Part 3

Vidám madaracska, mely egész életét ugrándozással tölti. Egyik sárga kalitkáról a másikra szökdel, amiben nagy segitségére vannak lábai, melyek lefelé a földig elérnek. Csak ott jelenik meg, ahol előzőleg már a kalauzusz-madár fészkelt. Csőrét mindenüvé és többizben is bedugja s mindenütt kis szines cédulákat keres, s ha megtalálja őket, akkor boldogan gőgicsél. Hangja: »Kerremajegyetturaimkerremajegyetturraimholnincsjegytessékváltani«.

*

A többi madarakról szóló részletes leirással még nem készültem el. A mü azonban nagyon terjedelmes lesz s valószinüleg az Akadémia segitségével fogom kiadni. Egyelőre azonban még nem vagyok tisztában azokkal a hangokkal, amiket a pályaudvari-portás-madár szokott használni minden vonat elindulása előtt. Valószinü, hogy mihamarabb ezt is megfejthetem s akkor az egész tudományos anyaggal a közönség elé lépek.

PETÚR MEG A DINNYE

A nagyságos ur és a nagyságos asszony teritett asztal mellett ülnek, amelyen, tányéron, csak egy sárgadinnye van. Lehetőleg ne legyen kasirozott, hanem igazi. A nagyságos ur fogpiszkálóval turja a fogait, mint aki boldogan evett, közben cipog is hangosan, vagyis neveletlenül szivja a fogát.

A nagyságos: Hát ez? Ez. Ez itten?

A nagysága: Dinnye. Melóne.

A nagyságos: Látom.

A nagysága: Mit látsz?

A nagyságos: Hogy dinnye.

A nagysága: Nincs ráirva.

A nagyságos: Mégis látom. Hát látod, ez vagyok én. Mégis látom.

A nagysága: Ha látod, mér’ kérded?

A nagyságos: Hogyhogy mér’ kérdem? Mér’ kérded, hogy mér’ kérdem? Nem azt kérdem, hogy dinnye-e, mer’ azt látom, hanem azt kérdem, hogy görög-e?

A nagysága: Mer’ azt nem látod?

A nagyságos: Nem, az istenfáját.

A nagysága: Az istenfáját azt látod? Hogy görög-e, azt nem?

A nagyságos: Nem.

A nagysága: Szóval a nemzetiségét óhajtod? Kérlek. Nem görög. Szerb. Vagy bulgár. Vagy cernagóric…

A nagyságos: Nem ugy értettem, Jeti, te nagyon jól tudod, Jeti, hogy nem ugy értettem. Tudod, hogy mit mond Petur a Bánkbánban?

A nagysága: Azt mondja amit akar, akar a Bankbanban, akar a Zugligetben.

A nagyságos: Petur azt mondja, Jeti, és pedig nem a Zugligetben, hanem a Bánkbánban mondja: Görög, gubás, bojér olasz, német, zsidó… nekem az mindegy, ha fejét a korona disziti.

A nagysága: Mit gagyogsz felnőtt férfi étedre? Láttál már gubás dinnyét, vagy bojér dinnyét, vagy zsidó dinnyét? Láttál? Petúr?

A nagyságos: Nana, Jeti. Mér’ nem kérded, hogy láttam-e olyan dinnyét, amelyiknek a fejét korona disziti? Hallatlan, Jeti.

A nagysága: Mit fitogsz a latin müveltségeddel? Mit fitogsz Petúr?

A nagyságos: Nem fitogok.

A nagysága: Én gyönge nő vagyok, én nem járhattam gimnáziomba, mer akkor még nem volt, ha lett volna és ha jártam volna, akkor talán meg tudnám mondani neked a dinnye nemzetiségét.

A nagyságos: Lasz ab, Jeti, lasz ab. Te tudod, hogy épen azt mondtam evvel az idézettel, hogy engem nem a dinnye nemzetisége érdekel. Csak azt akartam megtudni, hogy ez a dinnye görög-e vagy sárga?

A nagysága: Ugy? Te viszont azér’ jártál gimnáziomba, hogy tőlem, védtelen nőtől, tudakold, hogy ez a dinnye görög-e, vagy sárga?

