Part 4

Ha tehát nem tartozott a tengeri emlősök közé, valamely oly ismeretlen szörnyet fürkésszenek benne, mely felbukkant az óceán mélységeiről, mint azok, melyek a föld korszakának legendás történetében szerepelnek?… A tengeri krokodilus leviátánok, színes vízi-kígyók közé kell talán sorolni, melyek támadásától rettegjen minden hajó?…

Mindenesetre tény, hogy mióta ez a szörnyeteg – akármi volt is valóságában – feltűnt Uj-Anglia partvidékén, a kisebb csónakok, halászbárkák, nem merészkedtek ki a nyílt tengerre. Mihelyt észrevették, hogy ott úszkál valahol, siettek a legközelebbi kikötőt elérni. Az óvatosság meg is követelte ezt, mert ha az állat támadó természetű, jobb volt nem is adni alkalmat támadásaira.

Ami a hosszújáratú vitorlásokat, a nagy gőzhajókat illeti: azoknak nem kellett félni e szörnyetegtől, akár bálna, akár más egyéb. Legénységük már gyakran több mérföldnyi távolságból megpillantotta. De mihelyt közeledni próbáltak hozzá, oly sebességgel távozott, hogy lehetetlen volt utólérni. Sőt egyszer az Egyesült Államok egy kisebb cirkálóhajója is kiindúlt Boston kikötőjéből, ha nem is azért, hogy üldözze, hanem hogy legalább néhány golyót küldjön utána. Rövid néhány pillanat leforgása alatt az állat lőtávolságon kívűl járt s minden lövöldözés hasztalannak bizonyúlt. De eddig egyáltalán nem mutatott szándékot a halászbárkák megtámadására.

Egy pillanatra abbanhagytam az olvasást és Ward úr felé fordúlva így szóltam:

– Egy szóval, eddig még nem volt okuk panaszra a szörnyeteg megjelenése miatt… A nagy hajók elől menekül… Nem támadja meg a kicsinyeket… Az izgalom nem is lehet valami túlságos a partvidék lakói közt…

– Pedig mégis az, Strock, amint ez a jelentés bizonyítja…

– Mindamellett, Ward úr, a szörnyeteg nem látszik veszedelmesnek… Különben csak két eshetőség lehetséges: vagy elhagyja egy napon az állat a partvidéket, vagy végre mégis csak elfogják, s ott fogjuk látni a washingtoni muzeum csodái között.

– S ha nem is tengeri szörnyeteg?… – kérdezte Ward úr.

– Mi egyéb lehetne? – szóltam én meglepetve.

– Olvassa csak tovább! – felelt Ward úr.

Meg is tettem, s a jelentésnek második része, melyből főnököm néhány sort vörös ceruzával húzott alá, a következőket adta tudomásomra.

Hosszabb ideig senki sem kételkedett benne, hogy tengeri szörnyetegről van szó, s ha szorgalmasan és kitartóan üldözik, végre mégis csak elfogják és megszabadítják a partvidéket kellemetlen jelenlététől.

De csakhamar meg kellett változnia a közvélekedésnek. Néhány élénkebb észjárású ember fölvetette a kérdést: hátha nem is tengeri állat, hanem valamely hajó, mely Uj-Anglia vizeiben cirkál.

Bizonyos, hogy a hajó szerkezetének ritka tökéletességgel kellett rendelkeznie. Talán a feltaláló, mielőtt feltárná találmánya titkát, így akarja a tengerparti nép figyelmét, sőt rémületét felhívni.

Gyakorlatainak ily biztos kivitele, oly nagy haladási sebessége, az a szerfeletti könnyűség, mellyel üldözői elől menekül, éppen nagy gyorsasága következtében: mindez nagyon alkalmas volt a kiváncsiság felébresztésére.

Ez időszakban nagy haladás történt a hajózás művészetének fejlesztésében. Az óceánjáró hajók oly sebességre tettek szert, hogy öt nap tökéletesen elegendő volt nékik az ó és ujvilág közti út megtételére.

S a mérnöki tudomány még nem mondta ki az utolsó szót. S ami a haditengerészetet illeti, az sem maradt hátra. A cirkálók, torpedó-hajók, torpedó-rombolók megküzdhettek az Atlanti-, a Csendes Óceán vagy Indiai Óceán- leggyorsabb személyszállító hajóival.

