Part 6

Tudja meg az ó- és újvilág, hogy semmit sem tehetnek ellenem, de én mindent megtehetek ellenük.

Azért így írom alá e levelet:

_Világ Ura_

X. FEJEZET. Törvényen kívül.

Így hangzott az Egyesűlt-Államok kormányához intézett levél, melyet a rendőrségi palotában tettek le, a pósta közvetítése nélkűl. Az embert magát, aki a július tizennegyedikéről tizenötödikére virradó éjjel hozta: senki sem látta.

Bizonyos, hogy a türelmetlen kíváncsiak elég nagy tömege özönlött egész éjjel napnyugtától napkeltéig a palota tájékára. Hogy is láthatták volna meg a levél hozóját – sőt talán szerzőjét magát – aki a gyalogjárón odasuhant és az írást a ládába dobta?… Éjszaka volt, újhold éjszakája. Az utca egyik oldaláról a másikra is alig lehetett oly jól átlátni, hogy az ember felismerte volna egyesek arcát.

Mondottam, hogy a levél hasonmása megjelent a lapokban, melyeknek maguk a hatóságok adták át nyomban közlés végett. De ne képzeljék, hogy az első benyomás mindjárt ez lett volna:

– Rossz tréfa az egész.

Nem, ezt a benyomást csak én éreztem legelsőbb, mikor a Great-Eyryn keltezett levél, öt héttel ennekelőtte hozzám érkezett. De vajjon, hogy őszinte legyek, most is úgy gondolkodtam-e felőle? A töprengés nem módosította-e véleményemet? Annyi tény, hogy már nem voltam olyan biztos a dologban, és a valóságban, azt sem tudtam, mit gondoljak már.

De, mondom, nem ezt a hatást tette a levél sem Washingtonban, sem az Egyesűlt-Államok egyéb helyein. Ami alapjában véve igen természetes is. Az elmék izgatottsága közepette, ha akadt volna valaki, aki azt mondja, hogy a levelet nem kell komolyan venni, a közönség óriási többsége sietett volna így válaszolni neki:

[Illustration: A VILÁG URÁNAK LEVELÉT A SZEKRÉNYBE DOBTA.]

– Nem áll, nem szélhámos kezétől származik a levél! Bizonyára az elfoghatatlan gépezet feltalálója írta!

A kérdést tehát senki kétségesnek nem látta, ami eléggé megmagyarázható a kedélyek különös állapotából. Valamennyi furcsa eseménynek, melyekhez hiányzott a kulcs, most formális magyarázatát tudták adni.

És ez a magyarázat így hangzott:

Ha a feltaláló bizonyos időre el is tűnt, most egy újabb ténnyel ad életjelt magáról… Szó sincs róla, hogy valamely baleset folytán elpusztult volna, csak egy olyan helyre vonúlt vissza, ahol a rendőrség fel nem fedezheti… És aztán, hogy feleljen a kormány ajánlatára, megírta ezt a levelet. De, ahelyett, hogy egy vidéki városban postára tette volna, hogy így jusson el rendeltetési helyére, maga jött el az Egyesűlt-Államok fővárosába s személyesen tette le a levelet a rendőrség palotájában.

Nos, ha ez az ember arra számított, hogy újabb ténykedése zajt üt mindkét világrészben, akkor megkapta, amit kivánt. E napon az ujságolvasók milliói olvasták el újra meg újra lapjaikat, – s hogy a közismert frázissal éljünk – «nem akartak hinni szemüknek» – látván a cikkek tartalmát.

A levél szövege, melyet egyre vizsgálgattam, súlyos kéztől származó vonásokból állott. Bizonyos, hogy valami irásszakértő e vonásokból heves temperatumot, erőszakos természetet olvasott volna ki.

