Part 1

VERNE GYULA.

*

VILÁG URA.

REGÉNY.

FORDITOTTA

GÁBOR ANDOR.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1906.

_Minden jog fenntartva._

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I. FEJEZET. Mi történik a vidéken?

Az a hegysor, mely az Atlanti Óceán amerikai partjával párhúzamosan húzódva végigbarázdálja Északi Carolinát, Virginiát, Marylandet, Pennsylvániát és New-York államot, két nevet visel: Alleghany és Apalaches hegységnek is nevezik. Két különálló lánc alkotja ezt, nyugatfelől a Cumberland-hegyek, keleten a Kék-hegyek.

Ámbár ez a hegyrajzi rendszer – Észak-Amerika e részének legtekintélyesebbje – körűlbelűl kilencszáz mérföldnyire vagyis tizenhat kilométernyire nyúlik hosszában; magasságra hatezer lábat sehol meg nem halad s legkiemelkedőbb pontja a Washington-hegy mindössze 1918 méter magas.

Ez a hegygerinc, melynek két végső nyúlványa közűl az egyik Alabama, a másik Szent-Lőrinc vizeinél szűnik meg, nem csábítja valami túlságosan a túristákat. Csúcsai nem merednek a légkör magasabb rétegeibe fel. Ezért nem hat vonzóerővel, mint az új és óvilág hatalmas hegyóriásai. Azonban mégis volt e hegycsoportnak egy pontja, melyet a túristák nem tudtak volna elérni, mivel úgy látszott, mintha valóban megközelíthetetlen lenne.

Egyébiránt, ha eddig el is hanyagolták a hegymászók: a Great Eyry (nagy fészek) nemrégiben közfigyelmet, sőt nyugtalanságot keltett bizonyos különös okok alapján, melyekről szólnom kell történetem elején.

Hogy a magam személyét állítom előtérbe, ez azért történik, mert – amint kitűnik – szoros összefüggésbe kerűlt oly eseményekkel, melyek minden kétségen kivül huszadik századunk legrendkívülibb dolgai közé tartoznak. És magam is gyakran kérdem önmagamtól vajjon megtörtént-e, valóban úgy folyt-e le, ahogy emlékezetemben – vagy helyesebben mondva, képzeletemben – őrzöm. De tekintetbe véve, hogy a washingtoni rendőrségnél a főfelügyelői tisztet viselem, amely minőségemben, kiváncsiságom ösztönétől hajtva, – s ez az ösztön rendkivűlí mértékben fejlődött ki bennem, – tizenöt év óta igen különféle ügyekben vettem részt, s gyakran oly titkos megbízatásokban, melyek különösen kedvem szerint valók voltak, semmi csodálatos nincs abban, hogy főnökeim engem küldtek belé e valószínűtlen kalandba, melyben kifürkészhetetlen rejtelmekkel állottam szemben. De, már ez elbeszélés elején, föltétlenül szükséges, hogy puszta szavamnak hitelt adjanak olvasóim, mert e csodálatos tények bizonyítására senki másnak tanúságával nem rendelkezem, csupán a magaméval. De ha nem akarnak hinni nékem, azt sem bánom – ne higyjenek!

A Great-Eyry éppen a festői Kék-hegyek láncának képezi egyik pontját, Észak-Karolina nyugati határán. Gömbölyded alakja elég jól megkülönböztethető Morganton mezővárosából, mely a Satowba-rives partján épűlt, s még jobban látható Pleasent-Garden városának utcáiról, melyek néhány mérfölddel közelebb fekszenek a Great-Eyryhez.

Tulajdonképpen mi is ez a Great-Eyry?…

Igazolja-e nevét, melyet a Kék-hegyvidék szomszédos kerületeinek lakói adtak neki?… Hogy a Kék-hegyeket azért nevezték így el, mert remek körvonalaik bizonyos légköri viszonyok közepett azúr színt vesznek fel – ennél semmi sem természetesebb. De hogy a Great-Eyryből fészket csináltak – vajjon azért történt-e ez, mert rajta sasok, keselyűk vagy kondorok tanyáznak?… Talán ezt a csúcsot választották főképen lakóhelyükűl a vidék nagy szárnyasai?… Ezeket látni tán rikoltozó rajokban kerengeni a meredek fölött, melyet csak ők tudnak megközelíteni?…

Nem, ez sem áll, mert e madarak itt sincsenek nagyobb tömegekben, mint az Alleghany-hegyek többi csúcsai körűl. Sőt inkább, határozottan észlelték már, hogy bizonyos napokon, ha a madarak közel jutnak a Great-Eyryhez, sietve igyekeznek menekülni onnan, és miután többszörös kört írva le, ott keringtek felette, szanaszerte röpűlnek, fülsiketítő lármájukkal kavarva fel a hegyvidék nyugalmas levegőjét.

