Part 1
GÁBOR ANDOR
Petúr meg a dinnye és más 30 humor
DICK MANÓ KIADÁSA
BUDAPEST, VII., ERZSÉBET-KÖRUT 12.
_Az összes jogok fenntartva. A forditás joga is. A jelenetek előadására engedélyt csak a szerző adhat: Budapest, V., Váci-út 18. III. 13. sz._
A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-u. 18.
TETSZIK A BLÚZOM, MUCUKA?
A nő: Na, mucuka…
A férfi: Mhm?
A nő: Na mucuka.
A férfi: Kérlekkérlekkérlekszépen. Mit akarsz avval, hogy namucuka? Mi-mucuka? Ki-mucuka? Hát ugy nézek én ki, mint egy mucuka?
A nő: Mondd, mucuka, tetszik az uj blúzom?
A férfi (oda se néz): Tetszik.
A nő: Szóval tetszik?
A férfi (oda se néz): Tetszik, hagyj élni, tetszik.
A nő: Mi tetszik rajt?
A férfi (oda se néz): A füle.
A nő: A füle?
A férfi: Nem a füle.
A nő: Hát?
A férfi (oda se néz): A cimpája. A válla perece… a recehártyája… Tetszik. Mer tetszetős, mer tetszőleges… mer… tudja nyavalya.
A nő: Vagyis nem tetszik.
A férfi: Vagyis tetszik.
A nő: Csak mondd meg, ha nem tetszik.
A férfi: Megmondom. Tetszik.
A nő: Bátran bevallhatod, hogy nem tetszik.
A férfi: Bevallom. Tetszik.
A nő: Nem kell kerülgetni: nem tetszik.
A férfi: Tetszik. Tetszik. Tetszik. Hipp-hipp-hurrá: tetszik!
A nő: Nem így szoktad te azt mondani, ha tetszik…
A férfi: Hát furulyázzam, mi? Hozassak egy flótát, két obojt, egy pikulkát és úgy cincogjam-ciperegjem: (utánozza a vékony hangszereket) Tecikatecikatecika blúzod. Mint egy cinegepacsirta.
A nő: Nna, nem épen ugy…
A férfi: Tehát kürtöket kivánsz? Trombitákat, harsonákat, pozaunokat? Azokon bőgjem, bugjam, brekegjem: (csinálja a kezével a pozaunt és utánozza) Tetszik a blúzod, a blúzod, a blúzod, blú, blú…
A nő: Eszerint nem tetszik?
A férfi: Eszerint? miszerint? Aszerint, hogy mondom, hogy tetszik, aszerint nem tetszik? Miszerint ha mondanám, hogy nem-tetszik, aszerint tetszik? Eszerint aszerint, hogyha tetszik, akkor nem tetszik és hogyha nem tetszik, akkor tetszik.
A nő: Tetszik, vagy nem tetszik?
A férfi: Tetszik, te általános titkos szerencsétlenség, te, te, te egyenlő, te községenkénti! Tetszik. De most már direkt nem tetszik, hogy tetszik, most már az tetszene, ha nem tetszene, mer hogy nekem tetszik, az neked nem tetszik, neked az tetszene, ha nekem nem tetszene. Slussz, cene.
A nő: Hát, ha csakugyan tetszik…
A férfi: Tetszik… hallod? tetszik! Nem volt az életben még valami, ami nekem ennyire tetszett volna. Nekem csak ez a blúz tetszik. Én láttam a pápa őszentsége vatikáni ünneplő biborpiros pillangós papucsát. Nem tetszett. Mér? Nem tudom. Kérdezte tőlem a pápa: »fiam, mér nem tetszik neked az én vatikáni ünneplős biborpiros pillangós papucsom? um gottezvillen, mér nem tetszik?« »Eminenc, mondtam neki, vagy emerenc, vagy referenc… én már csak ilyen ember vagyok. Nekem a szentséged vatikáni ünneplő biborpiros pillangós papucsa nem tetszik. Nekem a feleségem blúza tetszik.« Nekem megmutatta a Fedák az igazi, a valódi hacacárét, az eredeti csomagolásban. Nekem nem tetszett. Kérdezte tőlem a Fedák: »Mér nem tetszik magának az én valódi hacacárém az eredeti csomagolásban?« Én mondtam neki: »Zsazsukám, ih kann niht dafür, nekem a maga valódi hacacáréja az eredeti csomagolásban nem tetszik.« Ez vagyok én, nekem nem tetszik a Szójer Ilonka uncilija, nekem nem tetszik a Béldi Izidor smuncilija, nekem kizárólag a feleségem pici-piros, vérbélü, bikabőszitő blúza tetszik.
