Part 4

(A Rézi, akiről az alábbiakban szó lesz, a mi cselédünk, aki elhatározta, hogy tekintettel az elkövetkezett tavaszra, kimegy a Rákóczi-utra és egy jobbfajta üzletben fedezni fogja tavaszi kalapszükségletét. Egy jobbfajta üzletig azonban nem juthat el, mert a Behuzó, aki egy rosszabbfajta üzletnek az ajtajában áll, Rézit, mert az arcára valósággal rá van irva, hogy kalapot akar venni, szó nélkül bevonszolja.)

A Behuzó (a becipelt Rizit odaállitja a kalapok elé): Méltóztassék besétálni, nagyságos asszonyom. Itt vannak a kalapok, ni. Itt volnának a kalapok, la!

A Rézi: Ezek?

A Behuzó: Valóban ezek, nagyságos asszonyom. Parancsoljon, nagyságos asszonyom, megtekinteni eme kalapokat, melyek egyenesen Párisból érkeztek cégünk rendelésére.

A Rézi: Párisból?

A Behuzó: Valóban onnan, nagyságos asszonyom. Ne kegyeskedjék azzal törődni, nagyságos asszonyom, hogy a mi cégünk a Kerepesi-uton létez. Ezért a pénzért és ezekkel a kalapokkal cégünk akár a Belváros közepes-közepén létezhetne, melyek bizonyitására van szerencsém felhozni, hogy igy görbüljek meg, ha nem igaz. (Az ujját abszolut egyenesen tartja a Rézi elé.) Mert, nagyságos asszonyom, mit kér a Karsay kegyedtől?

A Rézi (aki életében először hallja ezt a nevet): Kicsoda?

A Behuzó: Mondjuk: a Karsay.

A Rézi: Hát azt csak ne mondjuk, mer az nem kér tőlem semmit, mer annak én semmivel se tartozom.

A Behuzó: De csak mondjuk.

A Rézi: Hát csak mondjuk.

A Behuzó: Igenis, nagyságos asszonyom, mit kér kegyedtől a Karsay egy ilyen formáért, mely a florentin és az angol zabszalma nagyszerü keveréke?

A Rézi: Angol zabszalma?

A Behuzó: Javában az. Csakis eredeti angol zabszalma. Kérdem: hogy’ görbüljek meg, ha nem igaz? Nagyságos asszonyom, igy görbüljek meg, ha nem igaz. És mi van ezen a formán, nagyságos asszonyom? Látszólag ugyebár semmi sincs e formán?

A Rézi: Hát az igaz… ezen semmi se látszik.

A Behuzó: Látszólag, asszonyom, látszólag. De valójában minden rajta van. Mert, nagyságos asszonyom, ez a forma mindent pótol. Kell-e valamely kalapra: szalag, csipke, virág, bokor és saláta?

A Rézi: (meggyőződés nélkül): Bizohogy köll.

A Behuzó: Éppen ez az, nagyságos asszonyom. Erre a kalapra nem kell. Mert e kalapnak már formája olyan, mintha szalag, csipke, virág, bokor és saláta máris rajta helyet foglalnának. Látni méltóztatik?

A Rézi: Nem méltóztatok.

A Behuzó: Akkor térjünk át talán emerre. És kérdem mély tisztelettel a nagyságos asszonyt, lehet-e egy kalap olyan puszta, mint az ujjam? Nemdenem hogy nem lehet? S ezen a kalapon, melyet most megtekintés miatt itélete alá terjeszteni bátorkodom, ezen a kalapon minden rajta van, ami nélkül kalap józan észszel nem képzelhető.

A Rézi: Ez mi itt rajta?

A Behuzó: (némi tanakodás után): Ez? Ez szőlőfürt, nagyságos asszonyom.

A Rézi: Szőlőfürt?

A Behuzó: Kizárólag szőlőfürt. Mert London és Páris előkelő hölgyvilága, mint cégünknek onnan jelentik, immáron egyetlen lépést sem tesznek, nem is tehetnek, szőlőfürt nélkül.

A Rézi: Szüretkor, mi?

A Behuzó: Szüretkor, vagy amikor parancsolja, nagyságos asszonyom. Szőlőfürt és kis görögdinnye ma már ugy kellenek a kalapra, mint a falat kenyér.

