Part 5
Vilma. Nem.
Ötödik lakáj. Tudnál…
Vilma. Tudnálak.
Ötödik lakáj. Megírtam…
Vilma. Emlékszem.
Ötödik lakáj. És így is?…
Vilma. Igy is.
Ötödik lakáj. Igazán?
Vilma. Igazán.
Ötödik lakáj. Nagyon?
Vilma. Mindhalálig.
Ötödik lakáj. És…
Vilma. Hagyd itt őket…
Ötödik lakáj. Holnap.
Vilma. Holnap.
Ötödik lakáj. Szerelmem!…
Vilma. És ha…
Ötödik lakáj. És ha?…
Vilma. És ha… az utca sarokban… és ha…
Ötödik lakáj. És ha?
Vilma. És ha a börtönben…
Ötödik lakáj. Beszélj… beszélj…
Vilma. Nem… lehet… _lassan visszateszi a poharat…_ üres… a pohár… menj most…
Ötödik lakáj. Igyál még egyet.
Vilma. A férjem.
Ötödik lakáj. Nem bánom.
Vilma. Menj. Holnap. Menj!
Ötödik lakáj. Nem.
Vilma _hangosan_. Köszönöm! _Súgva_. Szeretlek. _Hangosan_. Elmehet!
Ötödik lakáj _mozdulatlanul áll_.
Vilma. Mehet. _Otthagyja, a férjéhez megy._
Ötödik lakáj _nem mozdul_.
Vilma _Kelemenhez nagyon idegesen_. Mit nézel?… Gyere kérlek… vegyük a ruháinkat… és menjünk…
Kelemen _mereven nézi a lakájt_.
Vilma _majdnem hisztérikusan_. Gyere kérlek… mit nézel?… Menjünk!… _Elsiet balról._
_A lakáj mozdulatlanul áll és előre néz. Kelemen a fotelből ugrásra kész mozdulattal fixirozza a lakájt. Szünet._
Kelemen _a fotelből_. Hallotta?
Ötödik lakáj _mozdulatlan. Nem felel._
Kelemen. Elmehet. Takarodjék.
Ötödik lakáj _mozdulatot tesz Kelemen felé_.
Kelemen. Miii? _Fenyegetőleg áll fel._
Ötödik lakáj _farkasszemet néz Kelemennel_.
Kelemen. Hogy mert… hogy mertél szólni a feleségemhez?
Ötödik lakáj _mozdulatlan_.
Kelemen. Hogy merted megszólítani a feleségemet?
Ötödik lakáj. Ne tegezzen.
Kelemen. Te!!!
Ötödik lakáj. Ne tegezz!
Kelemen. Te rongyos. Te szolga.
Ötödik lakáj. Ha én leteszem ezt a tálcát…
Kelemen. Mit merészeltél mondani a feleségemnek?
Ötödik lakáj. Nincs felelet. Azért vagyok itt, hogy italokkal szolgáljak. Tessék. Limonád és oranzsád.
Kelemen _fenyegetőleg, közel megy hozzá_. Mit mondtál? Mit mondott?
Ötödik lakáj. Semmit.
Kelemen. Diszkrét vagy?
Ötödik lakáj. Ne tegezz.
Kelemen. Diszkrét vagy?
Ötödik lakáj. Az is vagyok.
Kelemen. Te cseléd.
Ötödik lakáj. Az is vagyok.
Kelemen. Hogy mertél…
Ötödik lakáj. Ő szólitott meg.
Kelemen. Hazudsz.
Ötödik lakáj. Szeret.
Kelemen. Tee…
Ötödik lakáj. Szeret.
Kelemen. Te…
Ötödik lakáj. Szeret… szeret… és te nem tehetsz semmit… hét évvel előbb csókoltam meg a száját, mint te… és ha itt most az arcomba vágsz, ha megöklözöl… ha megrugsz… ha széttépetsz a kutyáiddal… akkor is minden hiába… mert a szép úri dáma a gyerekkori pajtásába szerelmes… még ha százszor lakájjá züllött is… és én kinevetlek téged, doktor Kelemen, mert velem nem párbajozhatol, engem nem lőhetsz agyon doktor Kelemen, mert én nem vagyok úr… hála istennek… doktor Kelemen… én csak cseléd vagyok és engem csak véresre lehet verni, vagy el lehet csapatni… de én életben maradok és szeretem a feleségedet és a te feleséged engem szeret, mert én vagyok a férfi és nem te… doktor Kelemen.
Kelemen. Te el fogsz takarodni!
Ötödik lakáj. Elcsapathatsz.
Kelemen. El foglak.
Ötödik lakáj. Megyek máshova. Akkor is szeret.
Kelemen. Kidobatlak!!
Ötödik lakáj _vállat von_. Rajtad nem segít.