Miért nevezik hát Great-Eyrynek – nem jobban illett volna-e rá a medence, vagy teknő név, amellyel, mint csúcsnévvel, oly gyakran találkozunk e hegyes vidékeken? Mert csakugyan mély és tágas medence lehet ott fenn, meredek falaktól körűlvéve… Ki tudja nincs-e benne egy kis tó, tengerszem, melyet a nyár esője s a tél hava táplál – hiszen ily tavacska igen sok van, nemcsak az Apalache-láncolatban, hanem az új és ó világ hegyvidékeinek igen különböző magasságaiban.

Végűl, hogy a feltevések sorozatát kimerítsük: nem lehet-e a Great-Eyry valamely tűzhányó tölcsére; ez a vulkán pedig tán eddig csak aludta hosszú álmát, melyet egyszer majd megszakít a belső háborgás?… Vajon nem kellett-e a környék lakóinak rettegnie attól, hogy megismétlődik velük a Krakatva vagy a Pelée-hegy irtózatos esete?… Ha feltételezzük, hogy csakugyan tengerszem van a Great-Eyryn, nem kell-e tartani tőle, hogy a tengerszem vize lehatolván a föld belsejébe, a központi tűz által gőzzé változtatva, ugyanoly veszedelemmel fenyegeti a Carolina-síkságait, aminő 1902-ben Martinique-szigetét elpusztította?…

S csakugyan ez utóbbi eshetőség mellett tanúskodott nehány jel, melyet nemrégiben észleltek: a csúcs fölött gőz képződött, mely a föld méhének izzó munkásságát látszott bizonyítani. Sőt, egy alkalommal, a mezőkön foglalatoskodó földművesek tompa és megmagyarázhatatlan zajt hallottak a Great-Eyry felől.

Majd egy éjszaka lángkévék jelentek meg a hegy fölött és füst szállt fel a Great-Eyry belsejéből, s miután a szél kelet felé földre verte ezt a füstöt: hamú vagy korom-nyomok maradtak vissza a talajon.

A hegy ködében felvillanó sápadt lángok, melyet az alacsonyan úszó fellegek visszatükröztek, komor világosságot vetettek a vidékre.

Fontolóra vévén e különös körűlményeket, cseppet sem csodálni való, hogy a környék lakóiban komoly aggodalmak ébredtek. S ez aggodalomhoz járult a parancsoló szükség: meg kell tudni, mihez tartsák magukat a vidék lakósai. A Carolinában megjelenő lapok napról-napra hasábokat írtak e jelenségekről, melyeket «_A Great-Eyry rejtelmei_» cím alatt foglaltak össze. Feltették a kérdést: nem veszedelmes-e a környékén való tartózkodás?…

A lapok e cikkei kiváncsiságot és aggodalmat keltettek.

Kiváncsiságot azok részéről, kik, anélkül, hogy maguk veszedelemben forognának, érdeklődtek a természeti tünemények iránt, aggodalmat azoknál, kik esetleg áldozataivá lehettek a katasztrófának, ha a jelenségek valóban fenyegető jellegűek volnának. S ez utóbbiak elég nagy számmal voltak: Pleasant-Garden és Morganton városának, több falunak s azon telepítvényeknek lakói, melyek elég sűrűen voltak az Apalache-hegylánc lábainál elszórva.

Tény, hogy igen sajnálatraméltó az a körülmény, hogy a hegymászók mindaddig kisérletet sem tettek a Great-Eyry megközelítésére. A sziklás kereten, mely környékezte, soha át nem hatoltak még, s lehet, hogy egyetlen részecske sem volt, melyen át a túristák céljukat elérhették volna.

