az eskető pópa azt kérdezte tőlem, hogy szeretem-e Flórát.

– Szeretem! – válaszoltam hangos szóval.

Ez volt a baj, mert igaz volt: nagyon szerettem a mátkámat. Igazat mondtam és ekkor beteljesedett Csipercs néne átka, senki sem hitt nekem többet. Az első, aki ellenem fordult, a szépséges Flóra volt.

– Nem szeret, hazudik! – kiáltozta és sírva szakította ki kezét az enyimből.

És ekkor megszólalt valami székelyföldi ember, aki a templom hátteréből nézte a parádét.

– Hiszen ez nem is az orosz császár fia, hanem Kondor, a mázoló! – kurjantotta.

A király arca olyan vörös lett, mint a paprika. Mindjárt galléron fogott.

– Te akarod feleségül venni a leányomat? Hiszen most is érzik rajtad az olajfesték szaga!

Ami azután történt, azt nem is érdemes elmondani. Leszedték rólam a koronát, meg a palástot, megkoppasztottak, mint a baromfit, kidobtak, elkergettek. Csoda véletlen, hogy megmenthettem az életemet.

*

– Most már ismeri az én gyászos történetemet, – szólt Kondor sóhajtva. – Az átok még egyre sújt, senki sem hiszi el nekem, hogy vőlegénye voltam az oláh király leányának és fogadni mernék, hogy a tekintetes úr sem hiszi el. Pedig úgy történt, ahogyan mondtam.

Megadtam Kondornak a kialkudott koronát.

– Mit művel itt egyedül az erdőben? – kérdeztem tőle búcsúzóul.

– Csipercs nénét lesem, – válaszolt a csavargó. – Ma holdtölte van és megeshetnék, hogy a néninek megint táncos kedve kerekedik.

Hogy találkozott-e Kondor még egyszer Csipercs nénivel, azt már nem tudom megmondani, mivel azóta sem jártam Székelyországban és nem is láttam többet a csavargót.

_Rarámi királyné_

[Illustration]

[Illustration]

Egy alföldi kis városban élt egyszer egy öreg költő. Fehérhaju, szelid arcu, csöndes aggastyán volt. Az emberek nem igen törődtek vele, de a gyerekek szerették, mert szép meséket tudott nekik mondani.

A költő a város végében, egy ócska kis házban lakott. Az ócska ház arról is nevezetes volt, hogy a kéményén gólyafészek volt. Esztendők óta minden tavasszal ugyanaz a gólyapár szállott a háztetőre. Az öreg költő már ismerte a madarait és szivesen köszöntötte őket. Első dolguk volt, ha megérkeztek távoli útjukról, hogy szépen kitatarozták a fészküket, amelyet a téli viharok olykor erősen megtépáztak. Nyáron át aztán a gólyahim nagy buzgalommal kigyóra-békára vadászgatott a közeli réten, a gólyáné pedig kiköltötte tojásait és fölnevelte fiait. Nyár végén, amikor már hideg szél borzolgatta a tollas ruhájukat, szárnyra kerekedett az egész madárcsalád és elszállott távoli telelő helyére.

Nyár elején történt egyszer, hogy hirtelen forgószél támadt és lesodorta a kéményről a gólyafészket. A két kis gólyafiókát is, amely a fészekben ült, levetette a ház udvarára. Nagy szerencse volt még, hogy egy rakás friss szénára pottyantak, így aztán az ijedtségen kívül nem esett nagyobb bajuk.

Az öreg költő gyöngéd kézzel fölszedte a gólyafiókákat. Mikorra pedig a szélvész elmult, nagy munkába fogott. Egy hosszu létrán fölmászott a kéményre és erős vaskampókkal ócska kocsikereket szögezett a kémény tetejére. Aztán fölvitte a megcibált fészket és dróttal rákötözte a kerékre. Most már oly szilárdan állott, hogy szélvész legyen, amely le tudja onnan söpörni. Miután elkészült a munkájával, a két kis gólyát megint beültette a fészekbe, maga pedig leszállott az udvarra, pipára gyujtott és leste, hogy mit csinálnak majd az öreg madarak.

Azok haragos kelepeléssel röpdöstek a ház körül. Később óvatosan letelepedtek a tetőre, jó messzi a kéménytől és bizalmatlanul szemlélgették a megfoltozott fészket. Végül azonban mégis csak megértették, hogy az öreg költő munkája az ő javukra szolgál és akkor elfoglalták megint a fészküket. Itt-ott még javítgattak valamit rajta és amikor elkészültek a munkájukkal, nem volt a határban gólyapár, amelynek olyan pompás fészke lett volna, mint nekik.

Jó idő telt el a nevezetes zivatar óta. Egy verőfényes vasárnapi délután az öreg költő egyedül volt otthon. A gazdasszony elment a templomba, vecsernyét hallgatni; a gólyafészek is üres volt, mivel a fiatalok már akkor szárnyra keltek és az anyjuk kivitte őket a rétre, békát fogni. Még a Sajó kutya is átment látogatóba a szomszédék Sobrijához. Az öreg úr megöntözte a virágait, aztán kiült az udvarra és elnézte a fehér pillangókat, amelyek a nedves virágágyak körül röpködtek. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a gólyahim ott sétálgat az udvaron, vagy tíz lépésnyire tőle. A költő ezen elcsudálkozott, mert a gólyái egyébként soha sem szoktak az udvarra ereszkedni. A madár peckes léptekkel, a nyakát méltóságosan meg-megbillentve, közeledett az öreg úrhoz. Amikor már csak egy lépésnyire volt tőle, megállott és a fekete szemével komolyan tekintett rá. Egyszerre aztán meg is szólalt. Halk, kemény és furcsán recsegő hangon mondotta:

– Holnapután útra kelünk!

– Ejnye, – kiáltotta meglepetten a költő, – hát te emberi nyelven is tudsz?

A madár nem válaszolt erre a kérdésre. Csak billegette a nyakát, majd újból megszólalt:

– Jót tettél velem, kedves házigazdám és megóvtad a két fiam életét. Én csak szegény madár vagyok, nem is jutalmazhatlak meg semmivel. De legalább hadd köszönöm meg a jóságodat.

– Szivesen tettem! – válaszolt a költő.

És mivel igen szerény ember volt és nem szerette, ha valaki hálálkodik neki, sietve másra terelte a szót.

– Holnapután már elhagytok engem? Igazán sajnálom! Reménylem, hogy jövő tavasszal megint az én kéményemre szálltok?

– Ha szerencsésen átvergődünk a tengeren, akkor minden bizonnyal ide telepszünk megint. Hiszen kedvesebb fészket keresve se találhatnánk.

– És hol van tulajdonképpen a ti téli szállástok? – kérdezte a költő.

– Nagyon messzire! – mondotta a madár. – Ha útra kelünk, akkor nagy seregbe szoktunk verődni, mi magyar gólyák. Innen elröpülünk Horvátország fölött, a Karszthegy felé. Az rettenetes puszta sziklahegység, ahol a sok szürke kő között alig terem meg egypár nyomorék fa. Amint túl vagyunk a Karszton, beláthatatlan ezüstlap ragyog alattunk a napfényben: az Adriai tenger. Magasan szoktunk szállani, magasabban, mint a felhők. Ha letekintünk a tengerre, a nagy vitorláshajók csak akkorák, mint egy parányi fehér pillangó, a hatalmas gőzhajók füstfellege pedig fekete hernyóként kúszik a vizen. Jobbra az útirányunktól esik a virágos Olaszország. A szél onnan egészen illatfelhőket sodor föl hozzánk. Később a görög szigetek fölött vezet el útunk. Azok oly sűrü rajokban feketélnek a ragyogó víztükrön, mint fürdő bölénygulya. Oszlopos márványtemplomok romjai vannak rajtuk. A legnagyobbik közülök Kréta szigete. Azon túl már nem látunk se szigetet, se szárazföldet, hanem ameddig csak elér a tekintetünk, mindenütt a véghetetlen tenger hullámai morajlanak. Éjjel-nappal kell repülnünk és jaj annak, akit elhagy az ereje; lezuhan a tengerbe és a társai nem segíthetnek rajta. Hosszu repülés után végre messzire lenn, délen, fekete vonal látszik a tenger láthatárán. Ekkor diadalmasan kelepelni kezd az egész gólyasereg, mert tudják, hogy közel már az afrikai partvidék. A távolból látni a karcsu pálmafákat, amint a szélben ringatják csipkés koronájukat. Hatalmas folyam szakad ott a tengerbe: a Nilus. Két partján terül el Egyiptom. Ott aztán pihenőt tartunk. Némely gólyacsaládnak a parti falvakban van a téli szállása, azok kiválnak a seregből. Mi többiek azonban folytatjuk utunkat dél felé. Városok és falvak maradnak el alattunk. A sárga folyón lassu vitorlás gályák vonulnak. Elmaradnak alattunk a piramisok is, amelyek évezredek óta hirdetik a fáraók hajdani hatalmát. Aztán elérjük a nagy sivatagot. Lassu méltósággal haladó tevekaravánokat látunk és fehérruhás embereket, akik karcsú paripákon lovagolnak. Itt is, ott is kiválik a gólyaseregből egy-egy csapat és megtelepszik egy-egy faluban. Mi többiek azonban a nagy őserdő felé röpülünk. Olyan nagy az erdő, hogy gyalogos ember hetekig, sőt hónapokig is elbolyonghat a nyirkos homályban, mielőtt tisztásra érne. Arra már csak fekete emberek laknak. Egy részük emberevő. A nagy erdőn is túl, a hatalmas Ahuri folyam partján van a mi téli szállásunk. Az én fészkem pedig Rarami királyné kertjében van…

A madár elhallgatott. Az emberi beszéd mégis csak szokatlan volt neki és fárasztotta. Az öreg költő pedig növekedő csodálkozással hallgatta. Az a gyanuja is támadt, hogy mindez talán nem is valóság, hanem csak bolondos álom. A nap azonban melegen sütött, a távolból a vasárnapi harangok halk zenéje hallatszott, a virágok erősen illatoztak az udvaron és a gólya ott állott közvetlenül mellette. Tehát még sem lehetett álom.

