III.

Hosszu, hosszu idő telt el. Talán egy esztendő is. A csizmadia bejárta a félországot. Munkába állhatott volna nem egy helyen, de a nagy bánata újra és újra csak kezébe adta a vándorbotot.

Vándorlásai közepett megfordult a székely havasok közt is. Egyszer egy nyári délutánon megpihent egy virágos völgyben. A puha fűben heverészett, Animára gondolt és fogai között egy fűszállal fölbámult a ragyogó égboltozatra. Odafönn egy felhő úszott, amely megrekedt útjában a havas oldalán. A felhő olyan formáju volt, mint egy hatalmas gálya; furcsa szőrnyetegek kuporodtak rajta sűrű csapatokban. A csizmadia sokáig nézte a felhőt, aztán egyszerre megdobbant a szíve. Egyik felhőfoszlánynak olyan formája volt, mint egy lobogó haju női fejnek, az arca pedig Anima arca volt. A felhőasszony mereven és szomorúan nézett le rá a magasságból, mintha kérdezni akarna tőle valamit és mondani akarna neki valamit. Vándorlásai közepett gyakrabban is megesett már Kender Mátyással, hogy valamelyik vonuló felhő Animára emlékeztette. De ő olyankor mindig azt hitte, hogy káprázik a szeme. Ezúttal azonban olyan tiszta volt a kép és annyira föltünő a hasonlatosság, hogy a csizmadiának nem volt többé maradása a völgyben. Nekiindult a havas csúcsának. Hosszu és fáradtságos út volt. Hamar rá is esteledett és a holdvilág fakó fényében kellett a meredek hegylejtőn fölkapaszkodnia. Végül éjféltájban elérte a felhőket. Egy ezüstpereméjü, fekete felhőkapuból fehér női alak szalad eléje. Ő volt, Anima.

– Tudtam, tudtam, hogy el fogsz értem jönni! – kiáltotta könnyek közt nevetve.

– Vártál? – kérdezte Kender Mátyás.

– Egy esztendő óta mindig vártalak!

– És én egy esztendő óta mindig kerestelek!

A csizmadia kezén fogta a leányt, hogy levezesse a völgybe. De ekkor hirtelen vad rémület nyilalt át a szívükön, mert észrevették, hogy az egész felhőhad föltámadt ellenük és üldözőbe vette őket. Ezer gomolygó felhősárkány kúszott utánuk a lejtőn. Lobogó haju felhőemberek nyujtogatták utánuk a hosszú karjukat. Szörnyü óriások, madárfejü emberek és emberfejü medvék vágtattak, hemperegtek a nyomukban. Maga a felhőkirály is ott volt az üldöző hadseregben. Egy elefánton lovagolt; nagy mérgében ő maga varanggyá fúvódott; aranykoronája csillogott a holdvilágban.

– Siessünk, siessünk! – kiáltotta Anima.

Amikor a menekülők már a lejtő közepén voltak, üvöltő vihar szárnyán utólérte és megrohanta őket az előhad.

– Siessünk, siessünk!

Fülsiketítő dördüléssel, vakító villanással a mennykövek raja csapott le körülöttük. A felhőkirály megszólaltatta a légi ágyúit. Egy szálfa nagy roppanással derékon tört és lángra lobbant mellettük. A sziklák megindultak és dübörögve versenyt vágtattak a menekülőkkel.

– Siessünk, siessünk!

Már a hegy lábán jártak, amikor tajtékzó vízárt zúdítottak utánuk a felhők. Anima térdre bukott, de a csizmadia a karjára kapta és övig gázolva a hullámokat, úgy vitte a leányt, mint a kis gyermeket. Majd haragos jégeső kezdte őket verni. Kender Mátyás betakarta Animát a szűrébe, hogy megvédje a jég ellen és úgy vitte tovább.

Végre lenn voltak a völgyben. A csizmadiának megroskadt a lába a fáradtságtól, Anima pedig egész testében remegett a félelemtől. Az égzengés elnémult, az eső elállott. A hegyek fölött diadalmas ragyogással fölkelt a nap. A menekülők visszanéztek a hegyre és most már egyetlen felhőt sem láttak. Azok kígyózó, iszapos patakok alakjában futottak a völgybe.

– Megmenekültünk! – mondotta Kender Mátyás.

Bőrig vizesen, a homlokukba csapzott hajjal, halálra fáradtan, de boldogan néztek össze.

– Hová vezesselek? – kérdezte a csizmadia.

– Vezess haza Bártfára, Noé apához, – válaszolt Anima.

Megpihentek, aztán útra keltek északnak, Bártfa irányában. Hosszu és keserves útjuk volt, mert gyalogszerrel kellett bejárniok hét vármegyét. Aki útközben meglátta a rongyosruháju, mezitlábos leányt, amint alázatosan lehajtott fővel léptetett a legény oldalán, az inkább valami szép koldusleánynak nézhette, mint a felhők királynéjának.