Hát nem volt csekély távolságra a Great-Eyrytől egyetlen olyan kúp- vagy ék-alakú csúcs, melyről a rejtelmes hegyet egész terjedelmében meg lehetett volna tekinteni?… Nem, – több kilométernyi kerületen egyetlen hegy sem volt, mely a Great-Eyry magasságát felűlmúlta volna. A Wellington-hegy, az Alleghany-láncolat egyik legmagasabb csúcsa, túlságosan távol esett tőle.

Mindamellett most már okvetlenül szükséges volt, hogy a Great-Eyryt megösmerjék és átkutassák. A vidék érdekében meg kellett tudni, vajjon csakugyan nem tűzhányó tölcsér-e, nem fenyegeti-e kitörése Északi-Carolina nyugati kerületeit? Kisérletet kellett tehát tenni megközelítésére és az észlelt sajátságos tünemények földerítésére.

E kisérlet előtt azonban, mely elé nyilvánvalóan komoly akadályok tornyosúltak, történt valami, ami azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a csúcs megmászása nélkül is betekintést nyerhetni a Great-Eyryn uralkodó természeti viszonyokba.

Ez év szeptemberének első napjaiban Wilker, a léghajós, ballonjával Morgantonban fel akart szállani. Felhasználva a keleti szelet, a léghajónak a Great-Eyry felé kellett volna haladnia, s volt rá némi eshetőség, hogy fölébe tud kerűlni. S ha nehány száz lábnyira felette lebeg el, Wilkernek alkalma van kitűnő messzelátóval megvizsgálni a csúcsot, legmélyéig kifürkészni, s fölismerni: tűzhányó nyílik-e magas sziklái között?…

Tulajdonképpen ez volt a főkérdés.

S ha ezt eldöntötték, meg lehet határozni azt is, hogy a csúcsot környékező vidéknek van-e oka valamely előbb vagy utóbb bekövetkező kitöréstől tartania.

A felszállás a fennebb jelzett terv szerint meg is történt.

Közepes és állandó irányú szél fújdogált; az ég tiszta volt. A reggeli ködöt már kezdte eloszlatni a nap meleg sugárözöne. Ha a Great-Eyry belseje nincs füsttel, párával tele, a léghajós egész terjedelmében átkutathatja szemével. Ha pedig gőz emelkedik belőle, okvetlenűl észlelheti azt is. Ez esetben el kell fogadni, hogy a Kékhegyek vulkáni természetűek s a Great-Eyry a tölcsérük.

A léghajó körülbelül ezerötszáz láb magasra emelkedett mindjárt eleinte s egy negyed óráig nem mozdúlt el helyéről. A szellő tehát, mely a föld színén lengett, ott fenn már nem volt érezhető. De aztán – mily csalódás! – ellenkező irányú légáramlat keletkezett, mely nyugat felé vitte a gömböt. Így mindjobban eltávolódott a hegylánctól s nem volt remény, hogy valamiképpen visszakerűlhessen még oda. A városka lakói elől nemsokára eltűnt s később megtudták, hogy Észak-Carolina fővárosának Raleíghnak közelében szállott földre.

Miután e kisérlet kudarcot vallott, elhatározták, hogy kedvezőbb körűlmények közt meg fogják ismételní. Közben újra tompa dübörgés hallatszott a hegyből, melyen szikrázó füst és a fellegeken visszaverődő reszkető fény jelent meg. Tökéletesen érthető tehát, hogy a nyugtalanság nem csökkent s mindenki földrengéstől, vagy vulkáni tüneményektől rettegett.

Ez év áprilisában pedig az eddig meglehetősen bizonytalan szorongást rémület váltotta fel, és pedig elég alapos okon!

A környék ujságaiban csakhamar meg is nyilatkozott a közönség rettegése. A hegylánc és Morganton városa közt elterülő egész vidék riadtan várta a legvészesebb eseményeket.

Április negyedikéről ötödikére forduló éjszaka Pleasant-Garden lakóit rázkódás ébresztette fel, melyet rettentő zaj követett. Köröskörül ellenállhatlanul terjedt a rémület, hogy a hegyláncolatban kitörés van készülőben. Az emberek kirohantak házaikból, menekülésre készen s attól félve, hogy valamely szörnyű szakadék támad köröttük, mely tíz-tizenöt mérföldnyi kerületben magábanyeli a községeket, majorságokat.

Az éj igen sötét volt.

Sűrű fellegek mennyezete borúlt a síkság fölé. Ha fényes nappal lett volna, akkor sem láthatták volna a Kék-hegyek gerincét.