Mindenesetre új mintájú hajóról lehet szó – külalakját még nem volt lehetséges pontosan megfigyelni. De ami mótorját illeti, annak tökéletesebbnek kellett lennie a mi mótorjaink legkitűnőbbjeinél is! Honnan veszi hatalmas mozgató erejét, gőzének vagy elektromosságának nagy feszűltségét? – lehetetlen volt felismerni. Annyi tény, hogy vitorlái egyáltalán nem voltak, s így a szelet nem használhatta fel, kéményei sem voltak, tehát gőz sem hajthatta.

A jelentés e sorainál ismét félbeszakítottam az olvasást, s elgondolkodtam az írásban foglaltak felől.

– Mire gondol, Strock?… – kérdezte tőlem főnököm.

– Arra, Ward úr, hogy a nevezett hajó itt említett motora épp oly erős és ismeretlen szerkezetű kell, hogy legyen, mint a rejtelmes automobilé, melyről nem hallottunk az Automobil Klub hirhedt versenye óta…

– Ezen gondolkodik, Strock?

– Ezen, Ward úr.

És most ez a következtetés kinálkozott: ha a rejtelmes gépkocsi vezetője eltűnt, s gépezetével együtt el is veszett a Michigan-tó vízében, meg kell szerezni – bármibe kerűljön is – a nem kevésbbé rejtelmes hajónak titkát, ne hogy az is a tengerben pusztúljon el, mielőtt még ideje lett volna közkinccsé tenni azt. Nem kézenfekvő érdeke-e a feltalálónak, hogy találmánya napfényre kerűljön?… És akár Amerika, akár egy másik állam, nem adná-e meg neki a kívánt jutalmat?…

Ha a szárazföldi gépezet feltalálója szerencsétlenségünkre ismeretlen maradt, nem félős-e, hogy a tengeri szerkezet feltalálója magának akarja tartani titkát?… Föltéve, hogy az előbbi élt is még – senki sem látta többé, senki sem hallott felőle…

Vajjon a másodikkal is nem járunk-e ugyan úgy, s a titokzatos hajó, miután megfordúlt Boston, Porstmouth, Portland kikötői előtt, nem tűnik-e el szintén, minden nyom hátrahagyása nélkül?…

És ami e feltevésnek már is adott némi értéket: az a körűlmény volt, hogy a jelentésnek Washingtonba érkezte óta – aminek teljes huszonnégy órája már – nem jelentették a rendkívűli hajó feltűnését sehol a part mentén felállított szemafórok!…

Hozzá kell tennem, hogy más partokon sem mutatkozott. Igaz, ebből már végleges eltünésére következtetni túlmerész dolog lett volna!

Meg kell azonban jegyezni, mint fontos tényezőt, hogy a cethal, tengeri krokodil, vagy vízi kígyó eszméjét teljesen feladták. Még ugyane napon az ujságok értesűlvén a különböző újabb hírekről, azok magyarázatában azon következtetésre jutottak, hogy a feltűnt jelenség hajószerkezet, mely gyorsaság dolgában csodás eredményt produkál. Mindannyi megegyezett abban, hogy elektromos mótorral kell ellátva lennie, de azt, hogy mely forrásból merítette az áramot, már elképzelni sem tudták.

De egy körülményre elfeledte felhívni a sajtó a közönség figyelmét – amit kétségtelenül mihamarabb meg fog tenni – s amire Ward úr ugyanazon pillanatban bukkant rá, mint én magam is.

Valóban: csupán a hírhedt automobil eltűnte után jelent meg a még hírhedtebb hajó… És mindkét szerkezetnek hatalmas erejű mótorja kell hogy legyen… Ha mindkettő ismét feltűnne, egyik a szárazföldön, másik a tengeren, ugyanoly veszély fenyegetné a vizi járóműveket, mint a kocsikat és gyalogosokat. És akkor okvetlenül szükség volna, hogy a rendőrség valamiképpen gondoskodjék az útak és vizek közbiztonságáról.

Ezt mondta nékem Ward úr s e körül semmi kétség nem foroghatott fenn. De hogyan érjük el ezt az eredményt?…

Végre, még hosszú ideig elnyúló beszélgetés után távozni készültem, de Ward úr visszatartott.

