Part 6

A következő sor: »Buruj a válomra angyalom…« De nem akarok hosszabb lenni, mint a kémény s igyekszem a tárgy felé. Emlékeztetem Önt egy dalra, Petőfiére, akivel mostanság sokat és alapos készületlenséggel foglalkoznak. E dal igy kezdődik: »Fürdik a holdvilág…« (amint látja, itt sem a magyar ember fürdik, hanem egy védekezni nem tudó égitestet kényszerit e fürdésre) s utána azt mondja a költő, hogy méláz a haramja és roppant sötét hangulatképet fest. Tehát a legnagyobb szomoruság alaphangjának megütésére a költő a fürdés megemlitését vélte legalkalmasabbnak. A fürdéstől az akasztófáig már alig néhány strófa. Mit mondjak önnek még?

– Csak mondja, ami a szivén hever.

– Hát megmondom, hogy a Magyar Nyelvtörténeti Szótárban nyolc évszázad irodalmából csak nyolc példa van idézve a fürödni szónál. (A magyar nyelv tehát minden száz évben csak egyszer fürdik, de nem, mert:) e nyolc példa közül csak egyetlenegy vonatkozik igazi, testi fürdésre. A többi mind csak átvitt értelmü fürdés. Ha fürdeni kell, a magyar ember egyszerüen átviszi az értelmét a vizen. Kinban fürdik, vérben fürdik, verejtékben fürdik, csak éppen nem vizben fürdik. És a magyar közmondások kincstárában összesen csak négy olyan mondás van, amely a fürdéssel foglalkozik. Ezek közül is kettő inkább elitélő tendenciával. Idézni fogom őket.

– Idézze, szép idétlen ember.

– Egyik igy hangzik: »Sokat fürdik a malomkő, mégis fekete marad.« Tehát a morál ebből az, hogy fürödni nem kell, mert nem használ. S a másik mondás ezzel egy huron penderedik: »Hiába fürdik a csóka, mégse fehérszik a tolla.« Tetszik látni: mégis és mégse, ellenző értelmü kötőszavak, amik azt mutatják, hogy a magyar ember mégis fürdik, de alapjában a fürdést mégse szereti. Ezek után…

– Ugy? Még ezek után is van valami?

– Hogyne volna! Az egész konkluzió hátra van.

– Tegye előre.

– Teszem is, mert nem akarom a fürdővel együtt a gyereket is kiönteni. Ezek után nem csoda, hogy egy Mária Artézia korabeli fürdő árát a főváros három koronában szabja meg. Aki fürödni akar itt, az egy szenvedélytől elvakult ember, aki nem törődik vele, ha a szenvedélyét még olyan erősen adóztatják is meg. Aki fürödni akar, az vesz három koronáért egy autót, kisüstörög a ligetbe, megfürdik három koronáért és még egyszer három koronáért haza benzinez.

– És mit csinál?

– Megfürdik otthon. Lefürdi magáról, amit a ligetben felfürdött magára.

– Akkor mért ment a ligetbe?

– Mért? mért? Mért megyünk el egy csókért Amerikába? Mért szerelmes a nap a holdba? Mért vijjog a saskeselyü? Mért oly borus? Oly kérdések, amikre a tudomány ma még nem tud felelni. És mondok még egyet. Hogy mért megy? Hát nem is megy! És ha nem megy, akkor igazán mindegy, hogy hány koronáért nem-fürdünk az Artéziában. Egy fürdő, amin három koronát spórolok meg, jobban tisztitja a lelket a másik fürdőnél, amire kiadok egy korona tényleges ércpénzt. Ez az.