A Rézi: Hát az is kell?

A Behuzó: Ahogy mondám, nagyságos asszonyom. A kalapra minden kell. Például mit méltóztatik észlelni eme bübájos alkotáson?

A Rézi: Észlelni?

A Behuzó: Ugy van: észlelni.

A Rézi: Azt én nem tudok.

A Behuzó: Ugy mit kegyeskedik látni rajta, nagyságos asszonyom?

A Rézi: Hi. Ugy néz ki, mint egy kifli.

A Behuzó: Nemcsak, nagyságos asszonyom, nemcsak ugy néz ki, hanem valójában az is. Ez a kalap, ezzel a kiflivel az idei évad legszenzációsabb kreációja. Ilyen van már a két legragyogóbb szinházi csillagunknak is, névszerint Fedák Jozefin és Csortos Gabriella kisasszonyoknak.

A Rézi: Azok is itt vesznek maguknál?

A Behuzó: Csakis. Nevezettek csakis cégünknél beszerzik szükségleteiket. Sőt tovább megyek, nagyságos asszonyom, bizonyára méltóztatik ismerni Tompa Mihálynak Családi Kör cimü kedves költeményét, mely szerint a föld Isten kalapja. Nos, ez a kalap is a mi cégünknél lett beszerezve.

A Rézi: Jó, jó, de nekem azér mégse…

A Behuzó: Hogy kegyeskedik ezt érteni, nagyságos asszonyom?

A Rézi: Hogy én nem veszem meg egyiket se…

A Behuzó (röviden): Nem köll?

A Rézi: Nem.

A Behuzó (határozottan): Akkor gyerünk.

A Rézi: Nono… megyek én másüvé, ahol kapok egy tisztességes kalapot.

A Behuzó: Indulás, indulás!

A Rézi: Csak nem…

A Behuzó: De igen. Egy-kettő. Lódulás.

A Rézi: Még kidob…

A Behuzó: Hinauz, mint már emlitettem. De figyelmeztetem a nagyságos asszonyt, hogy az ilyen kócos mosogatólányt, akit egyelőre részletesebben nem óhajtok jellemezni, az ilyen mosdatlan szakácsnőmindenest más üzletből ugy vetik ki, hogy kilencet pöndörödik.

A Rézi (gyorsan távozik).

A Behuzó (ismét kint áll az ajtóban és utána kiabálja): És ha még egyszer idetolod a pofádat, majd szólok a konstábler urnak, te ripacsos!

A KÖZÖNYÖS EMBER

(A jelenet a kávéházban játszódik le, aminthogy egyáltalán minden a kávéházban játszódik le, még az apagyilkosság is, amelynek, mert oly ritkán történik, tudvalevőleg, meg kell bocsátani. A kávéházban ül a közönyös ember a széken, mindkét lábát közönyösen a másik székre teszi föl és közönyösen olvassa az összes lapokat, melyek egy mellette álló harmadik székem felhalmozvák. Ebből kiderül, hogy még a jó közönyhöz is legalább három szék kell egy budapesti kávéházban. A közönyös ember kövér, elzsirosodott, (ezért közönyös), mig ellenben partnere, az érdeklődő ember, sovány és ugrékony. Valószinü, hogy mindketten zsidók, ami talán a beszélgetésükből ki is derül. E pillanatban a közönyös ember és az érdeklődő is ujságot olvasnak.)

Az érdeklődő: És kegyed? ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Mi az, hogy kegyem? Mit akar már megint tőlem, kedves Hexnschussz ur? Mit akar?

Az érdeklődő: Hogy mit gondol, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Hogyhogy: hogy én mit gondolok? Mit gondoljak én? Én, részemről, semmitse gondolok.

Az érdeklődő: Hehehe.

A közönyös: Mért hehehéz? Mért akar maga engem dühbe hehehézni?

Az érdeklődő: Hehehe, mondom, hogy egy ilyen jó hazafi, amilyennek én kegyedet, Brézli ur, ismerem, csak itt üljön a kávéházba és csak olvassa-olvassa a Zazujságot, a Zanapot és semmitse gondoljon, paregzempele a kibontakozásról, daz egzesztirt doh niht!

A közönyös: A kibontakozásról?