– Nem vette észre, Strock, szólt hozzám, hogy furcsa hasonlatosság van a két szerkezet, az automobil viselkedése, megjelenési módja s egyéb körülmények között?…

– Okvetlenül. Ward úr!…

– Nos hát ki tudja, a kettő nem azonos készülék-e?

VI. FEJEZET. Első levél.

Miután Ward úrtól távoztam, lakásomra mentem, a Long-Street 34. szám alá.

Ott volt elég időm magamra maradni gondolataimmal, anélkül, hogy megzavartak volna; – mert sem feleségem, sem gyermekeim nincsenek. Kiszolgáló személyzetem egyetlen vén cselédből állott, akit – miután anyám szolgálatában öregedett meg – most tizenöt éve én is házamba fogadtam.

Egy hónappal előbb szabadságot kaptam. Még tizenöt napom lett volna belőle hátra, ha nem jönnek közbe olyan előreláthatatlan körülmények, melyek megkivánják minden késlekedés nélkül való szolgálatbalépésemet.

Mint tudják: szabadságomat három napra megszakítottam a Great-Eyry tüneményeinek kifürkészése érdekében.

És most nem kellett-e igyekeznem rajta, hogy fényt derítsek azokra az eseményekre, melyeknek egyrészt a milwaukeei út, másrészt a bostoni tengerpart volt a szintere?… Majd meglátom… De hogy találjam fel nyomát ennek az eltűnt automobilnak és a hajónak is?… Bizonyos, hogy a közérdek, a vizek és útak biztonsága megkivánta, hogy ez ügyben vizsgálatot indítsanak… De valóban, mit is tehetünk, a míg a vezetőt vagy vezetőket nem ismerjük s ha ismernők is, hogy fogjuk el menetközben?…

Hazatérve reggeli után pipára gyujtottam és kibontottam újságomat… Bevalljam-e?… A politika kevéssé érdekelt, úntatott a köztársaságiak és demokraták örökös küzdelme!… Tehát nyomban a napi hírek rovatára lapoztam…

Ne is csodálkozzanak azon, ha első gondolatom az volt, hogy valamely értesítést keressek amely Észak-Karolinából jött a Great-Eyry ügyében.

Talán ráakadok egy közleményre, melyet Morgantonból vagy Pleasant-Gardenből küldöttek?… Egyébiránt Smith úr határozottan megigérte, hogy értesíteni fog a dolgok újabb fordulatairól. Táviratban értesítene rögtön, mihelyt a levegőt lángok világítanák meg. Erősen hiszem, hogy a morgantoni polgármester épp úgy szeretne behatolni a hegy medencéjébe, mint magam s hogy ő is csak az alkalomra vár, mely kisérletünk megújítását megokolttá teszi… De megérkezésem óta nem érkezett hozzám sürgöny tőle.

Hírlapomból semmi újat meg nem tudhattam. Kiejtettem hát kezemből, anélkül, hogy ügyet vetettem volna reá s gondolataimba merűltem…

Az jutott eszembe, amit Ward úr mondott, hogy az automobil és a hajó vezetője talán azonos személy… S akkor igen valószínű, hogy a két járóművet egyazon személy állította össze… És kétségtelen, hogy azonos motor adja meg nekik azt a rettentő nagy sebességet, mely kétszeresével múlja felül az eddig elért összes rekordjainkat szárazon és vizen…

– Egyazon feltaláló!… – ismételtem magamban.

Szemmel látható, hogy ez a feltevés nem ellenkezett a valószínűséggel. Sőt az a körülmény, hogy a két járóművet egyidőben soha nem jelezték, némely tekintetben elfogadhatóvá is tette…

És így szóltam magamban:

– Határozottan különös: A Great-Eyry rejtelme után, most ime a bostoni kikötőé!… Ezzel is csak úgy járunk, mint az elsővel?… Hát csakugyan titok marad előttünk mind a kettő?…

[Illustration: GONDOLATAIMBA MERÜLTEM.]

