Part 2
– Hagyja már, nagyságos ur – mondta a boltos és barátságosan a vállamra tette a kezét. – Pala az, nagyságos ur. A butor az pala. Aki megveszi, az a Pali.
A FEHÉR NÉGER
Ezelőtt két évvel járt Budapesten az állatkertben egy néger, aki fehér volt; ez volt a neve: Ama, a fehér néger. A néger elment, ez a jelenet ittmaradt.
A családapa (sétapálcával, keztyüben, cilinderrel a fején): Na, induljunk, induljunk, gyerekek.
A gyerek (a mamához): Hova megyünk, mamuka?
Az anya (a férjhez): Hova megyünk papuka?
Az apa: Hová? hová? A tejutra! Hová mennénk?
Az anya: Ép azt kérdem.
Az apa: Hát hova megy egy tisztes pesti polgár vasárnap?
Az anya: Hát hová?
Az apa: Az állatkertbe.
A gyerek: Hála isten, hogy már kint van. Éljenek az állatok! Éljen a papa!
Az anya: Tiszteletlen gyermek. Ne emlitsd az állatokkal egy szinvonalon atyádat.
Az apa (jóságosan): Csak hadd a gyereket. Én nem sértődök meg.
Az anya (haragvóan): Te nem. De az állatok.
Az apa: Riza, Riza. Ez megint kezdete valaminek?
Az anya: Nn… nem. A vége.
Az apa: Hát legyen is vége. Kezdd mingyárt ugy, hogy vége is legyen.
Az anya: Hát vége.
Az apa: Na, ne kezdd!… Inkább vedd fel, cunus, a fehér ruhádat és az állatkertben megnézzük a négert.
Az anya: Éppen!
Az apa: Mé-mé-mér’ mondod te, hogy éppen?
Az anya: Hogy az egész világ rajtam röhögjön. Éppen egy négert megyek megnézni fehér ruhában.
A gyerek: Igaza van.
Az apa! Fogd be. (Oda se néz.)
Az anya: Inkább fölveszem a fekete ruhámat a frézzel.
Az apa: Jó, vedd föl a fekete ruhádat a frázzal, csak gyerünk, gyerünk, gyerünk. Mert okvetlen meg kell nézni azt a fehér négert.
A gyerek: Ujjé! fehér néger.
Az apa (oda se néz): Fogd be.
Az anya: Adolf. Nem vagyok abba a hangulatba.
Az apa (kinosan): Milyen hangulatba?
Az anya: Az én életem nem olyan rózsás. Nekem te ne mondd, hogy fehér néger.
Az apa: Hogyhogy hogy ne mondjam, hogy fehér néger?
Az anya: Nekem csak mondd a négert ugy, ahogy a jó isten megteremtette.
Az apa: Ugy mondom. Fehér néger.
Az anya: Velem ne élcelj.
Az apa: Élcelek? én élcelek? Ez abszolut nem élcelet. Hát nem láttad a plakátot, amelyiken az áll, hogy Ama, a fehér néger?
Az anya: Ne folytasd, ne nagyon folytasd. Ha nekem nincs is az a müveltségem, azért én tudom, hogy Ama, az nem egy néger, hanem egy mutogató névmás.
Az apa (legyint): Igen, igen, az egy névmás, de ez egy más név!
A gyerek: Igaza van. Ahol igaza van, ott igaza van.
Az apa (oda se néz): Fogd be. (Odanéz.) Haladéktalanul fogd be, vagy lepényre pofozlak.
Az anya: Ugy! Most csak brutalizáld a gyereket. Igy van ez, ha egy atya nem áll hivatása magaslatán és anekdótákat mond egy serdületlen gyerek jelenlétében.
Az apa: De anyuskám! Esküszöm a boldogult keresztanyád sirjára.
Az anya: Hihhetetlen. Belevonja a keresztanyám szentemlékü sirját egy ilyen aljas vitába.
Az apa (türelmetlenül): Hát jó, a kalácsára esküszöm.
Az anya: A kalácsára?
Az apa: Igen. A térde kalácsára.
Az anya: Arra?
Az apa: Arra. Amarra. Ki akarok menni az állatkertbe és meg akarom nézni a fehér négert.