A nagyságos: Vagyis nem vagy hajlandó elárulni, hogy ez a dinnye görög-e vagy sárga?

A nagysága: Hajlandó vagyok.

A nagyságos: Akkor mér’ nem árulod el?

A nagysága: Mer’ már megmondtam, hogy nem görög.

A nagyságos: Többet nem mondasz? Ha többet mondanál, az indiszkréció volna evvel a görhes dinnyével szemben?

A nagysága: Többet nem, mert ebből minden kétlábu kitalálhatja a másik eshetőséget.

A nagyságos: A másik eshetőség az, hogy én négylábu vagyok? Mi?

A nagysága: Nem. A másik eshetőség az, hogy ez a dinnye sárga.

A nagyságos: Hála. Istennek hála.

A nagysága: Mit imádkozol?

A nagyságos: Azt imádkozom, hogy végre egy saját háztartásomban élő görögdinnyéről megtudhattam, hogy sárga.

A nagysága: Ezt egy kétéves gyerek is megmondhatta volna neked.

A nagyságos: Hol? Hol az a kétéves gyerek? Honnan vegyem én itt a kétéves gyereket? Szüljek egy gyereket és mingyárt egy kétéves gyereket szüljek, hogy megmondja nekem a szőnyegen forgó dinnyéről, hogy görög-e vagy sárga.

A nagysága: Ha az uccán megkérdezed, akármelyik kétéves gyerek megmondja.

A nagyságos: Eszerint én ezt a dinnyét vigyem most le a uccára? Kérlek. (A dinnyét a hóna alá fogja.)

A nagysága: Ne vidd le.

A nagyságos: Hát mit csináljak vele?

A nagysága: Isten! Isten! Egyél belőle.

(A nagysága felveszi a kést és, kaján örömmel, mintha egy férfiba szurná, beleszur. A nagyságos érzi, hogy nekiszól ez a késszurás. Reagál.)

A nagyságos: Sárgadinnye?

A nagysága: Az, az. Megmondtam. De látja is, aki nem vak. (A dinnye tényleg zöld.)

A nagyságos: Én zöldet látok.

A nagysága: Pedig sárga.

A nagyságos: Vagyis én vak vagyok? Vak.

A nagysága: Nem. De a dinnye sárga.

A nagyságos: Ha sárga, akkor mér zöld? Nem lennél szives ezt megmondani?

A nagysága: Mer csak kivül zöld. Belül sárga.

A nagyságos: És ezér kivül-belül sárgának nevezték el?

A nagysága: Annak. De nem én neveztem el. Nem is voltam ott, amikor elnevezték.

A nagyságos: Azt akarod mondani, hogy nem vagy a felelős szerkesztője ennek a dinnyének? Hogy nem vagy a körösztanyja?

A nagysága: Igen. És hogy nem vagyok benne ebben a dinnyében.

A nagyságos: Kár. Milyen kár!

A nagysága: Mér kár?

A nagyságos: Mer ha benne volnál, akkor felkapnám és kihajitanám az ablakon.

A nagysága: Nem volna hasznod belőle.

A nagyságos: Nem? Agglegény lennék. Hojóhopp!

A nagysága: De a dinnye mégis sárga lenne.

A nagyságos: Énmiattam ottsárgulhatna, amig meg nem zöldül.

A nagysága: Ha belül megzöldülne, akkor zöld dinnye lenne belőle.

A nagyságos: És a héja?

A nagysága: A héja egy madár.

A nagyságos: De a dinnye héja, Jeti, a dinnye héja?

A nagysága: Ilyen nevü madár nincs.

A nagyságos: Nem ugy értem. De hogyha a dinnyének a héja sárga volna, akkor a dinnye zöld dinnye lenne? Hallatlan, Jeti, hallatlan! (Megkóstolja a dinnyét.)

A nagyságos: Édes, ez a dinnye nem édes.

A nagysága: Édes, ez a dinnye édes.

A nagyságos: Nem édes, édes. Meg kell cukrozni.

A nagysága: Nem kell megcukrozni, édes, mer édes. Csak azér nem édes, mer édes tésztát ettél előtte.