[Illustration: NAGY TÖMEGBEN TOLONGTAK.]

Ez áthatolhatlan sötétségben a tárgyakat megkülönböztetni, a köröskörül sikoltozó kiáltásokra felelni sem lehetett. Ijedt embercsoportok: férfiak, nők, gyermekek igyekeztek a járható útat megtalálni s nagy tömegben tolongtak, kavarogtak.

Erről is, arról is a rettegés hangja hallatszott.

– Földrengés van!…

– Kitört a tűzhányó!…

– Melyik csúcs?…

– A Great-Eyry!…

És Morgantonig terjedt a hír, hogy kövek, láva, salak hullottak záporban a rónára.

Legalább annyit megfigyelhettek volna, hogy – ha csakugyan tűzhányó tört ki – a dübörgésnek fokozódnia kellett volna. S a csúcson lángnak kellett volna megjelennie. És az ízzó lávafolyam a ködön is átvilágított volna.

De mindez senkinek eszébe nem jutott s a megréműlt emberek azt erősgették, hogy földrengést is éreztek. Egyébiránt lehetséges, hogy e rázkódásokat valamely sziklatömb okozta, mely levált a hegység oldaláról.

Mind ébren maradtak, halálos aggodalomban, hogy Pleasant Garden vagy Morganton felé meneküljenek.

Egy teljes óra telt el minden további tünemény nélkül Alig rezdűlt némi nyugati szellő a síkság mocsarai körül nagy csoportokban álló tűlevelű fák sűrű koronájában; ezt a szelet különben az Apalache-hegység szirtfala egyrészt meg is gátolta abban, hogy a rónára jusson.

Tehát a réműlet nem ujult meg s a lakósok már vissza akartak térni házaikba. Úgy látszott, nincs már mitől tartani, mindamellett igen nehezen várták a hajnalt.

Hogy valami változás történt, legalább egy hatalmas szikladarab legördűlt a Great-Eyryről, abban senki sem kételkedett. Erről már a hajnal első fényénél könnyű lesz meggyőződni, ha nehány kilométernyire körüljárják a hegyet.

De ime, reggel három óra felé új riadalom… ismét lángok csaptak fel a Great-Eyry sziklás párkányán… A felhők által visszaverve tűzfénybe vonták nagy messzeségben a légkört… Ugyanakkor dübörgés is hallatszott…

Tűz ütött volna ki ottfenn magától?… de hogyan történhetett ez?… Villám semmi esetre sem gyújtotta!… Mert még villámlás fénye sem zavarta a homályt… Igaz, a tűz nem nélkülözhette volna a tápláló anyagot: abban a magasságban, az Alleghany-hegylánc még erdővel borított, épp úgy, mint a Cumberland-hegység és a Kék-hegyek csúcsai is. Cyprusok, legyezőpálmák és egyéb állandó lombú fák még növekednek ott.

– A tűzhányó! A tűzhányó!

E kiáltások visszhangzottak mindenfelől. Kitört a vulkán! A Great-Eyry tehát mégis a hegylánc belsejébe fúródó tűzhányó tölcsér volt! S most, hogy már annyi évszázad óta kialudt, újra lángra lobbanna? A lángokat izzó kövek zápora s egyéb pusztító vulkáni termékek is követik? És lávafolyamok és zuhatagok is következnek, melyek útjukban mindent megsemmisítenek: falut, várost, birtokot, egyszóval az egész környéket, mezeivel, rétjeivel, erdeivel egyetemben Pleasant-Gardenig, vagy tán Morgantonig?

Most már kitört a fejvesztett riadalom, semmi útját nem állhatta. Az asszonyok, ijedtségtől félőrűlten, gyermekeiket magukkal vonszolva tolongtak a keletre vivő útakra, hogy minél előbb eltávolodjanak a föld belső háborgásának színterétől. A férfiak batyúba kötötték legértékesebb holmiikat, szabadon bocsátották a háziállatokat: lovat, szarvasmarhát, juhot s ezek szét is szaladtak a szélrózsa minden irányában.

Mily óriási zavar uralkodott ebben az ember- és állattömegben, a vulkán tűzének esetleg szabadjára hagyott erdőkben, a mocsarak víze mellett, mely talán eláraszthatta a vidéket! S vajjon a föld is nem sűlyedhetett volna el a futók lábai alól? Lett volna-e idejük a menekülésre, ha izzó láva-csíkok eléjük vágtak volna a földön s eltorlaszolták volna útjukat, lehetetlenné téve az előrejutást?