Kelemen. Azonnal… _jobbról lefelé indul…_ takarodni fogsz… innen… Korbáccsal veretlek ki… _elrohan jobbról._
Ötödik lakáj _egyedül marad, mereven áll a tálcával és vállat von. Gőgösen mosolyog. Megint vállat von. Vár._
Vilma _balról bejön, belépőben, távozásra készen_. Ostoba vagy.
Ötödik lakáj. Nem félek tőle.
Vilma. Jöhettél volna hozzám… holnap…
Ötödik lakáj. Megtalálsz így is.
Vilma. Szegény édesem…
Ötödik lakáj. Ne sajnálj.
Vilma. Szeretlek.
Ötödik lakáj. Hazudsz.
Vilma. Örökké.
Ötödik lakáj. Hazudsz.
Vilma. Nem hazudom.
Ötödik lakáj. Akkor… _egy lépést tesz._
Vilma. Akkor?
Ötödik lakáj. Megcsókolsz.
Vilma. Nem.
Ötödik lakáj. Megcsókolsz.
Vilma. Ne bánts.
Ötödik lakáj. Itt, azonnal.
Vilma. Várj.
Ötödik lakáj. Azonnal.
Vilma. Ne ölj meg…
Ötödik lakáj. Ha én leteszem a tálcát…
Vilma. Istenem…
Ötödik lakáj _emelt hangon_. Ha én a tálcát leteszem!
Vilma _szerelmesen_… Gyere!…
Ötödik lakáj _leteszi a fotelre a tálcát_.
Vilma. Nos… hiszed… hogy… szeretlek? _Ráborul_.
Ötödik lakáj. Te szép, hűtelen uri dáma!
_Baloldalt, egészen elől, átkarolja és hosszan ajkon csókolja._
_Jobb 2-ből sietve jön Kelemen, grófné, Mici és titkár._
Titkár _rémülten_. Én épp most… jönnek a hangversenyről!!!…
_Rohan a lépcsőn lefelé._
Grófné _felsikolt_.
Ötödik lakáj _durván_. Mit bámulnak? Hát szeretjük egymást! Most már úgy is mindegy! _Vadul megint a keblére kapja Vilmát és szájon csókolja._
Kelemen _feléjük indul felemelt ököllel_. Megöllek!
_Künn nagyon erős kopogás. Kelemen megáll. Lakáj elereszti Vilmát, mind arra néznek. Újra erős kopogás._
A kisasszony hangja _erősen_. Nagysága!
_Szünet, kopogás. A színpad fokozatosan sötétedni kezd._
A kisasszony hangja. Nagysága kérem.
_Egyre sötétedik. Egészen koromsötét van,_ _semmit se látni. Kopogás, most már rendesen._
A kisasszony hangja _rögtön a kopogás után, egyszerűen, közvetlenül, de hallhatóan._ Nagysága kérem… tessék felkelni… már háromnegyed tíz!
Függöny.
HARMADIK FELVONÁS.
_Kelemenék előbbi szobája úgy, ahogy Vilma elaludt benne. Vilma a kanapén fekszik és alszik. Sötét van. Kopogtatás a hátsó ajtón és a kisasszony hangja: «Nagysága kérem, tessék felkelni.» Aztán a hátulsó bejárat-ajtó kinyílik, látjuk a lámpavilágos előszobát, amelyből belép a kisasszony._
Kisasszony _belép, nyitva hagyja az ajtót, odalép az alvó Vilmához. Halkan, gyöngéden._ Nagyságos asszony… _Szünet_.
Kisasszony. Nagyságos asszony… háromnegyed tíz.
Vilma _felriadva_. Nem… nem!!! _Kis szünet._
Kisasszony. Nagyságos asszony… tessék felkelni… háromnegyed tíz… meggyujtom a lámpát… _a falhoz megy és felsrófolja a csillárt. Világosság. A kanapéhoz_ _megy_. Háromnegyed tíz… mélyen tetszett aludni…
Vilma _riadtan_. Tessék? _Felül_. Mi? Igen. _Elsimítja a haját a homlokából._ Igen. _Nagyot sóhajtva lélekzik fel. Szünet._ Igen.
Kisasszony. Milyen mélyen el tetszett aludni.
Vilma. Igen. _Szünet_. Hány óra?
Kisasszony. Háromnegyed tíz.
Vilma _gépiesen_. Háromnegyed tíz. _Lehajtja fejét a kanapé karjára._
Kisasszony _miután várt egy kicsit_. Ideje már felöltözni nagyságos asszony… mindent előkészítettünk a hálószobában… és a szakácsné is ott van a könyvvel… hogy tessék vele számolni és a spejzból kiadni…
Vilma _álomittasan_. Az uram…
Kisasszony _kissé csodálkozva Vilma viselkedésén_. A nagyságos úr a szalonban ír.