DISZKRÉT ÜGYEM

Megmondom, mert most már ugyis mindegy, hogy mielőtt e sorokat irni kezdtem volna, az vala szándékom, hogy ez irásommal egy nagyon diszkrét ügyemet fogom elintézni. Hogy ezen a levélpapiroson majd irok annak az ismerősömnek, a városatyának, hogy szóljon a polgármesternek, hogy az szóljon az államtitkárnak, hogy az beszéljen a miniszterrel, abban az ügyben, abban a diszkrét ügyben, amit már voltam bátor multkori együttlétünk alkalmával fölemliteni. A kávéházban jutott eszembe, hogy irni kellene már a városatyának, s hogy a levelet azonnal feladhassam, még a kávéházban meg óhajtottam irni a levelemet. De mihelyt kiadtam csendes parancsomat, hogy hozzanak papirt és tintát meg tollat (mert ilyen diszkrét ügyben nem illik ceruzával irni), azonnal élénk feltünést keltettem.

A pikoló-gyerek vette át a rendeletet, de mert őneki nem hatásköre a dolog, továbbadta a kiszolgáló pincérnek.

– Papirt a zirónak. Ziró irni akar. Hühü.

A hühü arra vonatkozott, hogy én egy közismert humoros vagyok, tehát egy közismerten humorosat fogok irni, tehát már előre hühü.

A kiszolgáló pincér, aki semminő kellékkel nem rendelkezik, mert az egészen más ügyosztályba tartozik, átvitte kivánságomat a főpincérre:

– Papirt bal-jobb kettő. Ugy látszik, irni kell neki valamit. Vicceseket ir. – A főpincér jobb fülén bebocsátotta a rendeletet s a bal fülén át eljuttatta a ruhatároshoz. Ő az illetékes fórum. Miért, miért nem, ezt sohasem fogom megtudni, e kávéházban papirnak, tollnak, tintának a ruhatáros a letéteményese.

Rögtön hozta is a kért cikkeket.

A papirt letette az orrom elé, a tintát letette a papir elé, a tollat letette a tinta elé és önmagát letette a hátam mögé. Közvetlenül a hátam mögé. És elkezdte nézni a kezemet, hogy mit csinálok vele, s ha irnék vele, mit irok vele.

Mikor ezt észrevettem, pedig azonnal észrevettem, mert lehetetlen volt nem észrevennem, a ruhatáros ugyanis kicsit asztmás, ezért hangosan szuszogott a hátam mögött, akkor mélázni kezdtem a levegőbe, mintha gondolkodnám rajta, hogy mit irjak a papirra. Bár pontosan tudtam már a mondatokat is, amiket irandó voltam a városatyának, aki majd szól a polgármesternek, aki majd szól a… satöbbi, föl a miniszterig: mégis nem kezdhettem bele az irásba, mert ez diszkrét ügy, az onokanővéremről van szó, akivel nagyanyai ágon a városligetben ismerkedtem meg s akinek egy telefonkezelőnői állás kellene valamelyik kis vidéki központban, ahol kicsiny a forgalom, sok a szabadidő.

Na. Ez panama. Ezt nem lehet a ruhatáros előtt.

Közben azonban már a pikoló-fi is odaállt a hátam mögé, a ruhatáros, a magas férfiu udvariasan maga elé eresztette s a pikoló ennek következtében lélekzetével nyakamat melegitette. A pikoló látta, hogy nagyon töröm a fejemet, ebből joggal következtette, hogy valami egészen finom vicces dologról lesz szó, amit érdemes kivárni.

Ily körülmények közt elhatároztam, hogy valóban nem irom meg azt a diszkrét levelet abban a diszkrét ügyben, hanem irom ezt, amit itt irok. És irtam. Eleddig csak a ruhatáros, meg a pikoló olvasták, de egyelőre nincsenek tisztában jellegével. Nem tudják, komoly-e vagy tréfa. Odaintették tehát a kiszolgáló pincért is, hogy segitsen nekik e halott irás agnoszkálásában.