Meg kell jegyeznem, hogy az új esemény ismét nagy feltűnést keltett a közönség körében, mert újra a közbiztonság fenyegetéséről volt szó. A Great-Eyry dolga következtében csak a Kék-hegyek lakói forogtak abban a veszedelemben, hogy egy esetleges kitörés vagy földrengés elpusztítja őket, de most bármelyik egyesült-állami útvonalon, bármelyik amerikai partvidéken feltűnhet akár az automobil, akár a hajó és valósággal veszélybe dönthette megjelenésével az unió polgárságának egyetemlegességét…

Olyan dolog volt ez, mintha valakit a villám csapna meg, derűlt időben, tehát akkor, midőn a komor ég nem is figyelmezteti az óvatosságra!… Mihelyt házából kilépett, meglephette a békés polgárt a kikerűlhetetlen automobil-vezető hirtelen megjelenése… Tessék most már kimerészkedni az utcára vagy az útra, melyen mintegy lövegek hasogatják a levegőt!… Ezt hangoztatják az újságok ezrei, melyeket a közönség mohón kapkodott szét…

Nem is lepett meg tehát, hogy e felfedezések óriási izgalmat keltettek és különösen az én túlságosan hiszékeny vén cselédem természetfeletti legendákat mesélt az ügyről.

E napon is, ebéd után, miközben az asztalt leszedte, Grad, egyik kezében a vizes üveggel, a másikban a szalvétával, megállt és szemembe nézve így szólt:

– Eszerint, uram, nincs hát semmi újabb hír?…

– Nincs – feleltem én – jól tudván mi felől kérdezősködik.

– A gépkocsi nem került meg?

– Nem, Grad.

– Sem a hajó?…

– Az sem… még a legjobban értesűlt újságokban sem!

– És a rendőrség?…

– Az sem tud róla semmit!…

– Akkor, Strock úr, mondja kérem: mire is jó a rendőrség?…

– Ez oly kérdés, amelyet én magam is gyakran felvetettem!…

– No ez aztán megnyugtató dolgocska uram: egy szép napon csak megjön minden bejelentés nélkül és végigsöpör Washingtonban a Long-Streeten és a járó-kelők egész sorait tiporja agyon…

– O… Grad, akkor bizony volna remény rá, hogy meg tudnók fogni…

– Azt soha el nem érik, jó uram!…

– Miért nem?

– Mert azt a gépkocsit az ördög vezeti és az ördögöt senki el nem foghatja!…

Bizonyos, gondoltam magamban, hogy az ördögnek jó széles háta van, s azt hiszem, csak azért találták ki, hogy a derék, tudatlan emberek nagy tömege vele tudja megmagyarázni az olyan dolgokat, melyeknek egyéb magyarázata nincsen! Az ördög gyújtott a Great-Eyryn is tüzet!… Az ördög verte meg óriási sebességgel a wisconsini automobil verseny összes részvevőit!…

Az ördög cirkál Connecticut és Massachussets vizeiben is!…

De hagyjuk a gonosznak ezt a földi dolgokba való avatkozását, mely oly jól megfelel – ezt be kell ismernem – némely kevéssé művelt agynak!…

Kétségtelen volt most már az, hogy valamely emberi lény két oly gépezettel rendelkezik, melyek gyorsaságra, mind szárazon, mind vizen, felűlmúlják az általunk ismert legtökéletesebb szerkezeteket is.

És akkor fölmerűl ez a kérdés:

– Miért nem hallani most már felőle?… Attól fél talán, hogy végre mégis elfogják őt magát és találmánya titkát, melyet bizonyosan meg akar őrizni, felfedezik?… Ha ugyan – s akarva nem akarva mindegyre erre a megoldásra bukkant az ember – ha ugyan valamely balesetnek esvén áldozatul el nem vitte titkát a másvilágra!… Es akkor, ha csakugyan elveszett, akár a Michigan-tó, akár Uj-Anglia vizében, hogyan fürkészszük ki csak nyomát is?… Tehát eltűnt volna, mint egy meteor, mint egy csillagtöredék, mely átcsap az űrön, és ezer év múlva legendává válik, melyet a jó Gradok szívesen mesélgetnek!