Az érdeklődő: Arról.

A közönyös: Mér? maga arról gondol valamit?

Az érdeklődő: Na! Meghiszem azt!

A közönyös: Hát azt a fórt én magának nem adom. A kibontakozásról, arról én is gondolok…

Az érdeklődő: Mit?

A közönyös: Nna… igy-ugy… ezt-azt… egyet-mást…

Az érdeklődő: Eszerint gondolja, hogy a választójog… a véderő… a parlamenti őrség…

A közönyös: Átandé, vagy ahogy a mi vidékünkön mondják: átanduz! Kitartás. Ne folytassa. Mert ezekre én, ih svőr drauf, nem gondolok. Ezekre én még álmomban se gondolok. Ká spúr. Hogy jövök én ahhoz, hogy én ezekre gondoljak? Egyszer, őszintén bevallva, egyetlen-egyszer, gondoltam ezekre álmomban, mert nagyon sok krumplis núdlit ettem vacsorára. De azóta nem fordult elő. Bevettem egy szódabikát…

Az érdeklődő: Mit vett be, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Egy szódabikabóniumot… mert én a latin nevüket is tudom ezeknek a specerájoknak… Mondom, bevettem egy szódabikabornyut és vége. Pássz. Többször nem fordult elő. Ih pit’ zi: mit akarnak evvel a választójoggal? Ih pit’ zi: hogy jövök én ahhoz, hogy én az én kilencven kilómmal, csak annyit nyomjak a latba, mint egy 30 kilós zsoké? Ih pit’ zi! A kormánynak kötelessége lett volna gondoskodni arról, hogy az emberek egyéni sulya érvényesüljön. Én eddig is választó voltam, de nem éltem vele. Mer én egyszer rosszul választottam.

Az érdeklődő: Mikor, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: Egyszer. Mikor a feleségemet választottam, hogy ott egye meg a fene, ahol van. Azóta nem választok. Ha mondják: Éljen Apponyi – éljen! Fon mir auz? Éljen. Éntőlem nem szijja el a levegőt.

Az érdeklődő: De kérem, a véderő, például…

A közönyös: Hagyjuk ezt, kedves barátom, hagyjuk ezt. Véderő: véderő. Énmiattam purclipámot vethet vasárnap reggel négy órakor a Vérmezőn, föltéve, hogy ezt megfelelő helynek tartja. Én, részemről, én nem voltam véderő és ha az isten élteti Picege bácsit, a fiam se lesz véderő. Az én fiam – az isten őt velem együtt százhusz évig megtartsa! – nem lesz véderő még akkor se, ha az ellenség beül a Nyuhork kávéházba és onnan lődöz át kemény zsemléket a Palermóba. Miattam, ih pit’ zi, felállithatnak az Erzsébet-téren tábori barackokat.

Az érdeklődő: Tarackokat, ha szabad kéreckednem.

A közönyös: Gut: bátori tarackokat. Miattam felállithatnak duránci tarackokat. Éntülem beülhet az orosz cár ő szent felsége tarackozni a Frihaufba…

Az érdeklődő: Tarokkozni, nemde?

A közönyös: Dede. Az én fiam mégse lesz véderő. Ha Picege bácsit az isten élteti.

Az érdeklődő: Ki az a Picege bácsi, ha végül már szabad kéreckednem?

A közönyös: Nem ismeri? Picege bácsit nem ismeri? Picege bácsi az én családi katonaszabaditóm. Ahogy nekem egy fiam születik, abba a minutába Picege bácsi a tenyerét dörgöli és gratulál és a jobb kezével megrázza a balt.

Az érdeklődő: Kiét, ha szabad kéreckednem?

A közönyös: A magáét. Nem a magáét. Hanem a magamagáét. Mer Picege bácsinak: ahány fiu nekem, annyi ezer korona neki. Az esemény igy nyeri az ő lefolyását: fiu megszületik, anyakönyvvezető megfogja jobbkezét és bevezeti anyakönyvbe. Itt lép fel Picege bácsi, ő viszont megfogja a balkezét és kivezeti véderőből. És hadsereg mehet sóhivatalba. Ih pit’ zi: hogy jövök én ahhoz, hogy én fiakat szüljek a hadseregnek?