Vilma. Ír.
Kisasszony. Ott dolgozik… majd… _csudálkozva_ szólok neki, hogy fel tetszett ébredni… _el balra._
_Vilma egy kicsit maga elé néz, aztán ismét, összegubbaszkodva a kanapé balkarjára rejti a fejét. Szünet._
_Kelemen a kisasszony által követve belép balról, bálra öltözve, csak a frakk helyett házi kabát van rajta. Aktákat tart a kezében._
Kelemen. Hát te még itt vagy? Azt hittem, már rég öltözködöl.
Vilma _felriad_. Nem… nagyot aludtam.
Kisasszony _kimegy az előszobába_. A szakácsnét beküldöm a hálószobába.
Kelemen. Jó volt?
Vilma. Jó.
Kelemen. Én már nekiöltöztem a milliónak… _lerakja az aktákat az íróasztalra…_ most egyszerre lámpalázam lett… kezdek félni attól az attasétól…
Vilma. Kitől?
Kelemen. Az attasétól. Az ember sohse tudhatja… Vidám ember? Komoly ember? Jó ember? Rossz ember? Minden tőle függ. Légy te is kedves hozzá.
Vilma. Jó! Igen.
Kelemen. Na menj, fiam. _Szobalány belép._
Szobalány. Nagyságos úr kérem… _Névjegyet tart…_ ez az úr van itt…
Kelemen. Egy úr? Ilyenkor? Mondta, hogy itthon vagyok?
Szobalány. Én mondtam, hogy este nem tetszik senkit fogadni, de ő bocsánatot kért, hogy sürgős… és hogy mondjam, hogy Leviczky úrtól jön, Temesvárról.
Kelemen. Leviczkytől? Az más. _Elveszi a névjegyet. Megnézi. Hallgat._
Vilma. Ki az?
Kelemen _Odaadja a névjegyet_. _Vár, míg Vilma megnézi._ Szabó György.
Vilma. Leviczkytől?
Kelemen. Úgylátszik.
Vilma. Én megyek, várj… _Indul._
Kelemen _Vígan_. Miért? Most meg fogom neked mutatni, hogy teljesen kigyógyúltam. Maradj itt. Fogadd te is.
Vilma. Nem. Nem vagyok rá kiváncsi. _Az ajtónál._
Kelemen. Nem… most meg kell tenned nekem azt a szívességet, hogy itt maradsz… vagy később bejösz… vizsgázni akarok… meg akarom mutatni…
Vilma. Milyen gyerek vagy…
Kelemen. Bejösz?
Vilma. Ha akarod?
Kelemen. Be foglak hívni. Jó?
Vilma. Nem bánom.
Kelemen _Szobalányhoz_. Bocsássa be.
Vilma _El, balra_. _Szünet_.
Szabó _belép_. Jó estét kivánok.
Kelemen. Jó estét. Doktor Kelemen…
Szabó. Szabó vagyok… ezer bocsánat, ügyvéd úr, hogy késő este zavarom… tulajdonkép csak holnap délelőtt akartam eljönni bemutatkozni… megtehettem volna a hotelben is, ahol együtt vacsoráztunk, de ott nem tartottam illendőnek zavarni… mikor vacsora után fölmentem a szobámba, ott találtam ezt a dringend táviratot, amit a főnököm küldött Temesvárról… _táviratot vesz elő_.
Kelemen. A főnöke?
Szabó. Dr. Leviczky Károly.
Kelemen _átveszi a sürgönyt_. Önnek dr. Leviczky a főnöke?
Szabó. Három hónap óta… én vezetem az irodáját. Két évig Aradon voltam és most… hazamentem…
Kelemen _Olvas_… «Azonnal felkeresse Kelement értesítse torbágyhalmi kaszáló értéke tévesen fölvéve attasénak kaszáló nem említendő, még estély előtt jelentkezzék, választ telefonáljon.
Szabó. A principálisom úgy gondolta, hogy…
Kelemen. Hogy ezt tudjam, mielőtt még az attasénál lépéseket teszek… Köszönöm… _Benéz a táviratba…_ «bővebbet levélben.»
Szabó. Azt hiszem ebben a levélben benne lesz az információ is, amit Rákay képviselő úr adott a keresztszegi komplexumról.
Kelemen. Ön, úgy-e… temesvári…
Szabó. Az vagyok.
Kelemen. Hogy… nem ismertem…
Szabó. Most… hét évig nem voltam otthon… Párisban éltem… aztán… Balassagyarmaton voltam… és három évig Aradon…
Kelemen. De persze… a szülőváros…
Szabó. Hát igen… a szülőváros.
Kelemen. Most ott is marad.
Szabó. Nem… most… Pesten maradok.