A nagyságos: Ne ettem volna édes tésztát? Mér nem mondtad, hogy azér főztél édes tésztát és azér tálaltad be ide, hogy ne egyem belőle? Mér nem mondtad, hogy a tészta csak egy átmeneti állapot a dinnye felé? Hogy ez csak interregnum? Mér nem mondtad, hogy a tészta után egy hómó régiusz jön, aki előkésziti a dinnyét? Aki bejön, meghajtja magát és azt mondja: Igzipzilan vagyok, kedves felesége őnagysága megbizásából jövök, jelentendő, hogy utánam a dinnye következik? Mer mindezt mondani kellett volna.

A nagysága: Hogyne. A Lipótmezőn, de ez itt a Csalogány-ucca, itt nem lefetyelünk ilyen szamárságokat, itt, akinek józan esze van, tudja, hogy a tészta után, ha nagyon édes, várni kell, csak azután ehetjük a dinnyét.

A nagyságos: Várni?

A nagysága: Tényleg.

A nagyságos: Hötyötyö. Ne épitsünk várótermet? Talán irjuk is rá, hogy »Első és második osztályu váróterem?« Talán azt is irjuk rá, hogy »dinnyeevők kisérőinek tilos a tányérra lépni.« És hogy »a perrónjegy, ami a dinnyébe való belépésre jogosit a portásnál kapható?« És állitsuk oda a portást és az kiabálja: »Budapest, Rákoscsaba, Vámospércs, Sepsiszentörgy, Sárgadinnye, tessék beszállni!«

A nagysága: Ne, ne. Hanem a tészta után egyél egy falat kenyeret.

A nagyságos: Mi-hit?

A nagysága: Kenyeret.

A nagyságos: Kenyeret? Hát az a keresztelő Szent János, aki a dinnyét megelőzi?

A nagysága: Nevezd annak, de egyél.

A nagyságos: Nem eszem. Eszem ágába sincs, hogy eszem. Ha dinnyét eszem, akkor elvből nem eszem kenyeret. Nem azér eszem dinnyét, hogy kenyeret egyem. Rabok legyünk, vagy szabadok; vagy kenyeret együnk, vagy dinnyét. Mondtad volna, hogy a tészta után kenyérevés jön…

A nagysága: Akkor ettél volna?

A nagyságos: Akkor se ettem volna, akkor is a tészta előtt ettem volna kenyeret. És ha a dinnye előtt kenyeret egyem, mért nem ettem a kenyér előtt dinnyét?

A nagysága: Mi ez?

A nagyságos: Ez a paritás, amit a kenyér joggal megkövetelhet. És különben is. Micsoda butaság? Mióta sütik a kenyeret cukorral? Mér édesitené meg a kenyér a dinnyét? Ha megédesitené, akkor Nagysurányban mér cukrot sütnek, mér nem kenyeret főznek?

A nagysága: Nem, a kenyérnek nem ez a szerepe.

A nagyságos: Szerepe van? Hát mi a kenyér? Egy Csortos? egy Hegedüs Gyula? Talán az a szerepe, hogy a tésztától elvonja a cukrot? Akkor mér nem pakolják a cukorbetegeket a kenyérbe? És akkor mér akkarod énbelém tömni a kenyeret? Tömd a dinnyébe. Én már ettem máma kenyeret, a dinnye még nem evett.

(Állnak az asztal mellett, a nagyságának a kés van a kezében, a nagyságosnak az egész dinnye, támadásra készen, szikrázó szemmel)

A nagysága: Nem, nem tömöm a kenyeret a dinnyébe.

A nagyságos: És mér nem, ha szabad informálódnom?

A nagysága: Mer a dinnye nem tud megfulladni.

A nagyságos: Én tudok, Jeti? Én tudok, mi?

A nagysága (roppant megvetéssel): Nem tudom, de egyszer megpróbálhatnád. (Kimegy.)

A nagyságos (diadalmasan utána kiált): Csak ön után, nagyságos asszonyom, csak ön után!