A legnagyobb birtokok tulajdonosai között azonban akadt néhány higgadtabb ember, aki nem vegyűlt el ebben a megréműlt tömegben, melyet hiába igyeztek visszatartani.

Körűlbelűl egy mérföldnyire megközelítvén a hegyet, arra a meggyőződésre jutottak, hogy a lángok fénye csökken, sőt a tűz már kialvóban van odafenn. Mindent számbavéve úgy látszott, nem fenyegeti a vidéket kitörés veszedelme. A csúcsról egyetlen kő sem repűlt a légbe, a sziklák élét nem hordta el láva-áradat és a föld belsejében nem hallatszott semmi hang, Tehát mi sem volt észlelhető a föld méhében dúló zavarokból, melyek egy pillanat leforgása alatt egész vidékeket tönkre tehetnek.

S miután ezt megfigyelték – és helyesen figyelték meg – azt következtették, hogy a Great-Eyry tűzének lohadnia kellett. A fellegek visszfénye is mind halványabbra vált. És a tájat reggelig ismét teljes sötétség borította.

Eközben a menekűlők tömege is megállt, ahol már biztosnak érezte magát a veszéllyel szemben. Aztán visszafelé indúltak s néhány falu és majorság már a kora hajnali órákban benépesűlt előbbi lakóival.

Négy óra felé már alighogy némi fényt sugároztak a Great-Eyry párkányai. A tűz – táplálék híján bizonyára – kialudt s bár kiütésének okát nem tudták még, remélték, hogy nem fog felújulni.

Annyi mindenesetre valószínűnek látszott, hogy Great-Eyry nem vulkánikus tünemények színtere volt. Eszerint tehát a környék lakóinak nem kellett valamely kitöréstől vagy földrengéstől rettegniök.

De íme, reggeli öt óra felé, a még éjszakai ködbe burkolt hegy felett különös zaj hallatszott a levegőben; valami szabályos zihálás-féle, melyet hatalmas szárnycsattogtatás követett. S ha nappal van: a faluk s városok népe megpillantotta volna tán az óriási ragadozó madarat, azt a légbeli szörnyeteget, mely miután a Great-Eyryről fölemelkedett, kelet felé tűnt el!

II. FEJEZET. Morgantonban.

Április 26-án indúltam el Washingtonból s másnap érkeztem meg Raleighbe, Észak-Karolina fővárosába.

Két nappal előbb a rendőrség főparancsnoka szobájába hívatott. Főnököm kissé tűrelmetlenűl várt rám.

A beszélgetés, melynek következménye utazásom lőn, így folyt le közöttünk:

– John Strock, – kezdte a főparancsnok, – ön még mindíg oly éleseszű és ragaszkodó emberünk, amilyennek oly sok esetben mutatkozott?

– Ward úr, – feleltem én és meghajtottam magam, – nem illenék, ha én mondanám, hogy ma is épp oly éleseszű vagyok, mint ennekelőtte. De ami ragaszkodásomat illeti, biztosíthatom, hogy még most is hűséges embere vagyok.

– Nem is kételkedem benne, – jelentette ki Ward úr, – s most még ezt a határozottabb kérdést engedje föltennem: Ma is oly kíváncsi, minden rejtelem mélyére hatolni igyekvő ember ön, amilyennek eddig ismertem?

– Az vagyok, Ward úr.

– S a kíváncsiság ösztöne nem tompúlt el önben, hosszú rendőri működése közben?

– Legkevésbbé sem.

– Helyes, Strock, akkor figyeljen rám.

Ward úr ötven esztendős volt akkor, értelme teljes erejével rendelkező férfi, aki kitűnően betöltötte nagyfontosságú állását. Már többször megbízott nehéz vállalatokkal, melyeket eredményesen bonyolítottam le s ezzel gyakorta kiérdemeltem elismerését.

[Illustration: WARD ÚR ÉS STROCK.]

Néhány hónap óta azonban nem nyílt alkalom arra, hogy szolgálatomat igénybe vegye s ez a kényszerű renyheség valósággal elgyötört. Izgatottan vártam tehát, mit közöl velem Ward úr. Tudtam, hogy csak igen fontos dolog lehet az, melynek elintézésére engem küld ki.