A nő: Bikabőszítő? Ugy?
A férfi: Azt mondtam, hogy bikabőszitő?
A nő: Azt.
A férfi: Azt mondtam bikabőszitő? Kibicsaklott a nyelvem, kificamodott, kitörte a nyakát…
A nő: A nyelved?
A férfi: Hehe. Kicsuszamodott. Bikabőszitő? Deeehogy! Tehénszeliditő! Őzike-nemesitő. Állatvédő, mint szövetkezet.
A nő: Kigúnyolod a blúzomat.
A férfi: Ki?
A nő: Nem is tagadod? Ki?
A férfi: Nem ki. Ki? Azt kérdem: ki? Mer én nem gúnyolom ki. Én a te blúzodat nagyrabecsülöm.
A nő: Pedig nem nagy.
A férfi: Dehogy nagy. Kicsi. De azér én nagyrabecsülöm. Mér? Mer tetszik nekem. Mér tetszik nekem? Mer nagyrabecsülöm. Ez egy cirkulusz viciózusz és egy virkulusz ciciózusz… Hagyj élni, hagyj élni, hagyj élni!
A nő: Hát ennél sokkal egyszerübb volna, ha két szóval azt mondanád: nem tetszik.
A férfi: Egy szó: Tetszik. Két szó: Nagyon tetszik. Három szó: Altfáter, geszler, harisbazár. Négy szó: Hagyj élni, hagyj élni, hagyj élni!
A nő: Csak arra vagyok kiváncsi, hogy mér nem tetszik neked ez a blúz?
A férfi: Mire vagy te kiváncsi?
A nő: Hogy mér nem tetszik?
A férfi: Hogy mér nem? Hát arra én is kiváncsi vagyok. Hogy egy ilyen piszok mér nem tetszik nekem? Mikor tetszhetne. Egy ilyen sund, egy ilyen utolsó vörös tepih-darab mér nem tetszik nekem? Egy ilyen szédületes, bődületes bóvli mér nem tetszik nekem? Egy ilyen smink-fecni, egy ilyen mosogató-rongy-maradék mér nem tetszik nekem? Hogy mér tetszik nekem a Svábhegy és vidéke és mér nem tetszik ez a szemét-domb-takaró? Hogy mér tetszik nekem a fekete szem éccakája és mér nem tetszik ez a paplan-foszlány, ez az ágyciha? Ez a tili-tuli-hipi-hupi zászlórészlet, ez a hottentotta kacabajka? ez az afrikai négerfőnök halottaslepedője? Ez az őseinknek véres kardja? Ez a szemideg-piszkáló-nevetési-inger-telep, hogy ez mér nem tetszik nekem. Mi? Mer tetszik.
A nő: Na most már csak megmondtad, hogy nem tetszik.
A férfi: Nem azt mondtam; azt mondtam, hogy tetszik. És itt most már minden hiába. Nekem ez a blúz, ami rajtad van tetszik.
A nő: Ki beszél erről a blúzról? Én az uj blúzomat kérdezem, ami tegnap rajtam volt. A gyermek-zöld.
A férfi (letérdel): Angyalos anyám, cukorbogaram! (Összekulcsolja a kezét.) Nekem az is tetszik. Itt a revolver, lőjj agyon, (odaadja) de én még ott is, a halál tövében is azt fogom mondani, hogy tetszik. Nekem tetszik.
A REKLÁM EREJE
Hónapok óta szomoruan baktatok haza a Váci-uton. Nagyon undok környék, bizonyisten nem tetszik nekem. A fejem lógni szokott előre, de néha felkapom. Olyankor, fenn a keritésen, a szemembe vigyorog egy ur, aki szmókingot visel és egy kereveten van kéjesen elnyulva. Ajkán pedig ez a kérdés lebeg:
– Hol vette töltőtollát?