A BÖJTRŐL

Asszonyom, önhöz már annyian intézték soraikat, hogy rózsaszinü fülének botocskája már meg sem mozdul egy ilyen ujabb megszólitás hallatára. Asszonyom, én megmondom nyiltan és határozottan, hogy midőn ez elegáns, könnyed és franciás cimzést kiejtem, a világon senkire sem gondolok, mert sem Budapesten, sem Európa összes fővárosaiban nincs egyetlenegy nőnemü teremtés, akit én e megszólitással illetni szoktam volna. Elárulhatom, hogy ugy akartam megirni e vidám karcolatot, mert az lesz ez irás, vidám karcolat, könnyed csevegés, folyékony olvasmány, ugy akartam megirni, hogy két beszélgető urat léptettem volna fel benne, azt a két pesti kávéházi beszélgetőt, akik közül az egyiket Egyiknek, a másikat Másiknak hivják, s akik, mind a ketten, a világ legbölcsebb, legszellemesebb, vagy legstupidabb és legunalmasabb emberei, asszerint hogy a vidám karcolatot, könnyed csemegést, folyékony orvocsmányt ki veti a papirra. De azután eszembe jutott, hogy e forma már elavult, s hogy aki igazán könnyed, valóban vidám és csakugyan folyékony akar lenni, annak önt kell megszólitania, asszonyom, s az ön csücsörödő két piros ajkát és édes kis cimpilimpáját is bele kell vonnia a vitába.

Bár ez nekem kissé abbésnak tünik fel s részünkről, ifju magyar irók részéről, némileg jogtalannak érzem az abbézást, mert tudtommal a Röck Szilárd-utcai papnöveldéből – nevezzük őt röviden e néven – nem abbék kerülnek ki, hanem, gall fordulattal: sőt ellenkezőleg. Nem állhatván tehát ellen az idők késztető szavának, hajlitsa felém bodros szőke fejét, asszonyom, s hadd mondom el önnek észleleteimet. A böjtről van szó, melyet minden februárban annyiszor hallok emlegetni, még pedig a farsang ellentéteképpen. Ön erre azt fogja csengeni:

– Kedves barátom, mon chéri, mit tud ön a farsangról és a böjtről?

– C’est ça, – felelem én – eh bien c’est ça, – éppen azt akarom mondani, hogy én sem a farsangról, sem a böjtről nem tudok. C’ est ridicule, n’est ce pas? A farsangról nem értesültem, mert a farsangról csak annyit tudok, hogy akkor maszkáknak kell az utcákon mászkálniok, s én maszkákat hosszu, kampós orral, árvalányhajas kalappal fejükön nem láttam, s hogy mindaz, amit Karnevál hercegről plakátokon és egyéb iratokban mondani szoktak, bárgyuság gyanánt hat lelki szemeimre, mert mi közünk nekünk szürkére szomorodott embereknek Karnevál herceghez és kiséretéhez? Ha tehát már a farsanggal ilyen bajban vagyok, hogyne volnék bajban a reá következő böjttel is?

– Comment donc! – mondja erre ön, asszonyom.

– Mais oui, – válaszolom én lehelletfinoman.

Mindig bizonyos idegenkedéssel hallom e szót, hogy böjt, mert világfelfogásom, amit hazulról hoztam el, – s e világfelfogás az egyetlen, amit hazulról elhoznom alkalmam nyilott – azt mondja, hogy böjtnek a csillagfölkeltétől csillagfölkeltéig való koplalást kell nevezni. Ellenben a társadalomnak másik fele, amely nem tartozik felekezetemhez és (bővitsük) a mi felekezetünkhöz, böjt alatt még egyre azt érti, hogy csak halat és tejes ételt szabad enni, husosat és zsirosat tilos.

Ó, a jankiper – ventre-saint-gris! ez kiszaladt a számon, ezt mégsem akartam ilyen egyszerüen ideejteni, mert ezt a szót ebben a formában, ebben a jó, családias, falusias formában még nem engedték be az irodalomba, – tehát: ó! a hosszunap, az sokkal komolyabb dolog, madame. Az böjt, asszonyom, a halas és tejes világfelfogás ezzel szemben tréfaságnak látszik. Mert halból és tejes ételekből oly nagy mennyiséget étkezhetik az ember, hogy a tulterheléstől még halálát is lelheti.

