Part 2

Vilma. Az istenért, Jenő… hiszen ez már betegség… idegen embereket akarsz inzultálni?

Kelemen. Ez nem idegen ember.

Vilma. Nekem az.

Kelemen. Sokkal szebb volna, ha bevallanád, hogy ez az. Egy leánykori flörtödért igazán nem haragudhatom rád.

Vilma. Nem az. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda.

Zágon _átszól Szabóhoz_. Pesten lakol, Gyurka.

Szabó. Nem. Most jöttem az esti vonattal.

Kelemen. Na látod. Na látod.

Zágon. Itt maradsz.

Szabó. Itt. Hát te?

Zágon. Szombat este megyek vissza Galiciába.

Szabó. Fogadd részvétemet. _Pincér ételt hoz Szabónak._ Ez már beszéd. Adjon egy pohár sört. _Az induló pincér után._ Halló, halló. A francia saláta…

Pincér. Mindjárt készen lesz, kérem. _El_.

Szabó. Nem kell. Nem várok. Hozzon párolt almát.

Pincér. Igenis, kérem.

Kelemen. Na látod.

Vilma. Mit gyilkolsz? Mit látok? Azért, mert most jött az esti vonattal, azért a szeretőm volt?

Kelemen. Nem, édesem. Ezt a durvaságot én nem mondtam. Csak a személyazonossága kezd kiderülni.

Vilma _idegesen_. És ha most minden kiderülne, úgy ahogy te akarod, és minden úgy volna, ahogy te mondod, akkor mi volna?

Kelemen. Épen az az, fiam, hogy akkor nem volna semmi. Ép ezért ostoba és gyanús dolog a te tagadásod.

Vilma. Gyanús? Hogy mered ezt mondani?

Kelemen. Gyanús vagy arra, hogy te is szeretted.

Vilma. És még ha szerettem volna is…

Kelemen. Hát ez az.

Vilma. Nem ez az.

Kelemen. Ahá! Hát valamelyik mégis az.

Vilma _nagyon idegesen_. Egyik sem az. Nem szerettem senkit… de ha ez még egy ideig így megy… én nem bírom. Ezek az ilyen napjaid éveket vesznek el életemből.

Zágon _eközben fölkelt és Szabó asztalához ment_. Szabad?

Szabó. Parancsolj öregem. Foglalj helyet.

Zágon _leül_. Hogy vagy?

Szabó. Ha én azt tudnám.

Vilma. Ne hallgatódzzál, mert azt látják.

Kelemen. Én nem hallgatódzom. Ők kiabálnak.

Zágon. Sírnak a lányok odahaza?

Szabó. Ugyan miért sírnának?

Zágon. Mert te eljöttél.

Szabó. Ugyan kérlek.

Vilma. Beszélj valamit fiam, ne higyjék, hogy hallgatódzol.

Zágon. Csak ne szerénykedjél. Sírnak a lányok.

Kelemen. Sírnak a lányok.

Vilma. Menjünk haza, fiam, ezt nem bírom tovább.

Zágon. Nahát fiam… ami szép asszony itt Pesten van…

Szabó. Igen?

Zágon. Jó, jó. Biztos, hogy női ügyben jársz itt.

Szabó. Te jársz itt női ügyben.

Főpincér _Vilmához, ételt hozva_. Párolt almát tetszett parancsolni?

Vilma. Nem… nem kértünk… talán…

Kelemen. Ott kértek párolt almát.

Főpincér. Pardon. _Szabóhoz viszi._

Szabó. Ez olyan régi huszárfogás, ismerem, pajtás. A civilt biztatjátok és azalatt ti elcsíptek minden asszonyt az orrunk elől.

Zágon. Ördögöt, fiam. Nem fenékig tejföl a huszárnak se. Nekem most csíptek el egyet a civilek az orrom elől, a mult héten. Azt siratom itt Pesten.

Szabó. Asszony, lány?

Zágon. Lány.

Szabó. Férjhez ment?

Zágon. Ühüm.

Szabó. Az pech. Ismerem.

Zágon. A lányt?

Szabó. Nem. Ezt a pechet. Szervusz. _Koccintanak_.

Kelemen. Most már nem kell egy szót se szólnod.

Vilma. Menjünk haza, fiam, jó?

Kelemen _erélyesen_. Nem.

Vilma. Kérlek, azonnal menjünk haza.

Kelemen. Nem megyünk.

Vilma _főpincérhez_. Kérem, fizetni?

Zágon. Nem jösz velünk az Operába?

