Part 3
_A színpadon sötét van. Csend, csak a zongoraszó hallatszik szeliden. Most elkezd az íróasztal lámpája halványodni, s a zongoraszó ereje nőni, növekedni. Egyre erősebb lesz._ _A lámpa végleg kialszik és a koromsötétben egyre erősebben, szebben szól a zongora. Négykézre. Majd egy hegedű kezdi kísérni, majd kettő, majd sok, majd egyre több zenekari hangszer: kisbőgő, klarinét szól vele, végül nagybőgők, nagydob, a szegény, kezdő zongoramuzsika lassan, szinte észrevétlenül egy teljes nagy zenekar játékává válik, amely még mindig erősbödik, végül fortissimó szól, harsogva, zúgva, trombitákkal, nagydobbal. Ezalatt megtörtént a nyílt változás a színpadon egy fekete függöny mögött._
Vilma _amikor már készen van a változás, a koromsötétben, álmában felsikolt_. Ne bánts! Ne bánts! Nem tettem semmi rosszat! Ne bánts!
_Erre a harmadik «ne bánts»-ra hirtelen ragyogó világosság gyúl a színpadon._
MÁSODIK VÁLTOZÁS.
_A hirtelen kivilágosodott színpad a kegyelmes asszony nagyszerű kastélyának lépcsős, oszlopos csarnokát, hallját ábrázolja. A felső_ _emelt részen látható a zenekar, amely tovább játssza a keringőt, fortissimo. A szinen nincs senki._
_Csak egy pillanatig üres a szín, mert rögtön berohan balról sikoltozva Vilma, tulzottan fényes és erősen dekolletált estélyi toalettben, folytatva a sötétben megkezdett sikoltozását._
Vilma. Ne bánts! Ne bánts! Semmi rosszat nem tettem!
_Rohan felfelé a lépcsőn._
_Kegyelmes asszony, Mici, Titkár, sietve jönnek utána._
_Innen kezdve ez a kép a következő változásig több mint gyors, valóságos vihartempóban játszandó, természetesen meglassítva a tempót, azokon a helyeken, ahol a cselekmény vagy a dialog megkívánja._
Kegyelmes. _Nagyon izgatottan, szaladva._ Vilma… az istenért! _Felszaladnak utána, a kegyelmes karonfogja. Vilma oda van az izgalomtól._ Az istenért, édes fiam, mit akar? Jöjjön! _Lefelé vonszolja a lépcsőn._ Titkár úr kérem… húzza be azonnal ott azt a függönyt… _Titkár már rohan is és ráhúzza a zenekarra a függönyt._
Titkár _kiáltva a zenekarhoz_. Elég… menjenek fel a nagy szalonba! _Zene lassan elhallgat._
Kegyelmes. Micike, azonnal kérek egy pohár vizet.
Mici _felrohan a lépcsőn, de ép jön bal 3. egy lakáj, azt kituszkolja, vele együtt elrohan fenn, oldalt balra_. Vizet hozzon!
Kegyelmes _idegesen, szakgatottan, arisztokratikus gőggel, mereven beszél, titkolja hallatlan izgalmát. Nagyon gyorsan beszél._ Titkár úr kérem, gondoskodjék, hogy a hangverseny az emeleten a legnagyobb rendben menjen tovább; senki abból, ami itt történt, semmit észre ne vegyen és igyekezzék, hogy mi itt most magunk maradhassunk.
Titkár. Parancsára, kegyelmes grófné. _Jobbra, fenn, elrohan._
Mici, Lakáj _ugyanakkor balra fenn megjelennek, Mici üvegekkel, lakáj tálcán vízzel_.
Kegyelmes. Üljön le édes gyermekem, erre a székre.
Vilma. Nem… Nem… _Vizet, üveget nyújtanak feléje. Lakáj el._
Kegyelmes. Micike ugorjon és vigyázzon, hogy senki semmit ne vegyen észre. _Mici rohanva el._ Mi volt az, fiam?
Vilma _lihegve_. Az uram…
Kegyelmes. Mit csinált?
Vilma. Berontott… egy szobába… ahol én beszélgettem…
Kegyelmes. Kivel?
Vilma. A főhadnaggyal…
Kegyelmes. És… és… és…??
Vilma. Meg akar ölni!… _Felszalad a lépcsőre. Rohanva jön bal 1. Kelemen._
Kelemen. Ne szaladj előlem!
Kegyelmes _útját állja_. Az istenért, doktor, mit csinál?