– Rarami királyné feketebőrü hölgy? – kérdezte a költő.

A gólya a fejét rázta.

– Az Ahuri folyam körül harminc napi járó földre csupa koromfekete néger lakik, csak a király és a királyné arca fehér.

– Hogyan lehetséges az? – kérdezte a költő.

A gólya készségesen válaszolt a kérdésre.

– Sok, sok esztendővel ezelőtt egy fehér ember vetődött a négerek közé. Vele volt a kis fia is. Bölcs, istenfélő és igazságos ember volt. A négerek megszerették és megválasztották királyuknak. Amikor a király meghalt, a feketék a fiát ültették a trónra. Kikötötték azonban, hogy a fiatal király válasszon minél előbb feleséget. Az ifju király nem akart fekete asszonyt venni. Fehér asszonyt pedig még sohasem láttak abban az országban. Ekkor egy csodálatos esemény folytán összetalálkozott a fehér Raramival és ma ő az Ahuri-négerek királynéja.

– Miféle csodálatos eseményről beszélsz? – kérdezte kíváncsian a költő.

– Ha tudni akarod, elmondom, – szólott a gólya.

Elmondotta a költőnek Rarami történetét.

_A gólya elbeszélése._

Tíz vagy tizenkét esztendővel ezelőtt történt, hogy egy csónak siklott végig az Ahuri vizén. A csónakot két fekete ember hajtotta gyors evezőcsapásokkal. Az orrukba fűzött rézkarika és a hegyesre reszelt szemfoguk után meg lehetett ismerni, hogy a nyámnyámnégerek emberevő törzséből valók. A két emberevőnek igen jó kedve volt, mert kitünő vásárt csaptak aznap. A vavai vásáron egy fehér kisleányt vettek néhány üvegkalárisért. A kisleányt holmi rabló négerek ragadták el a távoli partvidéken és hozták vásárra. A gyermek szepegve lapult meg a csónak fenekén. Annyira félt, hogy pisszenni sem mert; csak némán nézte a két vadembert. Azok meg éppen ő róla beszélgettek.

– Holnap levágjuk és nagy lakomát csapunk, – mondotta az egyik.

– Banaán-lében megfőzve fogjuk föltálalni a fehér gyermeket, – vélekedett a másik.

Az első néger azonban nem szerette a főtt ételt, különösen a banaán-levesben főttet nem. Azt mondotta:

– Inkább szép ropogósra süssük!

A leány persze nem is sejtette, hogy miről van szó. Ő nem értette a nyámnyám-nyelvet.

A két fekete sehogy sem tudott megegyezni abban, hogy megsüssék-e, megfőzzék-e prédájukat. Úgy belehevültek a vitába, hogy abba hagyták az evezést és ordító hangon támadtak egymásra. Az egyik fölkapta az evezőjét és megütötte vele a társát. Az se volt rest és dühösen nekiugrott a cimborája torkának. Birkózni kezdtek és végül egyensúlyukat vesztve, mindketten kifordultak a csónakból és belezuhantak a folyamba.

Az Ahuri vize arrafelé hemzseg a sok krokodiltól. Két hatalmas hüllő éppen arra halászgatott; azok még estükben elkapták a két négert. A krokodilok bizony nem sokat törték a fejüket, hogy sütve vagy főzve egyék-e meg a prédájukat, hanem tüstént fölfalták a két feketét, amúgy nyersen.

A gazdátlan csónak, amelyben a fehér gyermek ült, most már a hullámok kényére hagyatva, usztatott le a zúgó folyón. Mi történt tovább a kis leánnyal? Elmondom. A csónak magától partot ért. A folyam közepén levő kis pálmás szigeten feneklett meg. A leány kimászott a ladikból, amely aztán a terhétől megszabadultan, újból belekerült az árba és tovább usztatott. A fehér gyermek most már egyedül volt a szigeten.

A kis szigetet a túlparton lakó emberevők úgy nevezték, hogy a krokodilok szigete. A vízbe hajló datolyapálmák alatt, a meleg homokban taposott fészkekben, százszámra tanyáztak a páncélos bőrü, örökké éhes, óriási vizi szörnyetegek. A négerek nem is mertek csónakjaikkal kikötni ezen a szigeten. De nemcsak krokodilok, hanem megszámlálhatatlan papagályrajok is fészkeltek itt. Napközben, amikor nyomasztó volt a hőség, ezerszámra bóbiskoltak a tarka madarak a pálmafák ágain, hajnalban és alkonyatkor pedig siketítő rikácsolással vonultak a távoli rizsföldek felé.

[Illustration]

A kisleány datolyát szedett magának és vizet ivott a folyamból. Aztán a víz partján, a puha homokban fészket talált, amelyben hét kis krokodil feküdt. Az állatok nagyon megtetszettek neki és közéjük telepedve, játszani kezdett velük. A kis szörnyetegek játékközben a keze után kapkodtak csattogó fogaikkal, a leány azonban tréfára vette a dolgot és megintette őket, hogy viselkedjenek illedelmesen. Játékközben elfáradt és elálmosodott. Egy krokodilkölyökkel a karjai között hamarosan el is szenderedett. Alig hogy elaludt, már megzúgott a folyam és óriási szörnyeteg bukkant ki a vízből. A kis krokodilok anyja volt, aki most tért vissza reggeli halászkirándulásáról. Kimászott a vizből, otromba léptekkel odavánszorgott a fészekhez és ugyancsak meresztette a két szemét, amikor kölykei társaságában ott találta a kis vendéget. A krokodilmama néhányszor körüljárta és körülszimatolta a fészket, majd maga is odaheveredett a kicsinyek mellé és hatalmas, pikkelyes farkával körülfogta az egész tanyát. A kisleány ugyancsak megszeppent, amikor később fölébredt. Egy kicsit el is pityeredett félelmében. De mivel úgy tapasztalta, hogy a krokodilmama nem mutat vele szemben ellenséges szándékot, félénk hízelgéssel kinyujtotta a kezecskéjét és megsimogatta a szörnyeteg ráncos pofáját. A krokodil ekkor kitátotta kapunyi száját, amelyben akkora fogak meredeztek, mint a konyhakés pengéje és sistergő sziszegést hallatott, ami a krokodilnál a jókedv jele.

E naptól fogva a gyermek befogadott lakója lett a szigetnek. Nemcsak a krokodilmama, hanem a többi krokodil is megszokta és megbarátkozott vele. Mivel okos gyermek létére úgy vélekedett, hogy hálásnak illik lennie a vendégszeretetért és oltalomért, amelyben része volt, rajta volt, hogy hasznossá tegye magát a tanyán. Mialatt az öregek künn jártak halászgatva a folyón, ő gondjába vette a honmaradt kicsinyeket. Dolga bizony elég akadt. A verekedőket szét kellett választania, a rendetlenkedőket meg kellett intenie. Volt a szigeten néhány árva kis krokodil is, azokról neki kellett gondoskodnia. Napközben rendesen egy buksi kis kedvencével a karján járkált a fészkek között. Ha valaki láthatta volna a kisleányt, azt hitte volna, hogy egy krokodil-óvoda tanitónője. De nemcsak a kölyköknek, az öregeknek is tudott a kedvükre járni. Van a krokodilnak egy gonosz kis ellensége, a pióca, amely a foginyére tapad. A hatalmas állat nem tud szabadulni tőle. Ha valamelyik krokodilnak pióca volt a szájában, odavánszorgott a kisleányhoz és feléje tátotta irtóztató száját, a leány pedig félelem nélkül belenyúlt a kezével és megszabadította az állatot kellemetlen ellenségtől. A szigeten lakó papagályok is hamar észrevették, hogy a gyermek jóbarátsággal viselkedik irántuk és pajtásává szegődtek. Alkonyatkor, ha a kisleány a parton ült, százszámra köréje telepedtek a madarak és a homok olyan lett körülötte, mintha tarka nagy virágok tömege lepné el és feje fölött a bokrok és fák is kivirultak a ragyogó tollu állatoktól.