A rendőrfőnök arról az ügyről beszélt velem, mely akkor az egész közvéleményt foglalkoztatta, nemcsak Észak-Karolinában s a szomszédos államokban, hanem Amerika egész területén.

– Ön bizonyosan tud afelől, – így szólt Ward úr hozzám, – ami az Apalache hegyek környékén, Morganton mezővárosa mellett történt.

– Tudok róla, Ward úr és véleményem szerint azok a jelenségek elég különösek ahhoz, hogy a nálamnál kevésbbé kíváncsi emberek érdeklődését is fölébresszék.

– Hogy azok a jelenségek különösek, sőt furcsák, abban semmi kétség, Strock. De most már fel kell tennünk a kérdést, vajjon az említett jelenségek, melyeket a Great-Eyry körűl megfigyeltek, nem képeznek-e veszedelmet a vidék lakói számára, vajjon nem előljáró jelei-e valamely tűzhányó-kitörésnek vagy földrengésnek?

– Félős, hogy így van, Ward úr.

– Érdekünkben van tehát, Strock, megtudni, hogy áll a dolog. Ámbár fegyvertelenűl állunk a természet rendjének véletleneivel szemben, mégis azon kell törekednünk, hogy az érdekelteket idejében értesítsük az őket fenyegető katasztrófáról.

– A hatóságok feladata ez, Ward úr, – feleltem én. – Számot kellene adnunk önmagunknak arról, mi történik ott fenn.

– Jól mondta, Strock, de úgy látszik, ez nagy nehézségekkel jár. Azt mondogatják váltig a környéken, hogy lehetetlen a Great-Eyry szikláit megmászni, a hegy belsejét felkutatni. De vajjon megkísérelték-e már egyáltalán s alkalmas körűlmények között? Nem hinném és véleményem szerint a komoly eszközökkel végrehajtott kísérlet csak jó eredménnyel járhat.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr s az egész ügy kétségkívűl pénz kérdése csupán.

– S ez a pénz igen jogos és megokolt kiadás, mert nem szabad pénzre tekintenünk, ha arról van szó, hogy megnyugtassuk egy vidék egész népességét, vagy figyelmeztessük s ezzel a veszély torkából ragadjuk ki. Egyébként, csakugyan oly biztos az, hogy a Great-Eyry öve annyira megközelíthetetlen, mint mondják? S ki tudja, talán valamely gonosztevő banda ütötte fel ott tanyáját, mely csak az általuk ismert ösvényen közelíthető meg?

– Valóban! Ward úr gyanakszik, hogy gonosztevők?

– Lehetséges, hogy csalódom, Strock s mindaz, ami ott fenn történik, természetes okokra vezethető vissza. De hiszen éppen ezt akarjuk eldönteni és pedig a lehető legrövidebb időn belűl.

– Kockáztathatok egy kérdést, Ward úr?

– Csak tessék, Strock.

– Ha megvizsgáltuk a Great-Eyryt, felismertük tüneményei eredetét s ha valóban kráter van ott és közeli kitörése várható: megakadályozhatjuk azt?

– Nem, Strock, de értesíthetjük a vidék lakosait. A falvakban tudják, mi a tennivalójuk s a majorosokat sem lepi meg az esetleges veszély. Ki tudja, az Alleghany hegylánc vulkánja nem teszi-e ki Észak-Karolinát ugyanoly veszedelemnek, mint amely Martinique szigetét a Pelée hegy tűze által érte? Okvetlenűl szükséges, hogy a lakosság legalább védelmi intézkedéseket tehessen.

– Szívesen hiszem, Ward úr, hogy a környéket nem fenyegeti ilyen baj.

– Kívánom is, Strock, s különben is valószínűtlennek látszik, hogy a Kék-hegyek e részén vulkán létezzék. De mégis, tény, hogy a hozzánk beérkezett jelentések szerint, lángot láttak a Great-Eyryből kicsapni. És úgy vélték, rengéseket, vagy legalább reszketéseket éreznek a talajon átfutni, körűlbelűl Plasent-Garden vidékéig. Valóságos vagy csak képzelt tények-e ezek? Illendő, hogy e tekintetben tájékozva legyünk.

– Valóban úgy van, Ward úr és nem is szabad soká késlekednünk.