S miközben így nézegettem a levél hasonmását: hirtelen felkiáltottam – amit azonban Grad, szerencsémre nem hallott meg. Hogy is nem vettem mindjárt észre a hasonlatosságot e levél írása s amazé között, mely Morgantonból érkezett hozzám?…

Azután – ami még jelentősebb megegyezés – a nagy kezdőbetűk, melyek annak aláírásáúl szolgáltak, azonosak voltak a Világ Ura két kezdőbetűjével… S hol írták ezt a levelet?… A _Rémület_ fedélzetén… Ez volt tehát a szárazon, vízen és víz alatt működő járómű neve!…

Eszerint az ő kezéből eredne ez a második levél is, éppúgy, mint az első, mely súlyos következményekkel fenyeget, ha megújítom a Great-Eyry felkutatásának kisérletét!…

Fölkeltem, kivettem íróasztalomból a június tizenharmadiki levelet, s összehasonlítottam az újságban közölt hasonmással… Semmi kétség!… Ugyanaz a különös írás!… Egy kéztől kell, hogy származzék mindakettő!…

S ekkor agyam megfeszített munkájával fürkésztem ennek a csakis általam ismert kapcsolatnak következményeit; mit jelent az, hogy mindakét levél a _Rémület_ kapitányától való?… Mily jogosan nevezte el így az az ember gépezetét!…

S azt a kérdést vetettem fel magamban: vajjon most már némileg biztosabb adatokra támaszkodva folytathatjuk-e a nyomozást?… Komolyabb nyomon indíthatjuk-e útnak detektivjeinket, melyek célra is vezetik őket?… S végűl, tulajdonképpen mi összefüggés lehet a _Rémület_ és a Great-Eyry, a Kék-hegyek tűneményei és a mesés gépezet nem kevésbbé tűneményes megjelenései közt?…

Azt tettem, amit tennem lehetett: zsebemben e levéllel a rendőrségi palotába mentem.

Megkérdeztem: szobájában van-e Ward úr? Az igenlő válasz után csaknem úgy rohantam az ajtó felé, s az illendőnél talán kissé hangosabban is kopogtattam rajt’, s mikor kihallatszott a «szabad», lihegve szöktem az íróasztal elé.

Ward úr előtt éppen az ujságok által közölt levél feküdt, de nem hasonmása, hanem maga az eredeti, melyet a rendőrségi palotába hozott az ismeretlen.

– Valami ujat tud, Strock?…

– Mindjárt látni méltóztatik, Ward úr!…

Kihúztam a nagy kezdőbetűkkel aláírt levelet zsebemből.

Ward úr kezébe vette, s úgy nagyjából vizsgálgatta, majd mielőtt elolvasta volna, megkérdezte:

– Micsoda levél ez?…

– Bizonyos _V. U._-tól érkezett, amint látni tetszik…

– És hol adták fel?

– Észak-Karolinában, a morgantoni postahivatalban…

– Mikor kapta?

– Mult hónap tizenharmadikán!… körűlbelűl ma négy hete…

– Mit gondolt felőle először?…

– Hogy rossz tréfa az egész…

– És… ma mit gondol… Strock?…

– Azt, amit önnek is kell felőle Ward úr, ha majd elolvasta.

Főnököm újra kezébe vette a levelet és első sorától az utolsóig végigolvasta.

– Aláírásúl két nagy kezdőbetű van alatta… – jegyezte meg aztán.

– Úgy van, Ward úr s ez a két betű megegyezik a hasonmásokban látott Világ Ura két kezdőbetűjével…

– Itt az eredeti – szólt Ward úr és föl kelt.

– Kétségtelen, hogy a két levél egyazon kézből származik…

– Valóban, Strock…

– Látja, Ward úr, mily fenyegetésekkel illet az esetre, ha másodszor is megkisérteném a Great-Eyrybe való behatolást?…

– Igen, igen… halálos fenyegetésekkel!… De, Strock, hisz ön már egy hónapja kapta ezt a levelet… Miért nem mutatta elébb nekem?…

[Illustration: A «RÉMÜLET» KÉPES A SASOKKAL VERSENGENI.]