Főpincér _Kelemenhez_. Parancsol?

Kelemen. Nem, kérem. Nem híttam.

Főpincér. A nagyságos asszony…

Kelemen. Köszönöm, ráér.

Zágon. A cimborámat nem ismered?

Mikhál Aurél, császári királyi kamarás, nagyon jó gyerek. Gyere, van egy páholyunk. És egy barnakalapos nő.

Szabó. Köszönöm pajtás, dolgom van.

Zágon. Aha. Kérlek. Egy szót se szóltam.

Szabó. Ugyan. Azt hiszed, nekem is mindig nők járnak a fejemben? Én ebből már kiöregedtem.

Zágon. Ja! Tudom… hallottam valamit…

Szabó. Nem hallhattál semmit.

Zágon, Dehogy nem… Sokat hallottam… De annak már jó pár éve.

Kelemen. Most fizessünk? Most menjünk el? Ép, mikor a színház kezdődik?

Vilma. Jenő… én fölkelek és elmegyek magam… haza…

Kelemen. Itt fogsz maradni.

Zágon. Azóta még mindig nőgyűlölő vagy? Mi is volt az? Valami asszonyba voltál szerelmes…

Szabó. Semmi.

Zágon. De igen… már tudom… várj csak…

Kelemen. Kérek egy feketét.

Pincér. Igenis. _El._

Szabó _Zágon füléhez hajol, könyökölve_. Pista. _Odainti a szemével. Súg neki valamit._

Zágon. Tessék? _Közelebb hajol._

Szabó _súg neki_. _Majd hangosan._ De ne nézz most oda.

Vilma _nagyon izgatottan_. A gyereket is el kell altatni… Tudod, hogy ha nem mesélsz neki, nem alszik el. Most már fél kilenc és a gyereknek ilyenkor már rég aludnia kell.

Kelemen. Ne beszélj most, fiacskám. Most üljünk így egy kicsit csöndesen. Most egyszerre megjött a diskuráló kedved.

Vilma. Most már egész feltünően hallgatózol.

Kelemen. Nagyon sajnálom, ha nem tetszik neked. Igenis, hallgatózom.

Vilma. Itt hagylak.

Kelemen. Ahogy gondolod.

Vilma. Nem jössz?

Kelemen. Nem.

Vilma. Itt akarsz most hallgatózni?

Kelemen. Most már sok újat nem hallhatok tőlük, de most már csak azért is itt maradok.

Zágon _megnézi Vilmát_.

Szabó _foga közt_. Ne nézd olyan feltünően. _Felnéz a plafondra._

Zágon. Te… _Összehajolva suttognak._

Vilma _majdnem suttogva, nagy izgalomban_. Könyörgöm, édes fiam… menjünk haza…

Kelemen. Mitől félsz? Nem lesz vendéglői botrány, ne félj.

Vilma. De miért is lenne?

Kelemen. Miért is lenne? Semmi ok rá. _Izgatottan_. Amíg valami olyat nem mond, vagy csinál…

Zágon. Azt hallottad, hogy Méray Tóni megvette a Stössel birtokot?

Szabó. Ne mondd. Stössel eladta a birtokát?

Zágon. Hát mondom, hogy Tóni megvette.

Szabó. Mennyiért?

Zágon. Nyolcszázötvenezer koronáért, készpénzben.

Kelemen. Más téma.

Vilma. Mert észrevették, hogy hallgatóztál. Jaj de szégyellem magam…

Kelemen. Vagyis jól tudod, kicsoda. Különben mit szégyelnéd magadat.

Szabó. Honnan volt neki annyi pénze?

Zágon. A felesége gazdag asszony. Most is örököltek vagy kétszázezer koronát. És még van egy tanti Bécsben.

Kelemen. Most, – látod fiam, – most már fizethetek. Fizetni! Most már vége a színháznak. Amire kíváncsi voltam, azt tudom. Tóni megvette a Stössel birtokát. _A főpincérhez._ Két hideg lazac volt… két pohár sör… kenyér… hány Kuglered volt fiam?

Vilma. Kettő.

Kelemen. Nekem egy. Három Kugler – És egy fekete.

Főpincér _leteszi a számlát_.

Kelemen _a már készenlétben tartott pénzt odaadja_. A többit ossza el.

Főpincér. Köszönöm alássan. _Odébb megy._

Vilma. Most… most félek veled menni.

Kelemen. Most te akarsz itt maradni?

Vilma. A világért sem… csak tudom, mi következik most.

Kelemen. Semmi se következik, ha bevallod, hogy ez az, akit szerettél.