Mindig megütött a kérdés. Hol vettem? Kedves szmókingos ur, ott fent a keritésen, mért kérdi ezt tőlem? Én, szégyellem bár, de seholse vettem. Nekem nincs töltőtollam, tehát seholse vettem. Én ceruzával irok többnyire, tollal csak akkor ha valami nagyon előkelő embert akarok megtisztelni levéllel. De mikor tisztelek én meg levéllel egy nagyon előkelő embert? Sohasem. Ezért nincs szükségem még töltetlen tollra sem, hogyan volna töltöttre.
A szmókingos vigyori ur azonban nem hagyta magát. Ha otthon kimentem az erkélyre, hogy hármat szippantsak a finom levegőből (a kormot a salgótarjáni kőszénbánya hirneves Máv. zenekara szolgáltatja), felkiabált hozzám a keritésről:
– Hol vette töltőtollát?
És én megint exkuzáltam magamat szeliden. Hogy ne fáraszsza magát, ne is kérdezze, ugy sem tudok a kérdésére felelni. Harminc esztendős koromig eléltem töltőtoll nélkül, mindössze – ahogy’ mondják – csak becsülettel; a hátralevő hatvan évemet is leélem talán ceruzaháton. Igy én. De ő:
– Hol vette töltőtollát?
Reggel és este, délelőtt és délután. Állandóan. Ezen a héten már azon kaptam rajta magamat, hogy valamit keresek az iróasztalomon. Valamit, amiről csak azt tudtam, hogy nincs ott, de hogy mi ő, azt nem tudtam. Pedig minden rajta volt. A tizenhárom ceruza, a két tollszár, amikben rozsdás tollak vannak (mert mégis van toll odahaza), a kis üvegtányér, amiben szivacs van, bélyegnedvesitésre, ámbár még mindig csak primitiv módon a nyelvemmel nedvesitem a bélyeget, a japán papirvágó fakés (angol gyártmány, furcsa celluloid szaga van, noha fából látszik lenni), a hatalmas tőr, amit tavaly Ősbudában vettem szenegál késmüves barátomtól, azt hiszem husz frankért, s amiről azt mondta a leghatározottabban Guszti, az Edizon-kávéháztól, hogy öt koronáért kapható a Nagymező-uccában, ahol a szenegál is veszi. Két tintatartó, lila és kék tintával, hogy legyen a cselédnek mit kiönteni az irataimra. Továbbá a késeim, a ceruzahegyző-gépeim, amik sorban megbuktak, mert mind nemcsak kihegyezi, hanem le is töri a ceruzát.
Satöbbi. Minden ott volt, csak az a valami hiányzott, ami nem volt ott. Megfájdult a fejem, ahogy megfájdul, mikor egy olyan szót keresünk az agyunkban, amit tudunk, de ami nem jut eszünkbe. Kimentem az erkélyre levegőzni. A szmókingos ur rám vigyorintott:
– Hol vette töltőtollát?
Azonnal megszünt a fejem fájása, amiből az következik, hogy a töltőtollat kerestem az iróasztalon; az volt az a valami, ami nem volt ott. Most már magam előtt is tisztáznom kellett magamat, hogy a töltőtoll nem is lehet ott, mert nincs töltőtollam.
Igy teltek a napok és sajátságosképen csaknem mindennap hiányát éreztem a töltőtollnak. Az uccán fel kellett volna irni valamit. Ceruzám nem volt. Persze, ha töltőtollam volna, azt magammal hordanám. A postán egy csekket adtam föl s egy adatot lefelejtettem róla, rá kellett irni a csekkre, azonban mind a két állami toll kézben volt. Ennek következtében a rács előtt ujabb husz ember gyült össze s csaknem egy órát kellett várakoznom. Igen, ha töltőtollam lett volna, nem történik ez meg velem. Pénzt hozott a postás (két korona kilencvenet), a tinta-plajbásza el volt törve, kihozattam a tintát az előszobába, rádült a szőnyegre. Na ja, ha töltőtoll… S a szmókingos ur egyre erőszakosabban tette föl a kérdést:
– Hol vette töltőtollát?
Beláttam, hogy jogosan kérdezi.