Vilma. Kegyelmes asszonyom… mentsen meg… _A kegyelmes asszony mögé menekül._
Kelemen. Itt hiába minden kegyelmes asszony… a becsületemről van szó… _Vilmához nagyon izgatottan._ Ki volt az a tiszt? Ki volt az az ulánus tiszt?
Vilma _a lépcsőről, boldogan_. Ki volt az a tiszt? Jenő, Jenő… az a tiszt a diadalmas katona volt… Jenő, te kinevetted a levelét és ő most itt egyszerre elébem lépett, hét év multán visszajött értem! Ahogy megírta… visszajött, mint győztes hadvezér!
Kelemen. Megcsaltál! _Rohan feléjük. Vilma sikoltva fel a lépcsőn, és az ép akkor beszaladó Micivel fenn, balra el, a kegyelmes útját állja Kelemennek._
A kegyelmes grófné. Mit akar?! Megőrült?! Mi történt?
Kelemen. Megcsalt a feleségem.
Grófné. Micsoda?
Kelemen. Itt, az ön házában.
Grófné. Csillapodjék kérem. Nem tudom. Hát mi volt?
Kelemen. Fenn az emeleten… a kis szalonban… már egész este nézem, hogy jár körülötte egy ulánus tiszt. Egy ulánus tiszt kergeti, üldözi, hajszolja…
Grófné. Csöndesebben, az istenért, meghallják.
Kelemen. Lestem, néztem… függöny mögül, oszlop mögül, a folyosóról… utánuk mentem lábujjhegyen… megfogtam őket együtt a kis szalonban, ahol összebújva suttogtak…
Grófné. Kik?
Kelemen. A feleségem és a tiszt. A tiszt átkarolta a feleségemet. A szalonban sötét volt… csak a szomszéd szobából jött világosság… Berohantam… az asszony elszaladt és a tisztet kicipelte egy frakkos úr… azt se tudom, ki volt… a sikoltásra jött be…
Ritterné _rohanva jön le_. Mi történt itt? Mit csinált a lányommal?
Kelemen. A lánya becstelenül megcsalt engem!
Grófné. Csöndesebben…
Ritterné. Hogy mer ilyet mondani?
Kelemen. Sötét szobában ölelkezett egy katonával!
Ritterné. Hazugság!
Grófné. Szent isten… és mindez az én házamban… az én estélyemen. Meghalok bele, nagyságos asszonyom, meghalok bele. Ezt nem élem túl!
Ritterné. Csak nyugalom, kegyelmes asszonyom.
Kelemen. Nincs nyugalom.
Ritterné. Nem igaz.
Kelemen. De igaz! Láttam! Ne védje! Maga is olyan volt!
Grófné. Az istenért.
Ritterné. Mit akar? Mit akar itt csinálni? Vendégségben van!
Kelemen. Nem bánok semmit.
Grófné. Kiméljenek, kérem… tekintsenek engem… tekintsék a családomat… micsoda rettenetes szégyen!
Kelemen. Nem, nem ölöm meg. Más büntetést kap. Megcsalt, megölte az életemet… itt, nyilvánosan, a százötven vendég előtt fogom megszégyeníteni, itt fogom kikiáltani, hogy mit tett… itt fogom megbüntetni… _A két nő közül ki akar szabadulni, hogy felrohanjon._
Ritterné _sírva_. Jenő!
Grófné _elébük kerülve felszalad a lépcsőre, útját állja és minden erejét összeszedve, méltóságteljessé válik._ Megálljon. Csinálhat, amit akar, de nem az én házamban. Doktor úr, ezen kijelentésével elvesztette nálam a vendégjogot. Az én házam minden botránytól ment és az is marad. Én gróf Walmsdorff püspök huga vagyok és a házam tisztaságát mindenáron meg kell hogy védelmezzem. Értette? _Közben bejött a titkár._
Kelemen. Én az életemmel is leszámoltam. Nekem semmi nem fontos.
Grófné. Az én házamban nem lesz házasságtörési botrány.
Kelemen. De volt!
Ritterné. Nem igaz!
Grófné. Önök most el fognak távozni az én házamból minden feltűnés nélkül. Mit akar, titkár úr.
Titkár. Alázatosan megjegyzem, kegyelmes grófné és egyben bocsánatot kérek…
Grófné. Ne fecsegjen annyit, mit akar?
Titkár. Alázattal… hogy feltűnés nélkül már nehezen távozhatnak őnagyságáék… mert a futkosásra többen kijöttek a nagyteremből…
Grófné. És ön mit csinált?
Titkár. Visszaküldtem őket azzal, hogy őnagysága rosszúl lett.
Grófné. Elhitték?
