Part 5

– Kis kutya, picike kutya… hát mért?… mondd, miért? Vagy talán azt hiszed, hogy…? Nincs rá ok, nincs rá alap… Esküszöm. Teljesen, teljességgel. Az könnyü, ugatni az könnyü. Ugatni mindenki… Te is, én is… aki akar. Ugat. Ugathat. Ja, de nem ugy… nem olyan egyszerü. Hol a megokolás? Az. Hol? Ha körülnézünk, mi? Mert nézzünk körül, jobbra, balra, előre, hátra, kelet és nyugat… Na igen. Akkor? Mi ez? Ugatás. Bele a levegőbe. Szép is volna… Hova jutnánk?… Barátom, meg kell hallgatni az embert… Nem igaz?

Leguggol és meg akarja simogatni a kutyát. Megsimogatja mellette a levegőt, de azért barátságosan és jósággal, mintha valóban a kutya volna. A kutya oldalról ugat, az ember a simogatás alá beszél:

– Ez jól esik, he? Ha hizelgek, ugy-e?… Nem azért, mintha… Á. Dehogy. Nem szoktam. Egyenes ember vagyok… Mint a tenyerem. Nádszál. De rászolgáltam-e? Az a kérdés. Anélkül nem lehet… Mert a ruha sáros? Hohó! Az még nem minden, édesem. Édesem. Bizony, édesem. És a jogcim, ha szabad érdeklődnöm? És a bizonyitékok? Na, látod. Igy állunk evvel a dologgal.

A guggolásban megbillen és a hátuljára csüccsen. A kutya rávakkant, az ember folytatja:

– Tessék csak. Tessék leülni. Helyet foglalni. Bátran. Stercinger nem az az ember. A király is ideülhet. Tartom szerencsémnek. De az ugatás egészen más. Hogyan? És ki mondta, hogy…? Van-e megbizás?… fölhatalmazás?… Tetszik látni. Nincs… Se égen, se földön… Vagyis nincs. És ha nincs, hát nincs. És akkor ki van zárva… Még nem fordult elő… Szabad? Hjáj, de ez nem elég. Persze. De azér’ még nem muszáj. Éppen Stercingert. Ki az? A legutolsó? Dolgozik a pénzér’… Lopja?… Nana! Ezt nem kell mondani! Figyelmeztetem. Törvény van… Megvédi.

A részeg ember mögött egy fa van, annak dül a háta, a feje lejjebb konyul. A kutya már csak nézi, de az ember még beszél.

– Megtiltom. Kikérem. És mindig? Valahányszor? Jön és ugat. Hol vagyunk? Uri ember? Az nem teszi, barátom, kedves barátom. Inkább a nyelvét, azt… leharapja… de egy rossz szó, annyi se… Érzékenységről szó sincs… Azonban. Katona viselt embert? Itt a katonakönyv, ha parancsolja. Megmutatom… meg… micsoda beszéd… meg.

A zsebe felé igyekszik a kezével és ezzel oldalt nyomja magát, hanyatt esik és ugy marad, a kalapja lenyilik a fejéről, a keze keresztben áll a mellén, a szeme becsuklódik, a szája kitárul.

Alszik csendesen.

A kutya közelebb megy hozzá, megszagolja trüsszent egyet. Rossz szaga van.

SZEPTEMBERI KÖNYVPIAC

Sötétkékbe öltözöm, hogy egy árnyalattal még az ibolyánál is szerényebb legyek, ugy lopódzom a kiadóm fejedelmi kastélya elé. Tizennegyedik Lajosoknak öltözött inasok huzzák le rólam a felöltőt s az illetékes ajtó kilincséig rugnak. Halkan kopogok, mint a kis madár az ágon s benyitok kiadóm kolibri-pehelylyel párnázott dolgozó-szobájába. Kiadóm oltárszerü emelvényen ül, parafa-övvel derekán, mert ez a napnak amaz órája, melyben ő üzleti gondjaiba szokott merülni. A parafa-öv arra való, hogy meg ne fulladjon. Hogy fulladjon meg.