Kelemen. Pesten? Hát az iroda?
Szabó _mosolyog_. Hát épen… ebben az ügyben…
Kelemen. Milyen ügyben?
Szabó. Ebben a bérleti… ügyben… Ezt is a levélben írta meg a principális… hogy engem bizott meg… én legyek az, aki az ügyvéd úr irodájában… Leviczkyt képviselni fogom… ő úgy gondolta, hogy amíg ez a közös üzlet végleg lebonyolítva nincsen… és hát ez legalább egy fél esztendő… addig én… hát itt dolgoznám ügyvéd úrnál…
Kelemen. Itt, nálam?
Szabó. Az irodában… ez az egész dolog az én resszortom, és ha akad itt egy iróasztal…
Kelemen. Hogyne, hogyne. _Kis szünet._
Szabó. Hogy neki is könnyebbség és… ügyvéd úrnak is…
Kelemen. Hogyne. _Kis szünet._
Szabó. És ha meg méltóztatik engedni,… hogy most innen… az irodából telefonáljak neki… innen lehet interurbán…
Kelemen. Kérem. Hogyne. _Csönget_.
Szabó. Bocsásson meg, hogy ilyen szokatlan időben… de…
Kelemen. Kérem. _A belépő szobalányhoz._… Az irodai telefont mutassa meg az ügyvéd úrnak…
Szabó. Még nem ügyvéd… fájdalom… csak doktor.
Kelemen. A doktor úrnak. _Szabó a cseléddel el._
Kelemen _a bal ajtót kinyitja_. Vilma… Hogyan… te nem öltözködöl, fiam?
Vilma _belép_. Édesem… azt mondtad, be kell jönnöm… addig nem kezdhetek öltözni… és ha meg nem jövök be, még azt mondod… hol van az az úr?
Kelemen. A telefonnál.
Vilma… még azt mondod, hogy talán zseniroz a vele való találkozás… hát… Hova telefonál innen?
Kelemen. Temesvárra, Leviczkynek.
Vilma. Leviczkynek?
Kelemen. Dr. Szabó úr három hónap óta Leviczkynek az irodavezetője… _Vilma az iróasztalhoz ül._
Vilma. És mit keres Pesten?
Kelemen. Nem tudom, édesem, ugyanazzal a hidegvérrel fogod-e fogadni ezt a hírt, mint én, de… ez az úr… most… épen ebben a minőségében… hat hónapig itt fog dolgozni… az én irodámban.
Vilma. Hat hónapig?
Kelemen. Igen. _Kopogtatás._
Kelemen. Szabad.
Szabó _belép_. Bocsánat… a telefonszámot… _Meglátja Vilmát._ Kezét csókolom.
Vilma. Jó estét, Szabó.
Szabó _zavarban_. Bocsánat… nagyságos asszonyom… a központ az önök telefonszámát…
Kelemen. Százkilencvenhét-huszonhat.
Szabó Száz… kilencvenhét?
Vilma _az iróasztalon felirja_. Majd felírom. 197–26. _Átadja._
Szabó. Köszönöm szépen. _El. Szünet._
Vilma. Hogyan? Hogy hat hónapig… miért?
Kelemen. Mint a Leviczky megbizottja.
Vilma. És miért hat hónapig?
Kelemen. Amig a bérleti história lebonyolódik. _Tettetett vígsággal._ Hát ha valamiből, fiam… ebből láthatod, hogy nem félek tőle. Itt lesz egész nap és este… szinházba fogjuk vinni.
Vilma. Arra semmi szükség sincs. _Kopogtatás._
Kelemen. Szabad!
Szabó _belép_. Följegyezte a számot… Öt perc mulva megkapom Temesvárt.
Kelemen. Tessék helyet foglalni addig. _Csönget._
Szabó. Köszönöm… de igazán nem szeretném…
Kelemen. Mit?
Szabó. Zavarni…
Kelemen. Ugyan kérem, bennünket nem zavar. _A belépő szobalányhoz._ A konyakot hozza be.
Szobalány. Igenis. _El. A következőkben behozza és leteszi a konyakot kis poharakkal._
Kelemen. Cigarettát?
Szabó. Köszönöm. _Elhárítja._
Kelemen. Na!
Szabó. Ha őnagysága…
Vilma. Csak tessék bátran.
Szabó. Köszönöm. _Rágyújt. A konyak már benn van._
Kelemen. Tölts fiacskám konyakot a doktor úrnak.
Vilma. Ügyvéd, ügyvéd. _Tölt._
Szabó. Fájdalom, még csak doktor.
Kelemen. Isten éltesse. _Koccintanak._ Te nem iszol, fiam?
Vilma. Én is? Jó! _Tölt, koccintanak, mindhárman isznak. Szünet._
Kelemen. Mért nem ült hozzánk a vendéglőben?