– El is határoztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Great-Eyry tüneményei dolgában. Ki fogunk küldeni valakit mihamarabb a vidékére s adatokat gyűjtetünk, kihallgattatjuk a városok és faluk lakóit. S olyan embert szemeltünk ki e célra, akinek személye biztosít az eredményről; ön az az ember, Strock.

– Köszönöm, Ward úr! – kiáltottam én. – Bizonyos lehet benne, hogy semmit el nem mulasztok, amivel kegyednek e kitűntetést meghálálhatom.

– Tudom, Strock s hozzáteszem, hogy ez a küldetés nagyon megfelelhet az ön ízlésének.

– Igen kedvemre való, Ward úr.

– Szép alkalma nyílik gyakorolni azt a különös szenvedélyét, mely vérmérsékletének alapját képezi.

– Úgy van, Ward úr.

– Máskülönben szabadságában áll a körűlmények szerint cselekedni. Ami a kiadásokat illeti, ha esetleg nagy költségekkel jár a hegy megmászása: korlátlan összeg áll rendelkezésére.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, Ward úr s számíthat reám.

– Most pedig, Strock, hadd figyelmeztetem még, hogy a lehető legnagyobb óvatossággal járjon el a környéken az adatok gyűjtése körűl. A kedélyek ott még túlizgatottak. Igen meg kell rostálnia mindazt, amit önnek elbeszélnek és legfőképpen vigyázzon, nehogy újból feltámadjon az a vak félelem.

[Illustration: STROCK ÉS SMITH ELIÁS.]

– Magától értetődik, Ward úr.

– Morganton polgármesterét értesítem az ön odaérkeztéről, az majd önnel együtt fog működni. Még egyszer, Strock: legyen óvatos s vizsgálódásaiba csak azokat az embereket vonja be, akikre feltétlenűl szüksége van. Gyakran tett már bizonyságot értelmességéről, ügyességéről s most is számítunk rá, hogy sikerrel jár el megbízatásában.

– Ha sikertelen lesz, Ward úr, akkor bizonyára lehetetlenségek tornyosúltak elém, mert végre az is megeshetik, hogy csakugyan nem lehet behatolni a Great-Eyry sziklái közé s az esetben…

– Az esetben majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ismétlem: tudjuk, hogy természete, hogy ösztöne révén ön a világ legkíváncsiabb embere s ez most felséges alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

S ezzel Ward úr igazat mondott.

Megkérdeztem tőle:

– Mikor kell elutaznom?

– Már holnap.

– Holnap elhagyom Washingtont, holnapután Morgantonban leszek.

– Levelek vagy táviratok útján fog mindig értesíteni az ügy állásáról…

– Nem fogom elmulasztani Ward úr s mielőtt elbúcsúznám, még egyszer köszönöm, hogy a Great-Eyry dolgában tartandó vizsgálat vezetésével engem méltóztatott megbízni.

Hogy sejthettem volna még akkor: mit rejt számomra a jövő,

Nyomban hazatértem s megtettem előkészületeimet az útra, s másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Még este Raleighbe érve, ott töltöttem az éjt, s másnap délután a vasút, mely az állam nyugati felén át haladt, Morgantonban tett le.

Morganton tulajdonképen egészen apró mezőváros. Teljesen jura-képződményű talajon épült, mely rendkívül dús kőszénben, amit Morgantonban elég szorgalmasan bányásznak ki. Ásványvizek bőségesen bugyognak sziklái közül, s a meleg évszak tartamára az üdülők nagy tömegét vonzzák e tájra. Morganton körül meglehetősen megművelt a tájék, a lakosok szép eredménnyel termelik a gabnaneműeket, a náddal-szittyóval tömött mocsarak hosszában. Erdeiben sűrű az örökzöld lombú fa.

A talaj összetételéből és terményeiből önként következik, hogy a vidék sűrűn lakott. Falvak, majorok egymásután sorakoznak az Apalache hegyek lábáig, itt erdők közt összebújva, odébb már a hegység nyúlványain elszigetelve. A környék több ezer lakót számlál, kiket nagy vész fenyeget, ha a Great-Eyry valóban kráter, ha kitörése hamuval, salakkal borítaná a vidéket, lávafolyamok árasztanák el a síkot, s a föld belső háborgásának vonaglásai Pleasant-Gardenig vagy Morgantonig érezhetővé válnának.