Titkár. Alázattal… nem. Mert a férfihang szitkozódásait, ha nem is a maguk egészében…
Grófné. Hallották?
Titkár. Legmélyebb sajnálattal kell, jelentsem, hogy: igen. A kegyelmes grófné minden erélyére van e percben szükség.
Grófné. Tehát nem mehetnek el egyszerűen. Kérem e súlyos percben szedjük össze az eszünket és az idegeinket. Az én családom és házam becsülete forog kockán. Doktor úr ön le fog csillapodni és akkor felesége őnagyságával tüntetőleg végig fog sétálni az összes termeken. Intézkedni fogok, hogy a nagyteremben odalépjen önökhöz az a tiszt úr… önök nehány barátságos szót váltanak vele s azzal távoznak a házból.
Ritterné. Igen… igen… valaki szóljon a katonának… csak botrányt ne!…
Grófné. Majd megkérem öcsémet…
Ritterné. Igen, az attasé úr…
Titkár. Alázattal… az attasé úr őméltósága volt az, aki a főhadnagy urat a… botrány színhelyéről elvezette.
Grófné. Rettenetes! Még neki is kellemetlensége lesz! Még őt is belekeverik!
Titkár. Az attasé úr őméltósága e pillanatban barátságosan beszélget a főhadnagy úrral.
Grófné. De hát ki az a főhadnagy?
Kelemen. Én nem tudom.
Titkár. Egy ulánus főhadnagy a meghívott tíszt urak közül.
Grófné. Titkár úr azonnal értesíti Kelemenné őnagyságát, hogy idevárjuk és megkéri az attasé urat, hogy azonnal jöjjön fel hozzám az ebédlőbe. _Két lakájhoz, akik fenn balról jobbfelé vonulnak._ Mit visznek ott?
Titkár. Malotti művész úr az öltözőjében van már és kilenc darab citromot kéretett az énekhangjához. _Lakájok el._
Grófné. Csak nem hallott a művész valamit?
Titkár. Nem hiszem. Az ajtó vastag. _El._
Kelemen. Kegyelmes grófné…
Grófné _nagyon idegesen_. Kérem doktor, lekötelez, ha egy szót sem beszél, mert félek, hogy elveszítem azt a nyugalmamat, amit… _reszketve_… most minden erőm megfeszítésével is… de meg kell tartanom… e súlyos pillanatban… nekem, szegény özvegyasszonynak…
Kelemen _bűnbánattal_. Bocsásson meg, grófné.
Grófné _idegesen nyújta csókra kezét_. Doktor… ezt nem érdemeltem öntől… aki azért jött, hogy családom jóságát élvezze…
Ritterné _mély meghajlással_. Nevükben én is a legőszintébb…
Grófné _fölemeli_. De asszonyom… önnek semmi oka… fogadja részvétemet… ön szenved… ön anya…
Ritterné _sírva_. Anya. Anya.
Kelemen _dühvel_. Kérem, ne sírjon.
Grófné. De doktor,… de asszonyom… _Fenn balról megjelenik Vilma, akit Mici támogat._
Grófné. Gyermekem… vegyen példát rólam… szedje össze minden erejét. A jó isten majd megsegíti magukat is, de most egy ártatlanul szenvedőről, rólam van szó. Micike.
Mici. Parancsol grófné?
Grófné. Micike a toalettszobámba vezeti a doktorné őnagyságát és eltünteti arcáról, hajáról, külsejéről mindazokat a jeleket, a melyek a botrányra emlékeztetnének. De azonnal. Akkor visszavezeti ide, ahol Kelemen doktor nyugodtan várni fogja. Igen, doktor?
Kelemen _magába szállva_. Igenis, kegyelmes asszonyom.
Grófné. Nekem most a százötven vendégem közé kell mennem, látnom a hangulatot és mentenem a menthetőt. Kérem… _Int. Vilma, Ritterné, Mici el._ Az attasé öcsém az én nevemben fogja megkérni… az… ulánus főhadnagy urat, hogy a bálteremben önökhöz lépjen s önökkel nehány barátságos szót váltson. Ezt a főhadnagy meg fogja tenni özvegy Simándy grófné házának becsületéért. Erről én önnek kezeskedem. Kérem a válaszát.
Kelemen. Minden a parancsa szerint fog történni, grófné.
Grófné. Ön most itt marad és bevárja nejét.
Kelemen _némán meghajol_.
Grófné. Doktor Kelemen… ön egy dzsentlmen.
Kelemen. Kegyelmes asszonyom… jobb szeretnék nem az lenni.