Az érdeklődő: Perszepersze. Hogy jön maga ahhoz, ejgentlih?

A közönyös: Ih pit’ zi! Én szülök, ha kell, egy fiat az iparnak, ha kell, szülök egy fiat a kereskedelemnek, szülök egyet a kulturának és kettőt a civilezációnak…

Az érdeklődő: Civelizációnak…

A közönyös: Jó, a cevilizációnak. Kettőt. De a hadseregnek? Annak principiel nem szülök. Egy macskát se. Hogy jövök én ahhoz?

Az érdeklődő: Ez igaz. Hogy jön kegyed ahhoz, hogy férfi létére egyáltalán szüljön? és hogy jön pláne ahhoz, hogy auzgevélt egy macskát szüljön? De viszont ne felejtsük el, hogy ha háboru van, akkor a póttartaléknak is be kell vonulni és a népfölkelésnek is.

A közönyös: Nana. Ahogy én nép vagyok, édes barátom, és ahogy én fölkelek. Ha én egyszer lefekszem, akkor én nem kelek fel, ha maga báró Hazai Sámuel őexellenciája trombitál is a fülembe az ezredtrombitával.

Az érdeklődő: De be kell menni a népfölkelésnek sáncot hányni.

A közönyös: Ojojoj. Kevés sánsza van arra a hadseregnek, hogy én sánszot hányjak. Én nem ettem földet, én nem hányok sáncot. Én egy rendes ember vagyok.

Az érdeklődő: Ugy? De a parlamenti őrség, kedves jó uram!?

A közönyös: Sigán. Én mondom magának: egy sigán. Kiváncsi vagyok, mért nem mindegy annak az ikszipszilant ellenzéki képviselőnek, hogy ki rugja ki őtet a parlamentből: egy rendőr, egy csendőr, vagy egy parlamendőr? Ejn sigán fon Vázsonyi. A fő, hogy valaki kirugja. Ha már az embert kirugják valahonnan, akkor ne nézze, hogy zsinór van-e az illetőn, vagy paszománt, hanem csak azt nézze, hogy csizma van-e a lábán vagy cipő, mert ez az egyetlen, ami ilyenkor érzékenyen érinti. Bizony, barátom. Ellenben…

Az érdeklődő: Halljuk, halljuk.

A közönyös: Ellenben bemondom magának, hogy mindaz, amit ezek az emberek itt csinálnak a politikában: csupa szürke szamárság.

Az érdeklődő: És mér? Ha maga volna a miniszterelnök?

A közönyös: Hajahaj! Az máskép nézne ki. Ha én volnék a miniszterelnök, akkor bemennék a Házba, felállnék a helyemen és mondanám: Tisztelt gyülekezet, vagy ahogy az ott már szokás, tisztelt ezmegez, nyavalya álljon a pesti pékekbe, halljukhalljuk a tulsóbaloldalon. Tisztelt hölgyeim és uraim, ezennel van szerencsém egy törvényjavaslást betenni a Ház asztalába, miszerint a kiflinek a hossza harminc, szélessége tizenkét centiméter okvetlenül meglenni el ne mulasztassék. Általános helyeslés a balsójobboldalon.

Az érdeklődő: Ahogy vesszük. Ez nem s rossz.

A közönyös: Micsoda beszéd az, hogy nem rossz? Ez kell nekem, nem azok a firlefáncok. Ez ugy kell nekem, mint a hal a viznek…

Az érdeklődő: Mint a viz a halnak.

A közönyös: Bánom is én! Ezt intézzék el a hal meg a viz egymás közt. Ih mizs mih niht erejn. Tény, hogy addig nálam nem lesz béke, mig a miniszterelnök nékem nem hoz az egyik kezében egy autotaxit, a másikban egy pirosra sült szarvacsot.

Az érdeklődő: Mi–it?

A közönyös: Szarvacsot. Ez a kifli régi magyar neve.

Az érdeklődő: Ugyan menjen, hiszen a kifli nem olyan régi.

A közönyös: Nem régi?! Nézze meg itt ezt a kiflit: ez legalább három napos.

Az érdeklődő: És mi lesz akkor, ha a kifli meglessz?