Egy este mégis csak meglátták megint a bártfai harangtornyot. Egy erdős tisztáson állottak, égbenyúló, karcsu fenyőfák között és az alkonyi fényben ott feküdt előttük Bártfa városa. Jó messzi voltak még a várostól, de azért már hallhatták Noé apa harangjait, amelyek zúgó kórusban köszöntötték a hazatérőket. Anima szeme a harangszó hallatára izibe megtelt édes könnyekkel.

– Anima, – kérdezte Kender Mátyás, – utálod-e még a csirizszagot?

– Nem utálom én, – mondotta fülig elpirulva a leány.

– Akarsz-e már mesterné lenni? – faggatta tovább a csizmadia.

– Bizony már akarok! – válaszolt halk hangon a leány.

És kezüket egybetéve, áhítatosan mentek a harangszó irányában.

[Illustration]

_Az arany trombita_

[Illustration]

[Illustration]

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyujtották meg. A kihalt, keskeny Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya lábszárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai között.

A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiúcska toppant eléje és ujságlapot kínált neki. Valami elkésett kis rikkancs-gyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valamelyik felvidéki faluból szakadt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőrsüvegét a fülére húzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős-táncot járt a kövezeten.

A férfi bosszusan morgott valamit és tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek cipőjének kopogását.

Most megállott és pénzt vett ki a zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát és egy ezüstforintost adott a fiúnak…

– Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!

A kis fiú szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca tulsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó nagykörút sarkán, kövér öreg asszony várta.

– Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüst forintot. Az öreg asszony örömében hangosan elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kezén fogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy nem. A habozása hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

– Ez a tiéd. Vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra mulva érted megyek és adok vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Útközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárjáért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap…

A Boldogasszony templomának sötét kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb pelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papirsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyujtotta a kezét. És Jóska a krajcárkáját, amely már egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Azután fölkelt és el akart szaladni, mert szégyelte a tulajdon nagylelküségét.

A koldusasszony azonban a nevén szólította:

– Jóska!

A hangja olyan szeliden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra és a kis Jézus is mosolygott rá.

– Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.

[Illustration]

A templom kapujának mind a két szárnya megnyílott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komolyarcu, fehérruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Mikor a Boldogasszony, a kis Jézust a karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorukon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a minisztráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiú boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.

Az oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor kiléptek a templomból a szabad ég alá.

A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szeliden lemosolygott reá. A kis fiú meg persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott úton jártak, melyet jobbról-balról hosszú dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a telihold. Olykor egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündöklött a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csak úgy hajladoztak a sok tarka drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

– Ez a karácsonyfaerdő! – mondta halkan a Boldogasszony.

Alattuk, a meddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdő szélén kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió égő viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csúcsukig ragyogtak az arany- és ezüst-ékességtől. Óriás gyémánt-csillagok, amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle kimondhatatlanul szép és kedves gyerekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szíve-verése.

[Illustration]

Útjuk a karácsonyfaerdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradságtól már alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezében és káprázó szemét le-lehunyva, vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes illatát.

Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy arany trombita.

– Ez a tiéd, – mondta a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele. Bármit kívánsz is, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyujtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy mi volna neki jó.

– Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy ne legyek éhes soha. És hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

– Fújd meg a trombitát és minden úgy lesz, – szólt mosolyogva a Szűzanya.

Jóska megfújta az arany-trombitát… Trara, trara! Oly szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.

*

A Boldogasszony-templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a nagykőrút sarkáig és ott megszólította a rendőrt:

– Biztos úr, egy kis fiú fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Ujságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.

– Meghalt? – kérdezte a rendőr.

– Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.

A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.

_Gyöngyöm_

[Illustration]

[Illustration]

Ezt a mesét, amelyet most el fogok nektek mondani, nem én eszeltem ki, hanem magam is úgy hallottam más valakitől, még kis fiú koromban.

Hogy az, aki nekem sok esztendővel ezelőtt elmesélte, könyvből olvasta-e, vagy talán maga is az édesanyjától hallotta, azt már nem tudom.

Igen sokáig az emlékező fiókomban tartogattam Gyöngyöm kisasszony meséjét, mint valami régi családi csecsebecsét. Megtörtént, hogy évekig nem is törődtem vele, sőt el is felejtettem, hogy megvan, de azután megint csak elő kellett keresnem valamelyik kíváncsi gyermek kedvéért.

Ilyenkor megtörülgettem, kifényesítettem, újra aranyoztam és ha hiányzott belőle egy-egy kövecske, azt a magaméból próbáltam pótolni. Ma, midőn végleg átadom nektek, már azt se tudom, hogy mennyi benne az ősi mese-igazság és mennyi az én hozzátoldásom.