[Illustration]

A folyam két partján lakó emberevő négerek csakhamar tudomást vettek a szigeten lakó fehér gyermekről. Holdvilágos éjszakákon néha meglesték a távolból. Látták, amint a szörnyetegekkel játszadozik. Azt is látták, hogy olykor egy-egy nagy krokodil hátán lovagolva keresztül usztat a folyón. A feketék ezért szellemnek tartották a gyermeket és elnevezték Raraminak, ami a nyámnyámok nyelvén azt jelenti, hogy a krokodilok királynője. Rarami később nekibátorodva, megjelent a szárazföldön is. Egyik négylábu barátja nyakába kapaszkodva, átuszott a folyamon és virágot meg gyümölcsöt szedett a tulsó parton. Néhány vakmerő néger el is határozta, hogy hatalmába keríti a krokodilok királynőjét. Holdvilágos éjjel meglesték és amikor Rarami a parti bokrok alatt üldögélve dudolgatott, megrohanták, hogy foglyul ejtsék. A merénylet azonban nem sikerült. Rarami rémült kiáltására két hatalmas krokodil bukkant ki a vízből és csattogó fogakkal vetette magát az emberevők elé. Azok úgy megijedtek, hogy eszük nélkül eliramodtak és hajnalig meg sem állottak. Ettől fogva senki sem merte többet üldözni Raramit.

Esztendők multak el így. Hogy mennyi, azt a fehér leány nem tudta, mivel nem olvasta meg őket. Azon a vidéken különben sincsen tél és a fák egész esztendőben termik édes gyümölcsüket. Rarami ruhácskája régen leszakadt a testéről és hogy megvédje magát a nap heve ellenében, papagálytollakból, amelyeket a fák alatt szedett össze, köntöst készített magának. A ruhája tarkán tündöklött, az ember óriás papagálynak is nézhette volna. Mivel sohasem beszélt emberekkel, el is felejtette a beszédet. Csak a reggeli és esti imádságát mondotta el minden nap, úgy, ahogyan valamikor az édesanyjától tanulta.

Egyszer aztán, amikor már sok esztendeig lakott a szigeten, nagyon különös dolog történt. Egy izzó nyári napon, amikor a szigeten minden krokodil aludt és a madarak is tikkadtan lapultak meg a pálmák árnyékában, délibáb jelent meg az égboltozaton. Az ilyen tünemény nem ritka azon a vidéken. A kép azonban, amelyet Rarami ezúttal látott, meglepte és elragadta. A délibáb egy aranykupolás palotát mutatott. A palota karcsu pálmák között, víz partján állott. A palota kapujától széles lépcső vezetett le a víz tükréhez. A lépcsőn egy ifju ült. Az ifju arca fehér volt. Rarami magánkívül volt nagy örömében. Olyan régóta nem látott már fehér embert, hogy azt hihette, az egész világot csupa fekete ember lakja. A feketéktől félt, mivel tudta, hogy vérengző emberevők. Most végre fehér embert látott! Az ifjúnak azonkivül oly nemes, szelid és bánatos arca volt, hogy Rarami egyszerre nagy testvéri szeretetet érzett iránta. Egy ösztönszerü mozdulattal az ég alján rengő látomány felé nyujtotta karjait. Az ifju fölemelte bánatos arcát és akkor ő is megpillantotta a leányt. Öröm és meglepetés ragyogott a vonásain.

Egy pillanatig összenéztek, a parton ülő leány és az égen tündöklő ifju, mintha örökre emlékükbe akarnák vésni egymás kedves vonásait, aztán elhalványodott a kép, majd végleg eltünt a délibáb és a leány csak ezüstszínü ködfoszlányt látott a napfényben lángoló láthatár fölött.

E naptól fogva a krokodilok királynője boldogtalannak érezte magát. Tudatára ébredt nagy elhagyatottságának. Álmaiban és ébren mindig csak a fehér ifjura gondolt. A krokodilok és a madarak csodálkozva tapasztalták, hogy barátnőjüket elhagyta a régi játékos kedve. Rarami órákon át mozdulatlanul ül a parton, epedve nézi a távoli eget és olykor ragyogó harmatcseppek gördülnek végig arcán.

Forró nyár volt és a délibáb majd mindennap űzte csalóka játékait. Pálmás ligeteken, tengeren járó hatalmas gályákat, sivatagban vonuló karavánokat mutatott Raraminak, az aranykupolás palotát és a fehér ifjut azonban nem mutatta neki többet. Amikor megeredt az őszi eső, végleg eltünt a délibáb és vele Rarami szivéből a remény is, hogy viszontláthassa a fehér ifjut. A szigetlakó állatok észrevették, hogy Rarami reggeltől estig siránkozva bolyong a ligetben. Talán sajnálták is barátnőjüket, de segíteni bizony nem tudtak rajta.

Az őszi esőre hónapokig tartó nagy szárazság következett és a folyam partján lakó emberevők ekkor végrehajtották egy régi gonosz tervüket és fölgyujtották a sziget erdejét. Éjnek idején titokban kikötöttek a sziget csúcsán és üszköt vetettek a száraz harasztba. Régen készültek már arra, hogy kifüstöljék birodalmukból a krokodilokat királynőjükkel egyetemben. Rettenetes tűzvész támadt a folyam közepén. A megrémült madarak gyászos rikácsolással keringtek egész éjjel a tűztől piros égen, Rarami pedig, hogy meg ne égjen, a krokodilokkal a vízbe menekült. Hajnalra elaludt ugyan a tűz, de a sziget viruló paradicsoma kormos pusztasággá változott. Rarami ekkor elhatározta, hogy elhagyja barátaival a szomoru helyet és új hazát keres magának a folyam mentén.

Még aznap útra is kelt, összes négylábu és szárnyas alattvalóival egyetemben. Egy óriás lotoszlevélen állva úsztatott le a folyón. Hosszu vizi indából kantárt készített és azt négy hatalmas krokodil nyakára fűzte. Ő maga egy kákabuzogányt tartott a kezében és azzal terelgette a hámosokat. Sok száz krokodil kisérte útján. Elől, a sereg élén, rettenetes fogu, tapasztalt öregek hasították a habokat. A fiatalság Rarami körül nyüzsgött. Az úszó karavánt széles csatárláncban sereghajtók követték. A papagályok sűrü rajokban szállva kisérték barátnőjüket. Hol előre cikáztak, hol meg visszakanyarodtak, Rarami feje körül keringve vagy a vizet érintve nyílsebes röptükben.

A merre a krokodilok királynője elvonult, az emberevő feketéket mindenütt halálos félelem fogta el. Akik ladikon ültek, azok eszük nélkül siettek partnak. Azt hitték, hogy elkövetkezett a világ vége. A pogány papok üvöltő énekszóval hívták segítségül a bálványaikat; hatalmas rézüstöket verve és tülkölve, pokoli lármát műveltek.

Nyolc napon és nyolc éjjelen át tartott az utazás. Ekkor csöndesebb vidékre értek a kivándorlók. A parton nagy csapatokban állottak ugyan az emberek, de ezek már nem üvöltöztek a különös utas-társaság láttára, hanem keresztet vetettek magukra. Ezek a parti lakók is négerek voltak, de fehér köntösben jártak, szépen épített házakban laktak és a házaik körül viruló kertek és vetések terültek el.

A folyam kanyarodásánál, karcsu pálmafák között, aranykupolás palota bukkant elő. Rarami szíve egyszerre viharosan megdobbant: megismerte ugyanazt a palotát, amelyet egyszer a délibáb mutatott neki. Megismerte a vízre vezető széles kőlépcsőt is, amelyen egykor a fehér ifju ült. A lépcső azonban most üres volt. Rarami ekkor a kákabuzogányával a lépcső felé terelte úszó fogatát.

Mialatt a krokodilok királynéja a palota felé közeledett, benn a nagy teremben éppen nagy tanácskozás folyt. Varega, az ifju fehér király tanácskozott ott országa fekete bölcseivel.

– Uram, – mondotta egyik őszhaju főnök, – néped óhaja, hogy ültess királynét a trónusodra. Szivesen látná a nép, ha fehérarcu úrnőt adnál neki, de mivel nincs a birodalmadban rajtad kivül egyetlen fehérarcu ember sem, végül mégis csak meg kell békülnöd a gondolattal, hogy fekete leányt végy feleségül.

Az ifju király búsan csóválta a fejét.

– Soha sem fogom megtenni! – mondotta határozott hangon. – Csak egy nő van a világon, akit királynőmmé tennék. Ő azonban messzi van tőlem.

– És ki az a nő? – kérdezték többen.

– Nem tudom a nevét, – válaszolt Varega. – Mindössze egyszer láttam csak. A délibáb mutatta nekem. Egy folyó partján ült, krokodilok heverésztek a lábánál és madarak ültek a vállán. Ő a legszebb nő a világon. És bizonyára a legjobb is, mivel meg tudja hódítani az oktalan állatok szívét.