Szabó. Gondoltam… csak majd holnap délelőtt…
Vilma _udvariasan, műmosollyal_. Hát én akkor… bocsánatot kérek… de öltöznöm kell…
_Szabó feláll._
Kelemen _feláll_. Nem édesem, még nem kell öltöznöd… háromnegyed tíz… ráérsz tizenegykor is…
Vilma. Gondolod?
Kelemen. Bőven! _Vilma visszaül. Kínos szünet._
Vilma. Sokat jár Pesten?
Szabó. Nagyon ritkán… néha…
Kelemen. Szereti a színházat?
Szabó. Oh, igen.
Kelemen. Majd eljön egypárszor velünk. Úgy-e Vilma?
Vilma. Hogyne.
Szabó. Igazán, nagyon köszönöm.
Kelemen _fölkel_. Most pedig maga fog megbocsátani nekem, de majd a feleségem mulattatja, amíg Temesvár jelentkezik, nekem utána kell néznem ennek a torbágyhalmi kaszálónak az irodában… _Indul._
Vilma. De hiszen, fiam…
Kelemen. Tessék?
Vilma. Arra… ráérsz holnap is…
Kelemen. Nem, édesem… csak maradj szépen itt… mi azt tudjuk Szabó kollegával, hogy ezt nekem még ma meg kell néznem… úgy-e kollega?
Szabó. Hát… azt hiszem…
Kelemen. E miatt jött ide ilyen későn.
Szabó _ijedten_. Én igazán bocsánatot…
Kelemen _lenyomja_. Üljön le és ne kérjen annyi bocsánatot… _Megy kifelé…_ Mulattasd egy kicsit Szabó urat. _El. Szünet._
Vilma. Doktor úr… most a Leviczky irodát vezeti?
Szabó. Igen. _Szünet._
Vilma. Hallom… bizonyos időt nálunk… szándékozik…
Szabó. Igen. Az egész tervezetet én…
Vilma. Ön csinálta?
Szabó. Igen. Féligmeddig a bérlet eszméje is…
Vilma. Öntől van?
Szabó. Nahát, nem egészen.
Vilma. Igen.
Szabó. Igen. _Szünet._
Vilma. Állandóan… Temesvártt?
Szabó. Igen.
Vilma. Hát… most… Pesten.
Szabó. Most Pesten.
Vilma. És aztán?
Szabó. Aztán megint… Temesvártt. _Szünet_.
Vilma. Állandóan.
Szabó. Állandóan. Azelőtt Aradon voltam.
Vilma. Igen?
Szabó. Igen. _Szünet_.
Vilma. Állandóan?
Szabó. Állandóan. Még azelőtt… Balassagyarmaton.
Vilma. Ah, Balassagyarmaton.
Szabó. De nem állandóan.
Vilma. Csak rövidebb ideig. – Igen. – Nagyon szép város.
Szabó. Volt már ott?
Vilma. Nem.
Szabó. Mert nagyon csúnya város.
Vilma. Igen… hallottam… hogy nagyon csúnya város.
Szabó. Nagyon szép város.
Vilma. Igen.
Szabó. Még azelőtt… Párisban voltam. De onnan hazajöttem, sorozásra. Aztán már… itt maradtam.
Vilma. Hol… milyen katona volt?
Szabó. Untauglich.
Vilma. Nem is volt katona? _Csudálkozva_.
Szabó. Nem.
Vilma. Nem is volt katona? _Mint fent._
Szabó. Nem. Tetszik… csodálkozni ezen…
Vilma. Nem… csak…
Szabó. Az így nem látszik. _A lábát mutatja._ Hál istennek… _nagyon szerényen, halkan._ Lúdtalp.
Vilma. Nincs abba semmi.
Szabó. Persze, hogy nincs.
Vilma. Az én uram is… fizet… hadmentességi díjat.
Szabó. Szintén… _Lábat mutat._
Vilma _röviden_. Nem. _Saját szemét mutatja._ Rövidlátó.
Szabó. Ah. Igen. Az is jó. Tulajdonképen nem is kellett volna hazajönnöm a sorozásra… soroztathattam volna magamat a párisi nagykövetségen is… a szerbek például mind a szerb nagykövetségen soroztatják magukat.
Vilma. A szerb nagykövetségen?
Szabó. Igen. Ott van egy katonaorvos.
Vilma. Katonaorvos lehet… de nagykövet, az nincs.
Szabó. Nincs?
Vilma. A szerbeknek nincsenek nagyköveteik… csak követeik…
Szabó. Hát követ. Tudom is én, mijük van.
Vilma. Magából rossz diplomata lett volna.
Szabó. Az már bizonyos. De nem is magyar embernek való az a csúszás-mászás… hazudozás… Igaza van, csak követ.