Amerika lapjai, majd később az európaiak is, egy ideig foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Cikk-cikkre halmozódott! Hamis hír hamis hírrel váltakozott! A két kontinens közönsége csodálatos érdeklődést tanúsított – ami egyébként könnyen érthető is. Ki tudja, némelyik európai állam nem féltékenykedett-e Amerikára, mert éppen annak partjait választotta gyakorlatai színteréül a titokzatos föltaláló, aki, ha véletlenül amerikai is: talán megajándékozza országát e zseniális találmánnyal?… S vajon ily készülék birtoka, akár ingyen jutott hozzá az Egyesült-Államok kormánya a feltaláló hazafisága révén, akár bármely magas áron: nem biztosít-e az Uniónak elvitázhatatlan fölénye minden nagyhatalommal szemben?…

S elsőnek a _New-York Herald_ adott ki ez ügyben egy hatalmas visszhangot verő cikket, tizedikén. Összevetve az Egyesült-Államok leggyorsabb cirkálóinak sebességét ez új gépezetével, kimutatta, hogy ennek segítségével Amerikából, ha az Unió a titokzatos szerkezet birtokosává lenne, csak három napi távolságra volna Európa, míg ellenben Európából még mindig öt napi út vezetne Amerikába.

Ha a rendőrség már a Great-Eyry tüneményeinek okát is fürkészte, most nem kevésbbé ösztökélte a vágy, hogy felvilágosítást szerezzen a titokzatos feltalálóról, akiről már semmi hír nem érkezett. Erre a beszédtárgyra Ward úr szívesen vissza-visszatért. Főnököm – tudom, nem mintha a legcsekélyebb mértékben is bánatot akart volna okozni nékem – gyakran tett célzást carolinai vállalkozásomra, annak sikertelenségére, meg lévén róla győződve különben, hogy a kudarc nem az én hibámból eredt… Ha a falak túlmagasak és létra nélkűl meg nem mászhatók, s ha létra nincsen, okvetlenűl bizonyos, hogy nem lehet a falakra feljutni… ha csak rést nem vágunk rajta…

[Illustration: A KÖZÖNSÉG CSODÁLATOS ÉRDEKLŐDÉST TANUSÍTOTT.]

Mindamellett Ward úr sokszor mondotta:

– Egy szó, mint száz, szegény Strock, ön kudarcot vallott, úgy-e bár?

– Kétségkívűl, Ward úr, de bárki más szintén kudarcot vallott volna az én helyemben… Az egész dolog költség kérdése… Hajlandó kegyed azt rendelkezésemre bocsátani?…

– Sebaj, Strock, sebaj s remélem nyílik alkalom arra, hogy derék főfelügyelőnk kiköszörűlje a csorbát!… És lássa, itt van ez az automobil és hajó-ügy, ha ezt tisztázni tudná, milyen fényes elégtételt, milyen boldog megelégedést szerezhetne magának!…

– Csakugyan, Ward úr, tessék hát kiadni a parancsot, hogy megkezdjem munkámat…

– No, ki tudja Strock!… Csak várjunk… várjunk még…

Így álltak a dolgok, mikor június tizenötödikén reggel a posta megérkezte után Grad egy levelet hozott be, egy ajánlott levelet, melynek postaköltségét nekem kellett kifizetnem.

Rátekintettem a címzésre, melynek írása ismeretlen volt előttem. Két nappal előbbről kelt és Morganton bélyegzője volt ráütve.

Morgantonból jön a levél?… Nem kételkedhettem, hogy csak Smith Éliás írhatta.

– Igen, igen – mondtam vén cselédemnek – Smith úr írta… Csak tőle jöhet… Ő az egyetlen ember, akit Morgantonban ismerek… S ha ír, akkor bizonyos – mert, úgy állapodtunk meg, benne – hogy valami fontos dolgot akar közölni velem…

[Illustration: STROCK OLVASSA A FENYEGETŐ LEVELET.]

– Morganton?… – ismételte Grad. – Nem ebben a városban gyújtotta meg az ördög a pokol tűzét?…

– De bizony ebben, Grad.

– Remélem, csak nem megy el újra oda?

– Miért ne?

– Mert a vége csak az lehet, hogy ott reked a Great-Eyry kazánjában, s én nem szeretném, ha ez megtörténnék.

– Legyen nyugodt, Grad, előbb azt kell megnéznünk, miről is van egyáltalán szó.