A bölcsek aggódva tekintettek össze, amikor meghallották királyuk különös szavait.

– Haj, uram, – szólott aztán közülök a legmerészebb, – a néped érdekében könyörgünk, hogy felejtsed el szerencsétlen rögeszmédet! Veled a délibáb űzte csalfa játékát. A délibáb képei a levegő és a napfény hazug szülöttei.

Az ifju király azonban hajthatatlan maradt.

– Én tudom, hogy a krokodilok királynéja él és hiszem, hogy még találkozni fogok vele. Ha nem volna ez a reményem, akkor én volnék Afrikában a legboldogtalanabb ember.

Alig, hogy a király ezt elmondotta, egyik testőre rohant a terembe.

– Felséges uram, – kiáltotta lélekzet nélkül, – méltóztassál a kertbe fáradni és csodát fogsz látni. A krokodilok királynéja érkezik hozzád látogatóba. A folyam hátán jön, száz krokodil kiséri és ezer vadmadár kóvályog körülötte!

– Ő az! – kiáltotta Varega.

És megfeledkezve királyi méltóságáról, futva sietett a víz partjára.

A bölcsek pedig fölkapták hosszu köntösüket és utána szaladtak.

Amit odakünn láttak, az igazán csodaszámba mehetett. Rarami a parthoz közeledett. A víz megzúgott körülötte a szorosan egymás mellett úszó krokodiloktól, a levegő pedig megzendült a madársereg szárnycsapásaitól. A piruló leány tündérszép volt. Rarami és az ifju király egymásra néztek és tüstént megismerték egymást. A szívük sugallatát követve, kiterjesztették egymásfelé a karjukat. Mind a ketten mosolyogtak és mind a kettőjüknek könnyes volt a szemük.

De ekkor megszólalt egyik a vének közül.

– Felséges uram, – mondotta a királynak, – ennek a leánynak nagy hatalom adatott az állatok fölött. De ki tudja, hogy nem a gonosztól nyerte-e hatalmát?

Az ifju király megfogta a partra lépő Rarami kezét és szelid hangon így szólott hozzá:

– Beszélj úrnőm és szégyenítsd meg a kételkedőket!

A szegény Rarami azonban régóta elfelejtett már beszélni. Tétóva tekintettel nézte a király arcát és midőn végül megértette, hogy neki most szólani kellene, elmondotta azt, ami a mai napig is megmaradt emlékében, elmondotta az imádságát.

Az öregek ekkor mélyen meghajoltak előtte és bevezették a palotába. Igy lett Rarami Ahuri ország királynéja. Mielőtt azonban megkoronázták volna, meg kellett tanulnia beszélni. Hamar megtanult azonban, hiszen a vőlegénye volt a nyelvmestere. Azóta boldogan él és alattvalói rajongva szeretik. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is. A papagályok, amelyek vele jöttek, máig is ott fészkelnek a király kertjében. A krokodilok pedig ott tanyáznak a palota előtt a folyóban. Nekik fontos hivataluk van: ők a királyné testőrei. Amióta ők őrzik a folyam vizét, azóta emberevő nyámnyám nem mer többet éjnek idején átúsztatni az Ahurin.

*

A beszédes gólya befejezte elbeszélését.

[Illustration]

Az öreg költő nagy figyelemmel hallgatta és egyszer sem szakította félbe. Még kérdezni akart egyetmást, de ekkor megzördült a kapu kilincse és vidám kutyaugatás hallatszott az utcáról. A gazdasszony hazajött a vecsernyéről és Sajó kutya is megjött a szomszédból. A gólya, amikor a közeledőket hallotta, hirtelen elrúgta maga alól a földet, szárnyra kapott és föllendült a magasba. Egypárszor megkerülte a háztetőt, majd letelepedett a kémény mellé, ott fél lábra állott és figyelmesen nézte a lenn ülő költőt.

Másnap rengeteg sok gólya gyülekezett a réten. Harmadnapra pedig útra kerekedett az egész madársereg. Az öreg költő reggel éppen künn sétált a város végében, amikor a vándormadarak raja elvonult a feje fölött. Egyik gólya mélyebben röpült a többinél és a költőnek úgy rémlett, mintha ez az ő lakója volna. Tölcsért csinált tehát a két tenyeréből és utána kiáltott:

– Szerencsés utat! Köszöntöm Rarami királyné ő felségét!

A madár egyet-kettőt kelepelt, aztán gyors szárnycsapásokkal hasítva a verőfényes levegőt, többi társával együtt délnek sietett, a tenger felé.

[Illustration]

_Szarkavers_

[Illustration]

[Illustration]

Volt egyszer egy Pali nevü iskolásfiu. Legelső gyerek volt a verekedés, a nadrágszakítás, a későnkelés és a nyalakodás tudományában, a tanulásban azonban, sajnos, legutolsó volt. Ha szóba került Pali jövője, akkor a tanítója aggodalmasan rázta a fejét. Olykor a Pali fejét is megrázta, még pedig a fülénél fogva.

A jeles fiu egy tavaszi napon künn kószált megint a ligetben és ekkor egy magas fa tetején szarkafészket pillantott meg. Persze, hogy szó nélkül ledobta magáról a kabátját és egy-kettőre fölmászott. A fészekben egyetlen egy tojást talált, de az – halljátok, gyerekek? – aranytojás volt. Amint nagymohón utána kapott, beszéd ütötte meg a fülét. A fa legfelső ágán öreg szarka ült, az szólott le hozzá.

– Ne bántsd a fészkemet, Palkó, – csörögte a madár – és én urrá teszlek. Mert úgy nézz rám, hogy én vagyok a szarkakirály.

[Illustration: A fa legfelső ágán öreg szarka ült… ]

– Mit adhatsz te nekem? – csodálkozott a fiu.

– Varázshatalmat adhatok. Megtanítlak a szarkaversre.

– Mire jó az? – kíváncsiskodott Pali.

– Aki a szarkaverset tudja, első diák lesz minden iskolában, ha nem is tanul semmit. Mert a versnek bűvös ereje van és megbabonázza a tanító urat.

– Áll az alku! – kiáltotta a fiu. – De ha megcsalsz, szarkakirály, akkor holnap megint eljövök és földúlom a szarkaváradat.

Igy hát megegyeztek. Pali nem bántotta az aranytojást, a madár pedig elcsörögte a szarkaverset. Addig mondta, míg a fiu betéve nem tudta.

Másnap már meggyőződött róla Pali, hogy a szarkakirály becsületes madár. A tanító úr kiszólította, hogy mondja el hazánk folyóvizeit, a fiu pedig lehunyta a két szemét és fújni kezdte a bűvös verset, miként a szarkától tanulta:

Ákombákom, szalmazsákom, Hatszor hét az tizenhárom, Nekem csörög, neked csörög, Szarkakoma huj!

A tanító úr maga is lehunyta a két szemét és gyönyörködve ütötte kezével a taktust. Látszott rajta, hogy egészen meg van babonázva.

– Nagyon jól van, Pali fiam! Látom, hogy jól megtanultad hazánk folyóvizeit. Ha így folytatod, meg leszek veled elégedve.

És egy peckes egyest írt a jegyzőkönyvébe.

Ezentúl gyöngydolga volt Palkónak. Nyáron fürdött, labdázott, télen korcsolyázott és hócsatákat vívott, a leckéjébe soha bele sem pillantott és ha fölhívták, elmondta a szarkaverset és minden rendben volt. A tanító úr nagyon meg volt vele elégedve, sőt még fölvigyázónak is megtette az osztályban.

[Illustration]

A gimnáziumban is bevált a varázslat. A tanár urak nem győzték magasztalni Pali szorgalmát és jó fölfogását, a szülei pedig igen büszkék voltak jeles csemetéjükre. Mivel oly kiváló tanuló volt, elhatározták, hogy tudományos pályára adják és Pali úrfi az érettségi vizsgálat után, melyet ugyancsak kitüntetéssel tett le, beiratkozott az egyetemre. A tudományok után persze nem igen törte magát, a vizsgákra azonban pontosan eljárt és bármit kérdeztek is tőle, ő mindig kivágta magát a szarkaverssel.

A doktori vizsgán a szigoru tanár úr azt követelte tőle, hogy mondja el az országos nagy törvénykönyv kilencszázkilencvenkilenc szakaszát. Pali úrfi nem is késett a felelettel:

Ákombákom, szalmazsákom, Hatszor hét az tizenhárom, Nekem csörög, neked csörög, Szarkakoma huj!

Mialatt fújta, a tanár urak mind lehúnyták a szemüket és gyönyörködve verték a taktust. Azután fölkelt a nagyságos rektor úr és könnyezve ölelte meg Pali úrfit.

– Amióta fönnáll a tudományos egyetem, még nem volt rá eset, hogy valaki mind a kilencszázkilencvenkilenc szakaszt el tudta volna mondani. Ön az első hallgató, aki nem felejtett ki egyet sem!