Most érkezett mögém a kiszolgáló pincér s összes szemei megfeszitésével olvassa, a vállamon át, e szerény sorokat, odébbigazitva a ruhatáros fülét, mert nagyon széles és kajla és elzárja előle a kilátást. Viszont a pikolókölök cukrot vett elő, a szájába dugta s most a nyakamba csemcseg, de nem verhetem pofon érte, mert azzal elárulnám, hogy tudom, hogy a hátam mögött van s akkor – ha tudom és mégis türöm – semmi tekintélyem nem lesz a személyzet előtt s legközelebb, ha diszkrét levelet irok, legközelebb… Mit is csinálhatnak legközelebb? Belenéznek abba, amit irok. Valóban, csak ezt csinálhatják, semmi egyebet s ezt már most is megcselekszik. Eszerint talán mégis jobb lesz, ha a pikolót nyakonverem ugy, hogy a szája elferdül?

A pikoló olvassa e neki szóló üzenetet, de, csodálatosképpen, mégsem megy el a hátam mögül. Mondd, te kis törpe csipa, mért nem mész el a hátam mögül, mikor látod, hogy az a két másik aljas is itt áll? Sőt most már hárman vannak, mert a fizető meg akarván nézni, mi érdekli a két kollégát ennyire, szintén megérkezett. És most igy egymáshoz vagyunk láncolva. Én itt irom ezt a hogyishijjákot, ők hárman – azaz a pikolóval együtt negyedfelen – olvassák. Én nem szólhatok nekik a föntebb körvonalozott okoknál fogva, ezzel szemben ők, ha én akármi sulyosat irok róluk, nem sértődhetnek meg, mert ezzel elárulnák, hogy olvassák, amit irok.

Bátran ideirhatom tehát róluk, nyájas olvasó ur, hogy négy ilyen disznót én még életemben nem láttam.

Hopp!

Érzem, hogy megmozdultak. Megsértődtek talán?

Most a fejüket tagadólag rázzák, hogy nem sértődtek meg. Hát uraim, itt a hátam mögött: nincs bőr a kegyetek pofáján? Esküszöm önöknek, hogy én még akkor sem nézek bele a főpincér ur irásába, mikor a számlát irja össze nékem, pedig ha belenéznék, sok pénzt megtakarithatnék.

Gyerekek, menjetek innen a hátam mögül, mert idegessé tesztek. A neuraszténiát lélekzitek a nyakamba.

Nem mennek.

– Fizetek! – kiáltom el magamat.

Siker. A főpincér elszalad a kávéház másik sarkába. Azért szalad oda, mert neki kötelessége meg nem hallani, ha valaki fizetni akar. Most már egy óra hosszáig nem kerül sem elém, sem mögém.

Ugyanezen az alapon még a következőket süvitem a légbe, anélkül hogy megfordulnék:

– Kapuciner, pohárba!

A kiszolgáló pincér kámforrá válik.

– Ruhatár!

A ruhatáros elsülyed valahol a pincehelyiségben.

Most még csak a pikoló van itt. Most hátra fogok önteni egy pohár vizet a pikoló tömpe orrába.

Megtettem.

De sikertelenül. Mert a pikoló még nagy figyelemmel olvasta az előbbi kikezdést, értesült szándékomról, kitempózta a vizet, a viz a szomszéd asztalra ömlött…

Pardón, abba kell hagynom az irást, a szomszéd asztali ur, aki kapott a vizből, méltóságteljesen közeledik felém, de már távolról is vizfejünek nevez. Affér lesz.

Majd megirom a fejleményeket.

MIT TUDOK MEG A VILLAMOSON?

Beülök a villamosba, csendesen egy sarokba rokkanok. Mert a villamos közlekedési eszköz és én közlekedni akarok. Ne felejtsük el, hogy a villamos nem lexikon. Ezt ne felejtsük el.

Gördül a villamos keresztül Budán és én a gondolataimat legeltetem. Mindenfélére gondolok, semmire se gondolok. Pénz kéne. Nem is igaz, nem is kéne pénz, ugyse tudnék mit kezdeni vele. Vagy jönne egy szélhámos és kicsalná tőlem és akkor boszankodnám. Satöbbi. Vagy talán többet nem is gondoltam.

