Part 1

A FARKAS

VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1912

_Copyright 1912 by Franklin-Társulat._

*

Fordítás joga minden nyelven fentartva.

*

Előadás joga fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája

SZEMÉLYEK.

dr. Kelemen _Törzs_ Vilma, a felesége _Gombaszögi Frida_ Szabó György _Csortos_ A kegyelmes asszony _Gerő Ida_ Ritterné, Vilma anyja _Bera Paula_ Mikhál hadnagy _Vándory_ Zágon hadnagy _Z. Molnár_ Főpincér _Körmendi_ Pincér _Csiszér_ Italos _Erdélyi_ A titkár úr _Réthey_ Micike méltóságos _Csatay Janka_ Janika _Lakos Edith_ Kisasszony _Zala Karola_ Szakácsné _P. Tárnoky G._

Négy lakáj, Groom a vendéglőben, Két pincér a vendéglőben, Báli zenekar.

Történik egy este nyolctól tízig.

*

_Először adták a budapesti Magyar Színházban 1912 november 9-ikén._

ELSŐ FELVONÁS.

_Előkelő budapesti szálló kisebbik étterme, kevés asztallal. A bejárónál pincérek álldogálnak. Este fél nyolc. Még nincs vacsoraidő. Hátul a sarokban Zágon és Mikhál csöndesen beszélgetve ül. Előttük borospalackok. Más vendég nincs._

_Mikor a függöny felgördül, kis szünet van._

Zágon. Barnakalapos, nagy tollas, kerekarcú, a Gerbaudnál. Az volt szép.

Mikhál _kis szünet után csendesen_. Vékonyorrú, arisztokratikus, lesimított hajú… a Nemzeti Színházban. Az volt szép.

Zágon. Barnakalapos, kerekarcú, a Gerbeaudnál.

Mikhál. Vékonyorrú, lesimított, a Nemzetiben.

Zágon. Lesimított orrú… nem volt szép.

Mikhál. Kerekorrú, az volt csunya. Lesimított hajú. Angyali.

Zágon. Ahova mégy itt Pesten. Villamosról leszáll. Szép. Fiakerre felszáll. Szép. Gerbeaudba, szép. Nemzetibe, szép. Lesimított orrú, szép. Mind szép. Meg kell itt bolondulni, öreg galiciai lovaskebel.

Mikhál. Összetéped a szívemet evvel a Galiciával.

Zágon. Még csak egy hétig tart a jó élet. Aztán… Csaroszlau.

Mikhál. Szervusz, öreg lovaskebel.

Zágon. Szervusz. _Koccintanak._ Pincér! _A halk szóra pincér, főpincér, italos, odasiet. Két pincér a bejárónál marad, tovább ácsorog. Groom a ruhatárból néha bejön a küszöbig, megint kisétál._

Zágon. Van Mumm Cordon Rouge Drapeau Americain?

Pincér. Van kérem.

Zágon. Nem közönséges Cordon Rouge, hanem olyan Cordon Rouge, amelyiken kis amerikai zászló van. Ez még keserűbb, mint a rendes Cordon Rouge.

Főpincér. Olyan nincs, kérem. Hanem, ha méltóságos uram parancsol Clicquot Extra Secet, sárga vignettával.

Mikhál. Ayala Extra Dry?

Főpincér. Nagyon sajnálom.

Mikhál. Georges Goulet Grand Vin Brut 1884?

Főpincér. Nagyon sajnálom.

Mikhál. Perrier Jouet Carte Blanche 1883? Nagyon sajnálja.

Főpincér _szerényen_. Clicquot Extra Sec… sárga vignetta.

Zágon. Hozza.

Főpincér. Igenis méltóságos uram. _Pincérhez._ Sárga vignettás Clicquot.

Pincér _italoshoz_. Sárga vignettás Clicquot.

Italos. Sárgavignettás Clicquot.

_Libasorban siet mind a három a bejáró felé._

Zágon. Halt. _Megállnak._ Ásványvizet is.

Főpincér. Üveg Krondorfit.

Italos _el. Szünet._

Zágon. Barnakalapos, nagytollas, kerekarcú, angyal.

Mikhál. Simahajú, vékonyorrú, Nemzeti. Angyal.

Zágon. Az is angyal. _Szünet_.