– Á, Málnaszörp ur! – mondja eltagadó mosollyal, melyet akkor szokott meg, amikor a könyveimből eladott példányok számáról tárgyaltunk.

– Citrom Szelet – dadogom én a nevemet s emlékeztetőül hozzáteszem: – a »Humorkák és egyéb savanyuságok« cimü kötet…

– Szerzője? Nemde? Tudom, emlékszem. Nagyon csinosan adtunk el belőle. Tizenhét példány rövid tizenkilenc hónap alatt. Most mivel állhatok rendelkezésére?

– Szeretnék megint egy…

– Kötet? Kötetke?

– Olyasmi.

– De milyesmi? Legyen szerencsém. Nyögj, az apád!

– Beszélyek…

– O, kérem, bátran, csak beszéljen. Vagy én beszéljek?

– Pardón, nem ugy gondoltam: beszélyek, vagyis novellák.

– Tudja mit? Maga fiatal és törekvő ember. Ifju és bóher. Mondok valamit. Minek ez a bolondság? Dalok, novellák és egyéb ökörségek. Ez nem pénz. Tudja mi a pénz?

– Igen. Az értékcsere eszköze.

– Jó, Jó. A pénz: az iskolakönyv. Irjon nekem egy iskolakönyvet. Maga el nem képzeli, milyen ökrök irnak iskolakönyveket.

– Elképzelem.

– Akkor is rosszul képzeli. Belőlem a jóakarat köhög. Mert nekem mindegy, hogy ki irja az iskolakönyvet. Az iskolakönyvnek is mindegy. De én azt akarom, hogy maga keressen egyszer. Mit adok én magának egy szépirodalmi kötetért?

– Egy semmit.

– Ez az. Ezt adom. De ha egy pindurnyi iskolakönyvet ir, mint a kisujjam, szivesen adok ezer koronát. Hát ir? Vagy mit mondok: ir? Csinál? Vagy mit beszélek: csinál? Csak összeállit, összeszállit, összenéz, összetüz, összefüz, összelopint, csapint és kapint. Egy hordár nagyszerüen megeszközli. Ha hordárt mondok: értsen meszenzser-bojt alatta. Nem mondom, hogy egy kémiát hozzon létre, ámbár azt is nagyszerüen megtehetné, mert ahhoz sem ért. Azt sem kivánom, hogy egy filozófia-propedeutikát kanyaritson, mert véletlenül talán olvasott már valami filozófiát. De egy magyar olvasókönyvet, barátom, maga olyat tud termelni, hogy a miniszternek ketté áll a füle a gyönyörüségtől. Oly egyszerü ez uram, oly egyszerü! Mert mit vesz? Veszi a hajókötelet Jókaitól, veszi az eljátszottadmárt Vörösmartytól, veszi az ilykésőéjszakánt Eötvöstől, veszi a hetenvagyunkuramhetent a Kurcfellovtól. Ezeknek ugyis muszáj benne lenni. Aztán, mert maga fiatalember, bevesz néhány ujabb irót is. Homoktól egy népieset, Zömöktől egy pestiest, három kis költeményt Csopakitól, Kopakitól és Lopakitól. És megvan a legmodernebb magyar olvasókönyv középiskolák alsóbb osztályai számára. Cézével.

– Parancsol?

– Na igen, az idén még cézével. Ebből eladunk tizezer példányt. Ezt még cézével adjuk el.

– Kérem?

– De jövőre lényegesen javitott kiadást adunk. Az már nem cézével lesz. Addig az Akadémia meggondolja a dolgot, a puszta Cö mellett dönt, s akkor a Cziczkányról szóló elbeszélést is adjuk a könyvben: A Cickányról. Aztán adunk egy kiadást cekával, igy: lacktopán, és egyet cehával, igy: börzekrach, aztán megint egyet, amiben laktopán lesz, és egyet, amelyben börzekrakk fog állani. Egy kiadásban a laktopánt lakkcipőcske névvel illetjük, egy másikban a börze helyett ezt irjuk: tőzsde. Ami megadja a lehetőségét egy ujabb kiadásnak, melyben a tőzsde trafik-ra lesz javitva. Öt év mulva a trafikot dohányárudára bővitjük, de akkor már én a kávéházban milliárdozom Rockefellerrel, illetve Rókefellerrel és ön csinos háromemeletes villával eszi a fogolypecsenyét. És tudja mibe kerül nekem az egész?