A közönyös: Hogy mi? Mi? Hogy mi? Akkor lesz a hejretyutyutyu, akkor lesz a világbéke, akkor a farkas ramslit fog játszani a báránnyal és az oroszlán zabot fog enni a maga tenyeréből. És én fölveszem az én finom fekete ferencjózsef kabátomat, ami az esküvőm óta nem volt rajtam, bár akkor se lett volna, egy autotaxiba ülök, két kiflit veszek a kezembe, kettőt dugok a cilinderem mellé, kettőt a fülembe tüzök és fölmegyek a Várba és mondom az inasnak, hogy a Brézli van itt, az én felséges barátom hűséges alattvalója és akkor belépek Hozzá, csinálok egy reverencet és ezt mondom: Felség! Brézli vagyok, a te egyszerü alattvalód, Damjánovics-ucca kilenc, második emelet kettő, de én most meg vagyok elégedve, igazán elégedve vagyok, s ha parancsolod, szülök neked egy fiat, egy ilyen cukor fiat, direkt a véderő használatára.

FÉRFI-DEKOLTÁZS

Nem az ön nyakáról lesz szó, Hercegnőm, nem arról a gyöngéd-vonalu elefántcsont faragványról, melynek stilusát e pillanatban jellemezni nem tudom, mert a lexikon tőlem a harmadik szobában van, s igy bármi szivesen lennék bájosan tudákos, nem tehetem, mert az adatok nem állanak rendelkezésemre, mondom, nem az ön édes nyakáról beszélek, mely midőn Jesurum velencei csipkéiből[1] illatosodik felém, szemem elborul, mint XIV. Lajosé, midőn Rohan hercegnője közeledett feléje, igy szólitva meg a Napkirályt:

– Sire! le chapeau de mon ami est plus beau que celui de mon oncle![2]

Amiről én beszélni fogok, Hercegnőm, az nem a finoman bodorodó térdszalagrend, melyről Diderot azt mondja, hogy… Olvasta ön Diderotnak azt a büvös kis munkáját, melyet a Porte Royale hüvös boltivei alatt árult Maître Izay, a puderesfejü könyvmárki? Nem olvasta? Én sem olvastam, fogalmam sincs róla, hogy mi állhat benne, valószinüleg semmi sem áll benne a térdszalagrendről s különben is nem a térdszalagrendről akartam szólni, de azért jól esik elméláznom francia memoárok el-lengett parfőmjei közt s figyelmeztetnem önt, Hercegnőm, hogy a férfi-dekoltázs, amit most a Danube partján meghonositottak, nem az a divat, amit követni kellene.[3]

Látta-e már ön a férfiakat, amint kihajtott inggallérral megjelennek a korzó watteaui nyirásu akácfái alatt? Látta-e, hogy nagyobbára milyen piszkos a nyakuk nékik, vagy ha nem is piszkos, mindig ott van rajta a télen viselt gallérnak a másszinü stráfja, s elül, sous le tchoutca d’Adam, az Ádám-csutka alatt, az acélgombnak elfeketedett nyoma, melyet ama Shakspere szerint, aki az Avon partján született, Arábiának minden füszere sem moshat le. Ó, Hercegnőm, ön bizonyára tudja, mi az, bár e dologban Voltaire-rel tartok, aki sehol egyetlen szóval sem emlékezett meg a gőzfürdőről.[4] Mindamellett nem szeretem, ha a nyilvános uccát gőzfürdővé alakitják át s nekem olyan férfi-szépségek szemlélete jut, melyekből nem kértem, nem kérek s talán soha kérni sem fogok. De nyilván ismerni fogja ön, Hercegnőm, Daudet Alfonzó Taraszkoni Tartarénját, ha egyébként nem, rossz magyar forditásaiból, s emlékszik azokra az oroszlánvadászokra, akik ott leirvák. Mon dieu, nekem mindig ezek az oroszlánvadászok jutnak az eszembe, mikor a kivágott nyaku férfiakat látom. Mert hősieseknek látszanak ők, de nem olyan hősöknek, akik a meleg ellen küzdenek, zsebkendővel kezükben, hanem Afrika meghóditóinak, kik dum-dumra töltött golyószórókkal mennek ki a sivatagba, hogy elefántokat teritsenek le.[5]