Mikhál. Igen. Hát azt nem is mondtam végig. Azt mondja neki az Ali: Kérlek főhadnagy úr, neked itt választanod kell. Azt mondja: ez a Rosenbaum nem ad neked egy vörös krajcárt se többet, mert te már egyszer mellbelőtted magadat és az ilyen huszártiszt neki nem kuncsaft, mert azt mondja, hátha megint mellbelövöd magadat és el is találod a melledet. Érted?

Zágon. Értem. Ő persze rögtön…

Mikhál. Nem rögtön. Várj. Nem rögtön.

Zágon. Kérlek.

Mikhál. Kérlek. _Szünet_. Azt mondta: gondolkozom negyvennyolc órát. És két napig fiakkerezett pénzért éjjel-nappal és egész Pesten nem tudta azt a húszezer koronát felhajtani és akkor harmadnap elment Alihoz és azt mondta: jól van, nem bánom, elmegyek a Kleebergerhez ebédelni. Akkor kapott egy meghivást a báró Kleebergertől ebédre és délután báró Kleeberger Ármin zsirálta neki a húszezer koronás váltót és másnap megvolt a pénz.

Zágon. Szomorú volt?

Mikhál. Nem, Kleeberger bácsi franciául beszélt vele.

Zágon. Mit mondott neki?

Mikhál. Azt mondta: gróf úr, les affaires sont les affaires, maga még egyszer fog nálam ebédelni, de akkor a kereskedelmi miniszter is itt lesz. Ez megér nekem húsz ezrest. _Italos hozza a vödröt és a pezsgőt és a két másik pincérrel kinyitja, tölt, visszamegy a bejáróhoz._

Zágon _ez alatt_. Hisz akkor a gróf el se adta magát.

Mikhál. Na… na…

Zágon. Két ebéd? Azt hittem, a lányt kell elvenni.

Mikhál. Várd meg az esti vonatot. Szervusz. _Koccintanak_.

Zágon. Szervusz. _Isznak_. Barnakalapos, kerekarcú érzéki szemekkel.

Mikhál. Lesimított.

Zágon. Alinak volt valami spanyol nője.

Mikhál. Oterita.

Zágon. Oterita.

Mikhál. Azt levitte a birtokára. Akkor még volt neki vagy nyolcszáz holdja és… _Kelemen és Vilma megjelenik a bejárónál. A hadnagyok odanéznek, majd suttogva folytatják a beszélgetést. Pincérek és groom elszedik és kihordják Kelemen és Vilma felsőruháit, Vilma kalapban marad._

Főpincér _a hátsó, másik sarokasztalra mutat._ Talán ide parancsol a kályha mellé?

Kelemen _megtörli és felteszi cvikkerjét_. Nem.

Vilma. Miért nem? Az jó hely.

Kelemen. Nem. Ott meleg van _hátat fordít idegesen a tiszteknek és előresiet._ Ide ülünk. _Leül_.

Vilma _szintén leül_. Megvárhattad volna fiam, amig én leülök.

Kelemen. Hát nem vártam meg, fiam, amíg leülsz. Igen?

Vilma. Jenő…

Kelemen. Kérem az étlapot.

Pincér _miközben átadja_. Talán előételnek Oeuf Cardinalt rákszósszal, vagy egy szép Fogas Mornyt, Lazac Sauce, Verte, vagy hors d’oeuvres…

Kelemen. Kérem, bízza csak rám.

Pincér. Kérem.

Kelemen. Mit akarsz, fiam. Oeuf Cardinal, Oeuf Rotschild, Oeuf Metternich, Fogas à la Morny, Saumon froid Sauce Verte, Hors d’oeuvres variés.

Vilma. Köszönöm fiam, nem kell semmi, nem vagyok éhes.

Kelemen. Nem vagy éhes?

Vilma. Nem eszem.

Kelemen _visszaadja az étlapot_. Majd jőjjön később, kérem, őnagysága most… _ott áll az italos._ Két pohár sört hozzon. _Pincérek el._

Zágon. Barnakalapos, érzéki arcú, tündéri.

Mikhál. Lesimított.

Zágon. Barnakalapos.

Mikhál. Lesimított. _Koccintanak._

Kelemen _idegesen arra fordul, aztán vissza_. Szóval most itt a vendéglőben truccolsz velem és a pincér előtt azt mondod, hogy nem vagy éhes, mert elvettem az étvágyadat.

Vilma. Ideges vagy, Jenő. Nagyon ideges vagy.

Kelemen. És az idegességemet azzal kúrálod, hogy a vendéglőben truccolsz a pincérek előtt.