– Mibe?

– Egy snókába.

– Mibe?

– Abba. Mert honoráriumot én csak magának adok. Mint nyirónak. Az irónak, aki az olvasókönyvben jelen van két szempontból nem adok honoráriumot. Első szempont: nyavalya jár halott nagyjainknak, nem honorárium. Második szempont: ha halott nagyjainknak az jár, mi-fene járna elevenjeinknek? Csináljuk meg az üzletet, fiatal barátom. Ön még csaló poraimban is áldani fogja emlékemet. Egy ilyen kis olvasókönyvből még az unokái is finoman megélnek. És nevet szerez magának, sőt, hogy tovább menjek, fogalommá magasztosul. Igen, barátom, szvorényi lesz önből, baróticsánki lesz önből, szvorényinál csánkibb baróti. És a karrier? Rendes tagja lesz a Fülelógiai közlönynek, levelező tagja az Akadémiai nyelvelmi és gépirodalmi alosztályának. A finn Rööt Öököör társaság kis ezüst iram-marha szobrocskával fogja megtisztelni. Hát nyir nekem egy kis olvasókönyvet?

– Még nem tudom… talán… vamazén…

A kiadó még egyszer, és nem utoljára félreértett:

– Hát jó, küldje el hozzám Vamazén urat. Keressen az. De mondja meg neki, hogy Vamazayra fogjuk magyarositani a nevét. – Hazamenet ollók károgtak a fejem fölött. Azok az ollók, amik az iskolakönyveket megirják.

PÁRBAJ A LIGETBEN

Tanulságos jelenet.

(Azelőtt az ördög sem vette észre, hogy a mutatványos bódék előtt kikiáltók is vannak. Pedig voltak. Sőt azelőtt voltak igazán, a mostaniak már csak szomoru epigónok. A kikiáltók hőskora tehát elmult anélkül, hogy a folklóristák figyelme feléjük fordult volna, s igy a kikiáltás legszebb virágai lehervadtak, mielőtt valaki koszoruba kötötte volna őket. Baj, baj, de ugyanez történt, tetszik tudni, a magyar mesének és mondának, sőt még a magyar irodalomnak a kezdeteivel is. Az énekmondók csacskaságait senki föl nem jegyezte, a kikiáltók marhaságait senki meg nem örökitette. Most ellenben jól megy a kikiáltóknak, orákulumokká léptek elő, akiknek szavait nagy publikum-gyürü hallgatja. De csak egyrészt orákulumok a kikiáltók, másrészt konferensziérek (lásd conférencier cimszó alatt), akik elmés visszavágásokkal parirozzák az ő édes kis közönségük odavágásait. A közbevágók, természetesen, nem követségi titkárok, vagy kuriai birák, hanem a nép egyszerü kereskedősegédei, kik egy heti tompitó munka után vasárnap kénytelenek élesre köszörülni elméjüket. Egy ilyen beszélgetést itt adok gyüjteményemből.)

A Kikiáltó (folytatva mondókáját):… s a kigyó, melyről mindenki személyesen meggyőződhetik, az afrikai sivatagok legveszedelmesebb raggadoszója, melyet Szidi Ali Ben Bibi…

A Közbevágó: Ben Bibi? Miért nem Kinn bibi?

A Kikiáltó: Ha nem hallom tisztelt uraság közbenszólásait, nem nyilhatik alkalom számomra, hogy azokra válaszolhassak.

A Közbevágó: Azt kérdem: mért jár olyan sokat a pofája?

A Kikiáltó: Csak szelemesen, uraság, csak szelemesen. Mindenki közbeszólhat, a legutolsó vizesnyolcas is, ha kellő szelemesség felett rendelkezik.

A Közbevágó: Mért nem fogja be a pofáját?

A Kikiáltó: Pofája uraságon kivül csak a többi lovaknak van, uraság.