S ma reggel a vigyorgó szmókingos mellé egy még vigyorgóbb másikat szereltek fel a keritésre. Aki ezt mondta:
– Nagyon meg vagyok elégedve.
Nagyon érdekelt, hogy mért van valaki megelégedve ebben az igen szomoru világban s éppen a mai csuf pénzügyi viszonyok közt. A megokolást felszegelték a munkások:
– Mert töltőtollamat Ciberénél vettem.
Más nevet irok, mert nem akarok reklámot csinálni a töltőtollas embernek (ingyen; mivel most már tudom, hogy a reklámnak igen is van ereje).
Valósággal megkönnyebbültnek éreztem magam, mikor megtudtam, hogy a töltőtollat Ciberénél kell venni. A cim nem állt rajta a reklámtáblán, de azonnal kikerestem a telefonkönyvből és telefonon rendeltem meg a töltőtollat.
El is küldték, most itt fekszik előttem az iróasztalomon. Jó-e, rossz-e, nem tudom, nem is fogom megtudni soha, mert most már nincs szükségem rá, hiszen van töltőtollam s felelni tudok a szmókingosnak, hogy töltőtollamat én is Ciberénél vettem.
Ó vágy! ó szivárvány! ó élet!
Mit mondjak még önöknek egyebet?
ELSEJÉN
A férj hazajött a hivatalból, letette a kabátját, bement a szobába, megcirógatta a feleségét, leült melléje és elkezdte a beszélgetést.
A férj: Itt a pénz, fiam.
A feleség: A pénz? Mi az, amit te röviden pénznek nevezel?
A férj: A gázsim. Az ötszáz korona.
A feleség: Az pénz? Te azt hiszed, hogy az pénz?
A férj: Hát Istenem, mit higyjek róla? Bankjegyek, aranyak és ezüstdarabok. Ezt pénznek szokták tekinteni…
A feleség: Igen. Az angyalok odafenn. De idelenn kár erőlködni. Ez nem pénz.
A férj: Hanem?
A feleség: Hanem semmi. Sőt még annál is kevesebb. Ha semmink volna, akkor legalább tudnánk, hogy mink van. De mert ötszáz koronánk van, hát nem is tudom, hol kezdjem.
A férj: Az elején.
A feleség: De mikor nem tudom, hol áll a fejem.
A férj: A nyakadon. Nem is áll, hanem ül.
A feleség: Mi az? Te kómikusnak véled a helyzetet?
A férj: Hát milyennek véljem?
A feleség: Véld tragikusnak, különben ne is véld, mert anélkül is tragikus. Sirni kellene.
A férj: Méltóztassál.
A feleség: Nem méltóztatom, de az én helyemben minden más asszony elfakadna sirva.
A férj: Fakadj el.
A feleség: Ja, gorombaságok. Na igen, hiszen az nem nehéz. Pénzt hazahozni nehéz…
A férj: Ha egy zsákkal van, akkor bizony nem könnyü.
A feleség: Ja, cinizmus. Nem ismeretlen már előttem. Mutatkozz be talán egy másik oldalról.
A férj: Összesen kettő van. Mind a kettőt ismered már.
A feleség: Sajnos. Ismerem és torkig vagyok velük.
A férj: Az oldalaimmal? Nem rossz.
A feleség: Nagyon rossz. Torkig vagyok azzal is, hogy a szavaimnak kifacsard kezét-lábát s azt higyjed, hogy ezzel az anyagi romlás el van háritva a fejünk felől.
A férj: Szépen fejezed ki magad. Anyagi romlás libog a fejünk felett? – hogy én is szépen fejezzem ki magamat.
A feleség: Igenis, anyagi romlás. Tönk széle… Csőd…
A férj: Csőd-közepe? mi? vagy annak is a széle?
A feleség: Hagyd abba a mondat-tornászatot és mondd meg nekem…
A férj: Mondd meg, hogy mit mondjak meg és én megmondom.
A feleség: Azt mondd meg, hogyan költsek el ebből az ötszázból nyolcszázat?
A férj: Hüm.
A feleség: Töröd a fejed?
A férj: Nem töröm én.
A feleség: Hát mit csinálsz?
A férj: Semmit.