Magam ültem a sarokban egy darabig. De egyszerre csak megáll a villamos a déli vasut előtt és emberek szállnak be. Odajönnek hozzám, az én sarkomba és leülnek szemben velem. Jó, jó, leülnek, ez még nem valami sulyos dolog. Gördül a kocsi, billen a fejem jobbra meg balra. A vizaviim hallgatnak, de aztán mégis megszólalnak. A férfi mondja:

– Kár. Kár, hogy nem lehetett ma megfürdeni.

(Megtudtam, hogy a Balatonról jönnek.)

Az asszony felel:

– Persze, hideg volt az idő.

(Megtudtam, hogy az idő hideg volt.)

Csend. Elég. Nem akarok megtudni többet.

A férfi mondja:

– A Gejl azért mégis egy pipogya.

(Egész rakéta: Megtudtam, hogy van egy Gejl a világon, hogy pipogya, hogy nem volna muszáj pipogyának lennie. Ez elég is Gejlről. Nem elég.)

– Melyik Gejl? – kérdi az asszony.

– Melyik? A Béla. A Gejl Béla.

(Tehát Béla. A fene ott egye meg, ahol van.)

– Mert nem mondom, hogy agyon kell verni ilyenkor az asszonyt, de valamit csak csinálni kell.

– Mit? Mit csináljon? Nem szereti, pont. Nem őtet szereti, hanem a Cindert.

(Gejlné a Cindert szereti.)

– Az lehet. De azért a Cindernek nem kell ott lenni sülve-főve. Valamit a világra is adni kell.

(Gejlné a Cindert vigyázatlanul szereti.)

– Eressze be écaka, mikor a Gejl Pesten alszik a naftalinos lakásban. Ne eressze be délután, mikor a Gejl esedékes. Éppen szombat délután.

(Szombat délután Gejlné megcsalta az urát.)

– Eressze be szombat délután is, ha éppen kedve tartja. Nem mondom, hogy ne eressze be. De tudja a menetrendet, tessék a menetrendet tudni. Öthuszkor ér a gyors Siófokra.

(Gejl Béláné Siófokon szombat délután öthuszkor csalta meg az urát.)

– Ötharminckor Gejl már ott van a villánál. Ha Cinder öthuszkor elmegy, az is jó. Ha öthuszonötkor megy el, az se rossz. De ötharminckor? Különben én az ötharmincba is belemegyek. No, de hogy akar elmenni ötharminckor, ha még nincs felöltözve?

(Cindert Gejl Béla hiányos öltözékben lepte meg Siófokon, a feleségénél, szombaton délután öt óra harminc perckor.)

– Szóval Gejl benyitott?

– Be.

– És látta?

– Ajaj.

– És akkor nem szólt semmit?

– Se akkor, se azután.

– Csak rájukcsapta az ajtót.

– Rájuk és elment a Fogasba és megkávézott.

– És evvel passz?

– Passz. Pedig a Cinder is ott van a cégnél.

– Az Általánosnál?

– Ott, de ő csak főkönyvelő, a Gejl már prokurista. Nagyszerü gázsija van. Hétszáz korona. A Cindernek csak háromszáz. Pipogya ember.

– A Cinder.

– Nem. A Gejl. A Cinder egy disznó. Ilyet az ember nem tesz a saját főnökével.

Csend.

Mindent megtudtam Gejl Béláról, az Általános prokuristájáról. Hogy gázsija van, hogy felesége van, hogy a gázsija nem csalja meg, a felesége igen. Cinderrel, a főkönyvelővel, háromszázér. Siófokon nyaralnak, Gejl egy pipogya, Cinder egy disznó.

A villamos továbbgördül, mert nem lexikon, hanem közlekedési eszköz. Holnaptól kezdve vattát dugok a fülembe, vagy még jobb lesz, ha az emberek szájába dugom. Mert különben mindenről értesülök. És én nem vagyok kiváncsi. Ezt ne felejtsük el.