Vilma. Gyerünk fiam… mert elsirom magam itt…

Kelemen. Azt nem fogod tenni. Arra semmi okod sincs.

Vilma _kínlódva_. Agyonkinozol.

Kelemen. Nem igaz. Csak őszinteséget kívánok tőled. Kutya kötelességed megnyugtatni engem. Látod, hogy ez a kérdés izgat, hogy ez az ember, ez az arc kihoz a sodromból… és… mégis meghagysz a gyanuban, a félelemben…

Vilma. Hát azt akarod, hogy hazudjam?

Kelemen. Nem. Az igazat akarom. Most hazudsz… ahelyett, hogy nyiltan beszélnél. Még van rá időd.

Vilma _sírva fakad_.

Kelemen _fölkel_. Kérem a ruhát. _Vilma is fölkel, zsebkendőjét az arca elé tartva._ Fordulj el, mert meglátják, hogy sirsz… Még félre találja érteni. _Groom és pincér jönnek a ruhával._ Menj fiam előre, jövök én is… _A ruhák felvétele közben._

Vilma. Mit akarsz itt csinálni?

Kelemen. Semmi közöd hozzá. Menj csak előre, fiam. Köszönj szépen oda.

Vilma. Nem.

Kelemen. Olyan intimek vagytok?

Vilma. Mit akarsz tőlem?

Kelemen. Köszönj oda.

Vilma _odaköszön_.

Szabó _némán, fölemelkedve köszön vissza_.

Kelemen _szintén meghajlik Szabó felé_. _Indul, megáll, aztán karonfogva Vilmát, sietve elmennek mind a ketten._

Pincérek _a bejárónál_. Kezét csókolom. Ajánlom magamat. _Szünet._

Zágon _csöndesen, melegen_. Ez volt az?

Szabó _szintúgy_. Ez.

Zágon. Sírt.

Szabó _búsan igent int_.

Zágon. Ez volt az ura?

Szabó. Biztosan. Pszt?

Főpincér. Parancsol?

Szabó. Nem ismeri ezeket, akik…

Főpincér. Nem, kérem.

Szabó. Nem szoktak idejárni?

Főpincér. Nem, kérem. _Szünet._

Főpincér _elmegy_.

Zágon. Rég nem láttad?

Szabó. Hét éve.

Zágon. Szép.

Szabó. Szép.

Zágon. Miféle ember az ura?

Szabó. Bánom is én. _Szünet._

Zágon. Hát szervusz, fiam. _Mikhál, ezt hallva feláll._ Még meggondolhatod. Jössz velünk az Operába?

Szabó. Köszönöm, nem.

Zágon. Szervusz.

Szabó. Szervusz. _Mikhál és Szabó némán üdvözlik egymást. A két tiszt el. Szünet._

Szabó _nagyon elfogódottan_. Pincér!

Pincér. Parancsol?

Szabó. Hozzon egy üveg Pommeryt.

Pincér. Igenis kérem. _El, a többi pincér is vele megy._

Szabó _merengve dobol az ujjaival az asztalon_. _Szünet. Aztán kívülről, egyre távolodva, egyre halkabban hallatszik, amint a pincérek egymásnak mondják: «Egy üveg Pommeryt!» – «Pommeryt» – «Pommeryt» – «Pommeryt»…_

Függöny.

MÁSODIK FELVONÁS.

ELSŐ VÁLTOZÁS.

_Uriszoba Kelemenék lakásán. Este van, a szobában lámpa ég. Az íróasztalon is lámpa, színes ernyővel. Történik egy fél órával az első felvonás után. Mikor a függöny felgördül a szobában nincs senki. Egy pillanat mulva csöngetés hallatszik._

_A csöngetésre besiet balról a kisasszony és a szobalány. A kisasszony a szobában marad, a szobalány kimegy a bejáratajtón, nyitva hagyja, ajtót nyit a hazatérő Kelemen-párnak, velük együtt jön vissza a szobába._

_Kelemenék izgatottan, sebbel-lobbal jönnek, éreztetve, hogy az egész uton hevesen vitatkoztak. A párbeszéd már az előszobában kezdődik, hangosan, veszekedve._

Kelemen. Az nem igaz. Az nem igaz.

Vilma. De igaz.

Kelemen. Nem igaz.

Vilma. Uri felfogás dolga.

Kelemen. Nem tűröm, hogy ebbe az uraság fogalmát belekeverd. Annak ehhez semmi köze. Nincs igazad. _Szobalány kimegy._

Vilma. Igenis van, mert uri ember bízik annyira a feleségében, hogy nem piszkálja a leánykori gyerekségeit.