A jeles ifju hire eljutott az ujságszerkesztők fülébe is és ők magasztaló cikkekben köszöntötték az új csillagot, mely hazánk tudományos egén megjelent. A felséges király is olvasta a cikkeket és így kiáltott föl:

– Ilyen ember kell nekem!

Azonnal elhivatta Palkót a királyi várba és kinevezte udvari főtudóssá. Pali most már márványpalotában lakott, üveghintón járt és bársonyruhát viselt. Ebédnél mindig a király jobbján ült és ő felsége már azon gondolkozott, hogy egyszer majd összeházasítja a kisebbik leányával.

Történt azonban, hogy a királynak pénzre volt szüksége. Kerek ezer forintra. Ekkor maga elé rendelte az ország főurait, hogy adjanak neki tanácsot, hogyan lehetne pénzt szerezni. A főurak azonban valamennyien Pali urra tekintettek, mondván, hogy tanácsoljon ő, mivel ő az ország legbölcsebb embere.

– Főtudós úr, – szólt végül a király – mondja el a nagy törvénykönyv kilencszázkilencvenkilenc szakaszát, azok között bizonyára lesz olyan is, mely elrendeli, honnan szerezzen pénzt a király, ha nincs neki.

A főtudós fölkelt, szépen meghajtotta magát a felség előtt, aztán elmondta azt, amit tudott.

Ákombákom, szalmazsákom, Hatszor hét az tizenhárom, Nekem csörög, neked csörög, Szarkakoma huj!

Mikor a főurak meghallották a szarkaverset, úgy elkezdtek kacagni, hogy majd leestek a nagy karosszékekről. A versnek ugyanis csak az iskolában volt bűvös ereje, másutt nem fogott a varázs. A király azonban nem nevetett, hanem haragra lobbant, mert azt hitte, hogy a főtudós csúffá akarja tenni. Intett a testőreinek, hogy vessék tömlöcbe a vakmerőt. Pali úr most már belátta, hogy vége a tudományának. Nagy félelmében térdre vetette magát a trón előtt és töredelmesen bevallotta, hogy ő nem tanult és nem is tud egyebet, csak a szarkaverset.

A király haragja kissé megenyhült. Megkegyelmezett Pali életének, de azért szigoru igazságot tett, elrendelvén, hogy húzzák le tüstént a főtudós úrról a bársonyköntöst, adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát, akasszanak könyvestáskát a hátára és irassák be újból az első elemi osztályba. És Palinak, bár akkor már szakállas férfiu volt, megint ott kellett ülnie a padban, a hat- és hétéves gyerkőcök között, akik majd megpukkadtak a nevethetnékemtől, valahányszor reápillantottak. A szarkaversnek sem vehette már hasznát, mert a tanító úr királyi parancsra egy szarkatollat hordott a zsebében, attól pedig megtörik a varázslat ereje. Egyszer ugyan mégis megpróbálkozott az ákombákom-szalmazsákommal, de a tanító úr nem adott neki egyest, hanem fülön fogta.

Pali ma is nyomja még az iskolapadot, ha jól tudom, most a harmadik elemibe jár és mire érettségit fog tenni, talán akkora szakálla lesz már, mint a szerb püspöknek. Eddig van.

(_Figyelmeztetés!_ A szerző óva inti tanköteles olvasóit, nehogy az iskolában próbát tegyenek a szarkaverssel. Megeshetnék, hogy a tanító úr zsebében szarkatoll van és a szerző nem vállal felelősséget az esetleges szomoru következményekért.)

[Illustration: … adjanak rá rövidnadrágos gyerekruhát… ]

_A próbacsendőr_

[Illustration]

[Illustration]

Ezt a mesét azért mondom el, hogy próbára tegyem a bátorságtokat. Kisleányoknak egyáltalában nem ajánlom, hogy meghallgassák. A vitéz fiú azonban, aki nem ijed meg a varangyos békától és nem fut meg a sziszegő gúnár elől, aki nem búvik az ágy alá, mikor zeng az ég és aki egyedül mer maradni a sötét szobában is, az olyan fiú figyeljen ide.

Élt egy alföldi kis faluban egy Magyar Pali nevü parasztfiú. Már öklömnyi gyerkőc korában is olyan bátor volt, hogy farkasszemet mert nézni még az édesanyja kakasával is. A feszes, katonás járása miatt a falu népe elnevezte Peczkes Palkónak.

Peczkes Palkó nevezetes volt arról, hogy szívéből gyűlölt mindenféle békebontást és rendetlenkedést. Ha valahol a faluban összemarakodott két komondor, akkor Palkó nyakon öntötte őket egy vödör vízzel, nehogy kárt tegyenek egymásban.

A falusi öregek azt mondogatták:

– Akárki meglássa, ebből a gyerekből még csendőr lesz…

Mire Palkó annyira fölcseperedett, hogy kiserkedt a bajusza, egy szép napon búcsút mondott szülőfalujának és peckes léptekkel elment a nagyvárosba. Alkonyatra odaérkezett és egyenesen beállított a csendőrkaszárnyába és kérte, hogy sorozzák be csendőrnek.

A kaszárnyaszobában, hosszú asztal körül, tizenkét nagybajszu csendőr ült együtt. Mindegyik kakastollas kalapot viselt a fején. Mikor az őrmester, aki az asztalfőn ült, meghallotta a falusi legény kívánságát, megsodorta a nagy bajuszát.

– Hohó, öcskös, az nem olyan könnyű dolog ám! – mondta. – Csendőr csak olyan legény lehet, aki híréből sem ismeri a félelmet.

– Ami azt illeti, nem ijedek én meg a magam árnyékától, – erősködött Peczkes Palkó.

– Majd elválik, – szólt az őrmester.

Azzal csendőrdolmányt adatott Palkóra, meg kakastollas csendőrkalapot. Azután kivezette a legényt a kaszárnya elé az utcára és így szólt hozzá:

– Most kezdődik a próbaszolgálatod. Alkonyattól hajnalig itt fogsz strázsálni és ha valami rendetlenség esik, rendet kell teremtened. A tűzre, vízre jól ügyelj. A lármás duhajokat, az éjjeli korhelyeket ráncba szedd. A gyorsan hajtó szekeret megállítsad.

– Igenis, értem! – válaszolt Palkó.

Feszesen szalutált, sarkon fordult és nekiindult a sötét utcának.

Hideg szél fújt a házak között és egy lélek se járt künn. Csak itt-ott pislogott egy-egy álmos utcai lámpás.

Amint nagypeckesen sétált, egyszerre zúgást hallott és fehér világosságot látott föltűnni az utca fordulóján. Palkó tudta, hogy mi legyen az. Automobil. Afféle gépkocsi, amely ló nélkül jár. A kocsi veszett sebességgel iramodott el Palkó mellett. Hárman ültek benne: egy kakasfejü, egy bivalyfejü és egy kutyafejü ember.

– Lassan hajts! – kiáltott rájuk Palkó.

A kakasfejü kukorékolt, a bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig ugatott s a következő pillanatban a szekér már eltünt megint az utca tulsó végében.

Száz lépést se tett még a csendőr, mikor már újból hallotta a kocsi zúgását és látta a lámpása fényét.

– De most bizony megállítom őket! – mondta magában Palkó.

Az út közepére ugrott, a vágtató kocsi elé és dörgő hangon kiáltotta: – Megállj!

Meg mernétek ezt tenni, fiúk? Ha meg, akkor tovább mondom.

A kocsi hirtelen megtorpadt, oly közel, hogy a sárgaréz lámpásával a csendőr mellét horzsolta. A kakasfejü elkezdett haragosan kukorékolni, a bivalyfejü bőgött, a kutyafejü pedig vakkantott egy-kettőt.

– Hogy mersz minket megállítani? – kiáltozták. – Tudod-e, hogy miféle nagy urak vagyunk mi? Én vagyok a kakasfejü ördög. Én a bivalyfejü sátán. Én meg a kutyafejü gonosz.

[Illustration]

– Ha ördögök az urak, akkor kocsikázzanak a pokolban, de ne az én utcámban. Mert itt tilos a gyorshajtás. Most pedig kövessenek az urak a csendőrkaszárnyába.

– Eredj előre, – vigyorgott a kakasfejü, – mi majd utánad megyünk.

A bivalyfejü és a kutyafejü elröhögte magát. Palkó észrevette, hogy túl akarnak járni az eszén, azért fölmászott a kocsira és odaült a bivalyfejü mellé.

– Most tessék a csendőrkaszárnya elé hajtani, – mondta. – És tessék vigyázni, hogy el ne gázoljanak valami borosfejü embert.

– Vigyázok! Vigyázok! – kukorékolta a kakasfejü…

Megforgatta a kormánykereket, mire a szekér egyszerre fölemelkedett a levegőbe, mint a denevér és a háztetők fölött száguldozott tovább. A bivalyfejü lopva nézett Palkóra, hogy sápadozik-e a félelemtől. Palkó azonban összefonta mellén a két kezét és nyugodtan ült helyén.