Vilma. Kérlek, hozass, amit akarsz, és bocsáss meg, ha illetlen voltam. _Kis szünet._ Jenőkém, az isten áldjon meg, hiszen a kocsiban már egész nyugodt voltál és most megint kezded… hát hogy birjam én ezt? _Italos hozza a söröket._

Kelemen. Mondja az éthordónak, hogy hozzon kétszer hideg lazacot, de mártás nélkül.

Italos. Igenis nagyságos uram. _El._

Kelemen _idegesen, kurtán_. Mert ha én azt mondom, fiam, hogy nem akarok oda hátraülni a feleségemmel részeg huszártisztek közé, akkor neked nem szabad a pincér előtt azt kérdezned, hogy «miért nem?» és azt mondanod, hogy az nagyon jó hely. Mert én nem állhatok oda előadást tartani neked arról, hogy két bepezsgőzött huszártiszt szomszédsága nem jó hely neked és ha jó hely neked, édes angyalom, hát nem jó hely nekem. Nagyon sajnálom.

Vilma. Hála istennek, hogy már vadidegen huszártiszttel gyanusítasz… pláne kettővel egyszerre… azt hittem, hogy még mindig Balsay Pista miatt vagy ideges.

Kelemen. Igenis, Balsay Pista miatt is ideges vagyok és a két huszártiszt miatt azért vagyok a kelleténél idegesebb, épen mert Balsay Pista miatt ideges vagyok.

Vilma _kedvesen a keze után nyúl_. Jenőkém… nekem tulajdonképen boldognak kellene lennem, hogy ilyen nagyon szeretsz… de…

Kelemen. De?…

Vilma. De egy kicsit sok. Egy kicsit nagyon.

Kelemen. Én nem gyanusítalak, én nem féltelek, mert tudom, hogy tisztességes vagy és nincs benned romantika, hála istennek. De fenntartom magamnak a jogot, hogy ideges legyek, mint férfi, ha nőcsábászokat látok a közeledben.

Vilma. Nőcsábászokat…

Kelemen. Mert én nem vagyok nőcsábász. Én nem tudok konkurrálni.

Vilma. De neked nem is kell. _A kezét fogja az asztalon._

Kelemen. Én nem vagyok szellemes.

Én nem vagyok fess.

Vilma. Dehogy nem.

Kelemen. Én nem vagyok daliás. Én nem vagyok táncos.

Vilma. Sohse kértelek, hogy táncolj.

Kelemen. Én nem vagyok egy frakk. Én nem vagyok egy nyakkendő. Én egy tisztességes ember vagyok. Ereszd el a kezemet.

Vilma. Jaj de szigorú valaki.

Kelemen. Ereszd el a kezemet, kérlek. _Hozzák az ételt._

Vilma _miközben a pincérek tányért, ételt adnak_. Hány órakor megyünk a kegyelmes asszonyhoz?

Kelemen. Ráérünk fél tizenkettőkor. Most itt eszünk valamit, én otthon még dolgozom egy órát és tizenegykor kocsit hozatunk.

Vilma. Nem lesz az korán?

Kelemen. Nem. _Szünet_. Elaltatjuk a gyereket, átöltözöl.

Vilma. Jó. _Pincérek el._

Vilma. Mit csináltál te, ha valami szeszélyes, ábrándos asszonyka volna a feleséged és nem ilyen száraz és korrekt nő?

Kelemen. Hát ez mi?

Vilma. Minek mondod te nekem, hogy ott huszártisztek így, meg huszártisztek úgy… _eszik_.

Kelemen. Mért?

Vilma. Ha nem szólsz, meg se látom őket. Mért húzod te alá nekem a tiszteket?

Kelemen. Aláhúzom a tiszteket. Jól van, fiam.

Vilma. Tudod, hogy borzadok a hiú férfitól. Katonára meg rá se tudok nézni. Te látod meg helyettem őket.

Kelemen. Nekem nem kell, hogy magyarázzad, hogy ez beteges dolog. Én ezt tudom. A Társadalomtudományi Szemlébe jobban meg tudnám írni ezt a betegséget, mint ahogy te elgondolod. De hát mit csináljak, ha ez a bajom.

Vilma. Gyógyulj meg, Jenőkém.

Kelemen. Kérlek. Holnap elkezdem a kúrát.

Vilma. Az istenért… csak ezt a gúnyos hangot hagynád.

Kelemen. Na hallod fiam… én beismerem, hogy bolond és féltékeny vagyok… és te még azt se engeded meg nekem, hogy fölötte álljak a bajomnak és tudjam, mi a betegségem?

