Part 4
Attasé. Ah. Valami plátói, tiszta, költői epedés.
Vilma. Az.
Attasé. Barátjának tart még mindig?
Vilma. Annak.
Attasé. Hajlandó elfelejteni, a kis temesvári jogász nagy diplomáciai karriert csinált… hogy a közel jövőben pétervári nagykövet lesz… akar most olyan őszinte lenni hozzám, mint hét évvel ezelőtt a kis temesvári jogászhoz…
Vilma. Nagyon szivesen.
Attasé. Akkor megmondja a régi barátjának… nem kíváncsiságból kérdem, hanem, mindenek felett érdekel… higyje el…
Vilma. Nos?
Attasé. Ki az?
Vilma. Kicsoda?
Attasé. Az a plátói, tiszta, költői epedés? Ki az, akire gondol? _Kis szünet._ Kire gondol?
Vilma _halkan_. Rád.
Kelemen _jobbról megjelenik_. _Szünet_. A kegyelmes grófné már nyugodt. Ha akarsz, édesem… _Szünet_.
Attasé. Néhány percet kérünk még, doktor.
Kelemen _indul mögöttük a lépcső felé, de gyanakvóan_. Szóval még maradsz egy kicsit.
Vilma. Igen.
Kelemen. Jó. _El, fenn, balra, de visszanéz. Kis szünet._
Attasé. Nem tudom, jól értettem-e.
Vilma. Rád. Rád gondolok minden napom minden percében.
Attasé. Én azzal jöttem ide, hogy jó és kedves leszek magához, hogy a régi barátot meg fogja találni bennem, hogy…
Vilma. Rád gondolok nappal. És éjjel. És hét év óta nem mégy ki a fejemből és tőled meleg a kezem, tőled mély a tekintetem és neked öltözöm és neked vagyok szép és tőled vagyok nyugtalan és szomorú mindhalálig.
Attasé. Én az expresszen héttől tizenegyig jöttem Bécsből és egyében nem gondolkoztam, mint azon, hogy mit fogunk egymásnak mondani.
Vilma. És rád gondolok, ha este lecsukom a szememet és rád gondolok, ha reggel felnyitom a szememet és rád gondolok, ha szép zenét hallok és rád gondoltam, amikor a gyerekem született.
Attasé. Nagyságos asszonyom… engem… végtére is ki fog hozni abból a fojtott nyugalmamból… amelyben évek óta élek.
Vilma. Nem tehetek róla. Mért jöttél ide.
Attasé. Azt hittem, férjhez ment, elfelejtett.
Vilma. Mért jöttél ide. Tudtad, hogy itt leszek.
Attasé. Azt hittem, elmegyünk egymás mellett.
Vilma. Mért jöttél ide.
Attasé. Biztam az időben, a hét évben, a férjében, a gyermekében, az asszonyi hűtlenségben.
Vilma. Mért jöttél ide.
Attasé _csöndesen_. Mert… a mai napon… még mindig úgy szeretlek, mint hét évvel ezelőtt, amikor a búcsúzó levelemet megírtam neked.
Vilma _elégtétellel_. Ezért jöttél ide.
Attasé. Ezért.
Vilma. Na végre. _Szünet_.
Attasé. Most boldog vagy, hogy kiszedted belőlem a titkomat?
Vilma. Nekem nem volt titok.
Attasé. Hát… diadal. A nyugodt, hideg embert, aki a karrierjét annak köszönheti, hogy volt egyszer egy lány, aki elküldte és aki megtanította arra, hogy hogyan kell a legnagyobb kínlódásban a fogát összeszorítani és mosolyogni… ezt a hideg embert, aki tőled tanult meg mást mutatni, mint amit érez… ezt most leleplezted. Ez most itt ül a hideg és szenvedélytelen külsejével és a frakkja, a kordonja, a plasztronja alatt tisztán látszik a vérző szive, mint egy nagy égőpiros, rubintos rendjel. A legnagyobb rendjele. _Kelemen fenn balról jobbra nagyon izgatottan átlopódzik, középen megáll._
Vilma. Én adom érte a magam szívét.
Attasé. Nem kell. _Feláll_.
Vilma. Nem igaz, hogy nem kell.
Attasé _Vilma felé indul, erre Kelemen jobbfelé megy_.
Vilma. Soha nem jöttél volna ide, ha hét évvel ezelőtt meg nem irod nekem, hogy egyszer visszajösz értem… majd ha nagy rangod lesz… majd ha országok sorsát intézed…
Attasé _most már mereven áll a Vilma fotelje mellett, arccal a közönség felé. Kelemen lesve a felső jobb kijáratnál_.