[Illustration]

– Jól hajtunk-e most, csendőr uram? – kérdezte ugatva a kutyafejü.

– Nagyon jól, – szólt Palkó. – Itt legalább nem tehetünk kárt senkiben.

Miután átrepültek a nagytemplom tornyán, a kakasfejü megint fordított egyet a kormányon s a szekér leereszkedett az utca kövezetére és úgy futott tovább.

Egy nagy kőhídra értek, amely alatt zúgva hömpölygött a fekete folyóvíz. Valami hörgő segélykiáltás ütötte meg Palkó fülét.

– Megálljunk csak, ördög uraim! – mondta.

A hold halvány fénye mellett meglátta, hogy egy emberi alak küzködik a víz közepén. Hosszúhaju, fehérruhás asszony volt. A karjait nyujtogatta és kétségbeesetten kiáltozott segítségért. Körülötte három-négy nagy hal cikázott a fekete vízben. Játszadozva kerülgették, hol elmerültek, hol fölbukkantak megint, olykor meg feléje kapkodtak a rettenetes cápafogaikkal.

– Ezt ki kell mentenem! – mondta Peczkes Palkó.

Azzal már fejjel a vízbe is ugrott. Ti is megmernétek tenni, fiúk? Ha meg, akkor folytatom. Palkó jó úszó volt, sietve elkapta a fuldoklót és partra vonszolta. Amint fölmászott vele a meredek töltésen, az elalélt asszony egyszerre vízhullámmá változott a karjai között, zuhogva végigfolyt a ruháján és sietve visszaszaladt a folyóba.

A csendőr megrázta magát és a gépkocsi után nézett. Bizony az már eltünt akkor az égboltozaton vitorlázó éjjeli felhő egy fényes résében.

Palkó kimért léptekkel folytatta őrjáró útját. Magas, sötét házak között ment. Sehol egy élő ember. Végül valami vörhenyes fényt látott derengeni.

Egy kis csapszék ajtaja volt. A csendőr odament és benézett az üvegajtón, hogy rendben van-e minden. Bizony a csapszékben nagy rendetlenkedés folyt. Három toprongyos csavargó ült kártyázva az asztal körül. Palkó mindjárt észrevette, hogy azok nem lehetnek tisztességes, istenfélő csavargók, mert a három közül csak egyiknek volt feje, a másik kettő fej nélkül játszott. Azt is kitapasztalta hamar, hogy a kártyajáték a fejért folyik. Mindegyik játékos mellett hosszú, éles kés feküdt az asztalon és amint az egyik fejetlen ember nyert, tüstént fölugrott, lenyiszálta a fejet a másik nyakáról és a maga nyakára illesztette. A játék azután tovább folyt.

Most megszólalt odabenn az egyik csavargó, az, akinek nyakán a fej volt.

– Jó volna, ha valami ember botlana be ide, olyan ember, akinek feje van. Elvágnók a nyakát, azután két fejbe kártyáznánk.

Mit gondoltok, fiúk, mit tett Palkó? Azt, amit ti is tettetek volna az ő helyében. Kinyitotta az ajtót és döngő léptekkel bement a csapszékbe.

A csavargók azonban, amint megpillantották a kakastollas csendőrkalapot, hirtelen feldöntötték a lámpást és Palkó vak sötétségben találta magát. Tapogatódzva ment előre, hallotta, mint sompolyognak körülötte a mihasznák, látta is a meg-megcsillanó késpengéket, de elcsípni egyiküket sem tudta.

Egyszerre tűzfény csapott a szemébe. A feldöntött lámpástól kigyulladt a csapszék.

– Korcsmáros! – kiáltotta Palkó.

Senki sem válaszolt. A tűz pedig hatalmas lángot vetett. Egy ajtókilincs akadt a csendőr kezébe. Megnyomta és a szomszédos szobába lépett. Hátha ott benn alszik a korcsmáros? A szoba már úgy lángolt-lobogott, mint a vaskohó. A falak fehéren izzottak, a szakadozó famennyezet pedig zápormódjára hullatta az ökölnyi piros zsarátnokot. És benn, a tüzes pokol közepén, lánggal égő ágyában egy magával tehetetlen, kövér, öreg ember nyöszörgött. Ő volt a korcsmáros. Palkó, nem törődve a fejére hulló tüzes záporral, hozzárohant, kirántotta ágyából és a karjára kapta az öreg embert, hogy kimentse a tűzből. Két lépést se tett még az ajtó felé, midőn a korcsmáros egyszerre elkurjantotta magát, majd fölcsapó lánggá változott és elpuffant, mint egy óriás tüzes béka, megpörkölvén a csendőr bajuszát és ruháját.

[Illustration]

Palkót sűrű, fekete füstfelhő vette körül, amely egy percre elvette a látását s a hallását. Egy hideg szélroham elsodorta a füstfelhőt és a csendőr, amint körültekintett, megint az utcán találta magát. Körülötte néma és sötét volt minden. Tűznek, csapszéknek, korcsmárosnak, csavargóknak sehol semmi nyomuk.

– Furcsa egy utca! – morogta magában Palkó.

És kimért lépésekkel folytatta őrjáratát. Az utca egyszer jobbra kanyarodott, egyszer balra, de véget nem ért. Vagy ötszáz lépést tett előre, midőn emberi hangok ütötték meg fülét. Valahol nagyon vígan voltak. A zsivaj irányában ment tovább és végül egy hosszú, magas kerítésfalhoz ért. A falon túl sok duhaj ember dalolt és kurjantgatott. Palkó egy rácsos ajtóra bukkant. Benézett a rácson. Nagy temetőkertbe látott. A fejfák között sok száz csontváz nyüzsgött. A csontkezeikkel összekapaszkodván, táncolva vágtattak tova a sírok fölött, némelyek meg a koponyájukat dobálták egymás felé, mintha labda volna. És valamennyien rikácsoló hangon énekeltek.

Palkó megzörgette az ajtót.

– Uraim, – kiáltotta, – csendet kérek!

A rémek ekkor mind a rácsos ajtóhoz rohantak. És valamennyien a csendőrre szegezték zöldes fényben égő szemüket.

– Ember, ember! Élő ember! – rikácsolták, a fogukat vicsorgatva.

Palkó szigorúan mérte őket végig.

– Nem szégyelik magukat az urak, éjnek idején ilyen csendháborítást művelni? Ha halottak az urak, akkor pihenjenek békében, de ne háborgassák az élők álmát.

– Gyere be! – üvöltöztek a rémek. – Darabokra tépünk! Megisszuk a véredet!

S a vasrácson keresztül feléje vágtak a karmaikkal.

A csendőr megnyomta az ajtó kilincsét és fölemelt fővel belépett a temetőbe.

Ti is bementetek volna, fiúk? Nos, akkor derék legények vagytok!

Amint Palkó körülnézett, az egész kisértetraj hirtelen fehér párává foszlott. A hold békésen sütött a csendes temetőre. Palkó katonás léptekkel végigment a fejfák között és miután meggyőződött róla, hogy most már minden a legjobb rendben van, kiment megint a kis ajtón és tovább ballagott az éjben.

[Illustration]

Száz lépést se tett az utcán, mikor megint maga előtt látta a sárga csendőrkaszárnyát. A kaszárnya kapuja előtt ott állott a nagybajszu őrmester, füstölgő pipával a szájában.

– Nos, öcskös, mi ujság? – kérdezte.

Pali mereven szalutált.

– Jelentem alássan, őrmester uram, nincs semmi különös ujság.

Az őrmester csodálkozva mérte végig a legényt.

– Nem esett semmi bajod az éjjel?

– Egypár apró-cseprő rendbontás volt ugyan, de nagyobb baj nem lett belőle.

– Jól van, öcsém, akkor eredj aludni. Különben is fáradt lehetsz.

Bevezette a kaszárnyába és megmutatta neki az ágyát. Tizenkét egyforma vaságy állott a hálóteremben. Valamennyi üres volt.

– Pihenj le, – szólt az őrmester, – és ha később jönnek a hálótársaid, ne törődjél velük.

Palkó lefeküdt és mindjárt el is aludt.

Félóra múlva azonban fölébresztette valami. Nagy morgást, korgást, cammogást és sziszegést hallott, hogy megrendült bele az egész kaszárnya. Az ajtó kipattant és bejöttek a hálótársai. Ugyancsak furcsa kompánia volt. Elsőnek egy irgalmatlan nagy himoroszlán robogott a szobába, hangos hördüléssel. Aztán óriás fehér medve cammogott be. Majd puha macskatalpon beszökött egy izzószemü tigris. A tigrist lompos nagy hiéna, a hiénát párduc követte nyomon. És még egyre jöttek a fenevadak. Vadkan és farkas is volt köztük. Összesen tizenketten voltak. Mint sereghajtó hatalmas csörgőkígyó kúszott a szobába.

