II.

A vár kertje előtt, az aranyrácson kívül, ifjú ember állott az úton. Az arca fehér volt, mint a fal, a szeme pedig úgy ragyogott, mint az eleven parázs.

– Ki az az ember? – kérdezte egyszer Gyöngyöm.

– Egy szerelmes ember, – mondták.

– Mióta áll ott?

– Egy esztendő óta, vagy még tovább.

– És mit csinál?

– Az aranykapút nézi. Ha te kilépsz a kertbe, hercegnő, akkor lángolni kezd a szeme.

– Unom azt az embert! – mondta Gyöngyöm.

De ezúttal nem mondott igazat.

Egyszer a kertben mulatott és szándékosan átdobta labdáját a kerítésen. A sápadt ember látta, de meg nem mozdúlt.

– Add vissza a labdámat! – kiáltotta Gyöngyöm.

Majd újból megszólalt.

– Ki vagy te?

– A nevem Bajna.

– Melyik király az apád?

– Nekem nincs apám.

– Kár! – mondta Gyöngyöm.

De aztán hamar helyreigazította a szavát.

– Nekem különben mindegy. Én úgy találom, hogy a királyfiak átlag unalmasabbak, mint a rendes emberek. Mit akarsz itt, Bajna?

– Téged látni.

– Ugy-e, te nagyon szeretsz engem?

Az ifjú nem válaszolt, hanem olyan arcot csinált, mintha meg akarna halni.

– Ugy-e, te sokat szenvedsz? – faggatta mosolyogva a királyleány.

– A szenvedésemet nem cserélném el senki boldogságával, – válaszolt az ifjú.

Gyöngyöm gondolt egyet.

– Bajna, most kinyújtom fehér kezemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod.

Az ifjú arca egyszerre piros lett, a szeme meg könnyes.

– Bajna, – mondta a királyleány, – most kinyújtom a fejemet a rácson. Ha akarod, megcsókolhatod az arcomat.

Gyöngyöm tisztán hallhatta, mint dobog az ifjú szíve. Oly fennhangon dobogott, mintha menten meg akarna szakadni a túlnagy boldogságtól.

A királyleány ekkor odahajtotta fejét Bajna szívére és halkan mondta:

– Bajna, én a feleséged akarok lenni.

Gyöngyöm ekkor kezén fogta az ifjút és bevezette az erdőbe, ott megállott vele az ezeresztendős fák alatt és így szólt hozzá:

– Itt lakik az én királyi családom védőasszonya, az Erdő Anyja. Ő meghallja minden szavunkat és amit meghallott, azt többé nem felejti el. Tudnod kell, Bajna, hogy én senkit sem szeretek. Téged sem foglak szeretni soha. De azért mégis a feleséged leszek, mert azt akarom, hogy engem jobban szeressenek, mint minden más asszonyt. Te pedig forróbban, hívebben tudsz szeretni, mint a világ összes királyai együttvéve. Az úrnőd leszek és te engedelmeskedni fogsz nekem. Az istenséged leszek és te imádni fogsz engem. Az én tekintetem lesz a te életed, az én mosolyom a te boldogságod és az én szeszélyem a te törvényed. Úgy lesz-e, Bajna?

– Esküszöm, hogy úgy lesz! – mondta az ifjú.

– Esküdtél és az Erdő Anyja meghallotta esküdet, – szólt Gyöngyöm. – Ha valamikor megszegnéd, ő meg fog büntetni. Nem tudom, hogy mit fog veled tenni, de azt hiszem, hogy szét fog tépni…

Valami mélyen zengő harsogás járta át az erdőt, mintha szélvihar rázná a fákat. Pedig a lomb mozdulatlan maradt. Gyöngyöm megszeppent és szaladni kezdett. Bajna csak a palota előtt ért a nyomába. A királyleány ott ismét kézen fogta az ifjút és bevezette a palotába, egyenesen a király színe elé.

– Apámuram, – mondta, – én ezt az ifjú embert az úton találtam. A neve Bajna és én feleségül akarok hozzá menni.

Az öreg király szerette volna, ha Bajnának jobb csizmája lett volna, de mivel nem akarta megszomorítani Gyöngyömet, ennyit mondott csak:

– Igen tisztességes embernek látszik.

Egy hét múlva megvolt az esküvő.