Grófné _nagy nyomatékkal_. Ön nem tehet róla, ön mégis az.
Kelemen _meghajol_.
Grófné. Imádkozni fogok az ön lelke nyugalmáért.
Kelemen _szárazon_. Köszönöm. _Grófné sietve el jobbra, fenn. Kelemen egyedül marad, előrejön. Egy lakáj jön fenn, vissza a művésztől._
Titkár _balról jön_. Malotti művész úr megkapta a kilenc citromot?
Lakáj. Igenis.
Titkár. Azonnal csináltasson Malotti művész úrnak három lágy tojást egészen hígan és jégbehűtve vigye fel neki, ez kell az énekhangjához.
Lakáj. Igenis. _Balra el._
Titkár _a lépcső aljáról, mereven_. Attasé úr őméltósága a maga részéről szintén kéreti doktor úr őnagyságát, kegyeskedjék itt türelemmel várni. _Meghajol és el jobbra._
Kelemen. Köszönöm. _Pillanatnyi szünet._
_Kelemen izgatottan készül fel-alá járni. Előlről a lépcső felé megy, onnan vissza előre. Megfordul, hogy megint a lépcső felé menjen, de ekkor hátul, fenn, középen hirtelen_ _szétkapja a függönyt és megjelenik a főhadnagy. (Ugyanaz a színész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, minden változtatás nélkül.) Két lépcsőt jön le és katonásan megáll. Kelemen is megáll. Farkasszemet néznek._
Főhadnagy _katonásan_. Doktor úrnak állok rendelkezésére.
Kelemen. Ön elcsábította a feleségemet.
Főhadnagy. Érte jöttem.
Kelemen. Mi?
Főhadnagy. Eljöttem érte.
Kelemen. A részletekre nem vagyok kíváncsi. Ön az én hites feleségemet egy sötét szobában átkarolta. Ön ezért számolni fog.
Főhadnagy. Azért állok itt. El vagyok rá készülve.
Kelemen. Ez meg fog történni annak rendje és módja szerint, holnap. Most azonban ennek a háznak a becsületéért egy rövid és kinos komédiát kell játszanunk.
Főhadnagy. Nem tudok róla.
Kelemen. Önt értesíteni fogják.
Főhadnagy. Itt állok. Ha még akar tőlem valamit…
Kelemen. Semmit. _Megjelenik Vilma fenn._
Vilma _a két férfit nézve, remegve_. Azt mondták… itt vársz… jöjjek ide…
Kelemen. Igen.
Főhadnagy _meghajol és indul jobbfelé_.
Vilma. Ne… ne… ne menjen.
Főhadnagy _visszalép_.
Vilma. Félek veled egyedül maradni… és azt akarom, hogy az ő jelenlétében mondjam meg neked…
Kelemen. Hogy szereted?
Vilma. Nem… nem… hogy miért voltam vele… hogy megmondjam neki… menjen el… menjen el…
Kelemen. Szereted!
Vilma _kitörve_. Szeretem! Szeretem ezt a szép, szomorú katonát, igenis, ha tudni akarod, szeretem és én nem tudom elhazudni, hogy szeretem… és boldog vagyok, hogy kimondtam, hogy nem kell elfojtanom, letagadnom, elszenvednem… hogy felsikolthatom az égig… szeretem a szép, szomorú, bátor katonát… aki eljött értem… ahogy a levelében megigérte… eljött értem… a csatából jött el értem!
Főhadnagy _egy lépést tesz feléje_. Vilma!
Kelemen. Nem igaz… nem szereted!
Vilma. De szeretem… és látnod kellett volna a vendéglőben, mikor bejött, hogy szeretem… tudnod kellett volna, mikor a nevét letagadtam, hogy az övé vagyok… tudnod kellett volna, mikor a levelét megmutattam, hogy imádom… és hogy el fog jönni értem, mert megigérte… és tudnod kellett volna, hogy ha eljön értem, akkor az övé vagyok… az én diadalmas katonámé… és kinevetted a szegény kis levelét… és most itt van!
Kelemen. Mit beszélsz? Mit teszel velem?
Vilma. Itt a diadalmas hadvezér… Afrikából jön… kinevetted, úgy-e… nem szóltam… hallgattam és te nevettél, mert honnan tudjad te, mi lakik bennem, mit fojtok el, mit oltok el örökre, még ha én vagyok a leghűbb, legtisztességesebb, legokosabb asszony is… _Főhadnagyhoz tüntetőleg._ Szeretsz?