Hercegnőm! Nem szép a férfitest, ebben megállapodhatunk s nem bolondság az, hogy az európai férfi végül olyan külső takarókat szerkesztett meg a maga számára, amely őt talpától a nyakáig beboritja. Csak a fejet hagyta szabadon a mindenkori öltözködés. De én tartozom egy vallomással Önnek, ma Princesse. Én ezt a fejet is szivesen nélkülözném és télen-nyáron szivesen járulnék hozzá egy olyan férfidivathoz, amely a férfiak fejét is abszolut eltakarná. De semmiesetre meg nem szavazom azt a törekvést, hogy a fej után a nyak, a nyak után esetleg az eszményi kebel is, ha éppen muszáj, az erős vállak is, megruhátlanithatók. Nem, nem, ez fölösleges. És ha még-olyan meleg volna is. És ha már nem lehetne kibirni az életet, akkor sem. Gondoljunk az angolokra, akik meghóditották Indiát, Istennek e legmelegebb tartományát, és pedig meghóditották totál felöltözve és begombolkozva, sőt még fejükre is vászon-sisakot és fátyol-lobogót teritve. Itt ellenben az a szokás merült fel, hogy aki csak a Stefánia-utnak meghóditására indul is, egy fiakker-kocsin, melynek taxamérőjén a számok ugrálása a legnagyobb szorongással tölti el, már leveszi fejéről a kalapot. Mért teszi ezt? Gondolatait érintteti a friss levegővel?[6] Ez, bővebb megokolás nélkül, szükségtelen. Mindamellett a fejnek ez a szellőztetése még valahogy érthető. Hadd menjen be a levegő a fejbe, hadd legyen a fejben valami. De a nyakban, Hercegnőm? Ott még gondolat sincs? A nyak nem a gondolkodás székhelye, a nyak egyáltalán semminek sem székhelye, csak a már előbb emlitett Ádám-csutkáé. Igen, ha a szivre lehetne enyhe leget bocsátani, a szivre, mely forró, sőt tüzes. Ennek volna értelme. De a sziv csak ott ül a negyedik és a hetedik borda közt, elvégezvén kötelességét, melyet ama minősége hárit rája, hogy ő a vérkeringés középpontja, s tekintet nélkül a vér minőségére, muszáj neki e vért pitvaraiba bebocsátani és onnan ismét az artériákba kilökni.[7] A sziv nem kiván semmit, legföljebb, ha néha szerelmet kiván, de ilyen hév nyáron még azt sem.

Mit akarnak hát Bouillon Godofréd lovagjai a mezitelen nyakkal? Jeruzsálem visszafoglalásáról már ugysem lehet szó. Jeruzsálem a törököké és tiz éven belül semmitsem lehet elvenni a törököktől, mert mostanában olyan sok mindent elvettek tőlük.

Még egyszer összefoglalom tehát, Hercegnőm, a mondottakat. A férfi türje a meleget, hiszen korunkban ugysem állitja az élet valamely más, keményebb harc elé. Ne feledjük el, hogy a magyar paraszt, aki pedig a férfiméltóságnak jogosan a mintaképe, nyáron is ugyanazt a bundát viseli, mint télen, mindössze – ha néprajzi ismereteim nem csalnak – szőrével kifelé forditva.[8] Ez férfiasság. Ez erő. Ez valami. Ezt kell utána csinálni, s nem mihelyt a nap kissé melegebben, mert merőlegesebben, bocsátja ránk sugarait, még a bőrünket is ledobálni magunkról és igy – bőrtelenül – közlekedni uccáinkon és tereinken.

Zárom levelemet, Hercegnőm, mert le kell vetnem a galléromat s meg kell néznem a tükörben, hogy csinos vagyok-e igy. Megnéztem. Nagyon csinos vagyok. Délután találkozni fogunk Gerbeaud bosquet-jaiban, melyeket oly gyönyörüen tervezett a kertészet atyja Le Nôtre.

Le Vôtre:

_André Gabor_.

A DERÉK IPAROS

Szegény beteg ember vagyok, a betegségem neve: morbus hurtzolcodici. Leri az ábrázatomról; orvostanárok ötven lépésről, kapásból diagnosztizálják. Mindamellett bemegyek a Derék Iparoshoz s köszönök a Derék Iparosnak. Ő is azonnal nem köszön vissza.