Vilma. Pedig szép pálya… _Álmodozva._ Jaj, de szép pálya…
Szabó. Én nem szeretem. Azért is nem soroztattam magamat ott… nem szeretem őket. Mikor fölmentem az útlevelemet láttamoztatni… addig várattak, amig olyan goromba nem lettem, hogy… kidobtak.
Vilma. Kidobták?
Szabó. Ki. Kidobtak a nagykövetségről.
Vilma. Hát ez… diplomáciai pályának… nem nagy karrier.
Szabó _szívből nevetve_. Nem.
Vilma _álmodozva_. Nem. _Szünet._
Vilma. És… mit csinált Párisban?
Szabó. Azt, amit a többi magyar. Semmit. A művészek közt éltem… eleinte én is művész akartam lenni… de…
Vilma. De?
Szabó. Nincs tehetségem. Rajzolni, fösteni nem tudok… szobrászolni… vagy hogy mondják azt?
Vilma. Mintázni.
Szabó. Azt se tudok, a zenéhez meg annyi fülem sincs, mint… mint egy sétabotnak.
Vilma. Nem… énekelt, soha?
Szabó. Nem.
Vilma _álmodozva_. Nem énekelt… soha?
Szabó. Hát… ha muszáj volt… idehaza cigánnyal… de ki is szaladt mindenki a kávéházból. _Nevet._
Vilma. Pedig az szép…
Szabó. Szép… aki tud. _Szünet._
Vilma. Még egy… konyakot?
Szabó. Hát… ha megengedi… _Odamegy az üveghez…_ nagyságos asszonynak is…
Vilma. Nem, nem, köszönöm.
Szabó. Az én kedvemért…
Vilma. Nem, nem.
Szabó. Egy fél pohárral…
Vilma _mosolyogva_… Hát nem bánom… de csak keveset…
Szabó. _Tölt. A tálcán oda akarja vinni Vilmának a két poharat, leejti._ Hopp!
Vilma. Nem baj.
Szabó _kétségbeesve_… Igazán… ezer bocsánat… nagyságos asszonyom… igazán… kétségbe vagyok esve… _fölszedi._
Vilma _nevetve_. Hagyja, nem baj. – Magából…
Szabó. Rossz pincér lettem volna.
Vilma. És… rossz inas.
Szabó. Tudja isten, tán… úrnak születtem…
Vilma. Ha magának… kellene úgy… mint azok a… úgy egy egész tálcát… ötven pohárral…
Szabó. Jól néznék ki! _Nevet._
Vilma. Jól! _Nevet. Szünet._
Vilma _mosolyogva, sóhajt_. Hjaja!
Szabó. Hjaja! _Szünet._
Vilma. Azért ihatik.
Szabó. Nem, most megbüntetem magamat. Nem iszom.
Vilma. Szigorú.
Szabó. Bizony. _Nagy szünet._
Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Az ajtó felé nézett._
Vilma. Nem.
Szabó. Temesvár nem jelentkezik. _Szomorúan._
Vilma. Majd fog.
Szabó _szomorúan_. Temesvár nem jelentkezik. _Lehajtja a fejét._
Vilma. Nem.
Szabó _őszintén_. Temesvár… nem mer jelentkezni.
Vilma. Kérem?
Szabó. Temesvár… nem tudja, hogy… szabad-e még… jelentkeznie… már nagyon régen volt…
Vilma. Kérem… nem értem…
Szabó. Annak már hét… hét hosszú éve…
Vilma _feláll_. Talán jó volna megnézni, hogy…
Szabó. Nagyságos asszonyom… ha nem szabad…
Vilma _idegesen_. Mit nem szabad?
Szabó. Ha nem szabad… bocsásson meg… ha nem szabad emlékeztetnem… Szabó Gyurira…
Vilma. Szabad. De én…
Szabó. Nem emlékszik rá.
Vilma. Úgy van. És egyáltalán… kérem önt…
Szabó. Ne… ne legyen hozzám ilyen… szigorú… Hiszen most egy félévig… hat hosszú hónapig… és ha akarja, tovább is… ha akarja… hat évig… mindig…
Vilma. Kérem, doktor úr… legyen szíves…
Szabó. Vilma!
Vilma. Talán majd az uram… _indul_.
Szabó. Nagyságos asszonyom…
Vilma. Az más.
Szabó. Hat hónapig fogok itt…
Vilma. Nem fog. _Szünet._
Szabó. Tessék?
Vilma. Nem fog. Sem… hat hónapig… sem hat napig… legföljebb… hat percig…
Szabó. Így… így dob ki…
Vilma. Nem, doktor úr. De… úgylátszik… az uram még nem volt elég bizalommal… magához… hogy megmondja…
Szabó. Mit?