ÜGYVÉDIPAR

Ülj mellém az iróasztalomhoz egyszerü polgárember, mesélek neked valamit, amit ugyis tudsz. Hát idehallgass. Volt nekem, hol nem volt, az összes határidőkön tul, volt két adósom, akik tartoztak uraságomnak. Egyik tartozott 150 koronával, másik tartozott 190 koronával. Tartoztak, tartozgattak és nagyon jól érezték magukat, mert sohasem fizettek, fizetgettek. Azt mondom én az ügyvédnek egyszer:

– Urambátyám, talán be lehetne pörölni a két adósokat?

– Lehetne, lehetne – feleli ő és szavát tett követte.

Bepörölte nékem a két jó adósokat. Huzott-huzóckodott a két pör, de azért, jó isten segitségével, egy esztendő alatt mégis véget ért mind a kettő. Megnyertük-nyeregettük a pöröket. És vártuk, hogy most már a két adósok fizessenek. Hát csakugyan nem fizettek. De az egyik, a 150 koronás, azt mondta (állitólag) az ügyvédnek:

– Én fizetnék becsülettel, ha elfogadnának tőlem 150 helyett 70-et.

– Egye fene – mondtam én.

– Valóban – mondta az ügyvéd. – Egye.

Aztán mult, mulogatott az idő, én nem láttam se 70 koronát, se 150-et, se 190-et. Semmit se láttam, mert rövidlátó vagyok. De végül mégis láttam egy levelet, amit az ügyvédem irt. Ezt irta benne:

– Kedves barátom. Tudod, hogy a 190 koronás pört is megnyertük, de az illető nem fizet. Ekzekválni kellene, de a jó isten tudja, van-e rajta ekzekválni való. Meg azután nagyon költséges is az ekzekválás, hagyjuk ezt barátom. Mellékelem költségjegyzékemet a 190 koronás ügyben.

És mellékelte.

Szó szerint lemásolom, csak a neveket hagyom ki belőle:

1912. okt. 30. Levél alperesnek 1.06 K nov. 4. Levél a félnek 1.06 « nov. 15. Sommás kereset szerkesztése, leirása, beadása a VII. ker. járásbirósághoz bélyeg 3.30 K portó 12 fillér 13.42 « dec. 11. Telefonértekezés alperessel 1.– « dec. 11. Telefonértekezés a fél anyjával 1.– « dec. 12. Tárgyalás 11.– « dec. 21. Más ügyben a fél részére adott 7.50 koronát ez ügyben a fél terhére irom 7.50 « 1913. jan. 2. Tárgyalás 11.– « febr. 14. Tárgyalás, kocsi 11.20 « febr. 27. Tárgyalás, itélet 15.– « márc. 22. Levél alperesnek 1.06 « jun. 9. Levél alperesnek 1.06 « jun. 20. Levél a félnek, költségszámla szerkesztése, leirása elküldése 2.12 « Összesen|75.48 K

azaz hetvenöt korona negyvennyolc fillér.

A 150 koronás ügyedből járna neked 70 koronád. Ezt a 70 koronát itt-fogom és kérlek, a rend kedvéért külddbe nekem az 5 korona 48 fillért.

Eddig az ügyvéd levele. Most jövök én:

Megnyertem két pört, összesen 340 korona értékben. Kaptam összesen… Mit is kaptam? Igaz is: semmit se kaptam, ellenben adósa vagyok az ügyvédnek 5 korona 48 fillérrel. Miért? Mert megnyertem két pört. Ha elvesztettem volna őket, akkor most nyilván kapnék valami pénzt, de igy nem kapok, igy még én fizetek.

Ön azt kérdi, hogy mi volt ez a 340 korona? Uzsorára kiadott pénz, gonoszságom szülötte? Nem, ó nem. Kialkudott munkabér volt, melynek fejében én voltam bátor a munkát el is végezni, s az ügyvéd – a végén, amint tetszett látni – volt szerencsés a pénzt fölvenni. Ismételve, hogy ki dolgozott? Én. Ki vette föl a pénzt? Az ügyvéd. Ki nyerte meg a pört? Én. Ki nem vesztette el az idejét? Az ügyvéd. Ki csikorgatja a fogát? Én. Ki nevet a markába? Az ügyvéd. Ki nem indit többé pört? Én. Ki fogja ezeket a pöröket vinni? Az ügyvéd.