Kelemen _nekihevülve_. Hogy úri ember mit csinál, azt tessék… _Meglátja a kisasszonyt._ Alszik már a gyerek, kisasszony?

Kisasszony. Nem, nagyságos úr. Nem akar aludni, amíg a nagyságos úr a mindennapi esti mesét el nem meséli neki.

Kelemen. Mindjárt jövök, kisasszony.

Vilma. Csak menj fiam most. Jobb lesz, ha mesélsz a Janikának. Ettől ő majd elalszik, te pedig talán lecsöndesedel. Én már nem birom. Én már kifáradtam…

Kelemen. Igazad van. Ez fontosabb, mint ez a… ez a… _Haragosan indul, már fogja is a kilincset._

Vilma. Alig állok a lábamon… ez az izgalom…

Kelemen. Jól van, jól van.

Vilma. Ez tán meg fog nyugtatni. Menj.

Kelemen. Tessék?

Vilma. Azt mondom: a mesélés majd meg fog nyugtatni téged is.

Kelemen _elereszti a kilincset és visszajön_. Engem nem lehet ilyesmivel megnyugtatni. Nekem nem az idegeim nyugtalanok.

Vilma. Hát mid nyugtalan?

Kelemen. Az életem. Az megy lassan tönkre. _Újra kezdi._ Én neked ma este már egyszer megmondtam…

Vilma. Cette fille entend tout. Je n’en vois pas la nécessité!

Kelemen. Megmondtam, hogy mi az egyetlen oka ennek az egyre rosszabbodó idegállapotomnak. Kérem kisasszony, menjen be a gyerekhez, mindjárt jövök és mesélek neki.

Kisasszony _kimegy_.

Kelemen _hevesen_. Ez az úr. Ez a titokzatos úr, aki a paradicsomot nem tudja enni. Ez az én bajom, illetve nem is ez az ember, hanem az, hogy te évek óta hazudsz nekem.

Vilma _nagyon izgatottan_. Ezt a szót most hallom tőled először.

Kelemen. Sajnálom.

Vilma. Nem érdemlem meg, hogy inzultálj. Mutass még egy asszonyt Pesten, aki úgy él, mint én. Egész nap itthon ülök, nem járok sehova, szerényen öltözöm, a konyhát vezetem, a harisnyádat foltozom. Ha valaki bolond, csukassa be magát.

Kelemen. A «hazudsz»-ért bocsánatot kérek. Nem lett volna szabad ezt mondanom. De mi a tény? A tény az, hogy te ismered ezt az embert és velem el akarod hitetni, hogy nem is emlékszel a nevére.

Vilma. Nem emlékszem rá.

Kelemen _nyomatékkal_. Ez az ember az oka az én egész betegségemnek. Ez a titok ma egy véletlen folytán kipattant. Most itt az alkalom belehalni a betegségbe, vagy kigyógyulni belőle.

Vilma _hirtelen elhatározással_. Hát jó. Figyelj ide.

Kelemen. Figyelek,

Vilma. Hiszel nekem?

Kelemen. Akarok.

Vilma. És megnyugszol, ha megtudod az igazat?

Kelemen. Meg.

Vilma. Akármi is lesz az, amit megtudsz?

Kelemen. Akármi.

Vilma. És vége lesz ennek a nyugtalan, gyanakvó életnek? Ennek a pokolnak?

Kelemen. Vége.

Vilma. Hát most jól figyelj ide. Ez az ember három évvel azelőtt, hogy veled megismerkedtem, egy csomó más emberrel együtt udvarolt nekem, tudja isten tán szerelmes is volt belém. Azóta nem láttam. És… _hangsúlyozva_… a nevére sem emlékszem. Na.

Kelemen. Az más.

Vilma. Végre. Hiszed?

Kelemen. Hiszem.

Vilma. Nyugodt vagy?

Kelemen. Nyugodt.

Vilma. Nem lesz miatta több bajom?

Kelemen. Nem.

Vilma _kezét nyujtja_. Erre adod nekem a becsületszavadat.

Kelemen. Vilma, te egy derék, jó, tisztességes nő vagy. De okos vagy. Én neked nem adom a becsületszavamat. Tudod mit? Nem is vagyok nyugodt.

Vilma _fokozódó izgalommal_. Nem?

Kelemen. Nem.