Feltörtem az igen vastag papirú boríték pecsétjeit. A pecsétek vörös viaszból voltak, s valami cifra paizsokat ábrázoltak, fölöttük három csillaggal.

Kivettem a levelet borítékából. Egyetlen lapból állt, mely négyrét volt hajtogatva s írás csak egyik oldalán állott.

Első gondom az volt, hogy az aláírást elolvassam.

De aláírása a levélnek: nem volt… Csak két nagy kezdőbetű az utolsó sor alatt…

– Ez a levél nem a morgantoni polgármestertől való… – jegyeztem meg én.

– Hát kitől?… – kérdezte Grad, akit asszony s egyszersmind vénasszony volta kétszeresen kiváncsívá tett.

Miközben az aláírás helyén álló nagy betűket nézegettem, így szóltam:

– Én Morgantonban, se másutt nem ismerek olyan embert, akinek neve ilyen betűkkel kezdődnék!

Az írás erőteljes volt, vastag és vékony vonalai szabályosan váltakoztak – mindössze húsz sor volt az egész.

Ime a levélnek másolata, melynek eredetíjét gondosan megőríztem. A kelet, legnagyobb meglepetésemre a Great-Eyryt jelölte meg a levélíró tartózkodási helyéül:

Great-Eyry, a Kék-hegyekben, június 13.

(Észak-Karolina.)

Strock úrnak, a rendőrség felügyelőjének

Washington, Long-Street 34.

Uram!

Ön arra vállalkozott, hogy a Great-Eyry belsejét átkutatja.

El is jött, április huszonnyolcadikán Morganton polgármestere és két vezető kiséretében.

Felhatolt a sziklaövig és megkerűlte a falakat, melyek túlmagasak és így megmászhatatlanok.

Ön rést keresett, de nem talált.

Tudja meg tehát; senki be nem hatolhat a Great Eyrybe, de aki behatol, nem távozhatik onnan.

Ne próbálja megújítani kisérleteit, mely másodízben csak úgy nem sikerűl, mint először és önre nézve súlyos következményekkel járhat.

Fontolja meg hát ezt a figyelmeztetést, különben szerencsétlenség éri!

_V. U._

VII. FEJEZET. A harmadik titokzatos esemény.

Mindjárt be kell vallanom, hogy igen elcsodálkoztam ezen a levélen. Csupa _ah_ meg _oh_ hagyta el ajkamat.

A vén cseléd csak nézett rám – nem tudta mire vélje viselkedésemet.

– Rossz hírt tetszett talán kapni?…

Grad e kérdésére – mert semmi titkom nem volt e vén cseléd előtt – azzal feleltem, hogy felolvastam neki a levelet elejétől végéig.

Grad nagy nyugtalansággal hallgatta meg az írást.

– Valaki rám akar ijeszteni – szóltam vállvonva.

– Ha ugyan nem az ördög maga, mert ez a levél az ördög birodalmából jön! – tette hozzá Grad, aki mindig hajlandó volt az ördög kezének nyomát fürkészni az emberi dolgokban.

Magamra maradva másodszor is átfutottam ezt az annyira váratlanul érkezett levelet, és némi gondolkodás után arra a meggyőződésre jutottam, hogy rossz tréfa lehet pusztán. Nincs semmi kétség… Kalandomat mindenki ösmerte… Az újságok részletesen leírták, miként indúltam vállalkozásom kivitelére Észak-Karolinába, miként próbáltam behatolni a Great-Eyry szikla-övébe, s mindenki tudta azt is: miért vallottam kudarcot Smith Éliással egyetemben… Valami rossz tréfálkozó aztán, – amilyen igen sok akad mindenütt, még Amerikában is, – tollat fogott és hogy csúfolódjék, megírta ezt a bolond levelet.