Az anya: Szóval ragaszkodol ehhez a buta vicchez?
Az apa: Melyikhez?
Az anya: A fehér négerhez.
Az apa: Én nem ragaszkodom. A néger ragaszkodik.
Az anya: Mondd csak, kérlek, mi az a néger?
Az apa: Mit tudom én? Egy tábornok. Vagy egy viharágyu. Egy néger, az egy néger.
Az anya: Vagyis az a néger: egy néger.
Az apa: Igen, igen: egy néger.
Az anya (határozottan): Akkor fekete. Ha néger, akkor fekete. Vagy fehér?
Az apa (boldogan): Igen-igen. Éppen ez az, hogy fehér.
Az anya (határozottan): Akkor nem néger. Ha fehér, akkor nem néger. Csak nem akarod azt mondani, hogy én néger vagyok?
Az apa: Te! Én azt mondtam, hogy te néger vagy?
Az anya: Azt mondtad. Azt mondtad, hogy ami fehér, az néger. És én mégse vagyok néger. Érted?!
Az apa: De cunus, értsd meg már, hogy miről van szó!
Az anya: Éppen azt akarom. Svarc auv vejsz tudni akarom, hogy fehér-e vagy fekete?
Az apa: Ahogy vesszük.
A gyerek: Höhöhö.
Az apa (némán ránéz, megrázza a fejét): Ahogy vesszük. (Még egyszer ránéz.) Ahogy vesszük. Amennyiben néger, annyiban fekete, de amennyiben fehér…
Az anya: Annyiban nem néger.
Az apa: De értsétek meg angyalkáim. Ez egy természeti tünemény.
Az anya: Höhöhö.
Az apa (a gyerekre néz): Mit csinálsz?
Az anya: Az semmit. Én kacagok.
Az apa (a gyereket kérdi): Min kacagsz?
Az anya: A természeti tüneményen kacagok. Micsoda természeti tünemény egy néger általában és speciell egy néger, aki nem fekete? Egy fekete, aki fehér? Akkor te is egy természeti tünemény vagy.
Az apa (fölemeli fenyegetően az ujját): Riza. Riza. Mért volnék én egy természeti tünemény?
Az anya: Mert te is fehér vagy és mégse vagy fekete. Vagy talán azt mondod, hogy fekete vagy? Mert te képes vagy arra is. Egy ember, aki azt mondja, hogy a néger nem fekete, az képes azt is mondani, hogy a fehér nem fehér, vagy hogy a fekete nem fekete, vagy hogy a fehér fekete, vagy hogy a fekete fehér…
Az apa: De ki mondta! Én egy percig se állitottam, hogy a fehér nem fekete, vagy hogy a fekete nem fehér, vagy hogy ami fehér, az nem néger, vagy hogy a néger fekete…
Az anya: Akkor mit akarsz?
Az apa: Én semmit. De te rámtámadsz, mint egy fekete haramia.
Az anya: Mi-a?
Az apa (fejetlenül): Hekete haramia. Én csak azt mondtam, hogy az a féger… illetve az a héger… (Abbanhagyja, mert reménytelen.) Na igen. (Esedezve.) Drága kicsi csillagocskám, idehallgass, hiszen olyan egyszerü. Ha a kávéházban hozatsz egy feketét…
Az anya (könyörtelenül): Akkor az fekete.
Az apa (rimánkodva): Hát ne igy vegyük. Vegyük ugy, hogy ha a kávéházban hozatsz egy fehéret…
Az anya (kegyetlenül): Akkor az fehér.
Az apa (esengve): Riza. Kibeszélni! Ha hozatsz egy fehéret és azt mondod, hogy legyen benne sok fekete. (Örömmel.) Ez az! igen, ez az…
Az anya (kajánul): Te szerencsétlen! Akkor az egy fehér néger? Akkor az egy kapuciner! Te képes vagy bemenni egy kávéházba és rendelni nekem egy négert, habbal és két kocka cukorral. (Imperative.) De hogy én abból egyem, abból te nem eszel. Azt te iszod meg. Belőlem nem csinálsz emberivót. Én nem leszek egy hanibál.