Vilma. Csak jobban belelovagolsz, Jenőkém, ok nélkül. Amit a kocsiban nekem csináltál amiatt a Balsay miatt…

Kelemen. Miért csináltam? Gyöngeségből. Érted megyek egy zsúrra, fiam, és látom, amikor egy ilyen nyakkendő… te… ahogy az melletted ült… ahogy nézett téged, mielőtt én megláttam… és ahogy rám nézett… Voltam én is Balsay Pista, mielőtt megnősültem. Tudom én, mi az. Jön a férj.

Vilma. Nézd, te gyerek. Miért állok én egyáltalán szóba Balsay úrral.

Kelemen. Tudom is én.

Vilma. Nagyon jól tudod. A bérlet miatt. Nem, fiam ez igazságtalan. Te bérelni akarod a püspöki birtokot, Balsay úr a püspök ügyvédje, én, akit elkerülnek a férfiak a ridegségem miatt, ez egyszer kedves vagyok Balsay úrhoz és te azt mondod: rám néz… és rád néz… és jön a férj… Jenő, hogy én ezt a te bolond beszédeidet ilyen nyugalommal tűröm…

Kelemen. Tűröd? Nahát drágám, akkor beszéljünk magyarul. Miért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére?

Vilma. Jól van, jól van.

Kelemen. Nem, most felelni fogsz.

Vilma. Fiacskám, nézd… vendéglőben vagyunk, ne izgasd itt magad. Egyél nyugodtan.

Kelemen. Miért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére?

Vilma. Egyél fiam, minden úgy van, ahogy te mondod.

Kelemen. Ne anyáskodjál velem, mert itthagyom az ételt, fölkelek és hazamegyünk.

Vilma _türelemmel megadja magát_. Hát jó. Mire feleljek? Miért mégy az estélyre? Azért mégy az estélyre…

Kelemen. Nem édesem. Erre majd én felelek, mert látom, hogy nem az igazat akarod mondani.

Vilma. Ezt is látod?

Kelemen. Látom. Légy nyugodt. Azért megyek az estélyre, mert a kegyelmes asszony a püspök húga. És mert az attasé ma megjön Bécsből és mert a kegyelmes asszony meg az attasé együtt fogják rábeszélni a püspököt, hogy a négyezer holdat nekem és a Leviczkynek adja bérbe. Miért kell nekem a négyezer hold?

Vilma _nagy szeretettel_. Drága szivem… tudom.

Kelemen. Miért kell nekem a négyezer hold? Mert ha ma megkapjuk, holnap tovább adjuk és kétszáznegyvenezer koronát kapunk érte. Ennek a fele dr. Leviczkyé, a fele az enyém. Százhúszezer korona. Minek nekem ez a százhúszezer?

Vilma. Jenőkém, ezek figyelnek, beszélj csöndesebben.

Kelemen _csöndesebben_. Minek nekem a százhúszezer, mikor én harmincezer koronát keresek és mikor mi abból szerényen és boldogan meg tudunk élni?

Vilma. A gyerekednek gyűjtöd, fiam.

Kelemen. Hát mondjak neked valamit? Nem a gyerekemnek gyűjtöm. A gyerekem fiú és éljen meg, ahogy tud. Én se örököltem az apámtól.

Vilma. Jenő… hogy mondhatsz ilyet.

Kelemen. Így, ahogy mondtam ilyet. Én a pénzt neked akarom. Na. Neked.

Vilma _szemlesütve_. Tudom.

Kelemen. Nahát, ha tudod, annál jobb. És én már mondtam neked százszor… én nem vagyok szellemes, én nem vagyok szép, én nem vagyok energikus és daliás… én nem tudok az én asszonyomnak, az én babámnak, az én szeretőmnek, az én feleségemnek egy forró szerelmi vallomást kivágni, amitől felgyulladjon a szeme és száznegyvenet verjen a pulzusa… én ki fogok vágni a babámnak egy pár százezret és ebből fogok csinálni két év alatt a babámnak egy milliót… mert valamit csak kell adnom neki, az életemmel nem érsz semmit, mert az én száraz életem nem asszonynak való, hát lesz egy milliód. Egy milliód lesz, édesem. Ez az én vallomásom. Ezért megyek én ma a kegyelmes asszony estélyére… és nem az amerikai baritonista énekéért… nagyságos asszonyom, ha épen tudni akarja. _Eszik_.