A fenevadak nagyokat ásítoztak és miután morogva és szimatolva körüljárták a hálótermet, mindegyikük belefeküdt egy-egy üres ágyba. Mivel azonban éppen tizenketten voltak és Palkó már elfoglalta az egyik ágyat, a csörgőkígyónak nem jutott fekvőhely. Ez a dolog láthatólag igen fölizgatta a csúszó-mászót. Haragosan csörögve cikázott ide-oda a szobában, az egyik ágytól a másikhoz. Az oroszlán, a tigris és a többi fenevadak közül egyik sem akarta hálótársnak a csörgőkígyót. Mindegyik csattogó fogakkal zavarta el az ágya mellől. A bőszült morgásnak és nyughatatlan csörgésnek nem lett se vége, se hossza.

Peczkes Palkó végül kifogyott a türelméből.

– Mi lesz már, cimborák? Reggelig se akartok megnyugodni?

És mivel a kígyó még egyre folytatta körútját a szobában, odaszólította magához.

– Ha ennyire van a dolog, kígyó koma, akkor gyere az én ágyamba. Úgyis mi ketten vagyunk itt a legvékonyabb legények.

A kígyó odakúszott Palkó ágyához és fölágaskodott, miközben apró két szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt. A csendőr megfogta hideg testét és behúzta az ágyába, akár a vizes vödör kötelét.

– Feküdj a lábamhoz, – mondta, – és most már ne csörögj többet.

És mivel nagyon álmos volt, a jobbik oldalára fordult, a fülére húzta a pokrócot és tüstént mély álomba merült. Reggelre kelve, egyedül találta magát a hálóteremben. A csörgőkígyó és a többi fenevad már régen elkotródott, Isten tudná, hogy hová.

A nap szépen sütött odakünn és amint Palkó öltözködés közben egy pillanatra az ablakhoz lépett, a nap sugaraiban szivárványos betűkkel rótt írást látott ragyogni. Elolvasta az írást, amely így szólt:

_Bátoré a szerencse._

S ha a mesémből egy szó sem volna igaz, ennek az egy mondásnak minden betűje való igazság. Ezt még tapasztalni fogjátok az életben, azért ne is ijedjetek meg soha a magatok árnyékától.

[Illustration]

_Lószőr-vitéz_

[Illustration]

[Illustration]

Nem jó, ha az ember régmult idők emlékei közt kotorász; a visszajöhetetlenül letünt napok lehelete bolondos gondolatokat kelt a legjózanabb főben is.

Mikor a multkoriban ki kellett hurcolkodnunk régi családi házunkból, a padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő mögött, vesszőből font bölcsőre akadtam, amely színültig tele volt elsárgult irományokkal, elfakult rongyokkal és cifra gyermek-cókmókkal.

A sok tarka-barka holmi közt turkálva, egy bőrből készült huszárra bukkantam, melynek láttára egy csapásra fölelevenedtek agyamban a gyermekkor szunnyadó emlékei s csillogó pillangók fölzavart rajaként nyüzsögtek körül.

A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó boldogság, fájdalmas csalódás füződik hozzá!

[Illustration]

Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orra hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is, ott is előbukkantak a drótbordák és a lószőrtöltelék; – hanem azért a kétarasznyi legény merev szemével keményen és marconán tekintett rám, mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év mulva viszontlátja régi generálisát.

Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végigküzdöttünk a baromfiudvar porondján… Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott pulykanépség, ha szilaj harci rivalgással közéje nyargaltunk!

De nemcsak vad harciszomj, gyakran nemes lovagiasság is hevítette szívünket. Mikor vörös cicánk egyízben három napig se mutatkozott a konyhában, daliás fogadalmat tettünk, hogy nem eszünk és nem iszunk, míg barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan.

Útra is keltünk, kalandos fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama téli répái rügyeztek s szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlékeztet csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a szénapadlásra, ahol a homályban zizegő széna között cincogó patkányok surrannak… A macskát végre a fáskamrában fedeztük föl, öt apró cica társaságában, amelyeket szeretetteljesen nyalogatott.

Ej, minő más, minő egészen más is volt akkor minden! Egy év volt a végtelenség, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom, az udvar tartomány volt; a galambducot szédítő magasságu toronynak néztük, a tűzhely alatti hamulyukat barlangnak. A nap eseménye a színben talált tyúktojás, vagy a vizes vályuba tolakodott förtelmes béka volt; egy fényes dolmánypityke vagy egy réz patronhüvely birtokában gazdagoknak éreztük magunkat; egy betört ablaküveg kész katasztrófa volt.

Ha új játékot kaptunk, elkérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt, amelyek aztán jelentőségteljes kotkodácsolással és irigy hápogással nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi fecskénk volt, a szomszéd verebeit szitkokkal fogadtuk, ha háztetőnkre mertek ülni.

A szobabutorok néma, de értelmes lények voltak s ha rossz kedvünkben megrúgtuk az asztalt, utólag titokban megsimogattuk, hogy kiengeszteljük.

A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeink voltak, akik bizalmaskodva dörgölőztek hozzánk s szigoru hangon adott parancsainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették.

A kút mélyéből csodálkozó és kíváncsi gyermekfejek kandikáltak föl, a mama befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de azért mégis féltünk tőle.

A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kert fűvében hempereghessünk, – az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat úsztassa.

Az est homályában a ház előtt hajszoltuk a haragosan búgó bogarakat, ha pedig a harangok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos zsibbadás szállta meg tagjainkat és fölkívánkoztunk a mama puha ölébe, ahol ketten is elfértünk. Egyideig még a fényes holdra bámultunk, amelynek tányérjában ott áll az öreg, hátán a rőzsecsomóval s míg apa a szomszédokkal beszélget, háborúról, járványról és adóról, álomittasan hunyorgattunk egymásra: ej mit! csak legyünk egyszer az ágyunkban – jöhet aztán háboru, kolera és adó!…

Amint a fölfordított bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt megjelenik egy rég elfelejtett gyermekalak. Vica hugom. Öt éves korában meghalt torokgyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz éve, hogy a halál csontkeze letörte azt az éretlen kis emberrügyecskét. A seb, amelyet halála rajtunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai már-már elmosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá. Csodálatos! Most egyszerre megint magam előtt látom, meglepő közvetlenséggel.

Bájos, izmos gyermek, búzavirág-szemekkel, kurtára nyírt szőke fejjel; beszédközben kissé selypít, fejét rendesen oldalvást szokta tartani.

Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azonban nem tudott megbarátkozni az előtte szokatlan hangzásu névvel és Vicának szólította. Én csak úgy: Vica, cica, pattogatott kukorica!

Hevesvérü, örökké izgó-mozgó gyermek volt. Sokat kotnyeleskedett a konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázott végig az udvaron.

Hozzám nagyon ragaszkodott, egyébiránt könnyenhivő volt, mint minden jószívü gyermek és fölötte szeretett volna fiu lenni. A kertkerítésen végzett erőmutatványaimnak ő volt a leghálásabb közönsége, ha pedig a húncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletemben naponkint végigküzdöttem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében kigyúlt az őszinte lelkesedés tüze.

A szegény Vica csodálatos rajongó szeretettel viseltetett az én lószőr-vitézem iránt. A huszár volt álmainak a tárgya, a huszár után való reménytelen vágy keserítette el fiatal életét. Ha valamit szépnek, elragadónak, fenségesnek akart jellemezni, azt mondta: olyan, mint a huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton hangon:

– Add nekem a huszárt!

– Majd ha fagy…

– Add nekem, – ismételte fáradhatatlanul.

– Ne nyafogj, Vica!

– Magad nyafogsz!

Ebből rendesen egészséges csetepaté fejlődött, amely csakhamar elfeledtette velünk a vita tárgyát. Szüleink nem ügyeltek Vica sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy más, habár egészen hasonló huszár nem elégítette volna ki hugomat, – neki az én huszárom kellett, ennek egyénisége gyakorolt rá oly bűvös varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig következőképpen esett meg.

Nevem napja volt. Új ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét ajándékon találtam kifogásolni valót: az órának az volt hibája, hogy nem ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegáncia netovábbját, hogy az ember hébe-korba levesse kabátját.

Örömem első mámorában, sugárzó arccal futottam a szomszédságban lakó nagymamához, hogy kellően megbámultassam magamat. Vica természetesen velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelynek tetejére néha föl szoktam mászni, hogy egyet-kettőt kukorékoljak. Most is megtettem, s amint ünnepi hangulatomban, a tetőn guggolva karjaimat billegtettem s metsző hangon süvítettem, Vica odalenn tapsolt elragadtatásában. Jókedvünknek csakhamar vége lett. Lemászva a ketrecről, egy szögbe akadtam és – Jézus Mária! az új kabát könyökén háromujjnyi széles hasadás ásított…

Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, hugom elsápadt ijedtében. A nagymama hiába készítette elő legédesebb cukros süteményeit s a névnapra kijáró ezüsthuszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel őgyelegtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon irtóztató igazságot fognak tenni! Szegény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó szíve az én nyomoromon, amint mellettem tipegett.

Egyszerre megfogta a karomat.

– Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat…

– Tudsz te varrni, Vica? – kérdeztem bizalmatlanul.