Az apa: Kanibál!
(Keresztbe rohannak a szobában fel és alá.)
Az anya: Nekem hiába kanibálsz!
A gyerek: Pszt! Stén blejbn!
(Mindaketten megállnak és egyik jobbról, a másik balról ragadja meg a gyereket)
A gyerek: Mielőtt széjjeltépnétek, mondjátok meg, hogy fehér-e vagy fekete?
VASÁRNAP
Két óra elmult, mindenki megebédelt, az uccán rozmarinszagu cselédek és bajuszpödrő-szagu mesterlegények. Mindenki boldog: munkaszünet van. Fülledt meleg, ólomnehéz levegő, az égen fekete felhők sürüsödnek, de már tizenkettő óta. Nem tudja rászánni magát az eső, hogy essen. Két öntözőember jön, csikos egyenruhában, sapka a fejükön, a sapka mellé egy-egy szál rózsaszin virág van dugva. Az egyiknek a vállán egy nagy rézcső, a másiknak a vállán az öntöző gumi- vagy vászonkigyó, amelyiknek a végén kupak van, amiből kispriccel a viz. Az öntöző-emberek fiatal és vidám legények, de e pillanatban rosszkedvük van, egészen rossz. Hogyne. Vasárnap délután. És nekik öntözési inspekciójuk van, végig kell locsolniuk ezt a ronda Váci-utat. Mi mindent lehetne csinálni ehelyett, például a ligetben, a ringlispilek körül, esetleg az Angol parkban is, ámbár oda már elég nagy a belépti. Még lány is kerülne s igen kitünően lehetne végezni ezt a gyönyörü vasárnapot. Na igen, de ha spriccelni kell.
Megállnak a kövezetnek annál a darabjánál, amelyen egy kis vastábla van. Azt felcsapintják, hogy hozzálássanak a munkához. Közben följebb tolják a homlokukról a sapkájukat, megvakarják a fejüket. Az egyik fölnéz az égre, a másik ezt mondja:
– Az istenit. Eshetne.
Igen, eshetne, mert a felhők feketék és csakugy lóg belőlük az eső. De ha egyszer nem esik. Nem kezdik el a spriccelést, látni rajtuk, hogy az esőt várják. Inasgyerek megy el mellettük, mingyárt észreveszi, miről van szó és odaszól az öntözőknek:
– Gyerünk csak. Lehet már kezdeni; nem lesz itt eső karácsonyig.
– Kuss – mondja az egyik öntöző és a vállán lógó gumikigyóval utána legyint a gyereknek.
A gumikigyót ugyanis nem csavarták még rá a rézcsőre. Hátha. Hátha elered az eső. De nem ered el. Rá kell csavarni a kigyót a rézcsőre. De azt a csákányforma vas-szerszámot, amivel a vizet kinyitják, még most sem forditják el. Hátha. Hátha nem lesz rá szükség.
A villamos váltó-igazgatója, a gyerek, akinek szintén nincs vasárnapja, nézi a szenvedést és veleérez a két pehhes spriccelővel. Szól is:
– Mingyár esik. Egy félórába se tart.
Ezt ugyan a jóakarat diktálta, de, mert egyelőre nem esik még, az öntözők ezt is gunyosra magyarázzák, s az egyik megadja rá a választ:
– Kuss.
A másik elforditja a csákányt, az egyik irányitja a csövet:
– Srr! – mondja a viz, ahogy kidugja az orrát a gumikigyó szájából.
– Hoa-hopp! – mondja a csővezető lagymatagon, inkább szokásból.
Azonban az öntözés csak ugy átabotába történik, nagy fehér darabok maradnak a kövezeten szárazon. A spriccelő nem céloz, nincs kedve, boszuságában oldalba spricceli a villamoskocsit. Nem árt neki, lakkozva van.
Lanyhán felöntözik még a lábuk közvetlen környékét, vigyázva – mégis vasárnap van – hogy a cipő el ne vizesedjék, a csákány elcsendesiti a vizet, megint a vállukra vetik a rézcsövet és a gumikigyót. Mennének is tovább.