Vilma. Most tegyem le a villát… álljak fel… és csókoljalak meg a szádon… a szádon…

Kelemen. Nem kell, édesem. Meg kell várni a milliót. És nem kell olyan közel ülni Balsay Pistához.

Vilma. Mint a gyerekek…

Kelemen. Mint a gyerekek. _Eszik_.

Vilma. Közel ültem hozzá…

Kelemen. Közel. _Szünet_.

Vilma. Ő ült közel hozzám.

Kelemen. Az mindegy. _Szünet_.

Zágon. Szervusz.

Mikhál. Szervusz. _Koccintanak_.

_Kelemen idegesen kapja fel a fejét._

Vilma _hirtelen, hogy eltérítse a figyelmét_. Most meg azt hiszem… mondd… nem lesz késő fél tizenkettő?

Kelemen. Nem. Az attasé az expresszel jön tizenegykor. Nekem pedig csak ő kell az egész estélyből. Engem nem érdekel a Hamlet-opera a házi színpadon. Nem megyek én oda mulatni.

Vilma. Én se.

Kelemen. Dehogy nem. Ahol téged látnak, ott téged néznek. És ahol téged néznek, ott te mulatsz.

Vilma _sóhajt_. Mirt írt dr. Leviczky Temesvárról?

Kelemen. Semmit.

Vilma. Vastag ajánlott levelet kaptál tőle.

Kelemen. Hát akkor tudod.

Vilma. Nem szoktam elolvasni a leveleidet.

Kelemen. Ez célzás? _Leteszi a villát._

Vilma _hirtelen_. Nem, nem, nem, nem. Jesszuskám… nem volt célzás, bocsánatot kérek, véletlenül mondtam…

Kelemen _vésztjóslóan_. Mert egyszer felbontottam egy leveledet.

Vilma. Azt már rég elfelejtettem.

Kelemen. Nem tagadtam akkor se. Nem érdemlek ilyen gúnyos célzásokat. Férfiírás volt, hát felbontottam. Miért bontottam fel? Mert féltékeny vagyok. Arról nem tehetek, hogy a levelet a szűcs írta egy muff miatt. Nem hazudtam, nem voltam nevetséges. Bevallottam.

Vilma. Soha nem fogod nekem elhinni, hogy ez most nem akart célzás lenni.

Kelemen. Már el is hittem. Kérlek, mit kérdeztél?

Vilma. Hogy mit írt az üzlettársad, dr. Leviczky, Temesvárról.

Kelemen. Kérlek. Parancsolj velem. Azt írta, hogy még egyszer figyelmeztet, menjek el az estélyre, mert az attasé csak erre az egy estére jön le Bécsből és hogy ő az egyetlen ember, akinek a püspökre befolyása van. A püspök imádja ezt az öccsét és ha a huga, a kegyelmes asszony valamit akar tőle, az is előbb az attaséhoz fordul. Hát ezzel beszéljek okvetlenül. Baráti szeretettel üdvözöl és feleséged őnagysága kezét csókoltatja, igaz híved, dr. Leviczky Károly, Temesvár, 1912. február négy. Meg vagy elégedve?

Vilma. Köszönöm.

Kelemen. Szivesen.

Vilma _évődve_. Nem… én doktor Leviczkynek köszönöm a kézcsókját.

Kelemen. Ne tréfálj velem, kérlek, nem vagyok abban a hangulatban.

Vilma. Ideges vagy.

Kelemen. Ideges vagyok. Ezt úgy mondod, mintha bűn volna. Pedig épen úgy betegség, mint egy fogfájás, azzal a különbséggel…

Vilma. Hogy a _te_ fogad _nekem_ fáj.

Kelemen. Ez az. Én egy logikus fej vagyok és te egy szellemes asszony vagy. Ez is egy pont, ahol te érdekesebb vagy, mint én és ahol én a magam férfi-eszével szürke maradok. Drágám… tudom, hogy különb vagy nálam. Ez az én nagy bajom. Na, mondj megint valami szellemeset. Főzz le megint. Alázz meg.

Vilma _sóhajt_. Mondd… Leviczky bizik abban, hogy megkapjátok a bérletet?

Kelemen. Úgy bánsz velem, mint a kis fiaddal. Most beszéljünk megint bérletről, mert már idegeskedtem. Jó. Igen. Bízik benne.

Vilma. A kegyelmes asszony mit mondott?

Kelemen. Hogy nehéz a dolog, mert huszonegy pályázó van, de megkapjuk, ha az attasét is meg tudjuk nyerni.