A feleség: Vagyis nem mondod meg, hogyan költsek ötszáz koronából nyolcszázat?
A férj: Abszolute nem.
A feleség: Mért nem mondod meg? Nem akarod, vagy nem tudod?
A férj: Ha azt mondanám, hogy nem akarom?
A feleség: Az szégyen-gyalázat volna, mert ha tudod, akkor miért ne akarnád?
A férj: És ha azt mondanám, hogy nem tudom?
A feleség: Akkor tudnám, hogy tudod, csak nem akarod.
A férj: Várj. Zavarodik a fejem. Most már nem tudom, hogy tudom-e, vagy nem tudom, vagy csak nem akarom tudni, avagy nem tudom akarni…
A feleség: A te fejed! Erigy már a fejeddel! (A férj fölkel és föl-alá jár.)
A feleség: Most sétálsz?
A férj: Igen. Parancsod szerint: megyek a fejemmel. Jó, hogy azt nem mondtad, hogy menjek a fejemen. Mert akkor most a fejemen mennék.
A feleség: Hová?
A férj: Hát hová? Az egyetemre. Beke Manóhoz.
A feleség: Ki az a Manó? Mi a manó az?
A férj: Matematikai professzor. Attól megkérdezném, hogy lehet-e ötszázból nyolcszázat elvenni?
A feleség: Tébolyult ember. Ezért te az egyetemre mennél egy tiszteletreméltó tudóshoz?
A férj: Valakitől csak meg kell kérdeznem! Legjobb ha mindjárt egy szakembertől kérdezem meg.
A feleség: De nagyra vagy azzal a szakemberekkel! Jöjjön ide, ha olyan nagy tudós. Majd én megmutatom neki, hogy ötszázból nem lehet nyolcszázat költeni.
A férj: Hát nem lehet?
A feleség: Nem.
A férj: Biztos vagy benne?
A feleség: Egy kicsit.
A férj: Akkor mit akarsz tőlem? Mért dobod belém ezt a kérdést? Mit boritod fel a kedélyemet? Mért gyujtod fel a lelkivilágom szénaboglyáit? S mért teszed ezt minden elsején, minden istenáldotta, azaz istenverte elsején? Te két dolgot tudsz nagyon jól. Először azt, hogy ötszázból csakugyan nem lehet nyolcszázat költeni; másodszor azt, hogy ötszázból igenis lehet nyolcszázat költeni. Mióta az eszemet tudom, mindig azt csináljuk, hogy ötszázból nyolcszázat költesz s azonnal szörnyet halnál, ha csak egyszer, egyetlenegyszer fölmerülne egy másik feladat.
A feleség: Melyik?
A férj: Hogy hogyan kell nyolcszázból ötszázat költeni.
Az asszony elgondolkodik s aztán csendesen azt mondja:
– Hát ez ne is merüljön fel. Nyolcból ötöt?… Nem, ilyen butaságra valóban nem pazarolom a drága időmet.
A GŐZBEN
A vendég jön, fürdőköpenyben, gyékénypapucscsal a lábán, ő az áldozat, akit meg fognak maszirozni.
A vendég: Hehehe… hát itt mi van?… hehehe… Már voltam a langyosba, a hidegbe, a melegbe, a lagymatagba, a forróba, a forgatagba és a förgetegbe…
Legény: Méltóztatott már lenni a szénsavas lekvárba?
A vendég: Méltóztattam. Nagyon üde, hü de üde!
Legény: Méltóztatott már lenni a lekváros szénsavba?
A vendég: Méltóztattam. Nagyon üde. Üde hüde! Nagyon örültem, nagyon erilek.
Legény: Akkor most következik egy kis finom masszázs. Nagyságodat masszirolni, macérozni fogom, mint egy rongyot.
A vendég: Hehehe… Az jót tesz, mi? Hehehe.
Legény: Nagyon jót, nagyszerüt. Nagyságod féllábbal már ugyis a sirban van.
A vendég (döbbenettel): Miben?
Legény: Akartam mondani, nagyságod féllábbal már ugyis a zsirban van.
A vendég: Hehe. Ott igen. Zsirban igen. Kicsit zsiros vagyok, mi? de azért egészben véve proporcionális, mi?