És hogy, ha lesz fiam, akkor én őt minek nevelem? Csakis és okvetlenül ügyvédnek. S ha Budapesten addig ötszázezerre szaporodik az ügyvédek száma, s ha az égből apró ügyvédbojtárok potyognak is, a fiam ügyvéd lesz, mert ez az egyetlen mesterség, amiből feltétlenül meg lehet élni. Ébren és alva, állva és ülve, élve és halva, főve és sülve, pro és kontra.

S aki kérdi, van-e egy jó tanácsom az adósok számára, annak megmondom, hogy van. Nem szabad kifizetni, amivel az ember tartozik. Ezt az egyet soha, de sohasem szabad megcselekedni, mert a mellékelt ábrából kiderül, hogy a hitelező sohasem juthat a pénzéhez. S mert az adós, ha már fizet, akkor nyilván a hitelezője lebeg a szeme előtt, s mert ki van zárva, hogy a hitelező pénzt kapjon, nem is szabad fölmerülnie az adós lelkében annak a gondolatnak, hogy fizessen. Vissza kell állitani az adósok börtönét és abba bele kell csukni azt az orcátlan adóst, aki fizetni akar, hogy ezzel a hitelezőjét bosszantsa. S mivel mindebből a tréfaságból az a komoly adat bontakozik ki, hogy a tartozást behajtani ugy sem lehet, uraim, engedjék meg, hogy én is belépjek világszövetségükbe. Kocogok a poháron és büszkén kiáltom:

– Pincér! Nem fizetek.

AZ ÉN BORBÉLYOM

Hajnali féltiz, jön a borbély, friss, viruló, üde ifju, bajusza Vimos császár szerint való. Ülök a székben, alszom, nem hallom, amit beszél, ezt beszéli:

– Jó reggelt, jó reggelt, csinos időnk van ma, csak ez az örökös szél ne volna. De persze van. Innen a Dunáról jön. Fene tudja, hogy honnan jön a Dunára. Örökös szél, fuj, fuj.

Én is fujok, mert alszom bár, de látom, hogy sem meleg viz, sem szappan nincs még a kezében.

– Igaz is, a szappan, mondja ő, és hozza a szappant. Alszom, nem hallom mit mond, ezt mondja:

– Igen, ezek az angol botszappanok nem rosszak. De a tojásszappan, az például nem megfelelő. Nem mintha nem verne habot. Mert ver. Habot, azt ver. De milyen habot? Olyat, amelyik azonnal megszárad. Abban a minutában. Tojásszappant nem lehet használni. Nem is szólva a közönséges konyhaszappanról. Az, kérem, szóba sem jöhet. Nem mondom, hogy nincs benn szóda, mert lehet, hogy szóda van benne. De azért mégse. A konyhaszappan, az nem. Ne-em. Az angol botszappanok, azok igen.

Bár alszom, tudom, hogy még nem hozott melegvizet.

– Á, viz! – mondja ő és kimegy avizért. Behozza a melegvizet. Lotybálja a kezével. Alszom, nem hallom a beszédét. Ez a beszéde:

– Mer’ azér’ lehetne hidegvizzel is. De ugy továbbtart. A hidegviz nem puhitja ugy meg a gyökeret. A gyökér a legfontosabb. A melegviz megpuhitja, a kés csak ugy siklik, mint a korcsolya. Én is szeretnék korcsolyázni, de csak télen lehet. És ki ér rá? És olyan ritkán van jég. Két-három hét az egész szezon. A főnök kijár a nagy jégre. Gavalléroz. Na szép kis pofa. Kézzel, vagy pemzlivel?