Én: Van szerencsém.

A Derék Iparos: Tudom.

Én: Hogyan méltóztatja tudni?

A D. I.: Ugy, hogy aki az én üzletembe téved, annak valóban szerencséje van. Mert betévedhetne egy csirkefogóhoz, aki a mesterségét nem gyakorolja tisztességesen. Ahelyett azonban hozzám téved. Én vagyok a Derék Iparos.

Én: Örvendek.

A D. I.: Örvendhet is.

Én: Örvendek, hogy örvendhetek.

A D. I.: Annak is örvendhet.

Én: Térjek a tárgyra?

A D. I.: Végnmejner.

Én: Akkor térek.

A D. I.: Csak bátran. Ne nézze a köztünk fenforgó különbséget. Ne gondoljon arra, hogy Én a Derék Iparos vagyok, aki bevezettem az ön őseit Egyiptomba, a rabszolgaság házába s hogy ön csak egy… micsoda ön?

Én: Ez meg ez vagyok.

A D. I.: Na nem baj, azért élhet. Szeretem az irókat. Psilandertől már több jó dolgot olvastam is.

Én: Psilander nem…

A D. I.: Nana. Psilander igen!

Én: Kérem, kérem…

A D. I.: Villanyzsinórt akarsz szereltetni?

Én: Ténydolog.

A D. I.: Hol lax?

Én: Váczi-ut 18.

A D. I.: Váczi-körut? Nem rossz hely.

Én: Nem Váczi-körut, csak Váczi-ut.

A D. I.: Hát persze, hogy ut. Ut. Hogy igy összecserélem! Ott leszek, mindjárt ott leszek, sőt már ott is vagyok. A Váczi-köruton.

Én: Uton.

A D. I.: Uton, uton. Körutat mondtam? Ejnye, hogy téved az ember. Megyek is már a Váczi-körutra.

*

Itt véget ér első találkozásom a Derék Iparossal. Visszavonulok lakosztályaimba, melyek teljesen zsinórtalanok. Egészen egyszerüek, mint a magyar mándli, vagy a frakk. Nincs rajtuk zsinór. Várom a Derék Iparost, aki nem jöhet, mert mostanában mindenki költözik, tehát nagyon sok a dolog. De azért, bizonyos idő elmultával jelentkezem nála. Nagyon szivélyesen fogad. Ajtóval kinál meg.

*

Ő: Tegye bolonddá az öregapját. Megyek a Váczi-körut tizennyolc alá és kérdem, hogy itt lakik-e a Psilander, az iró? Hát lakik? Nem lakik.

Én: Kérlek szépen, hiszen mondtam, hogy Psilander nem egy iró és hogy én nem vagyok Psilander és hogy Psilander nem lakik a Váczi-köruton, hanem én a Váczi-uton lakom. Tizennyolc. Zsinórok.

Ő: Értem, ne magyarázza uraságod. Nem estem én a fejem lágyára. Tizennyolc zsinór kell a váczi-köruti lakásodra. Megvan. Menj haza és nézd meg. Már meg is van. De máskor ne mondj be hamis adatokat, ne mondd, hogy Psilander Váczon lakik a zsinórpadláson, mondd meg, hogy te a Váczi-köruton lakol a Psilander házában. Ezt azután nem téveszthetem el. Azt a házat már ismerem. Ott már leszereltem egy felszerelést. De ha te egy felszerelést akarsz leszereltetni, az öt koronával drágább. Nincs baj, légy nyugodt. Váczi zsinórokat akarsz a köruton keresztülhuzatni? Jójójó. A többit tudom.

*

Hazamegyek és nyugodt vagyok. Mégis jó, ha az ember a Derék Iparos kezébe tette le a sorsát! A Derék Iparos megjelenik. Isten tudja hogyan találta meg a lakásomat, de tény, hogy itt van. Kurta, fehér szoknyában fogadom, pici rózsacsokorral a kezemben. Megcsipi a szobalány állát, de ahogy jobban odanézek, látom, hogy a feleségem vállát csipte meg.

– Megcsipett – mondja a nő.

Uriember vagyok, tehát tudom a kötelességemet. Megvakarom a megcsipett helyet.

A Derék Iparos már szögeket ver az ajtóba.