Vilma. Leviczky nem jön Pestre?

Kelemen. Nem. Majd küld egy bojtárt az irodámba, ha komoly lesz a dolog. Parancsolsz még valamit?

Vilma _mosolyogva_. Hogy mondtad? _Érzéssel_. Mint a kis fiammal… úgy bánok veled?

Kelemen. Ne legyünk szentimentálisak, kérlek.

Vilma. Hát szabad veled máskép bánni? Hát nem olyan vagy, mint a gyerek? Durcás vagy, kedves vagy, megható vagy?

Kelemen. Abbahagyjuk ezt, kérlek, igen?

Vilma… és ha tudnád, milyen kedves és ártatlan vagy ezzel az egész milliós terveddel… ezt csak én tudom és ha most nem itt ülnénk… és valami fogja itt a torkomat… olyan kedves, kedves, kedves vagy… és olyan az arcod, mint egy kis fiué… és olyan büszke vagy, hogy engem gazdaggá teszel… és és… _leteszi a villát_ nem megy le most már egy falat se a torkomon, te drága fiú, te… ha most egy szót szólsz, sírva fakadok.

Kelemen _zavartan forgolódva a helyén_. Kérem… valami gyümölcsöt hozzon.

Pincér. Barack, szőllő, körte…

Kelemen _másfelé gondol_. Igen.

Pincér _vár, majd halkan_. Melyiket parancsolja?

Kelemen. Hát mért nem mondod, fiam, hogy mit akarsz.

Vilma _megfogja a kezét_. Nem kell, fiam semmi.

Kelemen _elhúzza a kezét_. Kérlek… hát…

Vilma _tréfás ijedelemmel_. Körtét, körtét, körtét, körtét. _Pincér el._ Bocsánat, körtét.

Kelemen. _azt hiszi, hogy még a háta mögött áll a pincér_. Körtét. _Látja, hogy már nem volt ott senki, zavarba jön a komikus helyzet miatt._ Most nevess ki.

Vilma. Jól van, jól van kérem. Na… kissé vidámabb arcot kérek. Ha most vidám arcot tetszik vágni, elengedem a milliót. Nem kell.

Kelemen. Dehogy nem kell.

Vilma. Ezt komolyan mondod?

Kelemen. Komolyan.

Vilma. Tudniillik, mert nekem _komolyan_ nem kell.

Kelemen. Dehogy nem kell. Nem ismered te az asszonyokat.

Vilma. Az lehet. De magamat ismerem.

Kelemen. Ma. Most. De én tudom, mi lesz az ilyen szerény és házias asszonyból huszonkilenc éves korában. Ez az, fiam, ez az, amiért én téged ide… _mozdulattal illusztrálva_… akarlak kötni. És mert mással nem tudlak, a millióval.

Vilma. Minek engem megkötni, mikor én nem akarok elmenni?

Kelemen. Ma.

Vilma. Holnap se.

Kelemen. Holnapután.

Vilma. Most én mindig mondhatnám, hogy «nem» és te mindig a következő napot mondanád. És így ülhetnénk itt ezer évig.

Kelemen. Ha közbe nem jönne valaki.

Vilma. Ki?

Kelemen. Valaki.

Vilma. Már megint?

Kelemen. Igen.

Vilma. Azok a bizonyos regénybeli asszonyok most kacérkodnának veled. Kínoznának. De én ezeket utálom, nekem nem kell semmi szerelmes romantika, én egy tiszta asszony és feleség és anya vagyok. Én meg akarlak győzni arról, hogy semmi okod a félelemre. Ki jöhetne? Miféle ember jöhetne? Ki? Ki?

Kelemen. Valaki, akiben megvan minden, ami belőlem hiányzik. A pöreimmel meg a szociologiámmal én nem… Valaki, akiben van… erő, vagy… modor… vagy… testi szépség… Nem, fiam, én olyan férj vagyok, aki tudja.

Vilma. Mit tud?

Kelemen. Hogy csak férj. Én tudom, mi a férj. Az asszony a házasságban folyton hiányokat érez. És ezeknek a hiányoknak az összessége a férj. – Aztán jön valaki.

Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz?

Kelemen. Nem, nem.

Vilma _szelid mosollyal_. Hát ki?

Kelemen. Tudja isten. Egy idegen. Aki most még nem is tudja, hogy jön.

Vilma. Te valami bizonyos emberre gondolsz?

Kelemen. Nem. Valakire, aki jön.

Vilma. Ha jön, nem kell.

Kelemen. Most. De talán ha holnap jön, holnapután már kell.

Vilma. Neked nem elég négy esztendei asszonyi pályám. Az én nyugodt hűségem. Hogy otthon ülök. A kis fiam.

Kelemen. Ez a négy év, drága gyermekem, csupa ilyen napokból van összerakva, mint a mai. Én nyugodt nem leszek soha.

Vilma. Rossz napod van.

Kelemen. Minden napom rossz. A mai csak rosszabb.

Vilma. Balsay ur miatt. A tiszt urak miatt.

Kelemen. Minden… léhütő szebb párod volna mint én.

Vilma. Ne dicsérd őket. Ha nem volnék az, aki vagyok, még figyelmessé lennék rájuk.

Kelemen. Most bántani akarsz?

Vilma. Nem. Tanítani akarlak…

Kelemen. Hiába.

Vilma. Jenő. Nekem nem kellenek a huszártisztek.

Kelemen. De kellenek. Csak becsületességből nem nézel rájuk.

Vilma. Hát miből ne nézzek rájuk? – Te olyan makacs vagy az ilyen rossz napjaidon Jenő, hogy azt kell hinnem van valami, amit évek óta titkolsz előttem… ami…

Kelemen. Nincs semmi.

Vilma. De van.

Kelemen. Nincs. Ez a betegségem.

Vilma. És ez most örökké így lesz? Egyre rosszabbul? Váljunk el?

Kelemen. Nem tudom.

Vilma. De hát mit csináljak? Csúfítsam el magam?

Kelemen. Én vagyok a hibás. Nekem egy szelid, kedves, csacsi, nálamnál kisebb termetű, szegény polgári lányt kellett volna elvennem, aki bennem félistent látott volna. Vagy a szakácsnémat. Nem ilyen érdekes… szép… eszes… Viszont, ha nem lettél volna ilyen, nem vettelek volna el.

Vilma. Na látod.

Kelemen _nagyon idegesen, de nekidurálva magát_. Te. Hát most vessünk ennek a vitának véget. Jó? Én mondok neked valamit, aztán mára legyen vége. Érts meg. Mikor otthon ülök veled és a kis fiammal, akkor vannak boldog félóráim. Akkor minden szép és jó. De ha kihozlak a világba… ha elviszlek valahová… akkor a legnagyobb martiriumot kínlódom végig. Mikor mutogatlak az utcán, társaságban, színházban, mikor az a sok éhes hím mustrál, vetkőztet, bepiszkol a gondolatával… akkor rettenetes az én életem. Mert akkor hiába vagy az a reális… izgalom nélküli… nyugodt, okos… becsületes nő… akkor… olyan vagyok akkor… Te. Az én nagyapám mesélte nekünk sokszor, hogyan menekült ő negyvennyolcban az oláhok elől. Az… ez jár az eszembe ilyenkor mindig. Magamat látom. Jöttek az oláhok… kaszával… gyilkolni, rabolni. A nagyapám ezt megtudta előre… mindenét eladta, pénzzé tette és egyetlen egy zsák arannyal menekült el éjnek idején a falujából. Elmesélte, hogy ment. Éjjel ment… egy nagy erdőn keresztül… mindig eszembe jut, ahogy mesélte… megy az erdőn… megy az úton… egy ág recseg a lába alatt, megijed és magához szorítja a kincsét… pedig csak ág volt… nem rabló. Egyszerre zörren a lomb… és egy árny, egy semmi, de mintha megmozdulna a bokor… és ott, a sötétben… a fák közt… mintha látna valamit… hangosan kezd verni a szíve… a lélegzete megakad… megáll… figyel… ott jön valaki.

_Ahogy ezt izgatottan, mozdulatokkal kísérve mondja, az utolsó szóra abból az irányból, amerre mutat, nesztelenül belép és megáll Szabó György._

_Kelemennek torkán akad a szó. Farkasszemet néz a mereven álló Szabóval._

_Szabó némán meghajol előbb Vilma felé, aztán a tisztek felé. Mindezek néma meghajlással viszonozzák az üdvözlést. Szabó lassan a Kelemenékével szemben levő asztalhoz megy és leül, szemben Vilmával._

_Kelemen eszik és hallgat._

Vilma. Mért nem mondod tovább?

Kelemen. Látod… hogy eszem, fiam. _Szünet_.

Szabó. Étlapot kérek. _Szünet_.