Legény: Valóban, méltóztatik krokorcionális lenni.
A vendég: Na és hogy megy az? (Mutatja, hogy a maszázs.)
Legény: Méltóztatik ide a deszkára ledőlni, csak könnyedén, mint a pille. Hanyatt, vagy hasmánt. Nagyságod választhat. Nagyságodnak választó joga van, az uj törvény szerint.
A vendég (ledől, féloldalt, arccal a publikum felé): Igy?
Legény: Akár igy is.
A vendég: Mi ez? Hanyatt, vagy hasmánt?
Legény: Egy olyan művelt középosztály, mondhatnám: hanyahasmánt, vagy hasmahanyánt. Méltóztassék talán kissé hanyattabban, ahogy mondják, hanyatt eleganciával.
A vendég: És most?
Legény: Most jön a gyurka.
A vendég: Gyurka? Hol itt a gyurka!
Legény: Most én kezdem gyurkálni nagyságodat, de csak könnyedén, mint a pille, mint a pillemadár.
A vendég: De ne kiclizzen… hehehe… ne kiclizzen… nem látja a finom bőrömön, hogy kiclandós vagyok, tschicklandisch!
Legény: Most kenem a keblet.
A vendég: A keblet kenheti, de olyan finoman kenje, mintha vaj volna a fején. Légiesen kenje, fiatal barátom, mint a zefir.
Legény: Igenis kérem, ugy kenem, mint a zafir.
A vendég: Nem. Tévedés. Hallja? Nem. Olyan finoman kenje, mint a zefir.
Legény: Értem. Mint a kefir. És különösen itt a zsirdomborulatoknál.
A vendég: De mért döff? Mit döff maga engem? Mi maga? szarvasmarha? Miért öklel maga? Mért akar maga engem a szivére öklelni?
Legény: Pardon, csak kenem-fenem nagyságodat.
A vendég (félig felül): Nekem nem tetszik ez a kene-fene. Egyáltalában, im allgemejnen, mért huzza le a bőrömet? Háziur kegyed? vagy szövetkezet? Hol itt a pillemadár, amiről beszélt? Überhaupt: a bőrt rajtahagyni! Nem lehuzni a hasról a bőrt. Nem szaladgálhatok egy ekkora hassal bőr nélkül. Azt képzeli, hogy én vagyok a bőrharisnya?
Legény: Ez jót tesz az emésztésnek.
A vendég: Emészet! emészet! Sose eméssze magát. (Visszafekszik.) Csak enyhén… renyhén… lanyhán… lenyhén… Csak csókdossa a tenyerével, mint a galamb a zuzát – (kéjeleg)… halkan… piáno… pianisszimó…
Legény (dalol és ritmusra dolgozik): Száj, száj, szép délibáb.
A vendég (viccel): A szájamat csak hagyja, még az hiányzik, hogy kigyurja a szájamból a fogakat és lerombolja azt a szép uj aranyhidat, amit a doktor Kratohvil most épitett…
Legény: Nagyságodnak hid van becses szájában?
A vendég (viccel): Van. De csak egyik parttól a másikig. Lánchid. Sőt. Ferenc József-hid. Gérokk-hid. Eljöhetne hozzám hidvámszedőnek, ahelyett, hogy itt knédlit dagaszt az emberekből.
Legény (üvölt): Start! (És egy iramot vesz.)
A vendég (megrémül): Óvás! Halt! halt!
Legény: Csendet kérek nagyságodtól.
A vendég: Megállni! Kiszállok!
Legény: Csendet kérek nagyságodtól.
A vendég: Megállj! Pihenj! Vigyázat! Nicht stürzen! Mázolva!
Legény: Csak még egy pár taktus, nagyságod.
A vendég: Hagyja abba! Az én hasam nem tánciskola.
Legény (trombitál): Trattatata!
A vendég (döbbenettel): Mi az, az Isten szent szerelmére, mi az?
Legény: Most jön a lovasroham! Hajrá! hajrá! Előre! Üsd-vágd, nem apád (gyurja).