Valóban, ha feltételezzük is, hogy a Great-Eyry medencéje menedékűl szolgál valamely gonosztevő-bandának, melynek érdekében van, hogy a rendőrség fel ne fedezze rejtekét – akkor sem követhette el egyik tagja sem ezt a vigyázatlanságot. Nem kellett-e óvakodniok attól, hogy a rendőrség egyáltalán megtudja rejtekük létezését?… Nem volt-e ez a levél ösztökélés arra, hogy a rendőrügynökök újabb és újabb kutatásokat eszközöljenek a Kék-hegyek e tájékán?… Ha arról van szó, hogy gyanús emberek egy csoportját elfogjunk, végre mégis csak utólérjük őket!… A melinit, vagy dinamit csak útat nyít a sziklafalba… De igaz: – hogy is juthattak be oda maguk a gonosztevők is, ha nincs oly rés, melyet mi nem vettünk észre?… Bármint álljon is a dolog, s még ha e feltevést valónak fogadnók is el: soha egy gonosztevőnek sem jutott volna eszébe ily bolond gondolat, hogy ezt a levelet megírja!…

Az egyetlen magyarázat tehát ez volt: a levél vagy egy csaló vagy egy bolond kezétől származott s véleményem szerint nem volt érdemes sem nyugtalankodnom miatta, sem foglalkoznom vele.

S bár egy pillanatra az jutott eszembe, hogy értesítem róla Ward úrat, de azután mégis csak elhatároztam, hogy nem teszem.

Bizonyos, hogy semmi fontosságot nem tulajdonítana neki. Mindamellett nem téptem el s csak úgy találomra íróasztalom egyik fiókjába dobtam. Ha még ilyesfajta levél érkezik, ugyanezen nagy betűkkel aláírva: melléje teszem azt is, és ügyet sem vetek rájuk.

Néhány nap minden különösebb esemény nélkűl telt el, szokásomhoz híven be-benéztem a rendőrség palotájába. Volt néhány befejezésre váró megbízatásom, semmi jel nem mutatott arra, hogy a közel jövőben el kell hagynom Washingtont. Igaz ugyan, hogy mi a rendőrséghez tartozó emberek sosem tudjuk, mit hozhat a holnap. Mindennap akadhat olyan «eset», melynek következtében kénytelenek vagyunk átszágúldozni az Egyesült-Államok egész terűletén, az Orégontól Floridáig, Mainetől Texasig!

– És – ez a gondolat gyakran fordúlt meg a fejemben – ha új megbízást kapok s abban sem tudok nagyobb sikerrel eljárni, mint a Great-Eyry ügyben, akkor nem marad hátra más, mint lemondanom s nyugdíjaztatnom magam!…

Ami pedig a titokzatos gépészt, vagy gépészeket illeti: arról vagy azokról nem volt semmi hír. Tudtam, hogy a hatóságok elrendelték az útak, folyók, tavak, valamennyi amerikai víz szemmeltartását. De vajjon egyáltalán lehetséges-e, egy oly hatalmas földdarab eredményes őrizete, mely a hatvanadik délkörtől a százhuszonötödikig terjed, s a harmincadik szélességi foktól a negyvenötödikig?… Amerikát egyik oldalán a Csendes Óceán, a másikon a hatalmas mexikói öböl határolja, mely keleti és déli partjait mossa – ez oly óriási terűlet az eltűnt titokzatos hajó számára, melyen akár mindörökre rejtve maradhat…

Azonban, ismétlem, sem az automobilt, sem a hajót nem pillantották meg sehol, pedig, mint tudják utolsó megjelenéseiből, feltalálójuk nem kereste éppen a néptelenebb helyeket: hiszen a wisconsini úton a nemzetközi verseny alkalmával szágúldott végig s a vízen is Boston partvidékén tűnt fel, melyet állandóan ezer meg ezer hajó látogat!…

Ha tehát ez a feltaláló nem pusztúlt el – ami egyébként lehetséges volt – akkor most vagy Amerikától távol tartózkodik valahol, talán az ó-világ tengereiben, vagy pedig elrejtőzött egy olyan helyen, melyet csak ő ismer, ha a véletlen rá nem segit bennünket!

– Eh! – mondtam gyakorta magamban – ha titkos és megközelíthetetlen rejtekhelyet keres, akkor ez a szinte mesebeli feltaláló keresve sem találhat jobbat a Great-Eyrynél!… Igaz ugyan, hogy sem automobillal, sem hajóval oda be nem juthat!… Csak a hatalmas szárnyú ragadozó madarak, a sasok, a keselyűk üthetnek odafenn tanyát!