De sárga villám pislant el a házak felett, az ég megdördül és kövér cseppekben hullani kezd az eső.
A spriccelők állnak, kicsit már boldogan; nézik, hogy elég kiadós lesz-e? Lesz. Néhány perc alatt fel van öntözve az egész Váci-ut. Több nem is kell. Cső és gumikigyó nélkül csinálja az isten, de, meg kell hagyni neki, egész jól csinálja.
Fajeramt. A spriccelők ragyogó arccal baktatnak odébb. Lehet már a ligetbe menni. Nagyszerüen lehet, mert az eső még esik, de a nap ott bujkál már az egyik nagy gyárkémény felett.
A villamos-igazgató, a gyerek, önérzetesen kiabál utánuk:
– Na ugy-e, megmondtam!
A spriccelők visszafordulnak és igen kedvesen mondja a rézcsöves:
– Fogd be.
A gumikigyós kiegésziti:
– A pofád.
És eltünnek a szemem elől.
A LAPDA-ÉPOSZ
Részlet akármelyik napilap elmult vasárnapi sportbeszámolójából. Az esemény, amelyről szó van – hogy mindenki megértse, ideirom – magyarjaink győzelme az osztrák ármány ellen a bécsi Hend and Fiess football-egylet pályáján. Magyarjaink (rózsák fakadjanak lábaik nyomán!) 4:1 arányra verték a bécsieket. A magyar kaput Zsák védte. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák. Zsák.
(Kezdődik:)
… Bömböletes éljen reszketteti meg Vindobona kék egének aranyszárnyu kapuit. A mieink jönnek. Nyurgányi fiuk, mindmegannyi ugyanannyi; daliák a szó leghizelgőbb értelmében. Ikrás lábuk a földet éri, combjuk közvetlenül az al-szár felett következik, melyen a csodadomboru mellek foglalnak helyet, fejük legfelül göndörödik. Sok édes női szem dobban meg a délceteg leventék láttára. Borbás, a kapitány lendül az élen, kezében bodorodó háromszinü zászlót csókolgat a vasárnapi zepfir.
– Ez Borbás! – suttogják a beavatottak és szájról-szájra röppen a hir:
– Ez Borbás!
S bizonyos megnyugvás hegedül bele halkan a szivekbe. Itt, honunk határitól háromszázharminc kilométer távolságban, itt, ahonnan messze kell utazni, mig az ember hegyet láthat, itt oly jól esik tudni, hogy Borbás izomzatában fekszik nemzetünk becsülete; több: országunk mentsvára; több: minden és semmi!
És ahogy kint vannak a zöld gyeppel boritott végtelen sikságon, a biró is kiszökell.
– Go on! For ever! What is news! Daily Graphic! Leslies Weekly! – hangzik a buzditó szózat a mi hőseink, a mi népünk válogatottjai felé.
A biró könnyedén csettint nyelvével. Mint megannyi szarvasünő inalnak a magyarok. Közepütt a lapda. Egészen gömbölyü. A half-center offside-ot lő, puha árnyalással. Kerekes Izsák, a bal-back, ápolja a lapdát, csavaros lábrángással széditi ellenfeleit, akik nem birják az iramot. Most Kőmives Kelemen rohan fel, simitott és csiszolt billentyümenettel. Már-már mintha, de mégsem. Az égre komor viharfelhők szenderednek. A szinhely áttételt szenved, a játék a magyar kapu elé torlad.