A vendég: Elég! Eláll! Rendre! Bitorló! Hazaáruló! Maga azt hiszi, hogy én velem balkáni háborut játszhat? hogy velem nikitázhat? hogy maga egy öttörökötgörögötdögönyöz? Hogy én egy csatatér vagyok és maga egy fujó paripák, aki vágtat a holttestemen át, száguldani a kivivott diadalra s otthagyni el engemet összetiporva, hogy itt szedjék össze elszórt csontomat, ha majd jön a nagy temetési nap?… Ká spúr! Maga lehet egy gyurka és lehet én tőlem egy györgy, de engem nem gyur és nem gyür és nem döfölész és nem dömöcköl. (Ledönti a maszirozó ágyra a legényt és ő kezdi gyurni.)
Legény: De nagyságod!
A vendég: Most jön a gyurka, most jön a kene-fene, most jön a fészkes fene, most jön a lovas-roham és a gyalog-zivatar.
Legény (elhaló hangon): Segitség!
A vendég: Várjon, várjon, most jön még a pillemadár. Majd adok én magának pillemadarat!
PALIZANDER
Határozatba menvén, hogy az ebédlő nem állhat üresen, tehát legalább is egy asztalt és hat széket kell venni bele, elindultam a Teleki-térre, ahol az ilyesmi a legalkalmasabban beszerezhető. Én ugyan amellett voltam, hogy tizenkét szék kell, de ellenfelem azt mondta, hogy az fölösleges, ha annyi vendég jön, hogy hat szék már kevés, akkor ugyis jobb, ha fölakasztjuk magunkat az ebédlőcsillárra, amely kovácsolt vasból való erős jószág s legalább hat személyt elbir, adott esetben. A Teleki-térre villamoson mentem, de már előtte egy sarokkal leszálltam, hogy olybá tünjek, mint egy ártatlan járókelő, akit csak véletlenül visz arra az utja. Olvastam, hogy igy kell tenni, egy elemi iskolai olvasókönyvben, Tömörkény István »Lóvásár« cimü novellájában. Általán igyekeztem ahhoz tartani magamat, amit ott kitünő társunk mond, ő ismeri a néplelket és a nép: nép, a Teleki-téren épen ugy, mint Szögedön a Buza-téren, föltéve hogy ilyen tér van ott. De hogy Debrecenben van, arról biztos tudomást szereztem.
Ártatlan arccal értem tehát a Teleki-térre és végigmentem azon a soron, amelyiken egyetlen butorkereskedő sincs, hogy, ravaszul, onnan kerüljek vissza arra a sorra, amelyiken igenis vannak butorárusok, sőt kizárólag csak azok vannak. Igyekeztem elfogulatlan és kedélyes lenni, ami, jórészben, sikerült is, ugy hogy, mire a butorosokhoz értem és megálltam az első bolt előtt, ezen szavakkal »ebédlő-asztal és hat szék«: az árus rám se nézett s csak ugy félfogról vetette oda:
– Az attul függ, van-e vevőszándéka az urnak.
Igy mondta: »az urnak«, ami mégis kissé tultanyaiasan zengett nagyságosurhoz szokott fülemnek.
– Van, – mondtam – van. Ugy nézek ki, mint akinek nincs vevőszándéka?
Ezt kérdeztem s hosszabb bocsánatkérő magyarázatot vártam. De a válasz röviden ez volt:
– Ugy.
– Mindegy. Mégis vevőszándékom van.
– Mi tetszene?
– Ebédlő-asztal, hat szék.
– Az van. Milyen kell?
– Jó.
– Uj?
– Régi.
– Régi nem jó.
– Nem jó? Miért nem jó?
– Mert régi.
– De a régi olcsó legalább?
– Nem. Drága.
– Miért drága?
– Mert régi.
Ez elég röviden volt megmondva. Tovább nem is igen akart tárgyalni velem az elárusitó. Ott álltam és zavarban voltam, de ő a világért ki nem segitett volna a zavaromból. Nekem kellett fölvenni az elejtett fonalat:
– Jól mehet maguknak.
– Istennek hála.
– Hogy a vevővel ilyen röviden…
– Asztal és hat szék?
– Az.
– Akkor arról beszéljünk. Ciprusfa?
– Nem tudom, mi az.
– Az uriosztály tudja. Kőrisfa?
– Nem. Na. És nem iharfa és nem juharfa.
A boltos megint befagyott.