(Egy kis csend. A közbevágó, mert körül a nép vihog s nem annyira a kikiáltón, mint inkább őrajta, elhallgat és hallgatás közben gondolkodik. A fegyvereit szedi rendbe a következő támadásra.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját):… melyet Szidi Ali Ben Bibi… (itt vár, hogy a kereskedősegéd nem kerül-e horogra; de nem. Lehet tovább beszélni)… külön e célra hozott el a nagyérdemü közönség mélyen tisztelt körébe, hogy itt jóizüen elfogyaszthassa. Szidi Ali Ben Bibi nem undorodik a kigyótól…

A Közbevágó: De magától undorodik?!

A Kikiáltó: Magától csakugyan undorodik, de mondja, tisztelt uraság, ki nem undorodik magától? Egy pudlispringertől, aki elszalad a rőf mellől és beslisszöl az Angol-parkba, hogy…

A Közbevágó (boldogan, hogy most egy nagyon jót mond): Van jegyem. Anyajegyem van. Hihi.

A Kikiáltó: Uraság mingyárt röhög is saját vicén, de jól is teszi, mert ha uraság nem röhögne, a mélyen tisztelt közönség valóban nem kacagna uraság sületlenségein. A mélyen tisztelt közönség nagyon jól tudja, mi egy igazi Nagyendre, s mi egy értéktelen utánzat, melyet a szemétkosárba dobni kell. A mélyen tisztelt közönség már régen a szemétkosárba dobta uraságot, ne méltóztatott volna belőle kimászni.

(A nép ismét mulat a közbevágó rovására, aki kezd kivörösödni s kezdi az inge gallérját kicsit szüknek érezni, de még egyelőre nem adja fel a csatát, mert határozott szellemi fölényt éréz e nyavalyás kikiáltóval szemben. Csak még nem tudta eddig kifejteni.)

A Kikiáltó (folytatja mondókáját): Szidi Ali Ben Bibi nem irtózik a kigyótól, s azt minden előzetes elkészités nélkül pár pillanatok alatt költi el…

A Közbevágó (ragyogva): Mer’ az egy költő? Mi?

A Kikiáltó (gondolkodik, hogy lecsapjon-e? De mert ugyis kevés publikum van, kevés lesz a belépő, tehát ráér, elhatározza, hogy lecsap): Az egy költő. De uraság egy nyálasszáju, aki még egyetlenegy szelemeset sem méltóztatott közbeugatni, mert uraság feje csak arra való, hogy a nyakkendő le ne csuszszon a nyakáról. Uraság nagyszerü üzletet csinálhatna becses fejével, ha eladná a szecskát, ami benne van. Szivesen vennék meg, mert uraság fejében kellő mennyiségü viz is van, s igy a szecska mingyárt nedvesen kerülhetne a tinók elé.

A Közbevágó (még egy utolsó kisérletet tesz): Minók?

A Kikiáltó: Tinók. Amit uraság nem tudhat, mert négy elemi osztályokat is hiányosan végezte el s kezében tölcsérrel nevelkedett a Blicc és Blau cég lámpakamrájában.

A Közbevágó (eldobja a kardot és más térre helyezkedik át): Hogy mer maga velem gorombáskodni, maga kódis?

A Kikiáltó (tudja, hogy ez már a győzelem, most még csak üldözni kell a megvert ellenséget s egészen meg kell semmisiteni): Uraság ne sirjon, mert az itten nem szokásos. Uraság persze azt hitte, hogy facérságának idejében ide kijöhet és a jó öreg bohém kikkiáltót itt kiviccelheti. Uraság azonban csalódott, mert ehhez szelemesség legszükségesebb, ami uraságnak abszolute nincs, mint azt a mélyen tisztelt közönség személyesen meggyőződhette. Uraságod magával hozta kedves Babája kisasszonyt is, aki most elbujik az uraság háta mögé, mert szégyelli magát az uraság helyett. Jól is teszi s én sajnálom is a kedves Babája kisasszonyt, s ha én az ő helyébe volnék, én a jó öreg bohém kikkiáltót szeretném, aki egy vices ember, s nem egy csupaszképü majom, melynek bajusz helyett mitesszerek vannak görbe orra alatt.