Ki áll magyarok kapujában? Ki áll amott a szirttetőn? Ki vagy te bánat embere? Ki az, mi az, vagy ugy? Igen, ez a hatalmas Zsák, a pöttön gyerek, akit kultuszminiszteri engedélylyel váltottak ki az elemi iskola I c) osztályából, melyet tavaly kellett volna diadalmasan elvégeznie. Zsák áll a kapuban, a kapu zsákban áll s az áll a zsákban kapu, mig a kapu az állban zsák. Tébolyitó gondolat. Gondolatzsák, eszmezacskó. Ez a kis gömböc, aki duda gyanánt magaslik ki a hórihorgas kapuból, ledobban a lapda elé, mely már a hálót surolja homlokával; meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, mert a lapda jobbról pöndörült és balra dürgött, de láthatólag a tangens irányában akart cölöpölni. Emberére akadt azonban Zsákban. Ez a sudár óriás sivó fenevadként vetette magát a görgetegszerü lapdára. Percekig tusázott vele, tuslakodott benne, tuskározta azt. A lapda hörgött és harácsolt, de Zsák lebirkózta őt. A napóleoni hadjáratok óta, aki pedig négy piramidolról tekintett alá az évezrek sivatagába, nem látott ilyet a tribünök közönsége:
– Hurrá! – harsant fel az ajkakon s fölzendült a jól ismert futballvers, amely játszi kedvteléssel ösztökéli a mi zsákunkat:
Zsák hátán fót (fault), Kibe tü sose vót (vault)…
S utána többen ezt énekelték kipirult arccal:
Elszakadt a zsák, Kiömlött a mák, Azér’ ugat a kis pudli, Mert nincs máma mákos nudli.
Zsák mámorittasan rugta oldalba a lapdát, ugy hogy az nyüvitett a fájdalomtól. A mieink pedig a jobbközépen már vitték is azt. Egyre közelebb, mindegyre közelebb. E rovat nem alkalmas a föllengző költői leirások eszközölhetésére. De lehetetlen nem vázolnunk e pillanatot, melyet vázolnunk lehetetlen. Majom Pali ment elül, mögötte Érc Barnabás és Kohn Arnold futottak, nem futás volt e futás, hanem a szárnyszegett sas zuhanó mozgalmassága. Tintalusz Hebrencs a box-calf csatár, diktálta a speedet, mely mihamarabb észvesztő orkánná sebesedett. A másodperc tört részei alatt másfél méterrel a mieink már ott voltak az osztrák fonadék előtt, mely bevehetetlennek látszott. Szilaj Manó azonban sevró-lakk métercentnerünk szuronyt szegezve öblögetett a kapu felé. A lapda hármat trendelizett és Tinódi Sebestyén széles ecsetkezeléssel helyezte el az osztrákok világot jelentő deszkáján.
– Never Mór! – hömpölygött a lelkes üdv magyarjaink felé. Egyesek Zsákot kapták vállaikra, mások Zsákot emelték a magasba, ismét mások Zsákot ünnepelték s voltak olyanok is, akik Zsákkal ajkukon mentek a küzdelembe:
– Vagy ezzel, vagy ezen, – szóltak az anyák s büszkén mutatták meg fiaiknak, hogy mi egy magyar Zsák.
Half-time.
A fiuk gőzölgő pirkadással fogyasztották rövid reggelijüket. Kiküldött munkatársunk azonnal felkereste Zsákot öltözőjében. A sarokban feküdt, mint egy Zsák. Munkatársunkat azonnal megszólitással tüntette ki:
– Még sok dolgunk lesz a második félidőben – mondotta és intett munkatársunknak, hogy haladék nélkül távozzék, mert láb-in-izomzati pótgyakorlatait óhajtja elvégzendő tréning szempontjának alapjából.
Igy folyt le a második idő is. De mért folytatnám? Akik ott voltak, sosem fogják elfelejteni a pillanatot. Akik nem voltak ott, sosem fogják elfelejteni, hogy ott voltak és nem felejthetik el, amit elfelejtettek. Mégcsak Zsákról kell néhány egyszerü szóval megemlékeznem. Csodákat müvelt és finom tónusai a legelkényeztettebb gurmandot is kielégitették. Megdöbbentő ékesszólással végezte munkáját s szédületes fortékat és fortisszimókat fogott a lapda hurozatán. Lehetetlen meg nem állapitani róla, hogy Zsák ma klasszist képez és pedig legjobbjaink sorában, Munkácsy Mihálylyal, Sauer Emillel és Szentjóbi Szabó Lászlóval egy napon emlithető.
E vázlatos és száraz jelentés után lapunk olvasói holnap kapják a részletes beszámolót. Eredmény 4:1, a józan ész rovására.
NYUGALOM
(A férj ül az asztalnál és levelet ir. A felesége nézi, mig meg nem szólal.)
A nő: Na és most mit csinálsz?