Quelle chance ou bien quel malheur, meghalni attól, hogy böjtöltem és pedig ugy böjtöltem, hogy a fülem is kettéállt a jóllakottság érzetétől! És böjtnek érzem ama szegényebbsorsu egyetemi hallgatók állapotát is, akik reggel kávéznak, délben sétálnak, délután kávéznak, vacsorára lefeküsznek, bár szikrázó szemmel, de heroikus elhatározással s másnap reggel ismét csak egyszerü kávéjukat költik el. Ez az életmód, különösen esztendőkre perpetuálva, s legföljebb ötér-liptaival meg-megszakitva, szintén böjtnek nevezhető. Továbbá böjtnek éreztem tegnap este Scott kapitány éhenhalását is, azért éppen tegnap este, mert Shackleton hadnagy délsarki könyvét olvastam, s a szemem kopogott az éhségtől, olyan szuggesztiv erejü volt e derék angolnak az irása arról, hogyan huzott ő és még három tagbaszakadt szigetlakó egy nyavalyás szánt hetekig, előbb délfelé, a déli sark irányában, naponként husz-harmincz kilométernyit talpalván előre a havon, majd észak felé, visszafordulván az el nem ért saroktól, s közben egész nap csak egy darab csokoládét és negyedkiló kétszersültet étkezvén bele szimfóniákat korgó gyomraikba.

Ez böjt, mi, asszonyom?

Ellenben az, hogy kalácsot reggelizem, fogast-vajban ebédelek és omlettet vacsorázom, az nem böjt, amint az sem böjt, ha egész nap csak aszpirint és antidolt eszem, mert a tegnapi pezsgőnek az ize még szájamban keseredik. Engedje meg tehát, asszonyom, hogy ne mondjak habkönnyü aperszüket az előkelő témáról, a böjtről és hogy a hamvazásról se nyilatkozzam poétikusan. Rosszul állnak nekünk ezek a dolgok, ma mie, magyarul mami, vagy mamuka, mert mi nem franciák vagyunk, hanem zsi… bón a Wesselényi-családnak gyönyörü kastélya van; emlékszik még rá, asszonyom?

AKI MÁR HAZAJÖTT

(A szereplő tragikus alak az az ember, aki az ő hivatalában május tizenötödikén »vette ki« a szabadságát és junius tizenötödikén már itthon van, befejezett nyaralás után. Nevezzük őt Megjött urnak. Tudni kell, hogy Megjött ur május tizenötödikétől junius tizenötödikéig valóban Európát járta, elköltötte mindazt a pénzt, ami rendelkezésére állt, ami nem volna baj, de elköltötte azt is, ami nem állt rendelkezésére. E pillanatban tehát egy kutya vasa sincs, el van adósodva, rémesen melege van és semmi kilátása nincs arra, hogy Budapestről egy esztendőn belül elmozdulhasson. Önmaga is érzi, hogy benne egy tragikus konfliktus magjai vannak eltemetve.)

A másik: Az istállófáját, hogy itt milyen disznó meleg van.

Megjött: Van, van. És ha veszszük, hogy Svájcban most milyen kellemes.

A másik: Ugyan menjen a maga tavalyi emlékeivel!

Megjött: Pardon, ezt nem mondanám.

A másik: Mit nem mondana, mi, mit?

Megjött: Hogy tavalyi emlékei, azt nem.

A másik: Én mondanám, de sőt én mondom is, mert ha egy ember nekem tavalyi reminiszcenciákat tálal, akkor én nem mondhatok mást, mint amit mondtam.

Megjött: Ön igazságtalan.

A másik: Ön bolond, drágaságom, vagy hogy ne éljek olyan erős szóval, ön meg van tébolyogva.

Megjött: Téved, ha mondom. Az én emlékeim nem tavalyiak, hanem ideiek. Olyan ideiek, mint az idei csirke, vagy saláta, vagy uborka, vagy uborkasaláta. Nem is lehet ideibb valami, mint amilyen ideiek az én emlékeim.

A másik: Ember! ezek időszámitási zavarok. Ne felejtse el, hogy Gregorianus-naptár szerint élünk, s a megboldogult Gergely pápa óta ami tavaly volt, az nincs az idén és megforditva. Továbbá ön nem óhitü…

Megjött: Na, ahogy veszszük.