Vilma. Hát jó. Én megpróbáltam ezt a módszert, mert ez az egyszerűbb és ugyanoda vezet, ahova a másik. Okos és derék asszonynak kötelessége azt csinálni, amit én most csináltam. De te olyan vagy, amilyen vagy, hát most megkapod tőlem a másik módszert.

Kelemen. Hát az milyen?

Vilma. Fájdalmasabb, mint az előbbi. Nekem ahhoz az emberhez semmi közöm. Én egyszerűen letagadtam ezt az embert, mert én kokainnal akartam a fájós fogadat kihúzni. De ugyanazt az eredményt elérhetem úgy is, hogy fájni fog neked. A fog így is, úgy is kint lesz a végén. Ilyenek vagytok.

Kelemen _mohón_. Nos?

Vilma. Fájni fog.

Kelemen _mint fent_. Nem bánom.

Vilma _dacosan_. György a neve.

_Az itt következő párbeszéd egészen a levélig nagyon gyors, nagyon izgatott._

Kelemen. Azt hallottam a tisztektől a vendéglőben.

Vilma. Szabó György.

Kelemen. Aha. Szép szürke név.

Vilma. Mint az egész história.

Kelemen _mohón_. Szeretett téged?

Vilma. Szeretett.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Nem.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Egy kicsit.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Úgy, ahogy szoktak.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Hát szeretett.

Kelemen. Nagyon?

Vilma. Jobban, mint a többiek.

Kelemen _a legmagasabb fokon_. Nagyon?

Vilma. Nagyon. _Szünet._

Kelemen. Nna. _Leül._

Vilma. Most boldog vagy, mert kezd fájni?

Kelemen. És te? Szeretted?

Vilma. Szó sincs róla.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Aki ismer, tudhatja.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Tetszett.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Lehet, hogy ő azt hitte.

Kelemen. Szeretted?

Vilma. Nem.

Kelemen. No végre. Mindjárt mondhattad volna, hogy igen. _Szünet._

Vilma. Nem volt egyszerűbb és becsületesebb, ahogy én akartam?

Kelemen. Megkérte a kezedet?

Vilma. Meg. _Szünet._

Vilma. Most kérdezd, hogy feleségül mentem-e hozzá.

Kelemen _Köszönöm, nem_. – Kitől kért meg?

Vilma. Beszélt Félix nagybátyámmal. A bácsi udvariasan megmondta neki, hogy ne is próbálkozzék nálam.

Kelemen. Nem is próbálkozott?

Vilma. Nem.

Kelemen. Mikor volt az a tennisverseny?

Vilma. Akkor.

Kelemen _más, egyszerűbb hangon_. Jól játszott?

Vilma. Még ezzel is kínozod magad? Elég jól játszott.

Kelemen. Jól játszott?

Vilma. Hát jól, ha díjat nyert.

Kelemen. Jól játszott?

Vilma. Nagyszerűen játszott.

Kelemen. Na végre. _Szünet._

Kelemen. Félix végleg elküldte?

Vilma. Végleg.

Kelemen. Ő mit felelt erre? _A kisasszony belép._

Kelemen. Mit akar?

Kisasszony. A Janika várja a nagyságos urat.

Kelemen. Jövök. _A kisasszony áll és vár._ Mindjárt jövök kérem, nem hallotta? _A kisasszony kimegy._

_Rövid szünet._

Vilma _hidegen_. Ott hagytuk el, hogy ő mit felelt erre.

Kelemen. Mit felelt?

Vilma. Meghajtotta magát és elment. Elutazott. _Kulcsot vesz elő a táskájából, amit eddig a kezében tartott._

Kelemen. Hova?

Vilma. Párisba, Amerikába.

Kelemen. Miféle kulcs az?

Vilma. Semmi. – Kulcs.

Kelemen. Ezzel vége volt?

Vilma. Vége.

Kelemen. Nem írt neked?

Vilma. Nem.

Kelemen. Egy szót se?

Vilma. Egy betűt se.

Kelemen. Mutasd meg a levelet, amit írt.

Vilma. Nem írt.

Kelemen. A jobb felső fiókban tartod a leánykori leveleidet. Ott kell lenni az övének is. Hol van ennek a fióknak a kulcsa?

Vilma. Itt van. _Átadja a kulcsot._

Kelemen _átveszi, már nyitja is a fiókot_.

Vilma. Képes vagy és kiveszed, elolvasod.

Kelemen. Képes vagyok. _Kezében a levélcsomó._

Vilma. Ne keresd, ez az, felül. _Kihúzza, átadja._ Tessék.

Kelemen _visszaadja_. Tessék.