Főhadnagy. Még kérdezed? Hát este, a vendéglőben, hiszen kellett érezned, hogy a vér a fejembe rohant… hogy elhidegült a szívem… hogy a térdeim reszkettek… mert megláttalak egy idegen emberrel… és tudtam, hogy a férjed. _Szomorúan, nobilisan._ Vilma… miért nem vártál meg?
Kelemen. Itt… előttem… a fülem hallatára…
Vilma. Mert gyönge voltam… azt hittem, el tudlak felejteni… de nem… nem…
Főhadnagy. Kínlódtam érted… bolyongtam érted… a német hadseregben végigszenvedtem a nagy afrikai hadjáratot… ott kaptam a rangomat… közlegényből… egy rettenetes csatáért… amit érted… teérted… véreztem, rohantam, nem ettem, nem ittam… puszta földön háltam…
Vilma. Drága…
Főhadnagy. Hónapokat, éveket szenvedtem…
Vilma. Drága. Kinevetett, te drága…
Főhadnagy. Golyó elé álltam… átlövettem a mellemet… akkor még csak káplár voltam… egy félévig haldokoltam a trópusokon, egy piszkos kórházban… gondoltál rám?
Vilma. Senki másra… csak rád…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… előre… tűzbe mentem… átlőtték a combomat… Afrikában… a nagy sivatagban, vérző testtel, hanyatt fekve a földön… arccal a végtelen fekete ég felé fordulva, fejem fölött az örök csillagokkal… lázban… az utolsó kenettel a homlokomon… fájdalmamban… a nevedet ordítottam… meghallottad-e?
Vilma. Hallottam… tudtam… imádlak…
Főhadnagy. És újra, újra kezdtem… nem hagytam magam… nem akartam meghalni… csak érted… mert megigértem neked… csak, hogy visszajövök diadallal… a szép fehér homlokodért…
Vilma. A tied.
Főhadnagy… a fekete hajadért… a szemed csillagáért…
Vilma. A tied volt… mindig…
Főhadnagy. És nem vártál meg.
Vilma. Megvártalak… megvan a leveled… itt vagyok… senkié nem vagyok… _felujjongva_… az én szép, bátor katonámé vagyok!
Kelemen _aki a bal fotelhez támolygott és onnan nézte, hallgatta ezt rémületben_. Elég volt!!! Frázisok! Romantika!
Vilma. Ne hallgass rá… hazudj neki valamit…
Főhadnagy. Érted jöttem, megszolgáltam érted, soha asszonyt nem öleltem, szépen, tisztán, fiusan, szűzen jöttem el a menyasszonyomért…
Vilma. Hazudj neki valamit… az kell neki… mondd, hogy nem te vagy az… Félek tőle…
Főhadnagy. Lehet itt félni?
Vilma. Kinevette a leveledet… eldobta… nem tudta, hogy ezt nem szabad kinevetni!
Kelemen _dadogva, rémülettel_. Itt… előttem… nyiltan… szeretik egymást…
Vilma. Védj meg… félek tőle… ha hazamegyünk, kínozni fog, verni fog, be fog zárni, nekem megint hazudnom kell… el fog választani tőled, nem foglak látni soha többé… és megöregszem nélküled… meghalok és nem is láttalak…
Főhadnagy. Téged senki nem bánthat, amíg én élek.
Vilma. Ne hagyj el… Védj meg…
Kelemen _halálos hidegséggel_. Nincs rá szükség. Én már téged nem bántalak többé.
Vilma. Hazudsz… Ha hazamegyünk… mit szenvedek!
Főhadnagy. Ez az asszony az én védelmem alatt áll. Mindenért én vagyok felelős és minden szenvedés legyen az enyém.
Vilma. Ilyennek képzeltelek… álmodtalak…
Kelemen. Ebben az őrületben, ami itt történik, én vagyok az egyetlen, aki szenved. Itt nekem veszik a véremet. De nincs tovább. Most, itt, vége. E pillanatban, a többit holnap elintézzük… egy kötelességünk van mind a hármunknak, ez iránt a ház iránt. Ezt én becsületemre vállaltam. Én a… feleségemmel karonfogva végig fogok menni a termeken és ön hozzánk fog lépni egy-két közömbös szóra. Aztán mind elmegyünk.
Vilma _borzongva_. Micsoda vesszőfutás!
Kelemen. Én vállaltam. És ha főhadnagy urat nem érdekli ennek a háznak a becsülete, talán megteszi annak az asszonynak a jó híréért, akinek ezt a jóhírt a gyereke számára legalább külsőleg meg kell őriznie. Értetted?
Vilma. Igen.
Kelemen. Ön is megértette?