Morganton polgármestere Elias Smith úr magas termetű, erős, vállalkozó szellemű, legfeljebb negyvenéves férfi volt, olyan egészséggel, melynek akár mindkét Amerika valamennyi doktora sem árthatott volna meg, aki épp úgy tűrte a tél hidegét, mint a nyár hevét, pedig mindkettő túlságosan nagy Carolinában. Azonfelül nagy vadász is Smith, de nemcsak az Apalach hegyekkel szomszédos síkok tollas-prémes vadainak kergetője, hanem bátor megtámadója medvének, párducnak, ami szintén nem ritka a sűrű ciprusfa erdőkben és az Alleghany-hegység kettős láncának vad szakadékaiban.

Elias Smithnek, gazdag földbirtokos létére, több majorsága volt Morganton közelében. Nehányat maga kezelt közülök. De a többiben lakó majorosokat gyakran meglátogatta, úgy hogy ha a városkában fekvő házacskájában nem volt található, bizonyára kinnjárt birtokán vagy vadászgatott, mert a szabad élet erősen vonzotta.

Még aznap délután Smith Eliáshoz vezettettem magam. Otthon volt, mert sürgöny értesítette érkezésemről. Átadtam neki Ward úr ajánlólevelét, mely igazolta személyemet, s csakhamar összeismerkedtünk.

A morgantoni polgármester őszinte szívességgel, minden formaság nélkül fogadott, pipával szájában s a brandys pohárral maga előtt asztalán. Nyomban másik poharat hozatott cselédjével s mielőtt tárgyalásunkat megkezdtük volna, felszólításának eleget téve, innom kellett.

– Ward úr küldi kegyedet – mondta kedélyesen – igyunk hát mindenekelőtt Ward úr egészségére.

Koccintottunk és a rendőrfőnök egészségére ürítettünk poharat.

– S most lesz szíves elmondani, miről is van szó? – kérdezte Smith Éliás.

Erre aztán én elbeszéltem, mi indított arra, hogy Észak-Carolina e kerületébe utazzam és mi utazásom célja.

Emlékeztettem azokra az eseményekre, vagy inkább tüneményekre, melyeknek ez a vidék színtere volt. Jeleztem – s ő is egyetértett vélem ebben – mennyire fontos dolog, hogy a vidék lakóinak nyugalmát biztosítsuk, vagy legalább is előkészítsük a lakosságot az esetleges veszedelemre. Kijelentettem neki, hogy igen helyes, hogy a hatóságok a dolgok állásával foglalkoznak és segíteni akarnak a környéken, – ha ugyan hatalmukban áll ez.

Végül hozzátettem, hogy főnököm szabad kezet engedett nekem, hogy minél gyorsabb és hathatósabb vizsgálatot vezessek a Great-Eyry ügyében. Semminő nehézség, semminő kiadás elől nem kell meghátrálnom, mert, amint természetes is, az állam viseli megbizatásom költségeit.

Smith Éliás egyetlen közbevetett szó nélkül hallgatott végig, ellenben többször is megtöltötte saját poharát meg az enyémet. Bár sűrű füstgomolyokat fújt egyre pipájából, bizonyos, hogy feszűlt figyelemmel kisérte előadásomat. Láttam, hogy élénkül meg egyszer egyszer arca, és sűrű szemöldöke alatt meg-meg csillan a szeme. Kétségkívül Morganton első tisztviselője is nyugtalankodott a Great-Eyryn végbemenők miatt, s épp oly türelmetlenül várta, mint jómagam, a tünemények okának felderítését.

Mikor a beszédet abbahagytam, Smith Éliás kis ideig hallgatva nézett szemembe.

– Egy szó mint száz – mondotta aztán – odalenn, Washingtonban, tudni szeretnék, mi van a Great-Eyry gyomrában?…

– Úgy van Smith úr…

– S ön is azt szeretné tudni.

– Úgy van, Smith úr…

– Nohát, én magam is, Strock úr!

Valóban nagy hasznát vehettem, hogy a morgantoni polgármester épp oly kiváncsi ember volt, mint én.

– Ön tökéletesen megérti – tette hozzá aztán, kirázva pipájából a hamut, – hogy engem, mint földbirtokost érdekel a Great-Eyry históriája, és mint polgármester köteles vagyok az igazgatásom alatt álló lakosság érdekében foglalkozni az üggyel…