– Mert nem tulajdonítottam semmi fontosságot neki… De ma, hogy ez a második érkezett a _Rémület_-ről: komolyan kellett már vennem…

– Az már igaz, Strock… Az esetet igen komolynak látom, s azt kérdem magamtól, nem oly természetű-e, hogy nyomára vezessen bennünket a titokzatos személyiségnek?…

– Én is ezt kérdeztem, Ward úr…

– Csakhogy… mily összefüggés lehet a _Rémület_ és a Great-Eyry között?…

– Erre én sem tudtam felelni és el nem képzelhetem…

– Csak egy magyarázat volna – folytatta Ward úr – ámbár ez nem túlságosan elfogadható, sőt mondhatnók lehetetlen is…

– Melyik volna az?…

– Hogy éppen a Great-Eyry az a hely, melyet a feltaláló arra szemelt ki, hogy anyagkészletét ott tartsa együtt…

– Ugyan már!… – kiáltottam én. – De hát mi módon jut fel oda és mi módon jut le onnan?… Én ismerem az ottani viszonyokat, s tudom, hogy a kegyed magyarázata el nem fogadható…

– Hacsak… Strock…

– Hacsak?… – ismételtem én.

– Hacsak a Világ Ura gépezetének szárnyai is lennének, melyek megengedik, hogy ott fenn fészkeljen a Great-Eyryn!…

Miközben elgondoltam, hogy a _Rémület_ képes a sasokkal és keselyűkkel versengeni, nem tudtam a tamáskodás egy élénk mozdúlatát elnyomni, s Ward úr sem szólt többet e feltevésről.

Kezébe vette ismét a két levelet; újra összehasonlította őket, megvizsgálta irásukat egy kis nagyítóval, s megállapította teljes egyezésüket. Nemcsak egyazon kéz, hanem egyazon toll is vetette papirra őket!… Aztán meg ott volt még egy megegyezés: az egyiken _V. U._ állott, a másikon Világ Ura!…

Néhány pillanatnyi gondolkodás után, Ward úr így szólt hozzám:

– Megőrzöm levelét, Strock, s határozottan úgy vélem: önnek sorsa, hogy fontos szerepet játszék ebben a furcsa ügyben… vagy jobban mondva, ebben a két ügyben!… Hogy mily kötelék fűzi össze őket, azt még nem tudom elgondolni, de véleményem szerint kapcsolatban vannak egymással… Ön avatkozott be először s nem volna meglepő, ha másodszor is ön keverednék belé…

– Szeretném is, Ward úr s nem is kell, hogy meglepje kegyedet, ha a kíváncsiság…

– Ami önben nagy mértékben megvan, Strock! Helyes, helyes s én csak ismételhetem önnek: Legyen készenlétben, hogy az első utasításra elindúlhasson.

A rendőrségi palotát azon benyomással hagytam el, hogy csakhamar szükséges lesz szolgálataimra. S az esetben ügynökeim és magam egy rövid órán belűl megkezdjük munkálkodásunkat, – erre számíthatott Ward úr.

Ezalatt a közvélemény mind izgatottabb lett a _Rémület_ kapitányának válasza miatt, mely elutasította az Egyesűlt-Államok ajánlatát. Érezték a Fehér-házban és a minisztériumban is, hogy a közvélemény parancsa kényszeríti a kormányt valamely cselekvésre. De mit tehetne? Hol találja meg a Világ Urát s ha fel is bukkan valahol, miképp kerítse hatalmába személyét? Még mindíg voltak teljesen kimagyarázhatatlan részletek a különös ügyben. Hogy gépezete csodás gyorsaságot tudott kifejteni, afelől már semmi kétség nem lehetett. De hogyan juthatott be a Kirdall-tóra, melyet hegyek vesznek körűl s hogyan távozott el róla?

Azután meg a Felső-tó vízében jelezték utóljára s ismétlem, anélkűl, hogy a kettő közt levő nyolcszáz mérföldes távolságon valaki is észrevette volna! Bizony, bizony, furcsa dolgok és kimagyarázhatatlan tünemények! S ez egy okkal több, hogy végükre járjunk! Ha a dollármilliók kudarcot vallottak, erőszakhoz kell folyamodni. A feltaláló és találmánya nem volt megvásárolható s önök tudják, mily gőgös és fenyegető szavakban adta tudtára a világnak az elutasító választ… Ám legyen! Gonosztevőnek fogják tekinteni, akinek ellenében bármely olyan eszköz, mely ártalmatlanná teszi, törvényessé válik! Nemcsak Amerika, hanem az egész világ biztossága megköveteli ezt!

Az a föltevés, hogy valamely baleset következtében elpusztúlt: nem állhatta már meg helyét a julius tizenötödiki hirhedt levél óta… Ez az ember eleven volt, de milyen eleven! És élete közveszélyt képezett, minden pillanatban ránk zúdulható veszedelmet!

Ez eszmék hatása alatt a kormány a következő jegyzéket tette közzé:

«Mivel a _Rémület_ parancsnoka vonakodik titka eladása céljából tárgyalásokat kezdeni, ámbár milliók ajánltattak fel neki; mivel gépezetének nem az ő módja szerint való használata oly veszedelmet idéz fel, mely ellen védekezni lehetetlen: nevezett parancsnok törvényen kívűl állónak nyilváníttatik. Minden rendszabály előre helyeslést nyer, melynek eredménye gépének vagy személyének megsemmisítése lesz.»

Szóval háborút üzentek, a legvégsőkig viendő háborút a Világ Ura ellen, aki azt hitte, hogy elég ereje van s dacolhat egy egész nemzettel, Amerika egész népével!

E naptól fogva tekintélyes jutalmakat tűztek ki mindenkinek, aki felfedezi a veszedelmes ember rejtekét, mindenkinek, aki őt magát el tudja fogni, mindenkinek, aki az országot megszabadítja tőle.

Ilyen volt a helyzet julius utolsó két hetében.

S vajjon, ha jól meggondoljuk, nem okvetlenűl azt következtetjük-e, hogy csupán a véletlen oldhatja meg a bogot? Mindenekelőtt arra volt szükségem, hogy ez a «törvényen kívűl álló» ember ismét megjelenjék valahol s feltűnéséről értesűlést nyervén, a szerencsés körűlmények alkalmat adjanak letartóztatására. Olyankor, mikor a szárazon futó automobil, mikor a vízen vagy víz alatt járó hajó, el nem fogható ez a gépezet. Nem! Váratlanúl kell majd meglepni, mielőtt ideje volna elmenekűlnie annak az óriási gyorsaságnak segítségével, melyet mi semminő gépünkkel elérni nem tudunk.

Folyton készenlétben voltam tehát, Ward úr parancsát várva, hogy ügynökeimmel útnak indúljak. S a parancs csak nem érkezett meg, mert az, akit el kellett volna fognunk, egyelőre láthatatlan maradt.

Közeledett július vége. Az újságok még egyre ezzel az üggyel szórakoztatták olvasóikat. Néha újabb hírek érkeztek a régebbi eseményekről, melyek még jobban felizgatták a közönség kíváncsiságát. Újabb nyomokat jelöltek meg. De alapjában véve semmi komoly fordúlat be nem állt. Távíratok keresztezték egymást a föld egész felűletén, egymásnak ellentmondva, egymást megcáfolva. Érthető különben, hogy a kitűzött jutalomdíjak csalétke csak egy sor tévedés okozója lett csupán, melyek nagyobbára jóhiszeműek voltak.

Egyszer az automobil vágtatott el szélvész gyanánt valamerre, másszor a hajó merűlt fel Amerika oly számos tavainak egyikén. Aztán a tengeralatti járómű tűnt fel a part közelében valahol… Valójában pedig mindezt csak az erősen működő képzelet, az épp oly izgatott, mint megriadt elmék produkálták, melyek e jelenségeket csak a jutalomdíjak nagyító üvegén át vehették észre! Végre julius huszonkilencedikén főnökömtől azt a parancsot kaptam, hogy percnyi késlekedés nélkűl jelenjek meg dolgozószobájában.

Húsz perc múltán előtte álltam.

– Egy óra múlva indúljon, Strock, – így szólt hozzám.

– Hová?

– Toledoba.

– Ott látták?

– Igen s ott megkapja a további útbaigazítást.

– Egy óra múltán ügynökeimmel együtt útban leszek.

– Helyes, Strock s én formális parancsot adok önnek arra…

– Mire, Ward úr?

– Hogy célját elérje… igen arra, hogy elérje célját!

XI. FEJEZET. Munkában.

Tehát a megtalálhatatlan kapitány ismét feltűnt az Egyesűlt-Államok területének egyik pontján. Nem mutatkozott Európának sem útain, sem tengerein. Nem tette meg tehát az Atlantióceánon keresztűlvivő – neki – négy napos útat. Tehát csak Amerikát akarta megtartani ténykedése színteréűl. S ebből azt a következtetést kellett levonni, hogy amerikai.

Ne csodálkozzanak azon, ha hangsúlyozom, hogy a tenger alatt járó hajó megtehette volna a nagy útat, mely az újvilágot az óvilágtól elválasztja. Nem is szólva gyorsaságáról, mellyel valóban rövidnek mondható idő alatt futotta volna be az útat (összevetve Anglia, Francia- és Németország akár leggyorsabb gőzöseivel), – nem kellett, alapjában véve, tartania a viharos időjárástól, mely e vízeken oly gyakori. Hullámverés e járómű számára egyáltalán nem is létezett. Elegendő volt, ha lemerűlt: a felszín alatt körűlbelűl húsz lábnyi mélységben már a legteljesebb nyugalmat találhatta.

De, amint kitetszett, egyáltalán meg sem kísértette e vállalkozást s ha elfogatása sikerűlni fog, ez Ohióban történik majd meg, mert Toledo városa ebben az államban fekszik.

A _Rémület_ újabb felbukkanásának titkát jól megőrizte egyrészt a rendőrség, másrészt az a detektiv, kitől a hír táviratilag jött s akivel nekem érintkezésbe kellett lépnem. Egyetlen újság sem szimatolhatta ki, pedig drágán megfizette volna akármelyik! De érdekünkben állott, hogy nyilvánosságra ne kerűljön, mielőtt a vállalkozás befejezést nem nyer. Tehát sem én, sem társaim a világért el nem árúltuk volna. A detektivet, kihez Ward úr megbízásából utaztam, Wells Arturnak hívták.

Toledóban várt rám.

Amint tudják, már jó előre megtettünk minden előkészületet útunkra. Három nem túlságosan nagy bőrönd volt minden podgyászunk, – ennyi is csak azért, mert útunk esetleg hosszabb időt vehetett igénybe.

Toledo városa az Erie-tó délnyugati partján épűlt. Ez a tó mossa Ohio állam északi partjait. A gyorsvonat, melyben három helyet tartottak fenn számunkra, reggel nyolc órakor megérkezett a toledoi állomásra. A perronon már várt ránk Wells Artur. Alig hogy kiszálltunk, nyomban felismertem a mi emberünket, aki azon igyekezett, hogy az útasok közt észrevegyen bennünket.

Elébe léptem.

– Wells úr? – kérdeztem tőle

– Strock úr? – felelte ő.

– Az vagyok.

– Rendelkezésére állok, – szólt Wells úr.

– Néhány óráig Toledoban kell még maradnunk? – kérdeztem én.

– Nem, Strock úr, még az est beállta előtt a helyszínen leszünk.

– El fogjuk kísérni önt, – mondtam én es intettem két emberemnek, hogy kövessenek. – Messze megyünk? Milyen helyre?

– Black-Rock öböl a neve.

Ámbár minél gyorsabban az öbölbe kellett érnünk, szükséges volt, hogy szállót válasszunk, melyben podgyászunkat elhelyezzük. A választás könnyű volt ebben a százharmincezer lakót számláló városban, mert Wells Artur előre gondoskodott elszállásolásunkról. A kocsi a White-Hotel elé vitt bennünket, ahonnan reggeli után tíz órakor el is indúltunk.

A kocsin négy ülőhely volt, a bakot nem számítva. A ládáiban elrakott élelmiszer szükség esetén több napra kifutotta. Mert a Black-Rock-öböl, ez a teljesen elhagyatott partvidék, melyet sem a környék lakói, sem a halászok nem látogatnak, semmit nem nyújthatott volna. Egyetlen korcsma sem volt ott, melyben étkezhettünk, egyetlen szoba sem, melyben meghálhattunk volna. Benne jártunk a legmelegebb nyárban, július havában, melyben a tüzes nap nem fukarkodik sugaraival. Nem kellett tehát félnünk a hőmérséklettől, akkor sem, ha szükségesnek mutatkoznék néhány éjszakának a szabad ég alatt való eltöltése is.

S igen valószínű, hogy ha kísérletünk egyáltalán sikerűl, az egész néhány óra kérdése lesz. Vagy meg tudjuk lepni a _Rémület_ kapitányát, mielőtt ideje volna a szökésre, vagy pedig menekűl s mi feladhatjuk az elfogatás minden reményét.

Wells Artur, ki körűlbelűl negyven esztendős lehetett, a rendőrség legkitűnőbb detektivjei közé tartozott. Bátor, vakmerő és vállalkozó ember, amellett hidegvérű is, amiről gyakran tett már tanúbizonyságot, nem egyszer élete kockáztatásával. Igen nagy bizalmat tudott ébreszteni előljáróiban, akik becsűlték is. Egészen más ügyben járt Toledo körűl, midőn a véletlen a _Rémület_ nyomára vezette.

A kocsis nem kímélte ostorát s sebesen gördűltünk az Erie víze mentén a délnyugati part felé. A nagy tófelület a Kanada földje és Ohio, Pennsylvania és New-York állam között nyúlik el. Az elbeszélés következő részletei érdekében nem haszontalan, ha vázolom e tó földrajzi fekvését, mélységét, kiterjedését, azokat a folyóvízeket, melyek táplálják és a csatornákat, melyeken fölöslege távozik.

Az Erie-tó felülete nem csekélyebb huszonnégyezerhétszázhatvannyolc négyzetkilométernél. Magassága a tenger színe fölött hatszáz lábat tesz ki. Északnyugat felé közlekedésben áll a Huron-tóval, a Saint-Claire-tóval és a Détroit folyóval, melyek az Eriebe öntik vízüket, melyet még kevésbbé fontos mellékfolyók, mint a Rocky, Guyaghe, a Black is szaporítanak. Maga az Erie aztán az Ontario-tóba folyik le, a híres vízesésű Niagara partjai között.

Legnagyobb mélysége, melyet a mérő ón felderített, százharmincöt láb. Ebből látható, mily tekintélyes víztömeget tartalmaz. Azon a területen nyúlik el, mely valóban a pompás tavak legszebb vidékének nevezhető: Kanada s az Egyesűlt-Államok között.

Ezen a vidéken, noha a negyvenedik szélességi fok alatt fekszik, az éghajlat télen igen hideg, a sarki tájak légáramlatai, melyeket semmi akadály föl nem tartóztat, kegyetlenűl végigsöpörnek rajta. Semmiképpen nem meglepő tehát, hogy az Erie minden év novemberétől április végéig be van fagyva.[2]

A nagy tó partján épűlt főbb városok a következők: Buffalo és Toledo, melyek New-York államhoz tartoznak, egyik keleten, másik nyugaton; Cleveland és Sanduskry, délen, ezek Ohio területén vannak. Ezenfelűl kisebb fontosságú mezővárosok és falvak is feküsznek partvidékén. Így a tó kereskedelmi forgalma elég jelentékeny, évenkint kétmilliókétszázezer dollárnál nem kevesebb.

Kocsink elég kanyargós úton járt, mely a part hajlásait követte.

Míg a kocsis egyre lovait ösztökélte gyors ügetésre, én Wells Arturral beszélgettem s megtudtam indító okait annak a táviratnak, melyet ő Washingtonba küldött.

Negyvennyolc órával előbb, július huszonhetedikén Wells lóháton Hearly városa felé haladt s attól öt mérföldnyire egy kis erdőn lovagolt keresztűl éppen, midőn észrevette, hogy merűl ki a tenger alatt járó hajó a vízből. Megállította lovát, leszállt, az erdőcske szélére ment s egy bokor mögűl látta, saját szemével látta, hogy a hajó megáll a Black-Rock-öbölben. Vajjon ez az itt fölmerűlő, majd kikötő hajó volt-e az az elfoghatatlan gépezet, melyet Boston vidékén és a Kirdall-tónál láttak?

[Illustration: A HAJÓ MEGÁLL AZ ÖBÖLBEN.]

Mikor a hajó a sziklák alá ért, két ember ugrott róla partra. Talán egyik éppen az a Világ Ura volt, kiről legutolsó megjelenése óta a Felső-tavon, semmi hír nem érkezett? A hajó, mely az Erie mélyéből fölmerűlt, a rejtelmes _Rémület_ lett volna?

– Egyedűl voltam, – mondta Wells, – egyedűl ebben az elhagyatott öbölben. Ha ön, Strock úr itt lett volna az embereivel, akkor négyen kettejük ellen megkísérelhetjük a határozott fellépést, elcsíphetjük a két embert, mielőtt még hajóra szállanak és menekűlnek…

– Bizonyára, – feleltem én. – De vajjon nem volt-e több ember is a hajón? Különben mindegy, ha a kettőt elfogjuk, talán ez is elégséges lett volna…

– Különösen, – tette hozzá Wells, – ha egyik esetleg a _Rémület_ kapitánya.

– Csak egytől félek, Wells; hátha a hajó az ön távozása óta elhagyta az öblöt.

– Néhány óra múlva megtudjuk s bár Isten adná, hogy megtaláljuk újra! Akkor, beállván az éj…

– De – szakítottam félbe elbeszélését, – ön nem maradt estig az erdőcskében?

– Nem, öt órakor elindúltam és este Toledoba érkezve, feladtam ott Washingtonba a sürgönyt.

– Tegnap visszament a Black-Rock-öbölbe?

– Vissza.

– Ott volt még a hajó?

– Ugyanazon a helyen.

– S a két ember?

– A két ember is. Véleményem szerint valami kijavítandó sérűlés hozta őket erre az elhagyatott tájékra.

– Valószínű, – mondtam én, – valami sérűlés, mely nem engedte, hogy rendes menedéküket fölkeressék. Bár így volna!

– Joggal hihetjük ezt, mert szerszámokat és egyéb anyagot raktak ki a partra s amennyire lárma-csapás nélkűl megfigyelhettem, úgy láttam, a fedélzeten erősen munkálkodtak.

– Csak az a két ember?

– Csak az.

– De vajjon elégséges-e akkora személyzet egy ily óriási sebességű készülék kormányzására, mely hol automobil, hol vízen úszó vagy víz alatt járó hajó?

– Nem hiszem, Strock úr. De akkor én csak az előttevaló napon is látott két embert vettem észre. Többször egészen az erdőcskéig jöttek, melyben rejtőztem, néhány ágat vágtak, tüzet raktak a homokon. Az öböl oly elhagyott, hogy nem kellett meglepetéstől tartaniok.

– Fölismerné őket?

– Okvetlenűl… egyik alacsony termetű, izmos, kemény arcvonású, körszakállas, a másik zömök, kisebb… Aztán, mint az előző napon, tegnap is öt órakor visszaindúltam. Toledoba érve Ward úr táviratát kaptam meg, melyben értesít az ön érkezéséről s akkor elébük mentem a pályaudvarra.

Ez tehát bizonyos: a tengeralatti hajó harminchat óra hosszat a Black-Rock öbölben tartózkodott, valószínűleg szükségesnek mutatkozó javítások megejtésére s talán, ha a szerencse kedvez, még most is ott találjuk. Ami a _Rémületnek_ az Erie-tavon való jelenlétét illeti, ezt igen természetesen meg lehetett magyarázni, amint Wells Artur s magam is hamarosan átláttuk. Legutóbb a Felső-tó vízén mutatkozott a titokzatos hajó. E tó és az Erie közti távolságot akár szárazföldön is megtehette – a Michigan útjait követve a tó nyugati partjáig, akár vízen, a Detroit-vízeren fölfelé haladva. Tény, hogy szárazföldi útjáról semmi hír nem jött, noha a rendőrség épp oly gonddal figyelte meg ez államot is, mint akármelyik másik amerikai területet. Hátra volt tehát az a föltevés, hogy az automobil hajóvá változott. Ily körűlmények közt aztán a kapitány és kísérői feltűnés nélkűl elérhették az Erie-tó partjait.

És most, ha a _Rémület_ elhagyta már az öblöt, vagy elmenekül előlünk, mikor elfogni próbáljuk, elvesztettük-e a játszmát? Nem tudom. Mindenesetre igen kétségessé lesz.