A férfi: Én most szép nyugodtan egy levelet irok. Amit ugyan magadtól is kitalálhattál volna, mert egy ember, akinek toll van a kezében és levélpapir van az orra alat, az az ember biztosan nem tenniszezik és biztosan nem is biliárdozik, hanem minden valószinüség megvan arra, hogy az az ember levelet ir. Máskor mást feleltem volna neked, de mióta elhatároztam, hogy szép nyugodt ember leszek, azóta akármit kérdezhetsz és én akármire felelek.
A nő: Kinek irsz?
A férfi: A Bródbejszer Jánosnak irok, aki tegnap a kávéházban pofonvágott.
A nő: Kit?
A férfi: Kit? Engem.
A nő: És te visszavágtad?
A férfi: Nem; ha tegnapelőtt vágott volna pofon, akkor standepé visszavágtam volna, de amióta elhatároztam, hogy szép nyugodt ember leszek, azóta nem vágtam vissza, hanem szépen nyugodtan megirom neki, milyen helytelen és illetlen az, hogy ő engem pofonvágott.
A nő: Kár, hogy nem tegnapelőtt vágott pofon.
A férfi: Miért kár?
A nő: Mert tegnapelőtt visszavágtad volna és tegnap nem történt volna meg veled az a szégyen, hogy egy Bródbejszer mir-nix-dir-nix pofonvág.
A férfi: Nekem te beszélhetsz! Én egy szép nyugodt ember vagyok és az megszünt, hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked. Á. Az megszünt. Á.
A nő: Bé.
A férfi: Bé? Azt mondtad: bé?
A nő: Azt mondtam: bé.
A férfi: És miért mondtad azt, hogy bé?
A nő: Mert te azt mondtad, hogy á.
A férfi: Hát ennek vége. Hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked, annak vége. Hogy te bét mondj, mikor én át mondok, annak vége. Á.
A nő: Á.
A férfi: Mit mondtál?
A nő: Azt mondtam: á.
A férfi: Mért mondtad te azt, hogy: á?
A nő: Az előbb azt mondtam bé és az nem volt helyes. Most azt mondom, hogy á, talán ez sem helyes?
A férfi: De helyes. A leghelyesebb. De hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked, az nincs. Én egy szép nyugodt ember vagyok ezentul. Én vagyok a Deák-szobor a Lojd-palota előtt… én vagyok a sóbálvány a bibliából… én vagyok a nyugalom oszlopa.
A nő: Na, oszlopnak nem vagy elég vékony.
A férfi: Parancsolod, hogy midert viseljek? Kérlek! A te kedvedért füzőbe fogom szoritani rengő-ringó derekamat. Jó? Én leszek a vékony deszka kerités. Jó? Sétapálcika leszek és te a kezedbe veszel és sétálni fogsz velem. Jó? Egy szalmaszál leszek, amellyel majd limonádét szopogatsz, hogy fulladj meg rajta. Mert nem, nyuszinkó, nem, te engem nem üttetsz meg a gutával. Hojojoj! Hol vagyok én és hol a guta?
A nő: Komárommegye csalló-közi járásában.
A férfi: Mi?
A nő: Guta; nagyközség. 1035 házzal és 7834 magyarajku lakossal.
A férfi: Mi?
A nő: Guta. A Vágnak az érsekujvári Kis-Dunába ömlésénél. Sré-vizavi. Jelentékeny halászatot üz.
A férfi: Mi?
A nő: Guta. Postahivatala van. A tutajozás ott igen jelentékeny.
A férfi: Hja ugy!? Tehát már tutajozni is akarsz az idegeimen? Eddig csak szánkáztál és csorkoláztál rajtuk, ezentul már tutajozni is fogsz? És csónakázni? Mi? Azt is? Kérlek, holnap elmegyek a Plökl és Házhoz és veszek egy szandolint. És ha azt kérdik, hogy minek, akkor megmondom, hogy a feleségemnek, aki regattázni akar az idegeimen. És adjanak egy csónakázó-dresszt is, kis sapkával. És adjanak egy ródlit is, hogy a feleségem télen ródlizhasson is az idegeimen. És tanulj meg spiccelni a Nizsinszkitől, hogy balettet is táncolhass az idegeimen. Hogy eljárhasd rajtuk a poloseci táncokat.