A Közbevágó: Ha fölmegyek, agyonpofozlak, te vörös zsidó.

A Kikiáltó (tudja, hogy ez a föltételes mondat sohasem lesz még csak állitó mondattá se, nemhogy tetté erősödne. »Ha fölmegyek«, mondta a hörgő ellenfél, de nem jön fel, örül, ha bele tud elegyedni a tömegbe és feltünés nélkül elmosódhatik. A kikiáltó tehát már nem is reflektál erre a »megjegyzésre«, hanem folytatja az ő mondókáját): A kigyó elfogyasztása teljesen a mélyen tisztelt közönség szeme-láttára történik, s mindenki meggyőződést szerezhet róla, hogy a természet egy csodájával állunk szemben. Első hely hussz, második hely tissz krajcár… Az a jingli, ha még itt volna, ingyen is bemehetne kedves Cucája kisasszonynyal.

A KÉM

Részlet a »Katonai Magyarország« cimü ajtó alatt és sajtó fölött levő regényemből.

… A kém elborult kedélylyel, de halkan sóhajtott föl. Ugyan hangosan is fölsóhajthatott volna, mert az ördög sem törődött a kémmel, de a kém tudta, hogy nomen est omen s hogy noblesse oblige. Aki kém, az kém, az viselje ugy magát, ahogy egy tisztességtelen kémhez illik. A kém tehát fölsóhajtott:

– Kém vagyok. Az Orosz Birodalom belső munkatársa.

Aztán hallgatott, mert nem volt több mondanivalója… Mi manót csináljon egy kém reggel nyolc órakor Budapesten?…

– Kémlelnem kellene – töprengett magában… De aztán átvillant az agyán: hátha nem kémlelni kellene, hanem kémelni?… Mert eszébe jutott zsenge gyermekkora, amikor a negyedik középiskolában a Toldit tanulta Arany Jánostól s abban ezt a két sort látta:

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel, Mélyen néz a kutba, benne vizet kémel.

Tehát kémel és nem kémlel, gondolta. Arany János szerint tehát neki nem is kémlelni kellene, hanem kémelni.

– Ibrignz… – szólott hirtelen és oroszos átmenettel – egészen mindegy, hogy ellel vagy el nélkül fogom fel a mesterségemet… amikor nem tudom, hogy mit csináljak?… Szak-könyveket akart hozatni, de aztán eszébe jutott, hogy a magyar irodalom olyan szegény, hogy egy jó szakkönyv, »Kém a mellényzsebben« vagy »Kis-kém katekizmusa« ugy sincsen, hát mit erőlködjön?… Német könyvet pedig nem akart hozatni, egyrészt mert Lipcsén át legalább egy hétig eltart, mig a rendelés megérkezik… másrészt mert ezek a gyalázatos könyvkereskedők egy márkát hetven krajcárnak számitanak, ámbár ötvenet is alig ér…

Egy ellopott (verstohlen) pillantást vetett az éjjeli szekrényre… és óvatosan megállapitotta, hogy már elmult nyolc óra… Rekedten suttogta:

– Ideje volna felcihelődnöm…

A c betü rejtelmesen sziszegett a szoba szomoru szférájában… A kém megdöbbent.

– Hah – mondotta…

Aztán megint hosszu ideig nem mondott semmit s csak a szive dobogott a fölfedezéstőli félelem gyötrelmében… Majd ásitott… Leszállt az ágyáról… lehajolt… fölszedte a guruló rubeleket… melyeket az éjszaka folyamán Szasszanov küldött számára…

– Egy forint husz… – mondotta.

Sokáig megint nem jutott az eszébe semmi… De aztán kis vártatva, vagy kicsinyég, hozzátette:

– Kevés…

Fölvette komor karbonári-köpönyegét, arcát a redőkbe rejtette…

– Igy ni… – szólott – ember legyen a talpán, aki fölismer…

Macskabársonyságu léptekkel ment le a kávéházba… Szorosan a fal mellett haladt… vonásain kegyetlen félhomály játszadozott… A rejtekajtón suhant be… Leült s tenyerébe temette fejét…

– Jó reggelt, Spion ur – mondá egy feketébe öltözött alak.