Vilma. Hogy megmondja,… hogy… talán közvetlenül, magának Leviczky úrnak akarja…
Szabó. Mit? Mit?
Vilma… megmondani… hogy… hogy ő… visszalép a bérlettől… az egész üzlettől… ezt már tegnap elhatározta…
Szabó. Visszalép?
Vilma. Nem… vesz részt benne. Talán titkolja ön előtt… az okát… _gyorsan_… de tegnap megcsinálta újból a számításokat egy barátjával és… nem jó. Nem jó. És olyan hírek jöttek… hogy az attasénak… már van egy jelöltje…
Szabó. De hát mért… mért mondja ezt… ön…?
Vilma. Mert… az uram nem mondhatja meg önnek… az okokat… ő… ő…
Szabó. De hiszen… fel van öltözve… és el akarnak menni a grófnéhoz…
Vilma. Azért… elmehetünk, anélkül, hogy… de…
Szabó. A doktor úr kilép az üzletből? _Kelemen belép. Szünet._
Kelemen. Temesvár jelentkezett.
Vilma. Igen.
Szabó. Őnagysága…
Vilma _mesterséges egyszerűséggel_… ne haragudj édesem, megmondtam Szabó doktornak.
Kelemen. Mit?
Vilma. Ne haragudjál… de ő gyerekkori pajtásom… én neki elárultam… amit te… de ne haragudjál… csak holnap akartál… Leviczkynek… hogy… visszalépsz… az üzlettől.
Kelemen. Vissza… visszalépek… az üzlettől? _Nézi Szabót._
Vilma. Megmondtam neki… hogy visszalépsz.
Kelemen. Igen. _Elgondolkozva mondta._ Azt mondtad neki, hogy…
Vilma. Megmondtam neki.
Kelemen. _Elgondolkozva_. Megmondtad neki.
Vilma. Hogy visszalépsz.
Kelemen. Igen. Igen. Hát… hát akkor…
Szabó. Akkor… _Indul_… most már ezt a hirt is…
Vilma. Megtelefonálhatja neki.
Kelemen _elgondolkozva_. Igen. _Rendesen._ Igen. – Tessék…
Szobalány _belép_. A telefonhoz tessék…
Szabó. Most… mondjam meg…
Vilma. Bátran.
Kelemen _mindent értve_. Most csak annyit, hogy… visszalépek… a többit…
Vilma. Holnap levélben.
Kelemen. Holnap, levélben. _Szobalány el._
Szabó _vállat von_. Kérem… én… igazán…
Kelemen. Hátha a feleségem már kikottyantotta, nem bánom, jelentse be… én majd irok neki…
Szabó. Kérem. _Kimegy. Szünet._
Kelemen _letérdel a nő elé_. Te drága… okos…
Vilma. Kelj fel.
Kelemen _fölkel_. És a millió?
Vilma. Ki vele, az ablakon…
Kelemen. Édes… jó… okos… mit adhatok neked? Mivel jutalmazhatlak meg? Azzal, hogy semmit… semmit… egy árva szót sem kérdezek.
Vilma. Ezt akartam mondani én is. És legyünk komolyak és egyszerűek és ne térdelj és ne rezegjen a hangod, mert tudod, hogy semmi nem oly ellenszenves előttem, mint ez a rossz romantika. Nekem nem kell Szabó úr és nem kell a millió és ne kérdezz semmit és eddig is megéltünk és ezentúl is meg fogunk élni.
Kelemen. Talán…
Vilma. Nem kérdezel semmit. Milyen szép az tőled.
Kelemen. De…
Vilma. Milyen nobilis!
Kelemen, Csak…
Vilma. Milyen férfias, elegáns dolog, hogy egy szót se kérdezel…
Kelemen. Mert…
Vilma. Milyen okos, milyen fölényes ez tőled. Imádni foglak ezért a szép gondolatodért. Imponálsz nekem.
Kelemen… Egy szót sem.
Vilma. Ez… ez beszéd. Hogy megváltoztál! Imádlak!
Kelemen. Hát legalább… egy csókkal… egy tiszta, hitvesi csókkal…
Kisasszony _belép_. A szakácsné kéreti a nagyságos asszonyt… le akar számolni…
Vilma. Semmi pózra nincs szükség. A szakácsné le akar számolni, és… mire vár kisasszony?
