Part 9

Tehát nem tudnám megmondani: a repűlő gép folytatta-e útját a levegőn át, vagy valamely tenger vagy tó felűletén úszott-e, vagy pedig az amerikai szárazföld egyik útján szágúldott-e? Semmit nem őrzök emlékezetemben arról, ami július harmincegyedikéről augusztus elsejére virradó éjszaka történt.

Most ugyan mi lesz e kaland folytatása és legfőképpen, személyemet illetőleg, mi lesz a vége?

Mondottam, hogy midőn különösen mély álmom véget ért, a _Rémület_ mintha teljes nyugalomban lett volna. De nem tévedhettem: bármily módon nyilatkozott volna meg a mozgás, éreznem kellett volna, még akkor is, ha a levegőben lebegünk.

Fölébredvén, fülkémben találtam magam, ahová úgy zártak be, hogy nem is tudtam felőle, – ami a _Rémületen_ töltött első éjszakán történt.

Az volt most a kérdés, vajjon föl engednek-e mennem a födélzetre, miután a gépezet már a földön áll.

Megpróbáltam fölemelni a födelet, de nem nyílott ki.

– Ejnye, – szóltam magamban, – talán vissza sem adják szabadságomat, míg a _Rémület_ nem repűl vagy úszik újra?

Mert csakugyan e két körűlmény zárta ki csupán teljesen a szökés minden lehetőségét.

Megérthetik tehát türelmetlenségemet, nyugtalanságomat, mellyel szorongva vártam, meddig tart ez a szárazföldi tartózkodás.

Mindössze tíz percig kellett talán várnom. Hirtelen zajt hallottam a födélzetről. A födelet kívűlről felnyitották. A világosságnak és levegőnek egész özöne áradt fülkémbe.

Egy szökéssel kinn termettem a födélzeten, rendes helyemen.

Szemem egy pillantással bejárt mindent, amit látnom lehetett.

A _Rémület_, amint gondoltam is, valóban szilárd talajon állt, egy körűlbelűl ezerötszáz-ezernyolcszáz láb átmérőjű medencében. Sárgás homokréteg takarta egész területét, melyen egyetlen fűcsomó sem sarjadt.

A medence csaknem szabályosan ovális-alakú volt, nagyobbik átmérője észak-dél irányban fekhetett. Ami szikla-keretét illeti, nem tudtam, mi a magassága s miféle szirtek alkotják felső gerincét? Lehetetlen volt megítélnem. Felettünk sűrű ködtömegek lebegtek, melyeket a napsugár még nem űzhetett szét. Néhány szélesebb páracsík a medence homokos fenekéig csüggött alá. Bizonyára még csak a reggeli órákban lehettünk s ez a köd szét fog majd foszlani.

Igaz, úgy éreztem, hogy elég hideg hőmérséklet uralkodott ebben a medencében, noha augusztus elseje volt már. Ebből azt következtettem, hogy a medence az Új-világnak valamely magasan fekvő vidékén lehet. De melyiken? Lehetetlen még csak hozzávetőleg is megállapítani. Mindenesetre bizonyos annyi, hogy bármi gyorsan haladtunk is, a repűlő gépnek nem volt elég ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átszelésére s a Niagaráról való távozásunk óta körűlbelűl tizenkét óránál több el nem telhetett.

E pillanatban a kapitány egy üregből lépett ki, melyet valószínűleg ők törtek itt e ködös medence falában.

Néha-néha a ködön át nagy madarak körvonalai tűntek fel. Rekedt kiáltozásuk meg-megzavarta a mély csendet. S ki tudja, nem réműltek-e meg e rettentő szárnyú szörnyeteg megérkezésétől, mellyel sem erőre, sem gyorsaságra nem mérkőzhettek?

Így minden körűlmény arra a feltevésre juttatott, hogy e helyre szokott a Világ Ura visszavonúlni, mikor csodálatos utazásai véget értek. Ez volt az automobil kocsiszíne, a hajó kikötője, a repűlő gép fészke.

És a _Réműlet_ mozdulatlanúl állt most a medence közepén.

Végre pontosan megszemlélhettem s úgy látszott, eszük ágában sincs, hogy ebben akadályozzanak. Tény, hogy a kapitány éppen úgy nem törődött velem most sem, mint mindezideig. Két társa hozzálépett. Azután mindhárman eltűntek az üregben, melyről szólottam. Megnézhettem tehát a járóművet – kívűlről legalább. Ami belső részét illeti, valószínű, hogy a feltevésekre kell ezután is szorítkoznom.