Vilma. Ha szégyelled is, ha titkolod is, ha le is tagadod… azért állsz most itt, mert meg akartad nekem mutatni, hogy csinál a szerelem egy temesvári jogászgyerekből pétervári nagykövetet.
Attasé. Nem. _Kézmozdulattal. Erre a mozdulatra Kelemen el._
Vilma. Még csak egyszer fogod mondani, hogy nem. Aztán többé soha. Az orosz cárnak elég jó leszel diplomatának, de nekem nem. Szeretsz és bánod, hogy férjhez mentem, hogy nem vártalak meg. Siratod.
Attasé. Nem.
Vilma. Ne add a hideget. Ki foglak hozni a sodrodból.
Attasé. Nem.
Vilma. Ez volt az utolsó «nem»… Mert egy vágyad van, csak egy, és ez az, hogy váljak el az uramtól és vigy magaddal… így, ahogy vagyok… hogy velem élhess, hogy udvarokba, királyok közé vezess, hogy onnan hazavigyél az öledben és sebeket csókolj a szerelmes számra. Mondd, hogy nem! _Hátrahajtja a fejét, élvezve, kedvesen._ Mondd, hogy igen.
Attasé. Igen.
Vilma. Hogy értem jöttél.
Attasé. Igen.
Vilma. Hogy megtartottad a szavadat… az utolsó, szép igéretedet… a gyerekkori esküdet…
Attasé. Igen.
Vilma. Igen, igen, igen… hogy értem dolgoztál…
Attasé. Érted küzdöttem. A Balkánon egy kis ország elveszítette a függetlenségét…
Vilma. Én érettem…
Attasé. Igen. A történelem nem fogja megtudni soha, de te kitaláltad.
Vilma. Milyen gyönyörű ez mind! Milyen szép ma éjszaka minden! Hadseregek mentek…
Attasé _a cigarettájával játszva úgy, ahogy a naiv emberek egy hideg, kegyetlen diplomatát elképzelnek_. Hadseregek mentek nagy, vad hegyeken át. Ezer és ezer ember halt meg. Messzi falvakban özvegyek és árvák sírtak… ágyúk bömböltek… királyok és császárok virrasztottak a tábori sátrakban… és a pénz… milliók vesztek el… és milliók támadtak…
Vilma. Szerelmes édes… gyerekkori pajtásom…
Attasé. Olvashatta… a Katarina-hegyen volt a döntő ütközet. Húszezer ember ment föl… arra a hegyre… és tizenkilencezer… ott maradt. Csak… ezer jött le… hordágyon. Azt a részét a világ térképének… újra kellett rajzolni… csak azért… mert egy kis temesvári jogász meg akarta mutatni egy temesvári lánynak… hogy szereti. Ez az egész.
Vilma _halkan_. Milyen szép. Ma éjszaka itt minden… szebb, mint a regényekben…
Attasé. Soha többé ebben az életben nem lesz több diplomáciai sikerem, mert most akadt valaki… akinek kinyitottam a lelkemet… és aki a vérző embert meglátta bennem.
Vilma. Tudtam, hogy el fogsz értem jönni.
Attasé. És ha nem így jöttem volna? Ha mint koldus, cseléd jöttem volna?
Vilma. Akkor is…
Attasé. Akkor is?
Vilma. Akkor is mennék veled, ahová hívnál.
Attasé. Nincs veszteni való idő. Lehet, hogy ebben az életben csak ez az öt percünk volt egymás számára. Nekem holnap Bécsben kell lennem a külügyminiszternél… _e pillanatban belép hátul, fenn, jobbról Kelemen és lassan, lábujjhegyen megy a lépcsőig, azon le, egészen az attasé és Vilma mögé, kettejük közé, egészen közel…_ és holnapután Szentpétervárra utazom, ahol előzetes dolgaim vannak a nagykövetségen. Bocsásson meg, hogy ezt ily száraz üzletszerűséggel mondom, de nekem itt most el kell fojtanom minden szenvedélyemet. Itt nekem most cselekednem kell. És a pályám megtanított arra, hogy nagy dolgokban hidegen, röviden és habozás nélkül cselekedjem.
Vilma. Félni kezdek tőled.
Attasé. El akarlak vinni magammal a császárok és királyok közé. A felséges asszonyok közt légy te a legfelségesebb.