Vilma. Én olvassam fel? _Nem veszi át a levelet._

Kelemen. Nem szoktam a más leveleit elolvasni.

Vilma _nyugodtan_. Ezt el fogod olvasni.

Kelemen. Azt nem. De tőled meghallgatom. _Kínálja._

Vilma. El fogod olvasni.

Kelemen. Még ha külön felkérsz rá, akkor sem.

Vilma. El fogod olvasni.

Kelemen _megadja magát_. _Olvas_. «Kedves kisasszony – ön azt üzente nekem Félix bátyjával, hogy nem lehet az enyém, mert nem szeret. Ön azt üzente nekem, hogy nem az a baj, hogy szegény vagyok és nincs állásom, hanem az, hogy ön nem szeret engem.»

Vilma. Csak olvasd tovább.

Kelemen. Muszáj?

Vilma. Most már illik.

Kelemen _olvas_. «… Én ezt nem hiszem el magának. Maga szeret engem és ha én most elutazom, hogy embert csináljak magamból, ezt azzal fogja bebizonyítani»… _beszélve_… kezd nekem igazam lenni… _olvas_ «… hogy megvár engem és nem megy férjhez addig, amíg én vissza nem jövök.» _Beszélve_. Kezd neked igazad lenni.

Vilma. Megvártam?

Kelemen. Elismerem, nem vártad meg. _Olvas_: «Elmegyek, kivándorlok, ember leszek. De visszajövök. Talán mint győztes katona, talán mint országok sorsát intéző hatalmas úr, talán mint világhírű művész, de lehet, hogy mint koldus, szegény cseléd jövök vissza magához szolgálatért könyörögni. Egyetlen kérésem: ha szeret, várjon meg. Eljövök érte, visszajövök érte.» _Gúnyosan mosolyog._

Vilma. Nos?

Kelemen. Szegény fiú. Ez a tipikus, ostoba, vidéki szerelmes bucsu-levele. Ez nem is lehet más.

Vilma. Nekem akkor sem tetszett, amikor kaptam.

Kelemen _a levéllel_. Ez az a jó kisvárosi romantika. Egy szegény ügyvédbojtár… visszajön, mint diadalmas hadvezér. Hogy képzeli ő ezt?

Vilma. Azt ő tudja, szegény.

Kelemen. Napoleonra gondol. _Olvas_… «Mint országok sorsát intéző hatalmas úr.» Miniszterelnök? Kancellár? Szabó úr, mint kancellár. _Olvas._ «Világhírű művész».

Vilma. Mit akarsz tőle?

Kelemen. Hogy ne legyen ilyen közönséges… Tisztelet, becsület egy szép szerelmes levélnek. De ezt a cselédromantikát ki kell nevetni… Ez komikus. A legmálébb azonban az utolsó: _nézi_… «mint koldus, szegény cseléd jön vissza, szolgálatért könyörögni». Hogy képzeli ő ezt?

Vilma. Fiatal volt.

Kelemen _nevetve_. Hadvezér, nagyúr, művész… _Komikus hangrezgetéssel_… vagy mint szegény cseléd… ah, jó romantikus vidék! _Eldobja a levelet._

Vilma _fölveszi a földről_. Minek dobod el? Látod, annyi elnézés lehetne benned…

Kelemen. Nem az bánt, hogy szerelmes. Hanem, hogy ilyen ostoba. Ez a tiszta sablón: a hadvezértől a cselédig. Nevetni kell.

Vilma. Ugyan mit nevetsz rajta?

Kelemen. Nem is nevetek. Sajnálom szegénykét. Nem úgy ült a vendéglőben, mint egy csatanyertes katona.

Vilma. Talán… ha azzá lett volna…

Kelemen _komikus páthosszal_… Visszajött volna érted!

Vilma. Biztos, hogy ügyvédbojtár maradt. Tán a vizsgáit se tette le.

Kelemen. Nagyon szegényesen ült ott. Ez nem intézi országok sorsát. Paradicsomot, azt nem eszik.

Vilma. Ez minden megjegyzésed? _Visszateszi a levelet._

Kelemen. Nem. Akkor tényleg elutazott?

Vilma. El.

Kelemen. Azóta nem láttad?

Vilma. Nem.

Kelemen. Ma láttad először?

Vilma. Ma.

Kelemen. És nem éreztél semmit, amikor bejött? Nem érezted, hogy visszajött érted?

Vilma. Most már ne gúnyolj engem.

Kelemen. Igen. _Szünet_. Angyalom. Angyalom. Bocsáss meg nekem. Most már igazán minden rendben van.