A másik: Csere, fogalomzavar. Zsidóság nem óhitüség. Óhitü az, aminek junius tizedikén még csak május huszadika van. Ha tehát óhitü volna, akkor még valahogy érteném, hogy a tavalyiságot ideiségnek nézi. Igy azonban ugy állok ön előtt, mint a…

Megjött:… borju az…

A másik: Igen, mint a borju az ökör előtt, ha éppen közmondást parancsol.

Megjött: Arról van szó, kérném, hogy én közvetlen tapasztalatból nyilatkozom Svájcról.

A másik: Levelet kapott onnan.

Megjött: Nem…

A másik: Anzikckártyát. Mit táncol a szavak körül? Postán jött magának az az értesités, hogy Svájcban most milyen az idő.

Megjött: Nem, kérem.

A másik: Olvasta a Nájfrejpressz vizállásrovatában. Elfogy a türelmem.

Megjött: Nem olvastam! Szót kérek! Hagyjon már engem is ugatni, necsak mindig maga pofázzon. Hadd mondom már meg, hogy én a a Svájcból jövök.

A másik: Nyihihi.

Megjött: Ne nyihározzon, mert maga kezd már az idegeimre üllepedni. Svájcból jövök. Érti? Mert ott voltam. Érti? Ott töltöttem a szabadságom egy részét.

A másik: Ühühü.

Megjött: Vigyázz, ha jön a vonat. Valószinü, hogy én önt el fogom gázolni. Lehetetlen, hogy kétlábu ember meg ne értse és tudomásul ne vegye, hogy én már nyaralás után vagyok, amennyiben a mi szomoru viszonyaink közt nyaralásnak számit, az a négy hét, ami szabadságot az ember abban a nyavalyás hivatalában ki tud venni. Szolgálati érdekek. Érti?

A másik: Mi? Érti a kórság.

Megjött: Igenis szolgálati érdekek kivánják, hogy egy hivatalban, melynek nagy a személyzete, május tizenötödikétől szeptember tizenötödikéig vegye ki mindenki a szabadságát. Turnus. Turnus-rendszer.

A másik: Azzal mi baja?

Megjött: Turnus-rendszerrel oldható csak meg a kérdés. Vannak, akik május közepétől junius közepéig, vannak, akik junius közepétől julius közepéig…

A másik: Mi lesz? Előadja nekem a hónapokat, egyiknek a közepétől a másiknak a közepéig? Akkor tegye már azt is hozzá, hogy Kóly a világ közepe.

Megjött: Mért tenném hozzá? Nem is volt szó a világ közepéről, egyrészt; másrészt mit tudom én, hogy mi a világ közepe és hogy jön maga ahhoz, hogy éppen Kólyt nevezze a világ közepének. Itt konfuzió van.

A másik: Amelyet maga idézett föl azzal, hogy ugy tett, mintha maga már nyaralt volna, ojjé, tavaszszal.

Megjött: Hát nem látja, hogy lesültem.

A másik: Na. Kunszt. Nekem is lesülne a bőr az ábrázatomról, ha valakivel el akarnám hitetni, hogy én már igen, amikor még nem… Kár erről szolnokolni.

Megjött: De, könyörgöm alázatossággal, kedves barátom-uram, mi van azon hihetetlen, amit én mondok? Kivettem a szabadságomat és elköltöttem. Azaz eltöltöttem, mert a pénzt költöttem el, az időt töltjük.

A másik: Igen. Töltött idő, töltött galamb… sült galamb, más szóval hazugság.

Megjött: Rá-…

A másik:… galom? Ne dobálózzék ilyen szavakkal. Hja, az álszemérem.

Megjött: Esedezem, édes szomszéd…

A másik: Álszemérem. Megöli a pesti embert. Mért nem mondja maga egyszerüen, kereken, vagy nyersen és szögletesen, hogy szegény ördög vagyok, árva sertés, akinek nem telik a Hüvösvölgyre se, hát nem megyek sehova az idén és még husz évig, előreláthatólag.

Megjött: Mert…

A másik: Csitt te. Csiba. Legalább hallgassa meg, ha egy tisztességes erkölcsi érzésü uriember egypár jótanácsot ad egy ilyen konvencionális hazugságoktól megfertőzött hogyishijjáknak. Az ember addig vakarózik, ameddig a vakaró ér. Igy mondják. És igy igaz. De nem…

Megjött: Persze nem!