Az én fülkém fedelét kivéve a többi valamennyi zárva volt és hasztalan próbáltam kinyitni őket. Legérdekesebb lett volna megtudnom: mily motor hajtja a _Rémület_-et folyton változó alakulataiban?

A földre ugrottam s volt bőven időm rá, hogy az első vizsgálódást végbevigyem.

Az egész készülék orsó alakú volt, elől élesebb, mint hátúl, teste aluminiumból épűlt, szárnyai oly anyagból készűltek, melyet nem ismertem. Négy két láb átmérőjű kereken nyugodott, melyek talpát igen vastag gummi vette körűl, hogy bármily gyorsaság mellett is síma gördűlést biztosítson neki. A kerekek küllői kiindúlási pontjuktól kezdve homorodva szélesedtek, tehát ha a _Rémület_ vízen vagy víz alatt úszott, gyorsították menetét.

De nem e kerekek voltak fő hajtókészülékei. Farának két oldalán hosszában Parson-féle turbinák voltak megerősítve. Óriási sebességgel forgattatván a gépezet által, a víz hátratolásával taszították a hajót előre, sőt azt kérdeztem magamban, vajjon a levegőben való szárnyalás alkalmával is nem voltak-e hasznára a készüléknek?

Mindenesetre azt, hogy a készülék a légben lebeghetett és mozoghatott, hatalmas szárnyainak köszönte, melyek bevonva, nyugalmi állapotban két hosszanti dudort képeztek törzsén. Tehát a feltaláló azt a rendszert alkalmazta, melynek jelszava, hogy a repűlő gép súlyosabb legyen, mint a levegő – s ez a rendszer tette lehetővé, hogy a levegőben talán a leghatalmasabb madaraknál is gyorsabban repűlhessen.

Az erő pedig, mely e háromféle mozgatószerkezetet hajtotta, ismétlem, elektromosság volt, csakis elektromosság lehetett. De mily forrásból merítették akkumulátorai? Volt valahol egy elektromos erőt előállító hely, ahol az akkumulátorok töltése történt? Az e célt szolgáló dinamók itt a medencében működnének?

Vizsgálódásom eredménye tehát csak annyi volt, hogy a készülék kerekek, turbinák, szárnyak segélyével mozog, de semmit sem tudhattam meg afelől, milyen szerkezete van s mily erők tartják működésben? De igaz: mi hasznát vettem volna annak, ha fel is derítem e kérdéseket? Értékesítésükhöz okvetlenűl szükséges, hogy szabaddá legyek s azok után, amiket már tudtam, – bármily csekélység volt is ez aránylag – a Világ Ura bizonyára nem adja vissza szabadságomat!

Még hátra volt a szökés lehetősége.

De vajjon kínálkozik-e még erre alkalom? S ha utazásai közben el nem hagyhatom a _Rémületet_, innen, e medencéből szabadúlhatok-e?

Mindenesetre az első megoldandó kérdés ez volna: hol fekszik e medence? Hol szállott le tulajdonképpen a repűlő gép? Mily közlekedés nyílik innen a környező vidékre? Van-e kijárása e sziklaövnek? Csak repűlő géppel lehet-e falai közé eljutni? Az Egyesűlt-Államok mely részén vagyunk?

Határozottan áll, hogy bármily gyors repűléssel is, lehetetlen volt a _Rémület_nek – feltéve, hogy tegnap indúlt légi útjára – elhagynia Amerikát, vagy az Ó-világból az Új-világba átérnie. Nem legokosabb-e mindössze néhány száz mértföldnyire becsűlni az útat, melyet az éj folyamán megtett?

Volt ugyan egy föltevésem, mely néha-néha eszembe ötlött s megérdemelte, hogy foglalkozzam vele, ha el nem is fogadom mindjárt. Miért ne volna a _Rémület_ rejtekhelye a Great-Eyry éppen? Hiszen ez a repűlő gép a legnagyobb könnyedséggel behatolhatott medencéjébe. Amit a sasok, a keselyűk megtettek, miért ne tehette volna meg azt egy repűlő gép? Nem nyújtott-e ez a megközelíthetetlen zúg oly titkos rejteket, melyet rendőrségünk föl nem fedezhetett s amelyben a Világ Ura elfoghatatlannak tartotta magát? S különben Niagara-Falls és a Kékhegyek e lánca között nem nagyobb a távolság négyszázötven mértföldnél s a _Rémület_ ezt igen könnyen átrepűlhette tizenkét óra alatt!

Igen! Ez a gondolat lassankint megragadt agyamban valamennyi másik közűl! S így az a kapcsolat, melyet nem értettem meg a Great-Eyry és a nagy kezdőbetűs levél írója között: szintén magyarázatát leli. És a fenyegetés is, mellyel az esetre illet, ha kísérletemet megújítom… S a kémkedés, mellyel egy ideig körűlvettek… S azok a tünemények, melyeknek a Great-Eyry színtere volt, vajjon szintén nem a _Rémület_-nek tulajdoníthatók-e valamely oly oknál fogva, melyet egyelőre még nem ismerek?

Igen! Igen! A Great-Eyry! A Great-Eyry ez!

S ha akkor lehetetlen volt eljutnom medencéjébe, vajjon most lehetetlen-e távoznom belőle más módon, mint a repűlő gép fedélzetén?

Ah! Majd ha szétfoszlik a köd, talán fölismerem? Talán valósággá változik ez a föltevés?

Közben pedig, míg szabad volt járnom-kelnem, mert a kapitány és társai nem törődtek velem, megkerűltem a medence belső falát.

Mert ekkor mindhárman az ovál északi részén fekvő barlangban tartózkodtak, körútamat a déli félen kezdtem meg.

A fal mellé mentem, melybe számos mélyedés nyílott. Felettük símán meredtek az oldalfalak, melyek ugyanazon kőzetből valók, mint az Alleghany-hegység egész láncolata. Mily magas e falazat s felűl milyen forma, azt még nem láthattam a ködtől s várnom kellett, míg a szellő és a napsugár azt szétoszlatja.

Az üregek mélyét csak a bejárásukon beszűrődő fény világította meg. Bennük mindenféle töredék holmi hevert, fadarabok, száraz fűcsomók. Egyikben még meglátszottak a kapitány és két társa léptének nyomai a homokon.

Ők hárman egyébiránt nem mutatkoztak; úgy látszik, sürgős dologgal foglalkoztak abban az üregben, mely előtt több csomag volt a földre téve. Vajjon e csomagokat a _Rémületre_ akarják vinni s így ez előkészületet jelentene e rejtekhely végleges elhagyására?

Befejezve körútamat, egy félóra múltán a medence közepére tértem vissza. Itt-ott kihűlt hamúnak hosszú halmai hevertek, melyeket az idő fehérré tett, megszenesedett gerendák maradványai, néhány olyan farészlet, melyen még ott volt a vasalás, továbbá ércszerkezetek, melyeket a tűz meggörbített, – mintha az egész valamely tűz által elpusztított gépezet romja lett volna.

Kétségtelen, hogy nem is túlságosan régen e medencében nagy tűz pusztított, mely vagy szántszándékkal gyújtatott, vagy véletlenségből gyúladt. Lehetetlen volt össze nem kapcsolnom e tüzet a Great-Eyryn észlelt tüneményekkel: lángokkal, melyek a sziklaöv fölött megjelentek, a levegőben búgó hangokkal, melyek annyira megrémítették e kerület földmívelőit, Pleasant-Garden és Morganton lakosait. De mi lehetett az, amit a kapitány elégetett s miért kellett elégetnie?

E pillanatban a szellő erősebben neki lendűlt kelet felől. Az ég hirtelen kibontakozott a ködfátyolból. A sziklaövet fény öntötte el, melyet a láthatár és zenit közt félúton járó nap árasztott.

Felkiáltottam.

A sziklák gerince körűlbelűl száz lábnyi magasságban emelkedett. És a keleti oldalon szemembe ötlött az a jellegzetes körvonalú szikla: a sasalakú.

Az volt ez, melyet megjegyeztünk magunknak Smith Eliás meg én, mikor a Great-Eyryt megmásztuk.

Tehát semmi kétség!

Az elmúlt éjszakán a repűlő gép az Erie-tó és Észak-Karolina között elnyúló távolságot járta be. A Great-Eyry medencéjében nyugodott tehát a készülék. A Great-Eyry volt tehát az a méltó fészek, melyben a feltalálója lángesze által megalkotott hatalmas, óriási madár kiválasztott s melynek áttörhetetlen falai közé csak ő juthatott be! S ki tudja, nem fedezett-e föl az üregek valamelyikében földalatti útat, melyen át elhagyhatta a Great-Eyryt, ha a _Rémület_ esetleg ott is maradt?

Így tehát mindennek teljesen nyitjára bukkantam! Igy lett világossá a Great-Eyryről keltezett első levél, mely halállal fenyegetett.

S ha akkor behatolunk a medencébe, ki tudja, nem fedezzük-e fel a Világ Ura titkait, mielőtt még minden emberi hatalommal dacolni tudott?

Csak álltam ott, a kőből formált sasra meresztvén szemem, élénk izgalommal lelkemben. S megkérdeztem önmagamtól: nem kell-e mindent megkísérlenem e készülék tönkretételére, mielőtt még útnak indúlhatna a nagy világba?

Lépéseket hallottam csikorogni.

Megfordúltam.

A kapitány hozzám lépett s előttem megállva szemembe nézett.

Nem tudtam elfojtani felbuzgó érzésemet és így kiáltottam fel:

– A Great-Eyry! A Great-Eyry!

[Illustration: A RÉMÜLET A GREAT-EYRY MEDENCÉJÉBEN.]

– Igen az! Strock felügyelő úr!

– És ön: a Világ Ura?

– Igen, ura e világnak, melynek bebizonyítottam már, hogy leghatalmasabb embere vagyok.

– Ön?! – kérdeztem tőle a legnagyobb csodálkozással.

– Én! – felelte s gőgösen kiegyenesedett. – Én… Robur… a Hódító Robur!

XVI. FEJEZET. A Hódító Robur.

Alacsony termetű ember, szinte mértanilag szögletes, úgy, hogy törzse szabályos trapézt képezett, melynek párhuzamos hosszabb oldala: a vállak vonala. E vonalra izmos nyak által hatalmas fej illeszkedett. Szemeit a legcsekélyebb izgalom lángolóra gyújtotta és fölöttük folyton ráncba vonva a szemöldök-izom, ami nagy erély jele. Rövid, kissé göndör, csaknem fémfényű haj, mely hasonlított egy csomó drótsörtéhez. Széles mell, amely mint kovács-fújtató emelkedett és esett. Karja, lába, keze méltó volt a pompás törzshöz. Bajúszt, barkót nem viselt, csak sűrű amerikai körszakállt, ami szabadon hagyta állát, melynek kapocs-csontjaiban irtózatos erő lakhatott.

Ez volt ennek a különös embernek arcképe, melyet az Egyesűlt-Államok valamennyi újsága kiadott az 18**. év juniusának tizenharmadikán, vagyis a philadelphiai Weldon-Institutban való szenzációs megjelenését követő napon.

S a Hódító Robur most megmondta nekem: ki ő, hatalmas nevét fenyegetés gyanánt hangoztatván előttem, itt, a Great-Eyry medencéjében.

Röviden el kell mondanom azon eseményeket, melyek az egész világ figyelmét Roburra irányították annak idején.[3] Azokból folynak e csodálatos kaland következményei, melyek végső kibonyolódása kívűl esett az emberi előrelátáson.

Junius tizenkettedikén délután gyűlést tartott a Weldon-Institut, Prudent bácsi elnöklete alatt, aki Pennsylvánia fővárosának egyik legfontosabb személyisége volt. E társaság titkára: Phil Evans, szintén előkelő szerepet játszott Philadelphiában. A kormányozható léggömb nagy kérdését tárgyalták. Az intéző bizottság vezetése alatt negyvenezer köbméter űrtartalmú léggömböt készítettek, melynek _Go a head_ volt a neve. Vízszintes irányban való előrehajtását egy dinamónak kellett végezni, mely könnyű s egyszersmind nagyerejű lévén, a legjobb eredményeket várták tőle. A dinamónak egy csavart kellett forgatnia. De hová erősítsék ezt a csavart: a naszád elejére, mint némelyek akarták, vagy hátúljára, mint mások óhajtották?

Ez a kérdés még nem nyert elintézést. Az intézet tagjai két pártra szakadtak. S a vita oly élénkké lett, hogy a Weldon-Institut néhány hevesebb vérű vitázója már csaknem ökölre ment, mikor a legnagyobb zajongás közepette egy idegen kért bebocsáttatást az ülésterembe.

Azt mondta: Robur a neve.

Szót kért, mire csend támadt és az idegen beszélni kezdett. Nyíltan állást foglalt a kormányozható léggömb dolgában s kijelentette, hogy miután az ember urává lett a tengernek vitorlával, kerekes lapáttal vagy csavarral mozgatott hajói által, ezek után csak úgy válhat a légkörnek is urává, ha a levegőnél súlyosabb szerkezetet alkalmaz, mert csakis így mozoghat odafenn teljesen szabadon.

Örökös küzdelem folyt a léggömb és a repűlő gép kérdésében mindaddig.

És e gyűlésen, ahol túlsúlyban voltak a levegőnél könnyebb szerkezetnek, a léggömbnek hívei, oly heves ellentmondást váltott ki Robur – akinek gúnyolódó ellenfelei adták ott a «Hódító» melléknevet, – hogy el kellett hagynia a termet.

De a különös ember eltűnése után mindössze egynéhány órával a Weldon-Institut elnökét és titkárát vakmerően és erőszakkal elszöktették. Mikor a Fairmont-Parkon mentek át éppen, inasuk Frycollet kíséretében, több ember rájuk vetette magát, szájukat fölpeckelte, kezüket megkötözte; azután, nem törődve ellenkezésükkel, az elhagyatott fasorokon át egy hajóforma építménybe vitték őket, mely egyik tisztáson állt. Másnap reggel látták, hogy foglyok Robur léghajójában, mely már oly vidék fölött repűlt, melyet hasztalan igyekeztek fölismerni.

Prudent bácsi és Phil Evans a saját személyükön tapasztalták, hogy a tegnapi szónok nem csalta meg a gyűlés jelenlevő tagjait, mert oly repűlő szerkezet birtokában volt, mely a levegőnél súlyosabb léghajó elvén épűlt s amelyen a két jó úrnak jó vagy gonosz sors következtében – ami később tűnt csak ki – különös utazást kellett megtennie.

E szerkezet, melyet Robur mérnök eszelt ki, épített meg, a csavar kettős működésén alapúlt. A csavar ugyanis, miközben forog, tengelye irányában igyekszik előrehaladni. Ha e tengely függőleges, a csavar függőlegesen halad, ha vízszintes akkor vízszintesen.

Robur léghajója, az _Albatros_, harminc méter hosszú hajótestből állt, melynek két előre hajtó csavarja volt: egyik elől, a másik hátúl, azonfelűl harminchét függélyes tengelyre erősített csavara, tizenöt-tizenöt a hajó két oldalán, hét magasabbra nyúló a közepén. Az egész egy harminchét tagú árbocerdőt képezett, melynek csavarjait e hajtóerő csodasebesen forgatta.

Ezt a hajtóerőt pedig, mely a léghajót előre és fölfelé vitte, sem vízgőz, sem egyéb folyadék, sem komprimált levegő, sem más rugalmas gáz nem szolgáltatta. Robbantó gázkeverékekhez sem folyamodott Robur, hanem azt az erőt használta fel, mely annyiféleképpen üzemben van: az elektromosságot. De vajjon honnan meríthette a feltaláló ezt az elektromosságot akkumulátorai számára? Valószínűleg – ez csak föltevés, mert a titok soha ki nem derűlt – a környező levegőből vonta el, amelyben mindíg többé-kevésbbé erős áramok vannak, valamint a környező vízből merítette a híres Nemo kapitány, midőn a _Nautilius_-szal az óceán mélységeit bejárta.

E sajnálatos tény, hogy sem Prudent bácsi, sem Phil Evans nem tudták földeríteni a titkot, a hosszú légi utazás alatt, melyet az _Albatroson_ csaknem a föld egész fölülete felett megtettek.

A személyzet, mely Robur mérnök rendelkezésére állott, mindössze egy kormányost – kinek Turner John volt a neve, – három gépészt, két fűtő-félét és egy szakácsot tett ki, nyolc embert tehát, ami elegendő volt a hajón felmerülő minden munka elvégzésére.

– Így tehát – szólott Robur két utasához, kik akaratuk ellenére lettek útitársai, – léghajómmal ura vagyok e hetedik világrésznek, mely nagyobb, mint Ausztrália, Óceánia, Ázsia, Amerika, Európa és Afrika, ura vagyok e légbeli Ikáriának, a légkör egész óriási birodalmának, melyet a közel jövőben ezer meg ezer ikáriai fog átszeldelni!

Ezután megkezdődött a két filadelfiai kalandos utazása az Albatroszon, mely eleinte Észak-Amerika óriási területe fölött lebegett. Prudent bácsi és Phil Evans többször felemelték tiltakozó szavukat, melyeket azonban Robur az erősebb jogára támaszkodva semmibe sem vett. Bele kellett nyugodniok a megváltoztathatatlanba, vagy jobban mondva engedniök kellett az erőszaknak.

Az _Albatros_ nyugat felé haladva átment a Sziklás-hegység óriási láncán, a kaliforniai síkokon; aztán elhagyva San-Franciskot, átlebegett a Csendes-tenger északi övén, Kamcsatka félszigetéig. A léghajó utasainak szeme alatt ezután a Mennyei birodalom képe tárúlt fel; Peking, a khinai főváros ott feküdt alattuk négyszeres fal-övével. Függélyes tengelyű csavarai által emelve a léghajó még nagyobb magasságra ment, a Himalája ormai, a hótól fehér, jégtől csillogó csúcsok fölé. Az _Albatros_ nem tért el nyugati útirányától. Miután elszállt Perzsia és a Káspi-tó felett, áthaladt Európa határain, a moszkvai puszták legén, követve a Volga völgyét. Észrevették Moszkvában, meglátták Péterváron is, jelezték megérkezését Finnország lakói és a Balti-tenger halászai. Átrepűlt Stockholmnál Svédország, Krisztiániánál Norvégia fölött, délre fordúlt, ezer méternyi magasságban lebegett Franciaország levegőjében, néhány száz lábnyi magasságból megtekinthették utasai a nagy fővárost, míg reflektorai hatalmas fénykévéket szórtak alá. Végre Itáliát látogatták meg, Flórencet, Rómát, Nápolyt, aztán áthaladtak ferdén a Földközi-tenger felett. Elérték a hatalmas Afrika partjait, melyeket a marokkói Spartel-foktól Egyiptomig bejártak, meglátogatván Algeriát, Tuniszt, Tripoliszt. Aztán visszatérve Timbuktu-Szudán királynője felé, az _Albatrosz_ neki vágott az Atlanti-óceánnak.

Most délnyugati irányban haladt. És semmi föl nem tartóztathatta e végtelen sík víz felett; semmi, – a viharok sem, melyek rettentő erővel tomboltak, szörnyű víztölcsér sem, mely forgatagába rántotta, de amelyet kormányosának ügyessége és hidegvére folytán sikerűlt egy ágyúlövéssel összeomlasztaniok.

A szárazföld a Magellan-szorosnál tűnt szemükbe ismét. Az Albatros észak-déli irányban ment át fölötte s elhagyván azt, a Horn-foknál a Csendes-óceán déli partvidékeire repűlt.

Ezután áthatolva a déli Jegestenger puszta vidékein, egy cyclon ellen küzdve, melynek sikerűlt aránylag nyugodt gócpontjába jutnia, Robur bejárta e csaknem ismeretlen földrészeket, a Graham-földet, remek sarkifények közepett és néhány óra hosszat a sark fölött lebegett. Majd ismét orkán ragadta meg és az Erebus felé vonszolta, mely vulkáni lángot okádott, úgy, hogy valóságos csoda volt, hogy az Albatros megmenekedhetett.

Végre ugyanazon év júliusában, miután ismét a Csendes-óceán felé szállt vissza, megállt az Indiai-óceán egy szigete fölött. A kivetett horgony belekapaszkodott a part sziklájába és _Albatros_ elindúlása óta először megállt a talajtól száz lábnyi magasságban, fenntartva függélyes tengelyen forgó csavarjainak mérsékelt mozgása által.

E sziget, mint Prudent bácsi és társa megtudták később: a Chatam-sziget volt, mely Új-Zélandtól tizenöt foknyira keletre fekszik.

A léghajó csak azért állt meg itt, mert a legutóbbi orkánban megsérűlt előrehajtó csavarjai javítást igényeltek, mert különben Robur el nem érhette volna az X szigetet, mely még kétezernyolcszáz mértföldnyire feküdt onnan, – a Csendes-óceán ez ismeretlen szigetét, melyen az _Albatros_ épűlt.

Prudent bácsi és Phil Evans megértették, hogy a javítások megtörténte után a léghajó folytatni fogja végtelen utazásait. S most, midőn az Albatros a föld felett lebegett és hozzá volt erősítve, elérkezettnek látták az időt a megszökésre.

A horgony-kötél, mely az _Albatrost_ a földhöz kötötte, körűlbelűl százötven láb hosszú volt. Ezen leereszkedve a két utas és inasuk, Frycollin, minden nehézség nélkűl földre érnek s ha a szökés éjszaka történik, nem fenyegette őket az a veszedelem sem, hogy észreveszik távozásukat. Igaz, hogy hajnalban aztán fölfedezik a szökést s akkor a szökevények, nem tudván távozni Chatam szigetéről, ismét elfogatnak.

S íme, a következő vakmerő terv fogamzott meg agyukban:

Légbe röpítik az _Albatrost_ egy dinamit tölténnyel, melyet a szertárból csennek el, összezúzzák a hatalmas léghajó szárnyát, tönkre teszik a feltalálót találmányával egyetemben. Mielőtt a töltény felrobbanna, ők már lebocsátkoztak a kötélen s látni fogják, hogy zuhan le az _Albatros_, melynek csak szomorú romjai maradnak.

S amint elhatározták, úgy is tettek. A töltény kanócát meggyújtva, mindhárman észrevétlenűl földre bocsátkoztak. De e pillanatban fölfedezték szökésüket. A födélzetről puskalövések hallatszottak, de a szökevények nem sérűltek meg. Ekkor Prudent bácsi a horgony-kötélre vetve magát, elvágta azt és az _Albatros_, mivel előrehajtó csavarjai nem működtek, egyelőre a szél martalékává lett, hogy azután a robbanás által összezúzva, a Csendes-óceán vízébe hulljon.

Június tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjjel tűnt el Prudent bácsi és Phil Evans Frycollinnal együtt, miután a Weldon-Institutból távoztak. Azóta semmi hír nem érkezett felőlük. Az amerikaiak el sem tudták képzelni, hová lett a két ember. Van-e összefüggés e különös eltűnés és a Roburral való emlékezetes jelenet között? E gondolat senkinek eszébe nem jutott, de nem is juthatott.

De Prudent és Phil Evans sorsa nyugtalanította kollegáikat. Nyomoztatták őket, az ügybe a rendőrség is belevegyűlt, táviratokat küldtek minden irányba, az új- és ó-világon keresztűl.

Az eredmény: semmi.

Még az az ötezer dolláros jutalomdíj is, melyet annak ígértek, aki bármi néven nevezendő értesítést hoz az eltűntek felől, még az is a Weldon-Institut pénzszekrényében maradt.

Ilyen volt a helyzet akkor. Az izgalom, különösen az Egyesűlt-Államokban legmagasabb fokára hágott. S én magam is igen jól emlékszem még az akkor történtekre.

De szeptember huszadikán egy hír terjedt világgá Philadelphiából.

E nap délutánján Prudent bácsi és Phil Evans megjelentek a Weldon-Institut elnökének házában.

A még aznap este összehívott ülésen az intézet tagjai óriási lelkesedéssel fogadták kollegáikat. A kérdésekre, melyeket feltettek a kíváncsiak, mindketten igen óvatosan feleltek, vagy jobban mondva egyáltalán nem feleltek.

Azonban később a következő tények lettek nyilvánossá.

A szökés és az _Albatros_ eltűnése után Prudent bácsi és Phil Evans igyekeztek valami módon biztosítani életüket, hogy aztán a legelső kínálkozó alkalommal távozhassanak Chatam szigetéről. A szárazföld nyugati részén egy bennszülött törzsre akadtak, mely nem fogadta rosszúl őket. De a szigetet ritkán érintették az óceán-járó hajók. Türelemmel kellett tehát vértezniök magukat s csak öt hét múlva szállhattak a lég hajótöröttjei egy Amerikába menő gőzösre.

S tudják-e, mi volt Prudent bácsi és Phil Evans egyetlen törekvése, mihelyt haza értek? Egyszerűen az, hogy folytassák a félbeszakadt munkát, befejezzék a _Go a head_ nevű léggömb építését, hogy újra bejárhassák a levegő rétegeit, melyekben oly hosszú ideig kóboroltak – s mily körűlmények közt, minő léghajó födélzetén!

Ha nem így cselekedtek volna, nem is lettek volna igazi amerikaiak!

A következő év áprilisának húszadikán a léggömb útrakészen állt Harry W. Tindernek, a híres léghajósnak vezetése alatt, aki a Weldon-Institut elnökének és titkárának kísérőjéűl ajánlkozott.

Hozzá kell még tennem, hogy Prudent és Phil Evans megérkezése óta egyetlen szó sem hallatszott Robur felől, mintha ez az ember soha sem is létezett volna.

S valóban, nem volt-e joguk rá, hogy azt higyjék: vége kalandos életpályájának, miután az _Albatros_ felrobbant és a Csendes-óceán vízébe esett?

Elérkezett a fölszállás napja.

Magam is ott voltam a bámúlók ezrei között, a Faimont-Parkban. A _Go a head_ a legnagyobb magasságokig emelkedhetett, óriási köbtartalma segítségével. Magától értetődik, hogy a csavarok kérdését épp oly egyszerűen, mint logikusan intézték el: egy csavart elől, egy csavart hátúl erősítettek rá, melyeket az elektromosságnak minden eddig elért sebességnél sebesebben kellett forgatnia. Az idő kedvező volt, az égen felhő nem úszott, a levegőben szellő nem lendűlt.

Tizenegy órakor ágyúlövés jelentette a tömegnek, hogy a _Go a head_ indúlni készűl.

– Bocsássátok el!

E szent kiáltás magának Prudent bácsinak ajkáról hangzott el.

A léghajó méltóságosan, lassan emelkedett a levegőben. Aztán megkezdődtek a vízszintes mozgás kísérletei, melyeket ragyogó siker koronázott.

Hirtelen egy kiáltás hangzott, melyet ezer meg ezer ember ismételt.

Északnyugatról a levegőben egy úszó test közeledett, mely óriási sebességgel haladt a _Go a head_ felé.

Ugyanaz a hajó volt ez, mely egy esztendővel előbb magával vitte a Weldon-Institut két főemberét és megsétáltatta Európa, Ázsia, Afrika és a két Amerika felett.

Az _Albatros_! Az _Albatros_!

Igen, az Albatros volt s bizonyos, hogy fedélzetén állt Robur is, a Hódító Robur.

És mily nagy lehetett Prudent meg Phil Evans csodálkozása, midőn újra megpillantották az _Albatrost_, melyről azt hitték, hogy elpusztították! Valóban, úgy is történt, az _Albatrost_ szétzúzta a robbanás és darabja a feltalálóval és személyzetével együtt a tengerbe zuhantak. De nyomban felvette őket egy hajó és ők Ausztráliába mentek, ahonnan az X szigetre siettek.

Roburnak egyetlen gondja volt ezután: boszút állani. S hogy boszúja kivitelét biztosítja, új léghajót épített, talán az elsőnél tökéletesebbet. Aztán értesülvén arról, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára folytatni akarják kísérletüket a _Go a head_-del, az Egyesűlt-Államok felé vette útját és a mondott napon, a kitűzött órában megjelent Philadelphia fölött.

Vajjon óriási ragadozó madár gyanánt le fog most csapni a _Go a head_-re? S míg egyrészt boszút áll, másrészt nyilvánosan demonstrálni fogja Robur a léghajó felsőbbségét a léggömb és minden, a levegőnél könnyebb szerkezettel szemben?

A naszádban álló Prudent és Phil Evans számot adtak maguknak a veszedelemről, mely várta, a sorsról, mely fenyegette őket. Menekülniök kellett, de nem vízszintes irányban, mert úgy könnyen utólérheti az _Albatros_ a _Go a head_-et, hanem mind följebb törekedve, ahová rettentő ellenfele talán nem követheti.

A _Go a head_ tehát mintegy ötezer méternyire emelkedett. Az _Albatros_ követte és mint az újságok írták, melyek tudósítását élénken őrzöm még emlékezetemben: folyton körötte keringett, mindegyre kisebb átmérőjű körökben.

Vajjon egyetlen lökéssel meg fogja-e semmisíteni a léggömböt, felszakítván gyönge burkát?