Vilma. Az istenért…
Attasé. A feleségem leszel.
Vilma. El… akarsz… venni az uramtól…
Attasé. El.
Vilma. Örökre? _Kelemen most ért mögéjük._
Attasé. Te nem lehetsz az én szeretőm. Én téged nem szöktethetlek meg. Te ennek rendje és módja szerint el fogsz válni az uradtól.
Vilma. Én…
Attasé. Most te hallgatsz és én rendelkezem. Holnap elhagyod az uradat és elmégy édesanyádhoz lakni. Ott a törvény kedvéért hat hónapot töltesz. Ez alatt az idő alatt az uraddal megegyezkedel. Ma február negyedike van. Ötödikén hagyod el. Augusztus ötödikén megindul a válópör és hat hét multán, szeptember tizenkilencedikén jogérvényesen szabad vagy. Én szeptember huszadikán reggel érkezem meg vonaton. Kilenc óra harmincnégy perckor. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegy órakor az anyakönyvvezető elé megyünk. Valaki áll a hátam mögött.
Vilma _rémülten_. Micsoda?
Attasé. Ne fordulj hátra. Valaki áll a hátam mögött és minden szót hall, amit beszélünk.
Vilma. Szent isten… ki lehet?
Attasé. A nagyvilágban annyit hallgatóznak a szalonokban, mikor egy diplomata beszél, hogy nekem kifejlett érzékem van arra, megérezni, ha valaki lábujjhegyen a közelembe lopódzik. Nem szabad megfordulnod.
Vilma. Szent isten… ha az uram.
Attasé. Oly közel áll hozzám, hogy a lehellete melegét érzem. Meglehet, hogy az urad.
Vilma. Akkor el vagyunk veszve.
Attasé. Nem is lehet más. Az, hogy hallgat, azt bizonyítja, hogy az urad. Ha az utolsó mondatomnál jött, akkor is hallott mindent. De már régebben áll itt. Nem akartam a beszédemet megszakítani miatta. Most sem adom neki azt az előnyt, hogy hátrafordulok és ijedt, vagy kihívó arccal nézek rá. Meg kell értenie, hogy nem félek tőle. És neked most már nem kell többé egy kínos jelenetben megvallanod neki, hogy engem szeretsz, hogy elhagyod és velem jössz, mert most már ezt is tudja. Most már ezt is tudja rólad… _érzés nélkül, nyiltan, nyugodtan, kihívóan…_ szerelmes, édes, szép menyasszonyom.
Kelemen _ugyanezen a hangon, belső izgalommal_. Az ön szerelmes, édes, szép menyasszonya ma este már odadobta magát egy katonának.
Attasé. Ez árulkodás. Ez gyerekes.
Kelemen. Az ön édes, szerelmes, szép menyasszonya nem is bűnös, hanem beteg. Az ön édes, szerelmes menyasszonya az én szegény, elveszett, beteg feleségem.
Attasé. Volt.
Kelemen. Az enyém a szégyene. Az enyém a szomorú, betegápoló tiszte.
Attasé. Semmi nem az öné. Minden az enyém.
Kelemen. Ön megcsalt engem, gróf úr.
Attasé. Ön ezért a szóért számolni fog.
Kelemen. Ön belopta magát a bizalmamba. Ön azzal maradt itt, hogy, hogy egy botrányt segít elsimítani. Ön visszaélt azzal, hogy ebben a palotában házigazda. Ön meglopta egy vendégét. Ön meglopta a legszegényebb vendégét.
Attasé. Ha azért sérteget, hogy a pisztolya elé álljak, megmondtam, ott leszek.
Kelemen. Ezt tudjátok. Lopni, aztán gyilkolni.
Attasé. Ebbe a vitába nem követem. Vilma, légy erős és bízzál bennem. Kelj fel és menj haza vele. Holnap reggel pedig elmégy tőle.
Kelemen. Nem megy el.
Attasé. Elmegy.
Kelemen. Nem adom.
Attasé. Elveszem.
Kelemen. Tőlem nem veszi el. _Balról az asszony mellé, szembeül az attaséval, megfogja Vilma kezét._
Vilma _remegve_. Jenő…
Kelemen. Ön engem párbajban megölhet. És te akkor megtaníthatod a kis fiamat arra, hogy az apja gyilkosának azt mondja: apám. _Meggyőződéssel_. Más mód nincs, gróf úr.
Attasé. Most feltehetném a menyasszonyomnak a nyilt kérdést: válasszon köztünk. De semmi kedvem önből mártirt csinálni. Nem töröm össze a szívét és én nem fogom önt lelőni. Ön életben marad. És ha én is, akkor az ön fia nekem azt fogja mondani, hogy bácsi. A menyasszonyom pedig most semmi nyilatkozatot nem tesz. A menyasszonyom holnap reggel elmegy az ön házából. Az embereim pedig délben fel fogják keresni önt. Óhajt tőlem még valamit?
Kelemen. Nem.
Attasé _Vilmához lép és kezet csókol neki_.
_Fenn, balról jövet megjelenik négy lakáj, mindegyik kezében egy égő zsirandol. Utánuk jön a titkár egy szál hosszú, égő gyertyával._
Attasé. Mi ez a fáklyásmenet? _Mind megállnak és «előre arc»-ot csinálnak._
Attasé. Mi ez?
Titkár. Alázattal, méltóságos gróf úr… e gyertyákat Malotti művész úr kérte az öltözőjébe, ahol most festi magát a Hamlet-előadásra és kevesli a világosságot.
Attasé _már fenn a folyosón, Vilma felé_. Kezét csókolom. _Jobbra fordul és elmegy. A gyertyás menet nyomon követi és szintén el, jobbra. Mikor a titkár is eltünt a kijárón, balról, fenn megjelenik a grófné és utána_ _Micike. Micike kis fehér papirlapot tart a kezében._
Grófné. Édes gyermekem, hol maradnak maguk? _Lejön. Nagy sóhajtással._ Sokat már nem lehetett megmenteni, de amit lehetett, azt megmentettük. _Nézi őket._ Miért ez a nagy kétségbeesés? Hisz az imént már azt mondta, édes doktor, hogy megnyugodott! Nincs nagy baj. A vendégeink akarva, nem akarva, elhitték, hogy őnagysága rosszul lett. Most ezzel a tüntető sétával az utolsó suttogókat is el fogjuk hallgattatni. A főhadnagy úr a terem közepén áll és vár. Öcsém, az attasé, beszélt önökkel?
Kelemen. Beszélt.
Grófné. Nos, és rendbehozta a dolgot.
Kelemen. Ezt rendbehozta. Jól rendbehozta.
Grófné. Milyen hangon mondja ezt, doktor…
Kelemen. A kegyelmességed öccse elcsábította a feleségemet.
Grófné _rémülten_. Őrültséget mond!
Kelemen. Elcsábította.
Grófné _mint fent_. Ő is?
Kelemen. Ő is.
Grófné. Nem értem… azt kell hinnem, hogy doktor úr eszét elvette az izgalom.
Kelemen. Nem volna csuda. Kegyelmes asszonyom, most már nekem mindegy, hogy mit mondanak az ön vendégei. Ami ma itt történt, az az én tragédiám. Tüntető séta. Szépen vagyunk.
Grófné. De…
Kelemen. Ön azt mondta, hogy a főhadnagy úr a terem közepén áll és vár.
Grófné. Ott áll.
Kelemen. Hát most odaállhat melléje várni az attasé úr is. Vagy talán ennél még egyszerűbb lesz az, ha én állok oda várni és a feleségem sétál arra a főhadnaggyal meg az attaséval. Kettővel. Ha ugyan addig három nem lesz belőle.
Grófné. Mit beszél, doktor?!
Kelemen. Vagy négy. Most már benne vagyunk.
Grófné. Hogyan, az öcsém… az öcsém is… nagyságos asszonyom, ön beszéljen… igaz ez?
Vilma. Igaz.
Grófné _reszketve, de türtőztetve magát_. Micike méltóságos, legyen szíves mindent előkészíteni, ami az én rosszullétemhez szükséges.
Mici. Már minden nálam van, kegyelmes asszony.
Grófné. Az egyetlen férfirokonom, aki intézkedhetnék, bele van tehát keverve a botrányba. Nekem kell intézkednem. Micike, én azt hiszem jól cselekszem, ha doktor Kelemennét ezennel kiutasítom a házamból.
Vilma _sírva fakad_.
Mici. Jól teszi, kegyelmes asszony.
Grófné. Doktor Kelemenné itt magát erkölcstelenül viselte.
Kelemen. Grófné, kíméletet kérek a beteg számára.
Grófné _gőgös gúnnyal_. Beteg?
Kelemen. Nem bűnös. Ez az asszony beteg. Holnap Grác mellé viszem, szanatóriumba.
Grófné _mint fent_. Beteg. Szanatórium. Édes doktor… ezt a legrosszabb helyen mondta egy arisztokrata házban. Mi tudjuk, mi az a szanatórium. _Egyre izgatottabban._ Ez nem betegség, doktor. Ez tisztességtelenség.
Kelemen. Asszonyom, nem tűröm, hogy a feleségemet inzultálja.
Grófné. Doktor Kelemenné foltott ejtett a házam tisztaságán… doktor Kelemenné a maga bűnös érzékiségében ezenfelül a családomig merészkedett… behálózta tulajdon öcsémet… nem tudom, nem anyagi érdekből-e… ez az asszony egy megvetésre méltó…
Kelemen. Ne sértegesse!
Grófné. Ez az asszony egy személy.
Kelemen. Ez az asszony hat hónap mulva az ön sógornője lesz!
Grófné. Mit beszél?
Kelemen. Az ön nevét fogja viselni.
Grófné. Az én nevemet?
Kelemen. Azt, azt. Az öccséét. Ön a pétervári nagykövetnét sértegeti.
Grófné. Micike…
Mici. Minden nálam van, tessék bátran.
Kelemen. Az ön öccse szavát adta neki, hogy szeptember huszadikán az anyakönyvvezető elé viszi.
Grófné. Hazudik! Ki mondta ezt önnek!? Őnagysága?
Kelemen. Sokkal jobb helyről tudom. Ezt nekem az attasé úr mondta, személyesen. Szeptember huszadikán délelőtt tizenegykor. Én önt tisztelettel meghívom erre az esküvőre! _Elrohan._
Grófné _remegve_. Micike… lehet?
Mici _üveggel a kezében_. Lehet, kegyelmes grófné.
Grófné _halkan_. Ah! _Micire dől, aki üveget szagoltat vele._
Titkár _felülről sietve jön és széthúzza a függönyt_. Kegyelmes grófné… a Hamlet-jelenet következik Malotti művész úr énekével… _Rémülten_. Mi az?
Mici. A grófné rosszul van. Fogja ezt. _Átadja a papirlapot._ Kérjen nekem két autogrammot a művésztől. _Kivezeti a grófnét._
Titkár _Vilmához_. Nagyságos asszonyom… figyelmeztetni kívánom, hogy Malotti művész úr azonnal keresztül fog menni ezen a hallon… A házi színpadra… mert az ő előadása következik… teljes jelmezben… nem szereti, ha látják… és ha nagyságod, amint gondolom, nem óhajt vele találkozni… _Látva, hogy Vilma nem mozdul…_ én szaladok… a tapsot megkezdeni… _Bal 1 elrohan._
Vilma _egyedül marad, homlokára szorított kézzel, lassan, fáradtan a lépcső felé indul._
_E pillanatban leghátul, legfelül az emeleten megjelennek a lakájok az égő gyertyákkal. Kettő-kettő jobbról-balról jön le a nagy lépcsőn, utánuk affektáltan jön le Hamlet-fekete kosztümjében Malotti. Mikor a színpadi lépcsőn is lejött, megáll. Mögötte egyenes sorba állnak a lakájok. Ugyanaz a színész, mint Szabó. Borotvált arc, változatlan._
Malotti _halkan, affektáltan_. Soha… sehol… senkinek… semmikor… nem énekeltem egy házi hangversenyen… teljes kosztümben… négyezer koronán alul… csak mert tudtam, hogy te… hogy te itt leszel… azért jöttem el ide… háromezerötszázért… eljöttem, érted jöttem!
Vilma. Tudtam, hogy értem fogsz jönni… megírtad… mint világhírű művész fogsz értem jönni… életem! Boldogságom! Tudtam!… _Egy lépést tesz feléje._
Malotti. Nicht vor den Dienstboten.
Vilma _elragadtatva_. Milyen szép vagy.
Malotti _affektált mozdulattal elküldi a lakájokat, akik bal 2 kivonulnak_. Csak egy perc időm van, Vilma… a teremben már vár a buta tömeg… már lázban ég, hogy engem láthasson. Csak egy perc… megigértem… hát itt vagyok, érted jöttem, egyetlen szerelmem… Enyém a hír, a dicsőség, a kincs… az egész világ… és én mindent a lábad elé akarok dobni…
Vilma. Milyen forró a suttogásod…
Malotti. A hangomat kímélem, édesem. Hét hosszú évig tanultam, küzdöttem Amerikában, csak hogy világhírű ember lehessek. Az utcán énekeltem egy kis románcot, amivel híressé lettem, azt, hogy «Légy szerelmes párom!» Kis lebujokban folytattam… polgári házaknál hitvány kis pénzekért énekeltem… a «Légy szerelmes párom»-at, csakhogy megismerjenek… nem magamért… teérted. Az olasz nevemet is azért választottam, hogy ne tudj rólam semmit.
Vilma. Ilyennek képzeltelek.
Malotti. Milyennek?
Vilma. Ilyennek.
Malotti. Ilyennek. Hát ilyen is vagyok. Amerikai karrier.
Vilma. A legszebb.
Malotti. Az Unio elnöke barátom. Csizmatisztító volt. A legnagyobb ujság főszerkesztője előre köszön. Medvecukrot árult. Csupa amerikai karrier. Az acéltröszt elnöke hozzám akarta adni a lányát. Cipőzsinórral kezdte. Amerika. Visszalöktem. Két évvel ezelőtt meghivott próba-éneklésre a Metropolitain igazgatója. Putzpasztával kezdte. Amerika. Próbát énekeltem… szerződtettek… kilencedik baritonista voltam…
Vilma. Hány között?
Malotti. Kilenc között. – De nem tudtak ellenem tenni semmit… hiába volt minden intrika, egyre följebb és följebb emelkedtem a sorban, pusztán csak a tehetségemmel. A nyolcadik elvett egy milliomos lányt, én lettem a nyolcadik. Elcsaptak egyet, én lettem a hetedik; megvesztegettem a rendezőt, én lettem a hatodik; beteg lett egy, ötödik lettem; megszökött egy, negyedik lettem – pusztán csak a tehetségemmel… egyet elgázolt a villamos, harmadik lettem; egy nyugdíjba ment, második lettem, és végre, ah végre tavaly én lettem az első, mert az első baritonista elvesztette a hangját.
Vilma. És mit csinált szegény?
Malotti. Elment tenoristának. – Így csináltam hét év alatt karriert… nem hiuságból, mert utálom a dicsőséget, nem pénzvágyból, mert undorodom a pénztől… nem Párisnak, Berlinnek, Londonnak, New-Yorknak, Chicagonak, hanem… Temesvárnak. Neked.
Vilma. Édes… hű szerelmem… tudtam, tudtam, bíztam benned… tudtam, hogy eljösz értem… és jókor jöttél… mikor a legszerencsétlenebb vagyok… vigyél, vigyél el innen… vigyél magaddal…
Malotti. Nincs forróbb vágyam… mint hogy felemeljelek magamhoz a magasba…
Titkár _belép balról, izgatottan_. Tisztelt művész úr…
Malotti. Menjen.
Titkár. A közönség…
Malotti. Takarodjék. Nem látja, hogy munkában vagyok?
Titkár. De türelmetlen… tapsol…
Malotti. Tapsoljon! Várjon! Menjen!
Titkár. De kérem…
Malotti _komikus hisztériával_. Idegessé tesz. Idegessé tesz. Ha még egy szót szól, nem lépek fel.
Titkár. Jaj, egy szót se szóltam. _Kirohan, kezével a száján._
Vilma. Menj… menj… arass dicsőséget, tapsot… nekem…
Malotti. Nem… előbb tudd meg… hogy imádlak… hogy el akarlak vinni magammal… nem pusztán feleségemnek, aki szorongva lesse a férje tapsait… nem! A szent művészetben légy szerelmes párom!… Ki foglak képezni. Taníttatni foglak. Színésznő, énekesnő leszel… és hűségedért jutalmul meg fogod velem osztani a tapsokat! Nem fogok fellépni, csak veled! Csak veled fogok játszani a színpadon… a tapsok, a csodás melódiák forró levegőjében, ezer meg ezer bámuló ember ízzó szeme előtt, ott, ott, a fényben ragyogó színpadon, a szent művészetben légy szerelmes párom… és nem, nem otthon a szobában, hanem amikor a szerepem szerint magamhoz vonlak fényes, lovagi jelmezben, ezer lámpa tündöklésében, mikor a trombiták férfias vágyat harsognak, hogy dobog belé mindenki szíve, mikor a hegedük kéjesen, édesen zokognak fel, szerelmet, örök gyönyörűséget dalolva millió ember reszkető lelkébe, hogy viharként zúg fel a taps fergetege, akkor, a szent művészetben, édesem, akkor légy szerelmes párom, akkor, ott, a tapsolva ordító világ szemeláttára akarlak megcsókolni, akkor,… ott… a szent művészetben… _a túlságos lelkesedéstől egyszerre átmegy a teli tüdővel való éneklésbe…_ légy szerelmes párom, légy szeherehelmehes páháhá, rohohom!!! _Egyet lép előre a sugólyuk felé, keblét kitárva a közönségnek, mint az olasz énekesek a magas cé után._
Vilma _aggódva_. Kíméld a hangodat, szerelmem.