– Hát? – kérdeztem én.
– Az ur viccelni akar, nem venni.
– Venni akarok, nem viccelni.
– Kell palaszander?
– Pali – mondtam én.
– Pala – mondta ő.
– Pali – ismételtem makacson.
– Akkor hagyjuk – felelte ő és hozzákészült, hogy rágyujtson egy szivarra. Ez már boszantott. Az is, hogy ugy ragaszkodott a palizander rossz kiejtéséhez, az is, hogy tiszteletlenül szivarra mert rágyujtani. Ugy tettem, mint aki menni akar. De mindjárt láttam, hogy baj lesz, ez a közönyös ember el enged menni. Megint kapitulálni kellett:
– Na, jó lesz az is.
– Mi? – kérdezte ő, vagyis azt akarta, hogy megalázzam magam és kimondjam az ő szavát. – Mi?
– A palaszander.
– Akkor tessék velem jönni a raktárba.
És kulcsokat vett és elindultunk. Ő ment elől. Áthaladtunk egy nagy udvaron, meg egy kis udvaron, akkor két középudvaron és kint voltunk az utcán.
– Ejnye, – mondtam – ilyen messze van?
– Visszamehetünk – felelt a butoros.
– Miért mehetünk vissza?
– Mert nem muszáj nekem eladni a butort.
Komoran ment tovább. Át egy keresztuccán, aztán hosszába egy uccán és megint keresztbe egy uccán.
– Messze van a raktár a bolttól?
– Nincs – mondta ő. – A bolt van messze a raktártól.
Megérkeztünk a negyedik uccában egy ház elé és egy vasajtó elé. A vasajtót kinyitotta és leindult a lépcsőn. Rettenetes magasságu lépcsők voltak. De már lent volt.
– Borzasztó lépcsők – szóltam én, még fönt.
– Akkor ne tessék lejönni.
– Hogy nézzem meg a butort?
– Sehogy.
– Látatlanba nem veszek.
– Nem is kell. Ki mondta, hogy vegyen az ur?
Lementem. A butoros petróleumlámpát vett a kezébe és a homályos távolságok felé indult. A petróleum füstölt.
– Füst – mondtam, most már egy kicsit bátortalanul.
– Füst, persze – vágott rá ő. – De az ur segithet rajta.
– Hogyan?
– Ugyis olyan vicces ember. Kitalálhatja a füstnélküli petróleumot. Itt a palaszander.
És megállt, mert a palizander-osztályhoz értünk. Megnéztem a butort.
– Ez régi?
– Nem. Ez uj.
– De én régit akartam.
– Az lehet. De ez mégis uj.
– Hol a régi?
– A muzeumba. Palaszanderba nincs régi.
– Hát hová teszik, mikor régi lesz?
– Kidobják.
Nem volt ugyan szándékom, hogy az ócskástól vegyek uj butort, de már nagyon meg voltam törve.
– Ez olcsó?
– Nem.
– Miért?
– Mert uj.
– Az előbb azt mondta…
– Azt, azt, de ez palaszander. A palaszanderbe megforditva van.
– Itt az uj a régi?
– Nem. Itt a régi nem uj.
Ott, a sötét pincében, vörös butoroktól, fekete sötétségtől és zöld petróleumfüsttől körülvéve ez nagyon rejtélyesnek hangzott. Nem gondolkodtam rajta. Megkérdeztem a butor árát.
– Százhusz…
És még mielőtt kinyithattam volna a számat:
– … forint. Százhusz forint. De nem muszáj megvenni. Mehetünk is.
– Egy asztal és hat szék! Százhusz forint?
– Igen. Hat asztal és egy szék még drágább volna. Töltjük az időt.
Láttam, hogy minden hiába. Megalkudtam százhusz forintban (ezt csak azért mondom, hogy az »alkudni« igét használhassam) és mentünk vissza a boltba. Ott lefizettem a százhusz forintot.
– Hová parancsolja a nagyságos ur?
Megmondtam a cimemet, bucsuztam, de ugy észlelvén, hogy már nagyságos ur lettem, erre a kérdésre bátorodtam:
– Mondja, miért olyan méregdrága ez a butor?
– Mert palaszander.
Felhasználtam az alkalmat.
– Pali.