Vilma. Hát nem lett volna egyszerűbb, ha abban maradtunk volna, hogy a nevét sem tudom?

Kelemen. Ebben is neked volt igazad. Ezt a tíz rossz percet megtakaríthattam volna. De nem baj. Kint van a fájós fogam.

Vilma. Látod, milyen ostoba vagy?

Kelemen. Látom.

Vilma. Most mindent, mindent tudsz.

Kelemen. Mindent.

Vilma. Lesz most nyugtom?

Kelemen. Lesz.

Vilma. És neked?

Kelemen. Nekem is. _Felsóhajt_. Most egy okos, szép élet következik. Mert ez volt a baj. Ez rág rajtam hat hónap óta, amikor Temesvárott voltam és Leviczkyné elmondta. Fáradt vagy, angyalom?

Vilma. Nagyon… kimerített… ez az este. De az utolsó ilyen volt, úgy-e?

Kelemen. Az utolsó. _Kisasszony megjelenik a gyerekszoba ajtajában._

Kelemen _fölkel_. Jövök kisasszony. _Kisasszony el, Kelemen a kilincshez nyúl._ Más ember lettem. _Visszajön_. Tudod… ahogy úgy bejött szegény a vendéglőbe… olyan hetykén…

Vilma. Ugyan kérlek.

Kelemen. Nem nézett ki rosszul.

Vilma. Ilyenek vagytok. Olyan volt, mint egy vasárnapi fűszeres legény.

Kelemen. A kancellár nagyon feltünően volt öltözve.

Vilma. Most már te is látod?

Kelemen. Mert tiszta a fejem. A világhírű művész… túlhangosan beszélt… ízetlenül. Sajnálom.

Vilma. Én nem. Üres ember. Kicsit ostoba is. Ezek hamar vigasztalódnak. Vidéki gigerli.

Kelemen. Még ha szegény cselédnek jött volna vissza…

Vilma. Ugyan hagyd már azt a gyerekes levelet. Ez is elég szép volt tőle. Te ilyet nem írtál volna…

Kelemen. Soha.

Vilma. Te édes… okos… Boldog vagyok, hogy megnyugodtál.

Kelemen. Bocsáss meg.

Vilma _elérzékenyülve_. Nehéz veled, fiam. Nagyon nehéz veled.

Kelemen. Csak volt. Te vagy az okos…

Vilma. Oh…

Kelemen. Csak ne szerénykedjél. Különb vagy, mint én. Meggyógyítottál, mint egy beteg gyereket. Talán örök életemre. Még ha szeretted is.

Vilma. De…

Kelemen. Most már ezt se bánnám. Így, nyugodt szemmel látom, hogy nincs semmibb, mint egy ilyen kihűlt, felületes érzés. És még jobb, mintha semmi se lett volna. Mert akkor talán most… de így… boldog vagyok. _A gyerekszoba ajtaja megnyílik._

Kelemen. Pihend ki magad, fiam. Még hátra van az estély, bál, hangverseny… Jövök, kisasszony. _Bemegy a gyerekszobába, az ajtó nyitva marad, úgy, hogy a közönség a benn történőket jól látja és hallja_… Na Janikám, hát még nem alszol?

Jani. Nem.

Kisasszony. A papa sokáig váratta a Janikát a mesével.

Kelemen _leül az ágy mellé_. Imádkoztál már?

Kisasszony. Oh igen, nagyon jó volt a Janika.

Kelemen. Hát miről meséljek neked?

Jani. A farkasról.

Kelemen. Megint a farkasról. Hiszen már két hét óta minden este a farkast mesélem neked.

Jani. De a végit még nem mondta.

Kelemen. Mert mindig elalszol a közepén.

Jani. Mesélje megint, de előlről.

Kelemen. Megint? Hát jó. Hát… volt egyszer… _Vilma is bemegy a gyerekhez._

Kelemen. Volt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy kis fehér báránya.

Jani. A falu végén lakott.

Kelemen. Igen fiam, ott lakott a falu végin egy kicsi, kicsi, kicsi házban. Hát aztán egyszer… mikor este lett… Sötét volt, nagyon sötét… hát hogy lefeküdt aludni, kint hagyta a bárányt a kertben. Sötét éjszaka volt és fönt a hegyen volt egy nagy erdő. Abba laktak a farkasok. Mérges farkasok, nagy foguk volt…

Jani. Igen.