A nő: Poloveci.
A férfi: Poloseci. Péterváron lehet poloveci, de itt Pesten csak poloseci.
A nő: Ahogy gondolod.
A férfi: Én, mejnerzejc, sehogyse gondolom. Én csak ugy gondolom, hogy annak, hogy te engem felhuzhass és én ugorjak neked, annak már befellegzett. Itt, barátom, rendben vannak az idegek. És ha gombostüket szurkálsz belém és ha kalapácscsal ütögeted a fejemet, itt akkor is nyugalom van.
A nő: Hála Istennek.
A férfi: Ne rendezz hálaadó istentiszteletet, arra itt semmi szükség. Én egy szép nyugodt ember vagyok. És egy nyugodt ember, az egy nyugodt ember. És itt egy nyugodt emberrel állunk szemben.
A nő: Állok.
A férfi: Állunk!
A nő: Állok, mondom.
A férfi: És mért, ha szabad esengenem? És mért, ha szabad könyörögnöm? Ha szabad kuncorognom. Mért? Mért srófolod te ki az én szavaimat? Mért állok és mért nem állunk?
A nő: De kérlek, mert csak én állok egy nyugodt emberrel szemben.
A férfi: Hol? Hol állsz te egy nyugodt emberrel szemben? Mutasd meg nekem azt a nyugodt embert.
A nő: Itt, itt, az Istenért, hiszen te magad mondtad.
A férfi: Az mindegy: akárki mondta.
A nő: És én csakugyan állok a nyugodt emberrel szemben. De te nem.
A férfi: Ugy? Te igen és én nem? Amit te tudsz, azt én nem tudom? Én nem? És miért nem? Miért nem?
A nő: Mert te ülsz.
A férfi (felugrik): Hát tudod mit, én már nem is ülök. Én már állok. És tudod mit, én már nem is állok. Én már megyek. És tudod mit, én már nem is megyek, hanem rohanok. És tudod mit, én már nem is rohanok, hanem ugy vágom pofon háromszor en-suite a Bródbejszer Jánost, hogy az eget pattogatott kukoricának nézi és megtudja, hogy egy szép nyugodt emberrel nem lehet kukoricázni. Agyé.
MADÁRHANGOK
– Ramage des Oiseaux. –
Kint voltam az állatkertben tegnap délután; ne féljenek, nem találtam semmi rendetlent, nem akarok megszidni senkit, nem akarok jobban-tudni semmit, nem akarok felvilágositani, helyreigazitani, remonstrálni, demonstrálni, nyugodt polgári egyénként voltam kint, sétáltam a lábammal, szittam a levegőt orromon át a tüdőmmel, néztem a fülemmel, hallgattam a szememmel, igy csináltam, ugy csináltam, tudja Isten hogy csináltam, hacacárehacaca. Láttam, hogy a róka ravasz, hogy móka a tavasz és a fóka a kavasz; a foltos hiénára még a tavalyi foltok voltak rávarrva, a mosómedve mint egy Iluska csak áll a patak partján és mossa, mossa, ugyanugy, mint Ágnes asszony; a vizi állatok nagyon tüzesek, a tüzi legények nagyon vizesek (mert már melegebbek az idők). Hiányzott ugyan az én jó Taszilóm, az állatkerti főrendező, és – fene a maliciámat – egy pillanatig arra gondoltam, hogy hat óra után már ő is visszavonul, de aztán rendreutasitottam magamat, hogy nem illik Taszilót, a kedves derék Taszilót még gondolatban sem megbántani s tovább sétáltam a tüdőmmel, néztem a lábammal satöbbi, lásd fentebb.