Nem felelek, nem is felelhetek, mert alszom, s mert ő is tudja nagyon jól, hogy még nem volt eset rá, hogy kézzel. A pemzli kit is van készitve az iróasztalomra. Tehát biztos, hogy pemzlivel. Alszom, süket vagyok. Borbély ezt mondja:

– A pemzlinek megvannak az előnyei. Ki tudja, hogy az a nyavalyás zóna-borbély kit-mindenkit maszatolt be a tenyerével? Amilyen emberek egy olyan zónaborbélynál megfordulnak! Hát persze, hogy megmossa a kezét minden vendég után. De lehet abban bizni? Pesten nem. Ki van zárva. Párisban más, ott minden vendég sajátkezüleg. Muszijé – azt mondja ott a fodrász és akkor a vendég sajátkezüleg. Ha a pemzliből hullik a szőr, akkor az megint nem az igazi.

Alszom, de tudom, hogy az eset kissé távol van, mert ebből a pemzliből nem hull a szőr. Vas-szőr van benne, nem is hullhatik. Lehetne már kezdeni a szappanozást. Istenuccse lehetne. Kutya legyek, ha nem lehetne. A zene megadja az utolsó jelt és a szappanozás az ő kezdetét veszi. Ekközben a következő párbeszéd játszódik le köztünk:

Ő: Torontál, Torontál, én onnan valósi vagyok, de ott minden embernek saját háza van. Egy kis malac, egy kis tehén, van az mindegyiknek. Szereznek mind, szereznek. Hát persze, semmi rezsi, csak csupa jövödelem. Egy héten egyszer borotválkozik a sváb, de az aztán két hétre elég néki. Ott se szeretnék borbély lenni. Bácsalmáson például a grófnak kastélya van, nagy kert, egész erdő, őserdő. Vasárnap mindenki bemehet. És milyen négy ló! Paripák. Na, nem is az automobil. A legjobbnak is petróleumszaga van. Meg az a sok elgázolás. Uri ember nem ül fel rája. De egy hátas ló, reggel a fasorban, az valami!

Én: – – – – – – – – (Alszom.)

A szappanozással készen vagyunk, át lehetne térni a késelésre, a voltaképpeni beretvációra. Talán nem is volna lehetetlen? Előre, előre! Ne csüggedjünk; excelzior! Fel a vár fokára! Taszintsuk le a pogányt. Megvillan a kés, kisuhan a zsebből. Fenetik. Lassan, ritmikusan. Fene-fene-fenetik.

Hurrá! Az arcomon már a kés.

Mélyen és édesdeden alszom, angyalok muzsikálnak a fülembe. Ezt mondom dörgő hangon:

– Akasztófáravaló. Két esetben halsz meg halálnak halálával: _a)_ ha a jéghideg mellső lábaid egyikével meg mered fogni az orromat; _b)_ ha, megfogván az orromat, alatta tovább ásod azt a kis árkot, amit beretvacsapásokkal már eddig is te ástál, s éppen azzal, hogy megfogtad az orromat, kifeszitetted alatta a bőrt, ezáltal vékonynyá s az ellentállásra képtelenné tetted; _c)_ ha nem az árkot ásod tovább, ami már ugyis mindegy, hanem keresztbe vágsz és ezzel gyógyithatatlan sebet okozol. A revolver is ott van az asztalon, öt érchegyü golyó szalad a testedbe. Indulj!

Két pillanat.

Első pillanat: megragadta az orromat.

Második pillanat: egyet vágott az árokkal párhuzamosan és egyet keresztbe.

Alszom. Mélyen, édesdeden alszom.