– Öh… öh… – hebegett a kém. – Spi…? mi…? Spi…?! Ki mondja? – dörgött rá megszólitójára hatalmasan. – Ki meri állitani?!

– Hetyetye, – mosolygott a pincér (mert ő volt) – hát nem méltóztatik Spion ur lenni, félbarna szürve, minden nélkül? Vagy talán méltóztatott megmagyarositani a nevet? Komt-so-fór… hetyetye…

– Igaz is… – dünnyögte a kém, félig fehéren mint a fal, de félig barnán, szürve, minden nélkül.

– Pszt – mondá azután, mutatóujját jelentősen ajkára szoritva. – Egy szót se; csak hozza, amit mondok. Arannyal fogok érte megfizetni, mihelyt Szassza… – elharapta a szót.

– Mihamarabb elszóltam volna magamat – mondá zavart mosolylyal. De a pincér már meghallotta:

– Szassza? – kérdé tőle gyanakodva.

– Igen – füzé tovább a kém könnyedén. – Hopszassza… azt ahartam mondani: aranynyal fogok megfizetni mihelyt hopszassza-világot élünk.

– Ugy? – szólt a pincér s a pesti pincérnél már nem szokatlan konfidenciával leült az asztal mellé. – Hopszassza-világ? S ha szabad tudakolódoznom, mikor lesz az? Egy jó tipp van, mi?

– Pszt, – mondá ujólag a kém – nem tipp. De önt beavatom. Beavassam?

– Be, – szólt a másik – be. Avas. Avasbe.

– Ugy beavatlak. Tudd meg tehát, hogy Szasszanov-bej, a törökök orosz főkonzula…

– Szasszanov-bej? nem ismerem. Egy ilyen bejről hallottam, azt Auvgevakszen-bejnek hitták…

– Az is hatalmas ember – mondá a kém. – Hogyne! Auvgevakszen-bej: az is barátom, de most Szasszanov-bejről van szó. Erődökről…

– Erőd?

– Az. Erőd.

– Hát az nekem nincs, kérlek. Ne csodáld, a sok éjszakai munka… Nekünk pincéreknek… – és némán lehorgasztá (vagy lehorgászta) fejét.

– Nem a te erőd, hanem erőd, erőditmény…

– Az más. Erődi? Ismerem.

E pillanatban katona lépett be. Sas-szemekkel nézett körül. A kém revolvert vont elő s golyót röpitett a katona agyába… A golyó célt tévesztett. A katona egyszerü, rendes katona volt. Nem volt agya neki.

MIKOR ASTA ITTJÁRT

(Az emberek ültek az orfeum földszintjén és várták a nagy Asta fölléptét. És beszélgettek egymással erről a nagy eseményről.)

– Maguk is itt vannak, né?

– Eljöttünk magunknak, mert mi is meg akarjuk nézni, mit tud ez a nő. Azt mondják, hogy nagyon sovány legyen, olyan mint, egy bot, és hogy csak a csont meg a bőr. De a szeme olyan nagy legyen, mint egy maceszgombóc, és a szája olyan széles, mint a Duna Orsovánál.

– Én nem tudom, én csak a moziba láttam. Ott nagyon megfelelő volt. Különösen a lelki izéket tudja kihozni. Ha ez egyszer elkezd haldokolni a lepedőn, akkor a nézőtéren szem nem marad szárazon. Ezt olvastam is róla a mi lapunkba.

– Mindig más ez a nő.

– Ehe. És mindig egyforma.

– Igen, mindig más és mindig egyforma, éppen ez a müvészet. A Ráhel is…

– Rasel, daz iszt némlih francézis…

– Jó; a Ráhel – én már csak igy mondom – az lett volna ilyen nagy. De én nem tudom, mert én a Ráhelt nem láttam.

– Pszt, már kezdik.

– Még nem, most még csak vetitenek. Mit is jálszik ez az Asta?

– Valami mime-drámát.

– Nem mimo?

