IV.

A kis madár kiszállott a kertbe. A tó fölött nagy csapatban kergetőztek a fecskék. Mikor megpillantották Gyöngyömet, valamennyien csiripelni kezdtek és Gyöngyöm megértette a szavukat.

– Ide gyere, hugocskám! Annyi itt a bogár, hogy no!

Gyöngyöm mélyen a tó fölött repült és ekkor megpillantotta önmagát a víz tükrében. Bizony ő is olyan sárgabegyü fecske volt, mint a többi.

[Illustration]

Már alkonyodni kezdett, a madarak abbahagyták a vadászatot és a palota eresze alá ragasztott fecskefészkek felé tértek. Gyöngyöm is velük szállott és ekkor egyik fészkéből valaki a nevén szólongatta.

– Gyöngyöm! Gyöngyöm!

Egy fecskeemberke dugta ki a fejét a fészek kerek ablakán és a két szeme csak úgy ragyogott a haragtól.

– No, te ugyan szép fecskeasszony vagy! – csicseregte a fecskeember. – Egész nap magára hagyod a fészkedet? Tüstént gyere haza!

Gyöngyöm úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell és szó nélkül bebújt a fészekbe.

– Nesze, melengesd a tojáskáidat! – zsörtölődött a him.

Gyöngyöm kis madárszívén valami csodálatos, édes fájdalom nyilalt át, mikor meglátta a fészekben a három meleg kis tojást, amelyet a szárnya alá kellett vennie.

Egy hétig el sem hagyta a fészkét. Éjjel-nappal a tojásait őrizte. Azalatt ura, a kötelességtudó fecskeemberke hordta neki az ebédet.

A fecskeasszonyka gyakran szerette volna tudni, hogy mi történt a néma fehér asszonnyal, aki a palotateremben feküdt, de hogy utána járhasson ennek a dolognak, ott kellett volna hagynia a tojásait és ehhez nem volt bátorsága. Ez a törékeny, három kis tojás most drágább volt neki mindennél a világon.

Egy hét múlva valami halk mozgolódást és csipogást érzett a szárnyai alatt. Három parányi fecskefiók kelt ki a héjából. Gyöngyöm kis madárszívét ekkor oly édes, fájdalmas és mámoros öröm járta át, hogy ujjongó csiripelésével föllármázta és összecsődítette az egész fecskeszomszédságot. Gyöngyöm meg volt róla győződve, hogy a kopasz kis madarak, amelyek egész nap éhesen tátogatták sárga csőrüket, a világ legbájosabb és legszeretetreméltóbb teremtményei.

A fecskeszülők most már korán hajnaltól késő alkonyatig vadászgattak a tó fölött és az erdőszélen, hogy ennivalót szerezzenek a kicsinyeknek.

Gyöngyömet egy nap nagy csapás érte. A fecskeura elszállott reggel és estig nem tért meg fészkébe. A pillangó-vadászatról hazatérő szomszédok izgatott csiripeléssel híresztelték, hogy Gyöngyöm urának néhány véres szárnytollát ott lelték meg a nagyréten. Valami gonosz ellensége gyilkolhatta meg. Hogy kicsoda, az máig sem tudódott ki.

Gyöngyöm tehát özveggyé lett. Most már magának kellett gondoskodnia három fiáról. És ez nem volt könnyű föladat. A kicsinyeknek rettenetesen jó étvágyuk volt és a fecskeanyának lélekzet nélkül, a fáradságtól zsibbadó szárnyakkal kellett keresnie az eleséget.

Egy sötét éjjel szörnyűséges dolog történt. Gyöngyöm arra ébredt, hogy a fecskeház fala szakadozik, mintha földrengés rázná. Egy sárgán izzó, rettenetes szempár nézett be a résen. Az éjjeli bagoly volt! Gyöngyöm halálos félelemmel a szívében vetette magát a gyilkos elé, hogy megvédje fiait. De már késő volt. Az ellenség elragadta egyik fecskefiát és elszállott vele nesztelen szárnyain.

Gyöngyöm úgy érezte, hogy nem élheti túl a nagy szerencsétlenséget. Sírni ugyan nem tudott, – a madárszemnek nincsenek könnyei, – de anyai szívére forró és véres könnycseppek hullottak.

Mialatt földúlt fészkét foltozgatta, megint egyszer elszállott a nagyterem nyitott ablaka előtt. A sápadt asszony még mindig ott feküdt virágos ágyán, Bajna pedig mellette ült és figyelmesen nézte lehúnyt szemét, amelyből szakadatlanúl szivárogtak a könnyek.

– Mi bajod, szép, néma Gyöngyöm? – kérdezte Bajna. – Miféle szomorú álom gyötri szegény szívedet, hogy annyi könnyet ontasz?

A fecskeasszonyka egy pillanatra megfeledkezett madár-voltáról és oda akart sietni Bajnához, hogy megvígasztalja, de ekkor meghallotta az eresz alól éhes két fiának hangját és sebes szárnycsapásokkal megint a dolga után sietett.