Tudtam, hogy két torpedó-hajó horgonyoz éppen Buffalo kikötőjében, az Erie-tó túlsó végén. Indúlásom előtt Ward úr tudatta ezt velem. Szükség esetén egy távirat e torpedók parancsnokaihoz elégséges lesz arra, hogy a _Rémület_ üldözésére indúljanak. De miképp érjék utól és ha vízalatti járóművé változik, hogy kövessék az Erie mélyére, ahová menekűl? Wells Artur ki is mondta, hogy az egyenlőtlen harcban nem a torpedók lesznek majd előnyben.

Ha tehát mindjárt ma éjjel nem járunk sikerrel, vállalatunk kudarcot vallott!

Wells úgy mondta, hogy a Black-Rock öble elhagyatott. Még az az út is, mely Toledoból a néhány mérfölddel odébb fekvő Hearlybe visz, elkanyarodik tőle. Kocsink, mikor az öböllel egy irányban érkezett, a partról nem volt látható.

Ha már elértük az erdőcskét, mely fölötte nyúlik el, könnyű szerrel rejtőzhetünk a fák alá. Onnan társaim és én az éj leszálltával kimegyünk lesre az erdő szélére, az Erie partja felé s minden nehézség nélkűl megfigyelhetjük, mi történik lenn az öbölben.

Különben Wells igen jól ismerte ezt az öblöt. Toledoban való tartózkodása alatt nem egyszer meglátogatta. Csaknem hegyes sziklák szegélyezték, melyeket a tó víze nyaldosott; mélysége egész területén mindössze körűlbelűl harminc láb lehetett. A _Rémület_ tehát akár víz alatt, akár vízszínén megközelíthette az öböl partját. Két-három helyen rés nyílott a sziklák közé, mely rések a homokos partra vezettek, mely a kis erdő széléig nyúlott, körűlbelűl két-háromszáz lábnyi távolságban.

Este hét óra volt, mikor kocsink a félúton való egyszeri etetés után elérte az erdőt. Még túlságosan világos volt ahhoz, hogy akár a fák védelme alatt is, megközelítsük az öböl szegélyét.

Kitettük volna magunkat annak a veszedelemnek, hogy megpillantanak bennünket s föltéve, hogy a hajó még ugyanott áll, gyorsan elmenekűl, persze, ha a javítások már véget értek.

– Itt állunk meg? – kérdeztem Wellstől, mikor a kocsi az erdőcskéhez ért.

– Nem, Strock úr, – felelt Wells. – Jobb lesz odabenn ütni fel tanyánkat. Akkor bizonyosak lehetünk felőle, hogy nem jutnak nyomunkra.

– A kocsi tovább haladhat a fák alatt?

– Tovább, – mondta Wells. – Én már bejártam ezt az erdőt minden irányban. Egy kis tisztáson, mely innen öt-hatszáz lépésnyire van, lovaink ellegelészhetnek. Mihelyt a sötétség megengedi, lemegyünk a partra a sziklák lábáig, melyek az öblöt övezik.

Wells tanácsát kellett megszívlelnünk. A kocsit a lovak kantárszáránál fogva vezette kocsisunk, mi magunk gyalog mentünk be az erdőbe.

Tengeri fenyők, tölgyfák és ciprusok szabálytalan csoportokban váltakoztak benne. A talajt száraz levelekkel behintett fűszőnyeg borította. A magas fakoronák oly sűrűen álltak egymás mellett, hogy a nap utolsó sugarait át sem bocsátották. Útnak, ösvénynek nyomát sem láttuk.

Végre tíz perc múlva elérkezett a kocsi néhány zökkenés után tisztásra.

A nagy fáktól környezett tisztás tojásdad alakot képezett; üde zöld fű takarta. A tisztáson világos volt még s látszott, hogy egy órán belűl nem is lesz sötétség. Lesz tehát bőségesen időnk kipihenni magunkat a meglehetősen rázós út fáradalmai után.

Nagyon szerettük volna minél előbb elérni az öblöt s megnézni, ott van-e még a _Rémület_. De az óvatosság visszatartott bennünket. Még egy kis türelemmel kellett lennünk, hogy a sötétség megengedje az öböl megközelítését anélkűl, hogy a felfedeztetés veszélyében forognánk. Ez volt Wells véleménye s én is helyeseltem.