Főhadnagy. Igen.
Kelemen. Megteszi?
Főhadnagy. Nem.
Kelemen _emeltebb hangon_. Velem szemben ön, mint hős, megvédheti a szerelmesét. De az ön szerelmesének a becsületes anyai nevét megvédeni… erre nincs más a világon, csak én. És meg fogom önnek mutatni, hogy ebben leszek olyan hős, mint ön abban, hogy egy összetépett szívű, megölt, meggyalázott, megsebzett, nyomorult férjjel szemben megvéd egy asszonyt, aki önbe szerelmes.
Főhadnagy. Nem teszem. Nem játszom komédiát.
Kelemen. De meg fogja tenni. Kényszeríteni fogom rá.
Főhadnagy. Nem kényszeríthet semmire ezen a világon. Nem játszom komédiát, mert én nem vagyok szatócs, akinek az a főgondja, hogy a csávából most kikerüljön. Amit tettem, azt vállalom. Ez az asszony szeret engem és én hét éve küzdök érte, szenvedek, dolgozom, vérzem és harcolok, hogy méltó lehessek hozzá és egyszer eljöhessek érte. Most itt vagyok. Most megöleltem és reszketett a melle a mellemen. Most megcsókoltam és a szívemig égett a szája. Most megkérdeztem és úgy beszélt velem, mint az istenével, akit imád. És bennem felgyullad és végiglángol az én szomorú életem és felsikolt bennem az öröm és felviharzik bennem a gyerekkori szerelmem és itt erre jön egy cvikkeres úr és azt kívánja tőlem, hogy polgári megoldásokat csináljak és jön egy kis cvikkeres úr és nem érti meg és nem fogja soha megérteni, hogy e pillanatban már nem vagyok katona, nem tudom, hol vagyok, nem ismerek senkit és semmit és odadobok mindent és nem félek senkitől, és elborul előttem a világ, hogy ne lássak egyebet, mint az én szép menyasszonyomat, akiért eljöttem. _Hátra siet fel a lépcsőre._ Most, most verik itt a szívemben a dobok a mars-marsot, most az enyém az egész világ, és most viszem el a menyasszonyomat magamnak…
Vilma _sikoltva_. Te szép, bátor katona!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Ilyennek álmodtam! Nem csalódtam benne!
Főhadnagy. Búcsuzz el tőle!
Vilma. Meghalok utánad!
Kelemen. Vilma!!! _Pillanatnyi szünet, a főhadnagy két lépcsőt lejön._
Vilma _a férje vállára borul_. Meghalok utána, Jenő, meghalok utána.
Kelemen _a haját simogatva, kérőleg_. Vilma!
Vilma. Jenő… nem mehetek vele… én meghalok utána.
Kelemen. Vilma… ezek csupa közhelyek… és vidékies, ez romantikus, ez gyerekes… ez szavalat…
Vilma. Az én életemnek vége. Nekem össze van törve a szívem. Nekem bűnhődnöm kell azért, amiért nem vártalak meg.
Főhadnagy _sejtve a bajt, komoran_. Én neked mindent megbocsátottam.
Vilma. Nem mehetek el veled. Nem vártam rád. Hűtlen voltam hozzád. Másnak adtam a fiatalságomat… az első reszketéseimet… másnak hoztam gyereket a világra… _Keserves sírással…_ Mi maradt neked, te szép katonám, mi maradt neked az én szép fiatal életemből?
Főhadnagy _mélyen, szomorúan_. Nem kérdezem. Itt vagyok. Érted jöttem.
Vilma. Vidd el magaddal azt, hogy minden percemmel, mindenemmel imádlak. És hagyj engem veszni… szenvedni és megöregedni. Bűnhődni…
Főhadnagy. Miért?
Vilma. Mert nem hittem abban, hogy a szerelem minden… akkor… amikor még lehetett volna. _Szünet_.
Kelemen _komolyan, szeliden_. Főhadnagy úr, én tisztelettel megkérdem önt, tudja-e, mi most a kötelessége?
Főhadnagy. Tudom.
Kelemen. Ne irigyelje tőlem azt, ami nekem ebből az asszonyból megmaradt. Én megigérem Önnek, hogy halálomig tiszteletben fogom tartani a bánatát.
Vilma. Menj. Én örökké szeretni foglak.
Lakáj _belép, fenn, balról_. Gróf Walmsdorff attasé úr őméltósága kéreti a főhadnagy urat a zöld szobába.
Főhadnagy. Amit az attasé úr őméltósága a zöld szobában tőlem akar, azt már tudom. _Lakáj el._ Doktor úr, a nagyterem közepén fogok várni. Most már végigsétálhatunk a termeken. _Katonásan összeüti a bokáját és kisiet jobbra. Kelemen a támolygó Vilmát a bal fotelhez kíséri. Vilma a fotelbe ül és eltakarja az arcát a zsebkendőjével._
Kelemen _szomorúan, de boldogan_. Nem mentél vele. Nem mentél vele.
Vilma. Nem mentem vele. Hát van rongyabb teremtés, van valami gyávább, alávalóbb, hálátlanabb, mint egy asszony?
Kelemen. Ne kinozd magad. Ha szeretnéd, vele mentél volna. Nem szereted.
Vilma _sírva_. Nem szeretem.
Kelemen _jóságosan_. Az én utam ki van jelölve. Nekem jónak és okosnak kell lennem. Nekem meg kell téged hódítanom. Én nem kaptam érted sebeket. Én majd jó leszek hozzád.
Vilma _a kezét nyújtja_. Légy jó… bánj velem… mint egy nagy beteggel.
Kelemen. Csupa… közhelyeket mondott. De a temperamentuma vett le téged a lábodról. A tűz, amivel beszélt. Meg tudom érteni, hogy elforgatta a fejedet. Hát én ezt nem tudom. Én majd szelid és okos leszek.
Vilma. Légy szelid és okos.
Kelemen. És erről ne legyen többé szó köztünk. Én elfelejtem. Én el akarom felejteni. Te is akard elfelejteni.
Vilma. Akarom.
Kelemen. Jönnek az évek… jönnek komolyabb, tisztább, szebb örömek… a kis fiad… leszünk mi még nagyon, nagyon boldogok.
Vilma _gépiesen_. Nagyon… boldogok leszünk… _Balról fenn jön egy lakáj, tányéron pezsgősvödörrel._
Titkár _a lakáj mögött megjelenik_. Bocsánat.
Kelemen. Engem?
Titkár. Nem, kérem… bocsánat, hogy erre járunk… de Malotti művész úrnak visszük a jégbehűtött híg tojást… és itt az öltözője…
Kelemen. Kérem.
Titkár. Gyerünk. _Jobbra, fenn a lakájjal el._
Kelemen. Most egy kicsit kipihened magad, angyalom, aztán megyünk erről a szerencsétlen helyről.
Vilma. Igen… menjünk… itt olyan forró, olyan tikkasztó minden… minden olyan szép…
Kelemen _megsimogatja_. És szép nyugodtan szólunk még a nagyteremben egy szót a főhadnagyhoz.
Vilma _felrezzen_. Muszáj ezt?
Kelemen. Hidd el, nem kívánnám… de muszáj. Majd megkérem az attasét, hogy ő is jöjjön velünk… így nem lesz olyan nehéz…
Vilma. Jó… kérd meg…
Kelemen. Hát maradj itt addig, szívem egyedül… pihenj egy kicsit… itt nem zavar senki… mind fönn vannak a hangversenyen… én megyek, beszélek az attaséval… _indul balfelé…_ nem kell valami?
Vilma. Nem. Csak ne most mindjárt menjünk… kérd meg… az attasét, hogy csak öt perc múlva… csak tíz perc múlva… és ő is jöjjön velünk…
Kelemen. Jól van, édesem.
Vilma. Mért nevetted ki a levelet…
Kelemen. Rosszul tettem. De olyan gyerekes volt.
Vilma… visszajön… mint diadalmas katona…
Kelemen. Hagyjuk, fiam.
Vilma _érzéssel_… visszajön… vagy mint országok sorsát intéző nagy úr… _Kitéved a tekintete a bal 1. a kulisszába… mint… Rémülettel, csodálkozva, mintegy_ _megbabonázva emelkedik fel a fotelből…_ országok… sorsát… intéző… nagy… úr… _mereven néz arrafelé._
Kelemen. Pszt… _Indul arra._
Vilma… jön…
Kelemen. Csönd, fiam… az attasé jön. Szedd össze magad. Én elébe megyek. _El bal 1._
Vilma _visszaül a fotelbe, de tovább néz ki arra_. Kis szünet.
Kelemen _belép bal 1_. _Nyugalmat és vidámságot szinlelő hangon beszél hátra._ Itt van a mi betegünk, gróf úr… már várja méltóságodat…
Attasé _belép bal 1_. _Megáll. Ugyanaz a szinész játssza, aki Szabót. Borotvált arc, változtatás nélkül. Frakk, igen sok rendjellel._
Vilma _csodálattal nézi_.