– Nem hiszem. Tegnap is láttam egy meszenzserbojt, arra is az volt irva: Mime-kavasz. Hát biztosan ez is mime lesz.

– És ki a fene irja ezeket a mime-dolgokat?

– A többieket mind a Rejchard irja, az most ezekbe a legjobb, de az Astának bizonyos Ürben Gad dolgozik, Gad Orbán, olvastam a lapba. Egyuttal a férje is legyen.

– Pszt, most igazán kezdik.

– Mi-i? Ez volna az Asta?

– Persze.

– De hiszen férfiruha van rajta!

– Ez nem férfiruha, ez egy pijeró-kosztüm.

– Pijeró, pijeró, mi az, hogy pijeró?

– Az egy külföldi bolondság. Minden ilyen mime-ügyben van egy pijeró. Az annyit tesz: Péterke.

– Hogy jön az ide? Péterke. Őtet Astának hijják, az is elég furcsa név, de mégse Péterke. És ilyen sovány Péterke!

– Hiszen mondtam, hogy olyan, mint egy bot.

– Bot!? Hol van egy ilyen vékony bot? És milyen fekete. És ha ennyire sovány, mért nem töm egy kicsit? Nem mondok sokat, de a legszükségesebbet. Egy kis ikrát tömjön magának, hiszen egy csöpp ikrája nincs a lábon.

– Az nem is kell; a müvészet nem az ikrában van.

– A dánoknál. De nálam legyen egy müvésznőnek ikrája. Hogy jövök én ahhoz, hogy drukkoljak, hogy eltörik a lába, mert nincs rajta ikra? És mit csavargatja magát, mit vonaglik? Mért nem mondja meg, hogy mit akar?

– Éppen az a mime benne! Egész este egy szót se fognak beszélni.

– Hallatlan!

– Hát hallani bizony nem lehet. Ahol mime van, ott pijeró van, és ahol pijeró van, ott nincs egy kukk se. Csak egy nagy fehér krézli van a nyakon és meszelés az arcon.

– De kérem, ez egy félrevezetés. Én azér jöttem, hogy halljam ezt az Astát. Némaságot már pont eleget hallottam tőle a moziban. De ott legalább nem volt pijeró, hanem szoknyát viselt és szépen játszott és mindig volt értelme.

– Ennek is van, csak figyelni kell. Most például a pijeró szereti a pijerettet…

– A pijerettet?

– Azt; az is mindég van, mikor pijeró van.

– De akkor miért játszszák el éppen most?

– Hogyhogy? Eztet nem értem.

– Ugy hogy ha maga már tudja is, hogy mi van a pijeróval és ha ezt már mindenki régen tudja, akkor mit akarnak evvel itt?

– Hogy az Asta fellépjen.

– Nézze, nézze, most kitátotta a száját. Óriási? Tényleg óriási.

– Na látja, ugy-e hogy…

– Mit ugy-e hogy? Én már a moziba elhittem, hogy nagy szája van, én nem vagyok vizsgálóbiró, hogy kiszálljak a szinhelyre és meggyőződjek, hogy valami igaz-e? Én látni akartam, hogy’ tud beszélni avval a nagy szájával.

– Megjegyzem, hogy az én feleségemnek is van ilyen nagy szája.

– És az se tud beszélni vele?

– Nem tud? Ojojoj! De mennyire tud!

– Akkor a maga felesége annyival nagyobb müvésznő.

– Tudja, hogy én nem megyek arra. Inkább vennék a feleségemnek egy ilyen pijeró-kosztümöt, krézlivel fönn és két pipaszárral lent, ha tudnám, hogy akkor ugy hallgatna, mint ezek itt.

– Most vége! Most a pijeró meghal.

– Akkor már nem beszél, ha eddig nem beszélt. Mit tapsol, mint egy őrült?

– Mert nekem azér mégis nagyon tetszett. Tudja Isten, van benne valami.

– De hiszen oda se nézett.

– Lehherlih. Azért mégis van benne valami. Azt azér megérzi az ember.

– Ahá, most itt a lámpa előtt látom az Astát. Nem is olyan nagyon sovány és ki ez a szőke ur?