Kisasszony. A Janika… nem tud aludni és sír… hogy a papa jöjjön be mesélni neki… _El a gyerekszobába._
Kelemen. Jövök. Hát egy kézszorítást, legalább…
Vilma. Semmi szentimentalizmus. _Kézimunkát vesz fel._ Nem történt semmi, nem volt ma este köztünk semmi… nem volt itt Szabó úr… nem megyünk az estélyre… _leül_… szépen itthon maradunk és én… tovább csinálom neked a takarót az írógépedre. _Hímez. A gyerekszoba ajtaját kinyitja a kisasszony._
Kelemen _lelkesen_. És a Janika… ki fog jönni az ő édes… drága mamuskájához… és a szegény papájához… és hárman, együtt, a kis család…
Vilma _feláll, szigorúan:_… a kis család nem fog «megható csoportot képezni» – a boldog apa, a boldog anya és a hosszú hálóinges pubi… nem fogunk élőképeket csinálni… kedves doktor úr, mert ez utálatos és affektált… és ön békében fogja hagyni a gyereket, mert még ahányszor kicipelték a meleg ágyból, mindig meghűtötte a kis hasát.
Kelemen _benn a gyerekszobában_. Jó, engedelmeskedünk a mamának. Mért nem alszol?
Jani. A farkassal álmodok.
Kelemen. Álmodom.
Jani. Álmodom. Mert sohse mondja el a végit.
Kelemen. Te csacsi kis fiú… Aludj szépen… a vége az, hogy jött a farkas, jött a farkas… _Kopogtatás._
Vilma. Szabad.
Szabó _belép_. Telefonáltam… a principális kétségbe van esve… _Vilma mellé megy._
Vilma _varrva_. Majd megvigasztalódik.
Szabó. Akkor én…
Vilma _felnéz rá_.
Szabó. Akkor én… a… tíz óra ötven perces vonattal még… hazautazhatom Temesvárra… _Óráját nézi._
Vilma. Egészen bátran.
Szabó. A doktor úrtól… elbúcsúznom…
Vilma. Majd átadom neki.
Szabó. Kérem. Hát akkor…
Vilma _hidegen, sürgetve a távozását_. Majd átadom neki.
Szabó _nekidurálva magát, keserűen_. Még egy utolsó kérésem van magához az életben… Vilma.
Vilma. És az?
Szabó. Én… hét évvel ezelőtt… egy… egy… levelet írtam magának… most elmegyek… és ha… valaha… megnősülök… nem akarom, hogy… ne vegye rossz néven… kérem, Vilma… adja vissza a levelemet.
Vilma. Nincs nálam.
Szabó. Elégette?
Vilma. Nem.
Szabó. Kidobta?
Vilma. Nem.
Szabó. Hát… hol van?
Vilma. Magánál.
Szabó. Nézze meg… ott, ott… a jobb zsebét… abban van…
Szabó _a zsebébe nyúl, kiveszi_.
Vilma. Arra… írtam az előbb a telefonszámot. 197–26.
Szabó _lesújtva_ 197–26. _Forgatja a levelet._ Kezét csókolom. A doktor úrnak…
Vilma. Isten áldja meg. Majd átadom. _Szabó el. Vilma varr._
Kelemen _benn a gyerekszobában_… jött a farkas, jött a farkas… és a szegény ember vett egy nagy botot meg egy puskát… és… elment a farkas, elszaladt a farkas… szaladt, szaladt, szaladt, elszaladt!… _Kijön és becsukja az ajtót…_ Mond… kérlek… de őszintén…
Vilma. Milyen szép, milyen fenséges tőled… hogy egy árva szót se kérdezel, csak… leülsz az íróasztalodhoz… _Kelemen leül, Vilma ezt megvárja…_ és dolgozol a perirataidon. Milyen egyszerű az egész.
Kelemen. Legalább…
Vilma. És nem szépíted… nem cifrázod az életet… mert az élet nem szorul arra, hogy doktor Kelemenék szép szavakkal és élőképekkel felcifrázzák… mert az élet magától is szép, úgy, ahogy van.
Kelemen _lebujik az írásai közé_.
Szobalány _megjelenik a bejárat-ajtónál_. Nagysága kérem… szegény szakácsné…
Vilma. Jövök, jövök. _Szobalány el. A küszöbön megjelenik lomposan, borzasan, kezében a háztartási könyvvel a szakácsné._
Szakácsné. Nem akarok így bejönni, kérem…
Vilma _az ajtónál_. Jövök. Na lássuk. _A bejárat-ajtó nyitva marad, de Vilma eltünik a szakácsnéval. Szünet._
Vilma hangja. Husz fillér, mi ez?
Szakácsné hangja. Paraj.
Vilma hangja. Tizenhat fillér?
Szakácsné hangja. Rizskása.
Vilma. Mészáros… három korona hetven, káposzta negyven, fahéj nyolc, bors tizennégy, tejföl tizenkettő, turó tizenkettő… _Kelemen lehajtja fejét az íróasztalra, zsebkendőjét veszi és némán sír._
Vilma hangja… zöldség tizenhat, petrezselyem tizenhat, vöröshagyma tizennyolc…
Függöny.