Kelemen… ahogy elaludt a szegény ember a kis házban, hát… nagy csönd volt, mert már mindenki aludt a faluban… hát egyszerre csak kijött az erdőből egy farkas. Jött le a hegyen. A szeme világított a sötétben. Jött, jött.

Jani. Igen.

Kelemen. A szegény ember csak feküdt az ágyában és nem is gondolta, hogy a farkas ki fog jönni az erdőből. _A következőket egyre fokozódó érzéssel, szinte elárulva magát, már Vilma címére mondja._ Pedig mindig nagyon féltette a kis bárányát, mert nem volt neki egyebe ezen a világon, csak az a kis báránya… Csak azt szerette, mindig azt szerette, azért féltette olyan nagyon, és majdnem sírt, amikor arra gondolt, hogy egyszer csak jöhet egy farkas, akinek minden mindegy, mert csak enni akar, és elviszi az ő tiszta kis bárányát. Azért nem lehet mondani, hogy a szegény ember bolond volt, mert mit csináljon ő egyedül ennyi sok éhes farkas ellen?

Jani. Igen. _Vilma kimegy a szobából és megáll a küszöbön._

Jani. A mama mért megy ki?

Vilma _a kanapé felé megy_. Fáradt vagyok, fiacskám.

Kelemen. A mamuska nem szereti ezt a mesét. _Szünet. Vilma ledől a kanapéra._

Jani. Hát aztán?

Kelemen. Hát aztán egyszerre csak már ott volt a farkas a falu végén. Hüü, hogy villogott a szeme a sötétben. Olyan lassan jött, olyan puhán lépett, hogy nem hallotta senki. Jött, jött, egyre közelebb.

Jani. Igen.

Kelemen. A kis bárány nem is tudta, mi az: egy farkas. Ő nem tudta, hogy a farkas őtet meg akarja enni. Csak nézte a kertből, nézte, amint jött az égő szemeivel, a nagy fogával. Hát egyszerre csak megállt a kert mellett a farkas. A szegény ember aludt. Hát csak zsupsz, átugrott a farkas a kerítésen. És ott állt a kis bárány mellett. Csak akkor ijedt meg a kis bárány. Elkezdett szegény bégetni, és szaladt az ajtóhoz, kaparta a küszöböt, de a szegény ember nem hallotta, mert aludt. Akkor a farkas elordította magát! bu, bu és nekiugrott a kis báránynak. Kitátotta a száját, lehetett látni a nagy fogait…

Kisasszony _aki az ágy lábánál áll, a szájára illeszti ujjait_.

Kelemen _fölkel, halkan_. Alszik?

Kisasszony _halkan_. Alszik. Tessék csak csöndesen kijönni.

_Eloltja a lámpát, csak éjjeli lámpa marad a gyerekszobában._

_E pillanatban a szomszédban gyerekes, kezdő zongorázó játéka hallatszik. Divatos keringőt játszik._

_Kelemen és kisasszony kijönnek a színpadra, kisasszony becsukja a gyerekszoba ajtaját._

Kelemen _hangosan_. Máskor korábban kell majd…

Kisasszony _meglátja, hogy a kanapén fekvő Vilma is elaludt._ Pssszt!

Kelemen _halkan_. Mi az?

Kisasszony. Alszik.

Kelemen. Szegényke… őt is elaltattuk a mesével. Menjen csak ki, kisasszony, hagyja aludni, fáradt volt, jó lesz, ha pihen egy órát… addig csak készítsék elő az estélyruháját… úgy háromnegyed óra mulva költse fel… _Nézi_. Szegénykém… hadd pihenje ki magát.

Kisasszony. Ez itt a szomszédban… a tanárnak a lánya… minden este pont kilenckor jut neki eszébe zongorázni.

Kelemen. Nem baj.

Kisasszony. Átmegyek talán hozzájuk… ha megkérjük, abbahagyja…

Kelemen. Ne bántsa. Ez még tán jobban elringatja. _Az íróasztalról írásokat vesz fel._ Nekem is van még dolgom… majd elvégzem a szalonban…

Kisasszony _pléddel letakarja Vilma lábát, eloltja a csillárt és kimegy._

Kelemen _az íróasztalon megnézi a levelet_… a diadalmas hadvezér… nagyúr… művész… _komikus sóhaj_ esetleg szegény cseléd… _mosolyog. Összepakolja az írásokat és lábujjhegyen megy balra a lakás ajtaja felé, miután színes kendőt borított az íróasztal lámpájára. Mikor Vilma előtt elhalad._ Egy mesétől… elaludt mind a két gyerek… _El balra._