– Én? Ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem veszi észre…

Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy magam is nekibátorodtam. Otthon egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a mama varróasztala körül, míg a szükséges eszközöket sikerült elcsennie. Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriási szabóollóval és akkora gyűszűvel, melybe három ujja is belefért. Én végighasaltam egy kosáron. Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varrni, nagy girbe-görbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga is bizalmatlanul nézett végig művén: a kabát sötétkék volt, a cérna pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát és ujja hegyével szépen befeketítette a cérnát, – most már igazán nem látszott semmi…

Örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam Vicának a lószőr-vitézt. Hugom alig mert hinni fülének és szinte elsápadt a túlnagy boldogságtól.

– Igazán nekem adod, Dudi? – kérdezte elálló lélegzettel.

[Illustration]

– Neked adom, Vica.

– Örökre?

– Örökkön-örökké.

– Mondd: bizony Isten!

– Bizony Isten!…

Vica karjára kapta a huszárt és örömsikoltással rohant a kertbe.

Mikor este levetkőztettek, Vica már ketreces ágyában térdelt s a huszárral a hóna alatt, álmos fővel darálta az esti áldást.

– Ez meg mi? – kérdezte anyám, mikor vetkőzés közben a kabát ujja egyszerre megroppant a könyökömön… Jézusom! Vica odavarrta kabátomat az ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam.

Másnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, engem pedig a sárga irigység emésztett…

– Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a kabátot és nem igaz, hogy senki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én barackot is kaptam, és a „bizony Isten“ nem érvényes és azért a huszárt vissza kell adni…

Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből civódás, a civódásból veszekedés lett, végre Vica haragtól lángoló arccal, kevélyen dobta lábamhoz a huszárt:

– Nesze, vedd, nekem nem kell!…

Számítottam ilyesmire, mert ismertem hugom forró vérét; azt is tudtam, hogy a következő pillanatban már sajnálni fogja gavalléros föllobbanását, azért megragadtam zsákmányomat és diadalmasan menekültem a kertbe.

Ezentúl még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, amellyel Vica szemében bírt, előttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert észrevettem, hogy távollétemet titokzatos kezecskék arra használják, hogy vitézemet kikeressék, oly rejteket találtam neki a szénapadláson, ahová Vica nem férhetett.

Ha a kertben játszottam huszárommal, hugom a kerítésen át bánatos irigységgel ügyelt minden mozdulatomra…

Szegény Vica! Egész élete alig terjedt egy arasznyira, mégis elég hosszu volt arra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy, a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem minden nyomorát. Vica egyszerre beteg lett.

Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertem kellemesebb állapotot a betegségnél: az embernek bekötik fejét, nyakát, ágyba fektetik, nem kell iskolába mennie, mama, apa kényeztetik, dédelgetik, s ha az ember elég élelmes, hogy hébe-korba nyöszörögjön kissé, kap narancsot, datolyát és cukrot.

Engem a nagymamához adtak, a lószőr-vitéz persze velem ment. Elhagyatottnak éreztem magam a nagymamánál, – meglehet azért, mert Vica nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor, szinte ünnepies hangulat uralkodott.

A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatalmas két gót tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pedig napközben megremegtette ablakainkat. Hálószobánk falairól dolmányos, szúrós-tekintetü urak és hosszunyaku, virágos hölgyek tekintettek le.

Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óra. Csodálatos egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra aranypillangó lengett ide-oda, a két alabástrom-oszlop között pedig kert volt, barok kastéllyal, szökőkúttal, piros viasztulipánokkal és mérgeszöld gyeppel; a kertben egy spanyol lovag állott, tollas barettel és gitárral. Epedve tekintett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni kezdett, akkor kipattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske jelent meg, aki mereven bólintgatott a fejével. A lovag buzgón kezdte verni a lantját, a szökőkút hullámos üvegsugara körbe forgott, az óra belsejéből csodálatosan andalító, ősrégi dallam hangzott. Én pedig dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett varázsálmot. De most jut eszembe, hogy Vicáról kell beszélnem! A nagymama egy nap azt mondta nekem, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul van.

– Ahá! – gondoltam, – tehát nagyon sok cukrot kap?

Délután beállított hozzánk Borka, a szobaleány, s azt mondta, hogy orvosságért megy és hogy Vica szépen kéret, küldjem el neki a huszáromat kölcsön, attól mindjárt egészséges lesz.

– A huszáromat, – dadogtam, – a huszáromat? hová is tettem… majd megkeresem…

Nem tudom, mi rossz szellem bántott. Besiettem a szobába, keblemre gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtattam a rétre. Csak akkor éreztem biztosságban a kincsemet, mikor egyedül találtam magamat a fűzesben. Sokáig csatangoltam az ér partján. Óh, az a Vica! Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezdtem a magánytól; a régi korhadt fűzfák a homályban ugrándozó emberalakok és fenyegető szörnyképek árnyaihoz hasonlítottak.

Amint a huszárral hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem, a nagymama némán és szomorúan ült az udvaron. Nem volt kedvem játszani, letelepedtem a nagymama mellé. Az udvar virágágyai fölött denevérek és éji pillangók röpködtek.

A hold korongja fölbukkant a templom tornyai között, a csúcsives bolthajtások, az áttört, szeszélyes kőcirádák bűvös fényben fürödtek. Ha a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el. Képzeletemben bekalandoztam azt a csodálatos kőerdőt, odafönn, hol gót szörnyek tanyáznak és karcsu kővirágok nyílnak a holdfényben.

Mikor odalenn a kaszárnyában elfujták a takarodót, a búskomor, vontatott hanghullámok hallatára zsibbadás fogott el s nyomottság vett rajtam erőt. Talán mégis oda kellett volna küldeni Vicának a lószőr-vitézt?

Éjjel bolondos álmom volt. A zenélő óra kertjében jártam, fejem fölött az örökké nyughatatlan pillangó lengett föl és alá, a szökőkút csörgedezett, a zene szólt, de az, aki a lantot verte, az én lószőr-vitézem volt, a kastély ablakából pedig a kis Vica bólintott alá… Hirtelen fölijedtem ágyamban, a szobában gyertyafény járt.

– Nagymama! – nyöszörögtem.

– Mi az, fiam?

– A huszárt, a huszárt, oda kell adni Vica-cicának…

A nagymama gyöngéden megcsókolt s elfojtott zokogással mondta:

– Vica-cica a menyországba ment, angyal lett belőle…

Emlékeim itt elmosódnak. Sehogy sem tudom elképzelni, mit éreztem és gondoltam én akkor. Egy kép azonban tisztán áll szemem előtt, oly tisztán, mintha nem is húsz év előtt, hanem tegnap láttam volna.

Megint szüleim házában voltam. Forró nyári délután volt. Az udvar telve volt suttogó idegenekkel, kik kiváncsian nézték az előttünk álló kis érckoporsót. A nyíló hársfavirágok illatába viaszgyertyák és hervadt lomb szaga vegyült. A pap halk hangon énekelt, közbe hallatszott a háztetőn bóbiskáló galambok turbékolása. Én a fekete szalagot néztem, melyet a szalmakalapomra varrtak; közbe sírtam, mert a mama is sírt.

A mama halálsápadt volt, néha egy elfojtott sikoltás tört ki a melléből. Ilyenkor görcsösen szorította össze a kezemet, melyet fogva tartott és én azt hittem, hogy össze kell dőlnie az egész világnak.

Talán mégis jó lett volna Vicának odaadni azt a huszárt?

Mikor másnap ebédhez ültünk, az asztalnál egy hely üres maradt. Apa kedvetlenül tolta el maga elől a levest, a mama pedig nedves szemekkel bámult arra az üres helyre.

– Szegény gyermekem, – mondta remegő hangon, – haldoklásában már nem is ismert rám, folyton valami huszárt emlegetett lázában…

Most már magam is letettem a kanalamat. Most már tisztában voltam azzal, hogy jó lett volna Vica-cicának odaadni azt a lószőr-vitézt, lelkemben pedig földerengett a földi boldogság hiú voltának homályos sejtelme.

Husz év multán megint előttem van a lószőr-vitéz, amelyhez a szegény Vica halálában is hű maradt. Nem tartozom még azokhoz, akik már leszámoltak az élettel, de talán odaadnám mindazt, amiért küzdök s amit még remélek a jövőtől, ha még egyszer szemtől-szembe állhatnék Vicával, odanyujthatnám neki a huszárt és azt mondhatnám neki:

– Nesze, Vica-cica, pattogatott kukorica, – nesze, bizony Isten, igazán neked adom a lószőr-vitézt!

TARTALOM

A bujdosó bábúk 3 Bögöly három felesége 19 A régi ház pincéje 29 A majom 41 A lantos házassága 51 Anima 61 Az arany trombita 75 Gyöngyöm 85 Kötelesség 107 A himlő-utca 115 Kondor a csavargó 133 Rarámi királyné 145 Szarkavers 167 A próbacsendőr 175 Lószőr-vitéz 191