Minden rendben volt, sőt még némi öröm is kipirkadt belőlem, látván, hogy a szimfónikai zenekagylovat elhordták és a zenészek Isten szabad ege alatt huzzák a dalt a jó Isten hóna alá. A Tannhäuser nászindulójától kisérve haladtam el a kisded tó mellett, melyben hosszulábu, elegáns gólyák, kócsagok, daruk és egyéb kalapdiszek lépdegélnek, megannyi freystädtler lovagokként, el, el a madárház felé, amelyben kis énekeseink laknak. S a kis énekesek kalitkáján ime mire bukkantam! Nagyon okos és bájos dologra. A kalitkában nyüzsögnek a madarak, s az ördög jobban tudja, hogy melyik melyik. Ezen segitendő, a vasrácsra fel van szögezve mindegyik madárnak a fotográfiája. De nemcsak fotográfiája, hanem személyleirása is. Igy:
»Erdei pityerke, magassága tiz centiméter, hossza huszonkettő, szélessége öt, köbtartalma harminc deciliter, tollainak szine sárgába vesző kékes-zöld a szárnyon, mig a nyakon inkább kékbe vesző zöldes-sárga és a farka tövében zöldbe vesző sárgás-kék.«
S aztán még egy felvilágositás:
»Hangja: pityeripityeripittypittypitty.«
És igy igen érdekes madárhangok vannak. A mezei ibrik például ezt mondja:
– Rutyutyunyihaha.
A lila mitugrásznak a hangja ez:
– Cipegecipegecupp.
Elgondolkoztam, mert ez nálam hamar megesik. Azon a nagy kalitkán gondolkodtam el, amelyben én is élek, a többi madarakkal együtt, szóval Budapest jutott eszembe, s elhatároztam, hogy megpróbálok én is ilyen személyleirásokat eszközölni madártársaimról és kiszögezem a kalitkára, hadd lehessen felismerni őket. Itt vannak a próbák:
*
Hordár-madár.
(Trogerus arcticus et antarcticus.)
Feje veres, kis rézlemezzel ellátott, tollazata kopott. Orra megnyult és horgas, zsidó madarakéra emlékeztető. A sarkokon fordul elő, ugy az északi, mint a déli sarkon. De a déli sarkon ritkábban, mert akkor ebédelni szokott menni. Lassan és méltóságteljesen lépked, különösen ha megbizása van. Rendesen igen sok gyermeke szokott lenni, akiknek számára egy szobából és konyhából álló meleg fészket épit, amelybe este maga is visszavonul. Hangja: »Denagyságosurcsaknemkivánjahogyháromhatoséradobutc ábólafilatorigátramenjekojojoj«.
Kocsiska.
(Inimicus vitae, gorombus.)
Magas emelvényen él, melynek alul négy kereke van, ennek többnyire kocsi a neve, bár külső megjelenése nem is egészen olyan. Fent, elül, a mellső végtagok egyikéből fapálcika nyulik ki, melyre bőrfonál van erősitve, a bőrfonállal pattogtatni lehet s e pattogtatással kiséri e szárnyas azokat az életmegnyilvánulásait, melyek miatt a gorombus melléknevet kapta. Vannak, akik azt mondják, hogy ez a madár nem az ornitológiába, hanem az orditológiába tartozik. A kérdés egyelőre nincs eldöntve. Megszelidithető, de csak egészen nagy összegekkel. Hangja: »Akutyaisteni thátloptaménalovamatmegacejgothogymagaittegyforinttalakarjakiszurniaszem emetmáskormegnézemkiteresztekfelakocsimranyavalyatörjeki«.
Jegyszedősi-ruhatáros.
(Garderobius molestans.)
Különösen kedvező talaj számára a szinházak mocsaras környéke, melyben vadon tenyész. Felismerhető azokról a zsinórokról és sujtásokról, melyekkel a szinházigazgató sujtja őt. Ez egyébiránt az egyetlen, amit a szinházigazgatótól (Director haperer) kap, ugy hogy teljesen a ragadozásra van kényszeritve. Jellemző, hogy áldozatát, melyet már igen messziről kiszemel, csak felsőruhájától fosztja meg, aztán menekülni engedi. Néha megrozsdásodik, ilyenkor csikorog, a fogainál fogva, s legjobb borravaló nevü kenőcscsel megkenni. Hangja: »Méltóztatikparancso lnihogykikészitsemmeravéginnagyatolongássokszemétemberjáridemihozzánk«.
Csőrös ellenőr.
(Undorca electricus.)