A másik: Tu-udom! Én azonban mást akarok mondani. Ezt: de nem. Ő itt fantasztikus meséket kohol ki a hónapok közepéről, szolgálati érdeket makog, turnus-rendszert mekeg és egyéb szamárságokat hord össze, mint egy megvadult hegyi patak. Ne kapkodjon! Megvadult hegyi patak nem sértő kitétel még a parlamentben sem. Ezt akár egy parlamenti őrnek is mondhatja, a fasirozottság minden veszedelme nélkül. Tehát összehadar itt tündérregéket és Svájcnak a személyét belevonja e minden alapot nélkülöző álomvilágba. Nahát, barátom, ezt ne tegye. Menjen el szabadságra január közepétől juliusz-cézár közepéig. Bánom én!? Töltse ezt az időt akár a rákosszentmihályi temetőben, akár egy vákum-kliner medencéjében. Bánom én!? És mondja aztán mindenkinek, hogy Egyiptomban volt, a legelésző gulák tövében. Bánom én!? Nem bánom. De nekem speciell ne jöjjön ilyen bárgyuságokkal, mert nekem érzékem van az igazság iránt. És nemhogy egy ilyen harmincnapos hazugságot érzek meg, hanem egy ötperceset is megérzek. Megmondjam kegyednek az igazat? Meg? Hát tessék: Kegyed nem volt sehol és maga nem lesz sehol. Maga itthon fog szellőcködni a Szmetenai-utcában és tönkre fogja tenni a leget ezekkel a tur-retur oda-vissza való hazudozásokkal.

Megjött: Isten!

A másik: Ne hijja őt. Ő egy becsületes ember. De maga rossz utra tért, nagyon sajnálom. Egy ilyen kis hiusági dolog miatt! Métely. Kár magáért. Magát fel köllene akasztani, hogy megjavuljon. Infekció. Jó napot.

LESÜLNI!

A tenger közepén egy trambolin áll ki a vizből és a trambolinon sárga napfényben két fekete nokedli fekszik. Ámbár a sárga-fekete osztrák szin, a két nokedli mégis magyarok, tengeri magyarok, ami egészen mást jelent, ahogy a nyul és tengeri nyul, malac és tengeri malac is abszolut különböző állatok. A két tengeri magyarok Áfonya doktor és Berkenye doktor, pesti ügyvédek. Ezt beszélik:

– Lesülni.

– Az. Lesülni. Le kell sülni.

– Muszáj. Ha kérdik, hogy nem sül-e le… ezt felelem: hát igenis nem sül le, az enyémről nem sül le télen, mert nyáron sül le. Efelől én akármit elkövethetek és egy huszonhét koronás ügyben hétszáz koronás számlát üthetek össze: nem sül le. Nincs, ami lesüljön. Tudja, mit csináltam, amikor ideértem e tengeri fürdőre?

– Tudom.

– Honnan tudja?

– Onnan, hogy én is ugyanazt csináltam. Figyeljen csak. Eldugtam a kalapomat, a kofferem fenekére rádobáltam az összes fehérnemüt, becsuktam a koffert, s a kulcsot behajitottam a tengerbe.

– Én is ezt csináltam. Pont ezt.

– Tehát kalapviselés nincs. Süssön a nap az arcba. Süssön. Ahogy tud. Süsse ki magát. Süsse kő. Itt az arcom, nem disznóláb, annyit süthet bele, amennyit, mint a legfőbb sütő, a sütőipartestület elnöke, süthet. Ettül kap patinát az arcbőr, s kell hogy ugy menjek vissza Pestre, mintha én volnék Széchenyi István ércszobra, hogy mikor a Deák-szobor alatt elmegyek, a jó Ferenc leszóljon: ejnye, Pista, miért jöttél le talapzatodról, persze, persze, sétálsz egy kicsit, de nekem ludtalpazatom van, engem fáraszt a járás, hát csak üldögélek.

– Mingyárt egy viccet is mondjon a Deák-szobor?