Meg kell jegyeznem, hogy Washingtonba való visszatérésem óta lángkévék újabb megjelenése nem zavarta meg a kerület lakosságának nyúgalmát. S mivel Smith Éliás sem írt, ebből joggal következtethettem, hogy semmi rendkívűli a Great-Eyry vidékén nem történt. Minden jel arra mutatott, hogy a két különös ügy, mely annyira felizgatta a közkiváncsiságot, sőt a publikumban nyugtalanságot is keltett, – teljesen feledésbe fog merűlni.

Június tizenkilencedikén reggel nyolc óra tájt a rendőrségre akartam menni, midőn kapumon kilépve két embert vettem észre, akik szokatlan figyelemmel kisérték személyemet. De mert nem ismertem őket, ügyet sem vetettem rájuk, s ha mindamellett figyelmet fordítottam az ügyre, csak azért történt, mert a jó Grad hazatértemkor beszélt felőle.

Vén cselédem néhány nap óta azt látta, hogy két ember leselkedik rám az útcán, fel és alá jár házam előtt és követ, valahányszor a Long-Streeten felfelé haladok, hogy a rendőrségi palotába menjek.

– Bizonyos abban, amit mond? – kérdeztem tőle.

– Persze, hogy bizonyos vagyok benne… és csak tegnap is, hogy hazafelé tetszett jönni, az a két ember a kapuig folyton sarkában volt.

– Lássuk csak, Grad, nem tévedés ez?…

– Dehogy tévedés, jó uram…

– Ha találkoznék azzal a két emberrel, megismerné őket?…

– Meg bizony!…

– Ejnye, ejnye, édes Grad – feleltem neki nevetve, – magának valóságos rendőrszimatja van… Előbb-utóbb még be kell soroztatnom az embereim közé…

– Csak tréfálkozzék, Strock úr, csak tréfálkozzék!… Nekem még jó szemem van és semmi szükségem okuláréra, ha az emberek veséjébe akarok látni!… Semmi kétség: leselkednek önre és nagyon jól cselekednék, ha néhány rendőrt küldene a fickók után…

– Igérem is, Grad, – feleltem én, hogy eleget tegyek a vén cseléd kivánságának – s a detektivjeim majd megmondják, mit kell tartanom ezekről a gyanús emberekről.

Alapjában azonban semmi komolyságot nem tulajdonítottam Grad közlésének.

Mindamellett hozzátettem:

– Ha majd távozom hazulról, jobban szemügyre veszem a járókelőket.

– Okosan is teszi, Strock úr!…

Grad képzelgését könnyen felébreszthette akármi csekélység, ezért nem is gondoltam többé beszédére.

– Ha újra meglátom őket – ismételte a vén cseléd, majd szólok, mielőtt Strock úr elhagyná a házat…

– Természetes…

S félbeszakítottam a beszélgetést e tárgy felől, mert előre láttam: ha folytatjuk, Grad végre biztosít róla, hogy maga Belzebub s egy pokollakó kollegája leselkedik rám.

A két következő napon azt tapasztaltam, hogy senki sem les utánam, sem menet, sem jövet.

Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Gradnak tévednie kellett.

Azonban június tizenkilencedikén délelőtt a lépcsőn oly gyorsan lesietve, amennyire ezt kora és elvénhedt teste megengedte, ime Grad, rohan be ajtóstúl szobámba és lihegve így szól:

– Uram!… uram!…

– Mi baj, Grad?…

– Itt vannak!…

– Kik?… – kérdeztem tőle, minden egyébre gondolva, csak a «kémkedésre» nem, melynek tárgya állítólag én magam lettem volna.

– A két kém…

– Ahá, az a két pompás fickó?

– Az az… ott lenn az útcán, szemben az ablakkal, s megfigyelik a házat és várják, hogy Strock úr kimenjen!

A jobboldali ablak mellé léptem s csak kissé fellebbentettem a függönyt, nehogy figyelmüket esetleg magamra irányítsam.

Valóban két embert pillantottam meg az utcán.

Két alacsony termetű, széles, izmos embert, körülbelűl harminc-negyven esztendősek lehettek, öltözetük olyan volt, mint a falusi embereké rendesen: széles karimájú nemezkalap, durva gyapjú nadrág, vastag cipő; kezükben botot tartottak.