Attasé _nagyon nyugodtan, halkan, finoman, tapintatosan, mint valami jó doktor_. Csókolom a kezét, kedves jó nagyságos asszonyom… na, na, nyugodjunk meg egy kicsit… nincs semmi baj… _Vilma eltakarta az arcát._
Kelemen _a fotel mögött_. Arra kérjük gróf urat, hogy kegyeskedjék velünk jönni, majd amikor… azt a szomorú sétát…
Attasé. De kérem… boldog vagyok, hogy szolgálatukra lehetek… kérem, rendelkezzenek velem… _Jobb 1. felé kíséri Kelement._
Kelemen. Én megyek, megnyugtatom a kegyelmes asszonyt… és nagyon kérem…
Vilma _felemelkedve a fotelből, rémülten_. Jenő…
Kelemen. Mi az, édesem.
Vilma. Nem látod?…
Kelemen. Mit?
Vilma. Az arcát… az arcát…
Kelemen _mosolyogva néz az attaséra_… Ne izgasd magad, szívem, a gróf úr… úgy-e, az ön kipróbált diplomáciájával… kicsit vigasztalja meg a mi betegünket…
Attasé. De kérem.
Kelemen. Az ön szavai bizonyára…
Attasé. De kedves ügyvéd úr…
Kelemen _már jobb 1-nél_. Igazán, mély hálámat kell… méltóságodnak…
Attasé. De szót sem érdemel.
Kelemen _el, jobb 1_.
Attasé _cigarettát vesz elő, rágyujt_. _Leül a jobb fotelbe. Szünet._
Attasé _mindvégig halk, hideg, nyugodt, elegáns hangon, még az izgalmaknál is csak belül reszketve_. Asszonyom… amikor hét év multán viszontlátom… azt kell tapasztalnom, hogy… nemcsakhogy férjhezment… hanem már van egy főhadnagy is, aki a nyugalmát megzavarta.
Vilma _leveszi arcáról a zsebkendőt, lassan átnéz rá és ismét rémülten látja ugyanazt az arcot_. Hét év… multán…
Attasé. Megigértem, visszajövök. Ha nagy úr leszek. Itt vagyok.
Vilma. Megigérte… itt van… és megbántott…
Attasé. Nem akartam megbántani.
Vilma. Mégis megbántott.
Attasé. Soha nem vettem volna magamnak a jogot ehhez a mondathoz, ha nem nekem jut véletlenül a szerep, hogy a férje elől elvezessek egy tisztet, aki önt átkarolta.
Vilma. Élek hét év óta… élet nélkül. Szerelem nélkül. Három év óta gyermekem van.
Attasé. A legszebb álmom volt… ennek a gyermeknek az apja lenni.
Vilma. Ne kínozzon.
Attasé. Négy éve asszony?
Vilma. Négy éve? Nem tudta?
Attasé. A családom kiméletből nem írt meg nekem semmit Londonba. Mással nem leveleztem.
Vilma. Miért?
Attasé. Mert féltem, hogy magáról tudósítanak.
Vilma. Olyan komolyan vette.
Attasé. Oh, igen.
Vilma. Nem is tud rólam semmit?
Attasé. Nem. Az ura ügyvéd?
Vilma. Az.
Attasé. Csinos, kellemes, okos ember. Uri ember.
Vilma. Az.
Attasé. Jó férj?
Vilma. Az.
Attasé. Szereti?
Vilma. Nem. _Szünet_.
Attasé. Megcsalja?
Vilma. Nem.
Attasé. Asszonyom… megtisztel, ha még oly közel érzi magát hozzám, hogy… hazudik nekem. De büszkébb volnék, ha barátjának tekintene. És megmondaná az igazat.
Vilma. Még mindig olyan jól tenniszezik?
Attasé. Nem.
Vilma. Kár.
Attasé. Az utóbbi öt évben… amióta a hatalmak megcsinálták azt a nagy nemzetközi akciót… amelynek első terve az én szerény munkám volt… a szerencse oly karriert juttatott nekem, hogy… a tenniszt igazán abba kellett hagynom. Pedig nagyon szerettem.
Vilma. És nagyszerűen játszott.
Attasé. Azért még mindig köszönöm az elismerést.
Vilma. Szivesen. Ami igaz, az igaz.
Attasé… Megcsalja?
Vilma. Nem.
Attasé. Azt mondta, nem szereti.
Vilma. Azt mondtam.
Attasé. És fiatal, szép, még mindig a régi temperamentum.
Vilma. Igen.
Attasé. És mellette él. Soha másra nem gondol?
Vilma. Gondolok.