Malotti. Elragad a hév… magával ragad az érzés…
Vilma _mint fent_. Talán jeges tojást, szívem?
Malotti. Már ezt is tudja! Milyen feleség!
Titkár _megjelenik_. Művész úr… ha nem csalódom, téved a helyiségben… ön itt énekel és a közönség máshol várja…
Malotti _lelkesen_. Mit nekem most közönség!
_A kegyelmes asszony és Mici bal 1 belépnek._
Titkár. Könyörgöm, művész úr…
Vilma _boldogan_. Menj, menj édesem… várlak…
Grófné. Művész úr…
Malotti. Mit nekem közönség, mit nekem taps, mit nekem a világ minden pénze és dicsősége, mikor… _Vilmára mutat sugárzó arccal…_ az én édes szép szerelmem szeret engem… mikor az én szép szerelmem…
Grófné _sikoltva_. Ah! Micike! _Az üvegek után nyúl._
Mici _kétségbeesve_. Nincs nálam. _Felháborodva_. Erre már igazán nem számítottam, grófné.
Grófné _szédülve_. Mi ez? Mi ez? _Kitámolyog Micivel._
_Fenn, balról megjelenik Kelemen, karján Vilma belépőjével._
_Lenn a bal fotel előtt Malotti megfogja Vilma kezét._
Titkár _felrohan Kelemen elé, hogy visszatartsa, ágálva, hadarva_. Ügyvéd úr… az istenért… tűrtöztesse magát…
Kelemen. Mi az?
Titkár _mint fent_. Ügyvéd úr… egy nagy szerencsétlenség…
Kelemen _lefelé jön_.
Titkár. Ügyvéd úr… legyen erős… készüljön el a legrosszabbra…
Kelemen _eltolja az útjából_. Mi az?
Titkár _őrülten rohan el, a fejét fogva_.
Vilma _bátran, felfelé nézve, mintegy álomban_. Értem jött, ahogy megírta a levelében, értem jött, mint világhíres művész… királyabb a királynál… szebb mint a legszebb… értem jött és magával visz…
Kelemen _megremeg, a földre ejti a belépőt_.
Malotti. Ki ez az ember?
Vilma. Az uram.
Malotti. Te férjhez mentél?
Vilma. De téged… téged szeretlek… veled akarok menni…
_A titkár dult arccal támolyog be._
Malotti _rogyadozva, zokogó színész hangon_. Titkár úr… vezessen a színpadra… titkár úr… most szükségem van a tapsra, a mámorra… titkár úr… én csalódtam a nőkben… jőjjön… hadd keresek vígasztalást a művészetben!… _El. Belép Ritterné._
Vilma _dacosan_. Ha nem lehettem a felesége, a szeretője leszek! Vele fogok menni, utána szaladok, mint a kutya, könyörögni fogok, hogy tűrjön meg maga mellett!
Kelemen _Ritternére borul_. Mama! _Zokog_.
Ritterné _Kétségbeesve_. Drága vőm… legyen erős… vigyük, vigyük el szegény lányomat… mindent tudok…
Kelemen. Mama!
Ritterné. A grófné ájultan fekszik. A vendégek mindent tudnak.
Vilma _mintegy tranceban, átszellemülten_… Nem vártam meg… nem hittem az utolsó igéretének… férjhezmentem a férjhezmenésért… pesti ügyvédné akartam lenni…
Ritterné. Édes fiam… ne hallgasson szegényre.
Kelemen. Mama… vigyük el innen… vigyük el szegényt.
Vilma _mint fent_… de nem jött vissza hiába, mert az övé lesz az életem, mindenem… ha nem lehettem a felesége, a párja… a szeretője leszek… az alázatos, bűnbánó szeretője… térden csúszva megyek utána… vele… a fénybe… a diadalba…
Ritterné. Drága vőm… el kell innen mennünk…
Kelemen. Szegény kis fiam, szegény kis gyerekem.
Ritterné. Jenő… legyen férfi… én megyek a ruhákért… kocsit hozatok… visszük haza… maradjon addig vele… legyen erős… legyen irgalmas hozzá… _Elrohan_.
_Kelemen a bal fotelhez vánszorog, belerogy._
Vilma _A színpad közepén áll, átszellemülten_… Most énekel… édes, forró hangon… a szíve velem van tele… az én lelkem énekel belőle… az én szerelmemtől meleg a hangja… a milliók nekem tapsolnak… minden, minden asszony engem irigyel! _Lassan megy a férje felé._ Ki vagy te szomorú ember, ki vagy te megcsalt ember? Hát nem láttál, nem éreztél mindent ma este, a vendéglőben… Hát nem olvastad a levelét?… a szegény, szerelmes utolsó levelét?… Hát nem tudtad, hogy értem fog jönni? Hát elhitted, hogy már nem bánom, hogy már nem tudom, hogy már nem szeretem?… Ah! _Végigsimítja_ _a homlokát._ Mi ez? Ez valami más… mert ez szebb, mint az élet…
_Kelemen a székbe van rogyva, összetörve, szótlanúl, eltakart arccal. Kis szünet._
_Jobbról 1 előlről öt egyformán öltözött lakáj jön be libasorban, nagyon nagy ezüst tálcákkal. Az első szendvicseket és süteményeket visz, a második gyümölcsöt, a harmadik likőrös üvegeket és kis poharakat, a negyedik pezsgővel tele talpas poharakat, az ötödik vegyesen limonádéval és oranzsáddal teli poharakat. A lakájok, amint jobb 1 belépnek, azonnal hátat fordítanak a közönségnek és mennek fel a lépcsőn, hátul középen be és balra el. Még mind az öt látható a szinpadon, amikor Vilma megszólítja az utolsót, az ötödiket, aki már két-három lépcsőfokot ment fel a színpadi lépcsőn._
_A következőkben Kelemen lassan felfedi az arcát, gyanakodva, érdeklődve nézi nejét és a lakájt._
Vilma. Kérem…
_Mind az öt lakáj megáll._
Vilma. Egy pohár oranzsádot kérek…
_A négy első lakáj kimegy. Vilma a lépcső felé lép._
Vilma. Egy pohár…
Ötödik lakáj _megfordul_. _Ugyanaz a színész, mint Szabó, borotvált arc, változatlanul._
Vilma… Oran… _megrezzen, a torkán akad a szó._
Ötödik lakáj. És ha mint… koldus… szegény cseléd…
Vilma _halkan, szótagolva_… egy pohár… oran… zsádot…
Ötödik lakáj. Ha így… mint szegény cseléd… jövök vissza érted…
Vilma _a pohár után nyúl, elveszi_.
Ötödik lakáj… akkor is?
Vilma _halkan_. Akkor is.
Ötödik lakáj. Nem lett belőlem… semmi. Elmentem azzal, hogy… emlékszel?
Vilma. Emlékszem.
Ötödik lakáj… hogy győztes hadvezér… hogy hatalmas nagy úr… hogy világhíres művész leszek… és visszajövök érted…
Vilma. Visszajösz…
Ötödik lakáj… és itt vagyok… és nem lett belőlem semmi. És inas lettem. És senki nem vagyok… semmi nem vagyok… lakáj lettem… Cseléd vagyok.
Vilma. Szép vagy.
Ötödik lakáj. Azt mondja a kegyelmes asszony is.
Vilma. Hűtlen lettél… hozzám?
Ötödik lakáj. Élni csak kell. De a szegény, hallgatag cseléd szive örökké a tied, te fényes uriasszony.
Vilma. Vigyázz… az uram… észrevesz…
Ötödik lakáj. Én nem félek senkitől.
Vilma. Beállasz hozzám… itt hagyod… ezt a házat…
Ötödik lakáj. Itt… százhúsz korona…
Vilma. Pfuj.
Ötödik lakáj. Én nem vagyok dzsentlmen.
Vilma. Igy kell látnom téged.
Ötödik lakáj. El hagytál veszni. Ide hagytál jutni.
Vilma. Szép vagy.
Ötödik lakáj. Azt az első komorna is mondja.
Vilma. Az is?
Ötödik lakáj. Féltékeny vagy?
Vilma. Elbizakodott vagy.
Ötödik lakáj. Bujtam előled.
Vilma. Mit szégyeltél?
Ötödik lakáj. Ezt a tálcát… amit a kezemben tartok… amit szeretnék… _egyre hevesebben, de fojtottan…_ most… a földhöz vágni…
Vilma. Az istenért… nyugodtan…
Ötödik lakáj. Félsz tőlem?