– De bizony. Ha az én pantinámat meglátja, akkor mondjon egy viccet is. Mer’ ez olyan patina. Igaz, megszerezni nem könnyü. Az első napokon nyolc óra hosszat kell henteregni a napsütésen. Az első nyolc órától piros leszek, mint a hajnal, a másodiktól veres mint a rák, a harmadiktól biboros, mint Csernoch…

– Az véletlenül nem biboros.

– Feküdjön ki a napra, majd lesz. A harmadik napon biboros lesz, mint Rampolla. Az csak biboros?

– De mennyire, már meg is unta.

– Az is feküdjön ki a napra.

– Attól pápa lesz?

– Nem, hanem elveszti a biborságát. Mert a negyedik napon kezdődnek a barna szinek. Először a félbarna, minden nélkül, aztán a barnás barna, majd a Buza barna, a barna barna és a barnabás barna. Ez öt-hat napot vesz igénybe.

– Én az első héten végigcsináltam.

– Jó. Akkor tudja, hogy jön az Uchácius-állapot, a rézbarna korszak. A két comb pontosan olyan, mint amilyenek az osztrák-magyar hagsereg ágyui voltak, mig Vilmos császár azt nem mondta, hogy ő nem a barna ágyut szereti, hanem a szőkét, s akkor az egész ágyuparkot kicserélték.

– Hát most miből csinálják az ágyut?

– Nem tudom. Azt hiszem, vajból, mert az szőke, vagy dunavizből, mert az szőkébb, esetleg árvalányhajból, mert az a legszőkébb. Azonban a tárgyra. Uchácius után jön a szoborszerüség, amit már emlitettem, az ember a fekete alapra még egy kis zöld penészt is süttet a nappal és kész.

– Hajahaj.

– Mért sóhajt?

– Mert maga olyan egyszerüen elmondta ezt, mintha szenvedni nem is kellene. Amit én összeszenvedek a patináig!

– Hát bizony. De én az első napon ecetben fürdöm. Az jó, mert puhitja a bőrt.

– Igen. Utána bórvazelin jön és cirók-olaj.

– Az.

– És rozmarin-olaj.

– Az is.

– És himbér-olaj.

– Kell.

– És boróka-olaj.

– Szükséges.

– És tábla-olaj és kuria-olaj, szóval az olajok, fel-fel a legfelsőbb fórum-olajig.

– És nemcsak a testet kell kenni.

– Nem ám, hanem az uszómestert is, hogy elnézze, hogy az ember itt a legiszonyatosabb bőrszinekkel feküdjön és ne telefonáljon a mentőkért, hogy vigyék már el ezt az őrültet a legközelebbi szanatóriumba.

– És mondja: mikor fürdik maga?

– Soha. A viz nem szinezi a bőrt, a vizben meg van az a helytelen törekvés, hogy a bőrt bőrszinüvé tegye. Én ide, a trambolinra, csónakon szállittatom magamat és ez elég magas ahhoz, hogy ide föl ne csapjon a viz. Ha fölcsappan, akkor vége volna az egésznek.

– Tudom. Mert a patinának csak egy részét adja a nap. A többit az ugynevezett ansziennitás adja. Minél régibb az ember, annál patinásabb.

– De mondja, édes kollégám, mért is jövünk mi tengeri fürdőre?

– Mért? Mért? Először, mert muszáj, másodszor, mert itt tartózkodhatik az ember a legmakacsabbul a fürdéstől, harmadszor, mert fürdeni azér’ mégis nagyszerü.

– Hogy tudja?

– Ugy, hogy szeptember végén, amikor mindenki kicsodálkozta magát a patinámon, akkor otthon bemegyek a fürdőszobámba és megujhodom.

– Hát persze. Azt is kell.

– Igen, mert az árja-indogermán népcsaládhoz tartozom, s e minőségemben kötelességem az év néhány hónapját fehéren tölteni. Jó, töltöm. Hadd legyen ennek a családnak legalább ennyi haszna belőlünk. Egyébként ugyis szégyent hozunk erre a familiára.

– Mint emberek, kolléga?

– Nem, kolléga. Nem mint emberek. Mint ügyvédek.

TAVASZI KALAPVÁSÁR.