– Ez az Orbán, az ura. Ez irta a darabot.

– Hühühü!

– Mit nevet?

– Ahogy ezt a darabot irni kellett! Mit kell irni egy olyan darabon, amit halak játszanak el, viz alatt, fekete ruhában?

(Csend van, a produkciónak vége.)

– Azért ezt az Orbánt mégis sajnálom. Szép fiatal fiu és néma.

– Megbolondult?

– Nem. Biztosan néma. Ilyen némajátékokat csak egy igazi néma tud ilyen jól megirni. Talán még süketnéma is. Szegény! De legalább sokat keres vele. Bizonyisten gunálom neki.

FÜRDÉS

– Ha vajjon nem vette-é Ön észre mélytudományu doktor ur, hogy a fürdés az Artézia-fürdőben (Artézia, ó mily szép női név!) három koronába kerül, ami már joggal nevezhető tekintélyes összegnek?

– Valóban észrevettem. De biztosithatom felőle, hogy az a három korona az utolsó láncszem a magyar fürdőről szóló gyönyörü elméletemben, amit nyolckötetes, nagy munkámban fogok megnemirni és az utókorra átnemörökiteni.

– Elmélete élénk érdeklődésre izgatja elmémet.

– S mégis elő fogom adni Önnek az egészet, mielőtt még megrepedne a türelmetlenségtől.

– Halljuk, halljuk!

– Ön, aki a művelt középosztályt oly szép eredménynyel végezte és sokat érzett és gondolkodott, mint Kölcsey, nyilván tudja, hogy vannak a magyar nyelvben bizonyos általános mondások, amik távolról nézve hencegéseknek látszanak, közelebbről megtekintve azonban alapigazságok, hosszu századok során leszürvék.

– Leszürvék? Nem leszurvák?

– Nem. Leszürvék. Például: Bort iszik a magyar ember. Magyarnak orvosság, németnek halál. Magyar központi hitelszövetkezet. És igy tovább. Ezekhez a mondásokhoz vagyok bátor még egyet csatolni, amely igy hangzik: Magyar ember nem fürdik. Már eleink nem fürödtek…

– Pardón! Hogy beszél ön? Azt akarta mondani, hogy már elejünk nem fürdött?

– Nem. Eleinkről, elődeinkről, vagyis eldődeinkről, tehát őseinkről beszéltem. Akik, midőn bejöttek országunkba, még találtak néhány római eredetü fürdőt itt. Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. A fürdőket gyors egymásutánban parlamentekké, megyeházakká, pipatóriumokká alakitották át. A fürdéssel ezután már csak a Königsbergi Töredékben találkozunk, e kitételben: »Kisdedét firisztye, musja«. Amint látja, itt sem fürdésről, fördésről, vagy firdésről, hanem firisztésről, vagyis fürösztésről van szó, egy kisdednek a megfürösztéséről, amely már akkor sem volt mellőzhető. Mert a felnőttek aztán felnőttek ugy, hogy a fürdéstől eltekintettek. Roppant ritka és nagyfontosságu eseménynek vélték lenni, amit egy másik, igen régi példával fogok bizonyitani. Az az ősi gyermekvers, amit a 13. századból eredőnek mondanak, igy szól:

Kis kacsa fördik Fekete tóba, Fiához készül Lengyelországba.

Nos, nem tünt fel önnek, hogy a kis kacsa fürdését, amely mindennapos jelenségnek mondható, a magyar néplélek olyan hosszadalmas és fáradságos utazással okolja meg, amilyen a lengyelországi ut? Ha a kis kacsa nem akarna vizitbe menni Lengyelországban lakó fiához, akkor – a magyar néplélek szerint – meg sem fürödne.

S hogy mingyárt a dalformáju népmegnyilatkozásnál maradjunk, emlékeztetem önt arra, hogy a magyar népdalok bizonyos értelmetleneknek látszó (s valóban értelmetlen) sorokkal szoktak kezdődni. Ezek a sorok – igy tanultuk az iskolában – csak megütik a hurt, amelynek a következő sor már értelmes hangját adja. Igy: »Rózsabokor a domboldalon…«