A KACSAVADÁSZ

A boldogtalan ember ott állt a kacsászati pavillon mellett, az Angolparkban s nézte a kacsákat, hogyan kacsáznak a kis sziget körül, amely szigeten a kacsászat tulajdonosa lakik és botra füzi a karikákat, mint a pereces a perecet s aztán kiadja a kisasszonynak, akitől két darabot husz fillérért e karikákból átvenni lehet. A kacsák ugy usztak, mint az elevenek, vagy még jobban, mert még a lábukat sem kellett mozgatniuk s bádogtestükkel mégis mindenféle vicces és kacsai mozdulatokat végeztek. Öröm volt nézni őket s még nagyobb öröm dobálni rájuk. Különösen egy bubos gácsér! Hogy az milyen kacsaszerü kacsa! Kacsább kacsa a kacsánál. Igazi kacsa, valóságos kacsa-kacsa.

A kacsavadász csak nézte a bubos gácsért. (Nem-vidékiek számára, magyarázatul: gácsér himkacsát vagy kacsakant jelent, a nősténykacsa a kacsa csak, hacsak nem rucának hijjuk.) Nagyon tetszett neki, de szólni nem mert, mert mellette állt a felesége, egy kövér lud, aki azonban goromba volt, mint egy oroszlán.

– Na te mámlász, – mondta az asszony – te persze csak nézed. Mások nyerik a kövér kacsákat, de mi érjük be a gágogásukkal.

– Hápogásukkal – felelt szerényen a férj. – A liba gágog, a kacsa hápog.

– Mit hápogsz te szerencsétlen? – gágogta az asszony. – Mások veszik a karikát, odakarikintják a kacsa nyakába és viszik a finom kacsapecsenyét. De persze te. Na, én is jól mentem férjhez.

Megjegyzendő, hogy amit az asszony mondott, az abszolut minden alapot nélkülözött. A mások tizével vették a karikát, hajigálták a kacsákra, de még csak közel se jártak hozzájuk. Különben ez nem is megjegyzendő.

– Én is dobnék – rebegte a férfi.

– Igen, hogy három pengőt elhajigálj. Hogyne! Mer’ megér nekem az a kacsa három pengőt? mi? Három pengőér’ egy csinos kis bornyut is lehet venni, egy hétig eszünk belőle és a bőrit eltehetjük, mig a Gyurika megnő és katona lesz. Nem gondoltad, hogy a három-pengőket csak ugy bedobáljuk a vizbe?

– Ne-nem, – dadogta a férfi – de meg lehetne próbálni, csak egy hatosér’, kettőt.

– Két kacsát?

– Nehem; két karikát.

Az asszonyt fellázitotta ez a vakmerőség. Kivett a ridiküljéből egy hatost és igy szólt a kisasszonynak, hangosan, jó hangosan, hogy mindenki hallja:

– Na, kisasszony, adjon ennek a mámlásznak is két karikát. Nem elég, hogy a hozományomat elkártyázta, most még az egyetlen fia cipőit is a kacsák nyakába akarja szórni.

A férj lehorgasztott fejjel vette át a karikákat. Az asszony pedig ezt mondta:

– Höhöhö. Most persze mingyárt odadobod ezt a két izét és egy perc alatt vége a pénznek. Aztán mehetek mosni vagy vasalni, hogy a költséges passzióidat fedezzem.

A férj nem szólt semmit, csak várt. Várta a bubos gácsért, melyet szeretett és várta a kedvező pillanatot. Hogy a vad a legalkalmasabb pózban kerüljön puskacső elé, ahogy’ ez vadászati novellákban előfordulni szokott. De a gácsér nem jött, mert hátul a karika-halászó fiu feltartóztatta. Várni kellett a gácsérra.

– Ugy, ugy – mondta az asszony – töltsük itt az egész estét, várjunk, mig ránkhajnalodik. Hiszen ráérünk mi. Holnap majd tizkor kelsz föl és kirugnak a hivatalból és én mehetek szakácsnénak akármelyik uricsaládhoz. Mer’ én ugyis arra születtem.

De a férj csak várt, megvárta, mig a gácsér előkerült. Már a kanyarodónál uszott. A férj fogta a karikát és készenlétben tartotta.

– Mit csinálsz, te mámlász? – kérdezte az asszony.

– Célzok – felelt csendesen a férfi.