Vilma. Nos, és aztán… mondd. Jön valaki…

Kelemen. Semmi, fiam. A nagyapám szokta ezt mesélni. Ez… olyan… hasonlatnak indult. Úgyis tudod. _Eszik_.

Vilma _szelid tréfával_. Csak azért kérdem, hogy tudjam… mert aggódom a szegény nagyapáért… tényleg jött valaki, vagy csak ő hitte? _Szünet_. Jött valaki?

Kelemen. Igen. Jött valaki. És köszönt neked. És én nem ismerem. _Szünet._

Szabó _a pincérhez_. Jó, nem bánom, hozzon amit akar, de gyorsan, mert éhen halok.

Kelemen. Jött valaki. És köszönt neked. És hangosan beszél, hogy odafigyelj. És én nem ismerem.

Vilma _Szabóra néz_. Mit törődöl vele?

Kelemen. Te törődöl vele, mert te nézed. _Kis szünet. Más, kurta, komor hangon._ Ki ez az ember?

Vilma. Azt én, fiam, mindjárt megmondtam volna, ha tudnám a nevét. Azt tudom, hogy lánykoromból ismerem. Temesvárról… a bálokról… de a nevére már nem emlékszem.

Kelemen. Én még az arcára is emlékszem.

Vilma. Te? Honnan?

Kelemen. Az albumodból. Ott van egy csoportkép, amire ez van írva: «Temesvári tenniszverseny győztes csapatja». Azon a képen rajta vagy te, Mariska és két fiatalember. És ez az úr itt az egyik fiatalember.

Vilma. Az meglehet… de a nevét már nem tudom.

Szabó _a pincérhez, aki ételt hoz neki_. Mi ez?

Pincér. Paradicsom.

Szabó. Vigye vissza. Nem tudom enni a paradicsomot. Csináltasson két darab filét francia salátával.

Kelemen. Nem tudja enni a paradicsomot. Erről sem ismersz rá?

Vilma. De Jenőkém.

Kelemen. Gondolkozzál egy kicsit. Ki az, aki mikor nálatok ebédre volt híva, nem ette a paradicsomot. Gondolkozzál egy kicsit.

Vilma. Nem érdemlem meg ezt a gunyolódást. Száz ilyet ismertem, száz ilyennel táncoltam Temesvártt… Honnan tudjam, hogy ez melyik?

Kelemen. Jól van. Így is jó.

Vilma. Most azt hiszed, hogy tudom a nevét és nem akarom megmondani. _Szünet_.

Kelemen _határozottan_. Hogy hívták azt, aki én előttem három évvel megkérte a kezedet?

Vilma. Nekem rajtad kívül senki se kérte meg a kezemet.

Kelemen. Ne kapaszkodj a szavakba. Ki volt az, aki el akart venni?

Vilma. Senki.

Kelemen. Erről eddig nem beszéltem veled. Pedig érezted, mert kérdezted, hogy nem gondolok-e egy bizonyos emberre. Leviczkynétől tudom, hogy Temesvárott volt egy fiú, aki szerelmes volt beléd.

Vilma. Olyan volt tíz is.

Kelemen. Nagyon szép.

Vilma. És ezt te titkolod előttem.

Kelemen. Nem is mondtam volna meg soha, ha ez az ember itt most be nem jön. Ez áll melletted a tenniszképen, az időpont egyezik, és ahogy köszönt neked, abból pedig egészen bizonyossá vált, hogy ez az.

Vilma. Nem ez az… mert egyik sem az… senkivel sem volt flörtöm. Tudhatod, hogy hogyan éltem. Olyan komoly lány voltam, amilyen komoly asszony vagyok.

Kelemen. Ez az ember hét évvel ezelőtt szerelmes volt beléd és nyilvánosan kereste az úgynevezett feledést. Ezt kisvárosban mindenki látja. Hetekig húzatta a cigánnyal, lumpolt, ivott, aztán elutazott külföldre. Kell, hogy tudjad a nevét. Ha nem mondod meg, akkor eltitkolod.

Vilma. Nem tudom.

Kelemen. Szóval te ezt az embert itt… _Odanéz és látja, hogy Szabó az asszonyt nézi…_ Nahát ez után csak nem tagadod.

Vilma. Mi után?

Kelemen. Ahogy rád néz. Ezek azok az egészen biztos dolgok. Még mindig nem ismered?

Vilma. Nem.

Kelemen _emelkedő hangon_. Menjek oda hozzá és kérdezzem meg a nevét?