– Szögek? – rebegem én.

– Szögek az ajtóban – feleli ő. – Nagyon jól hangzik. Ugyanugy mint: Sikolyok az éjszakában, vagy: Szerelmek az alagutban.

– De talán nem muszáj szögeket és éppen az ajtóba… Palizander-ajtó… fehér lakk… nyolcvan korona darabja… én fizettem… nem a háziur.

– Nyugalom, a szögek kihuzva lesznek.

– De lyuk marad.

– Csakis lyuk. Semmi egyéb. Köpj a szemem közé, ha más marad, mint lyuk. De az aztán marad. Ahány szöget verek az ajtóba, annyi lyuk marad benne. De vegyük fel az elbeszélés fonalát. Hozd be édesanyád delén-szoknyáját.

– Jól hallom?

– Jól. A delén-szoknyán vannak azok a zsinórok, amiket itt nagyon jól alkalmazhatunk. Majd meglátod, milyen csinos lesz.

*

A Derék Iparos lefejti a zsinórt és dolgozgat. A létrát az iróasztalomra állitotta. Én ülök az iróasztal mellett (élni muszáj), ő a létrán áll és dalol. Torkaszakadtából, agyamrepedtéből. Igy munkálkodunk egy darabig.

– Te – hagyja félben ő a dalt.

– Parancsol? – kérdem én.

– Nem tud maga irni ugy, hogy ne szuszogjon?

– Szuszogok?

– Szuszogsz és zavarsz vele. Eltévesztem a ritmust.

– A kalapácsolásban?

– Nem. A dalolásban. Ne szuszogj. Én nem bánom, ha irsz, de ne végy közben lélekzetet.

Csend.

Lélekzetfojtva hallgatom a Derék Iparost. Népdalokat dall.

– Hallod-e Psilander – mondja egy kis idő mulva.

– Kérlek alásan.

– Tud a te feleséged zongorázni?

– Azt hiszem.

– Akkor jöjjön be és zongorázzon. Ma, ugy látszik, nem vagyok diszponálva, nem jól dalolok kiséret nélkül.

A nő leül a zongorához.

– Sajó kutyám – mondja a Derék Iparos és már dolgozza is a dalt. Megtudom, hogy az ő Sajó kutyája jaj de mélyen aluszik s igy nem láthatta az ő rózsáját valahol.

A Derék Iparos leejti a kalapácsot odafönn. A fejem nagyot koppan idelenn. Szisszenet, részemről. A Derék Iparos lejőn a létráról:

– Abbahagyom máma. Először undorodom a vértől és nem nézhetem, hogy pont ideülsz alám a véres fejeddel. Másodszor, hogy ti polgári elemek hogyan házasodtok?! Hallod, hogyan zongorázik ez a nő? Nem, édesem, hogy ti nekem az idegeimre menjetek, azt azért mégse muszáj nekem csakugy szó nélkül lenyelni. Vannak még birák Berlinben.

Veszi a kabátomat és megy.

– És a zsinór? – lehelem én.

– Na, jobb lett volna, ha nem emlegeted. Nem szégyeled magad? Milyen ruhákba járatod az anyádat? Leveszem a zsinórt a delén-szoknyáról. Hát nincs benne vezeték-drót! Gyere el holnap délelőtt az ipartestületbe és hozz egy botot magaddal. Majd rádveretek huszonötöt hatóság elleni erőszak miatt. De a pénzt is hozd el.

Kimegy az ajtón és a lépcsőről visszakiabál:

– Te! Psilander! Hogy te milyen marhaságokat irtál össze ott az iróasztalon! Bléd vagy te, tisztára bléd.

A JÓZAN KUTYA ÉS A RÉSZEG EMBER.

Uccai jelenet.

Megyek a kutyával az uccán. Én megyek, ő szalad, furcsán harangozva a lábaival. Vidám kutya, semmi baja, semmi gondja, semmi fejtörése. A részeg ember jön; szembe. Nem is jön, lódul. Egyik oldalról a másikra. A kutya megáll előtte és ráugat. A részeg ember meghökken, fékez. Egyensulyt keres. Megáll. És igy szól:

– Ó, kutya!

És édesen mosolyog.

A kutya ugat. Az ember beszél: