Part 8

A nap magasan állt az égen. Az idő szép volt, igen meleg, de mégis elviselhető, mert friss szellő mozgása űdítette a levegőt. A tó partja még nem tűnt fel, sem Kanada, sem Amerika felől.

Vajjon a kapitány egyáltalán nem akar mutatkozni előttem?… Volna valami különös oka rá, hogy ne fedezze fel kilétét előttem?… Ez az óvatosság azt jelentette talán, hogy szándéka visszaadni szabadságomat, mihelyt az est leszálltával partot ér a _Rémület_?… Ezt nem tartottam valószínűnek!

Azonban délután két óra felé zaj hallatszott a fedélzeten, a középső csapófödél fölemelkedett és a türelmetlenül várt férfiu megjelent előttem.

Meg kell mondanom, hogy épúgy nem vetett ügyet se rám, mint emberei; a kormányos felé ment, s elfoglalta helyét a fedélzet hátsó részén. A kormányos nehány halkan kiejtett szó után, lement a gépek rekeszébe.

A kapitány körüljártatta tekintetét a látóhatáron, megnézte az iránytűt, mely a kormány előtt állt, kissé megváltoztatta menetünk irányát és a _Rémület_ gyorsasága is növekedett.

Ez az ember már elmúlhatott ötven éves, középtermetű, széles vállú, igen egyenes tartású volt. Feje erősen űlt két válla között, haja inkább szürkének látszott, mint feketének, bajuszt nem viselt, hanem sűrű amerikai körszakállt. Izmos keze, lába, hatalmas állkapcsa, széles melle volt, s ami nagy erélyről tanuskodik: szemöldökét állandóan összeráncolta. Bizonyos, hogy vasszervezete lehetett, minden viszontagságnak ellentálló egészsége és lángoló vére megbarnúlt bőre alatt.

Mint társai, a kapitány is tengerészruhát hordott, mely fölé viaszos köpeny borúlt, fején lapos gyapjusipkát viselt.

Jól megnéztem.

Noha nem kerülgette tekintetemet, bizonyos, hogy olyan különös közönyt mutatott, mintha a fedélzeten nem is lett volna valaki oda nem való.

[Illustration: ÖN A KAPITÁNY?]

Azt hiszem, el sem kell mondanom, hogy a kapitány volt egyike a két férfinak, akik a Long Streeten házam előtt rám lestek… S ha én ráismertem, kétségtelenül felismerte bennem ő is Strock főfelügyelőt, akit megbíztak azzal, hogy a Great-Eyry titkát földerítse.

És míg nézegettem, az ötlött eszembe – amire pedig Washingtonban nem is gondoltam, – hogy ezt az arcot láttam már valahol… ugyan hol?… a tudakozódó osztály egyik ügydarabján, vagy egyszerűen mint fotográfiát valamely kirakatban?…

De ez az emlékem annyira bizonytalan volt, hogy nem tudtam, nem csalódom-e véletlenül…

Azonban, ha társai nem is voltak oly udvariasak, hogy feleltek volna kérdéseimre, talán ő nagyobb tiszteletben részesíti őket?… Bizonyos, hogy ugyanazon nyelvet beszéltük, ámbár nem állíthattam volna határozottan, hogy velem együtt amerikai születésü… Egyébiránt lehet, hogy feltette magában, hogy nem érti meg beszédemet, így aztán felelnie sem kell rá!…

De végre is mit akar tenni velem?… Úgy vélte, hogy minden formaság nélkül eltehet láb alól?… Csak az éjszakára várna, hogy a vízbe dobjon? Az a kevés, amit tudtam felőle, elegendő volna arra, hogy veszedelmes tanúvá tegyen?… De hisz akkor jobb lett volna, ha a horgonyon hagynak… Akkor legalább nem kellett volna, hogy ők személyesen öljenek meg…

Fölkeltem, hátramentem és megálltam előtte.

Erősen szemembe nézett. Tekintete lángolt, mint a tűz.

– Ön a kapitány? – kérdeztem tőle.

Hallgatott.

– Ez a hajó a _Rémület_?

Nem válaszolt kérdésemre.

Feléje hajoltam és meg akartam ragadni a karját.

Erre hátra tolt; nem erőszakosan, de úgy, hogy érezhettem rendkívüli izomerejét.

Másodszor is feléje léptem:

– Mit akar velem cselekedni? – kérdeztem, most már izgatottabb hangon.

Azt hittem, végre mégis kiszalaszt néhány szót összeszorított ajkain, mert láttam, hogy ő is izgatott volt.

Hogy önmagát megakadályozza ebben, elfordította fejét; aztán a szabályozóra tette nyugodtan a kezét.

A gép azonnal gyorsabban működött.

Harag fogott el s nem tudtam uralkodni magamon. Hangosan kiáltottam neki:

– Jó! Hát hallgasson csak! Én úgyis tudom, ki ön, azt is tudom, hogy ez a gép az, mely Madisonnál, Bostonban és a Kirdall-tavon feltűnt! Igen, ugyanaz a gép, mely a szárazföldön, vízen és víz alatt egyforma gyorsasággal jár! Ez a hajó a _Rémület_ és ön a kapitánya! Ön írta azt a levelet a kormánynak, ön, aki azt hiszi, elég erős arra, hogy harcoljon az egész világ ellen… ön… a Világ Ura!

Szerencsére lecsillapodtam s mert láttam, hogy kérdéseimre úgysem kapok választ, leűltem fülkém fedele közelében. És hosszú órákon át csak egyre néztem a láthatárt, azt remélve, hogy végre szárazföld tűnik fel valahonnan.

Igen: remény és várakozás, ez volt minden, amit tehettem, remélhettem, várhattam!

Bizonyos, hogy még napnyugta előtt el kell érnie a _Rémület_-nek az Erie partját, mert iránya állandóan északkeleti maradt.

XIV. FEJEZET. A Niagara.

Az idő azonban csak telt, csak múlott és a helyzet nem változott. A kormányos visszatért a fedélzetre, a kapitány lement a hajó belsejébe, hogy a gépek működését ellenőrizze. Ismétlem, hogy még mikor a gyorsaság fokozódott, akkor is zajtalanúl és csodálatos szabályossággal működött a motor. Egyetlenegyszer sem éreztem olyan lökést, mely elkerűlhetetlen a henger és ramács alkalmazásánál. Ebből azt következtettem, hogy a _Rémület_ hajtóereje, minden formájában, szárazföldön és vízen valamely turbina által hajtott gépezet.

De lehetetlen volt erről meggyőződnöm.

Azt is észrevettem, hogy útirányunk nem változik. Folyton a tó északkeleti partja felé, tehát Buffalo irányában haladtunk.

– Miért követi a kapitány ezt az útat? – kérdeztem magambam. – Csak nem lehet szándéka, hogy e kikötőbe megy be, a halász- és kereskedelmi-hajók egész serege közé? Ha távozni akar az Erieről, csak nem a Niagara az alkalmas út erre? Hiszen a vízeséseken oly géppel sem haladhat át, mint az övé. Az egyetlen lehetséges út a Detroit-River és a _Rémület_ szemmel láthatóan távozik tőle.

Ekkor ez jutott eszembe: A kapitány talán az éjszaka bekövetkeztét várja, hogy az Erie valamely partján kikössön. Ott aztán a hajót automobillá változtatva, átmennénk valamelyik szomszédos állam területén? Ha szárazföldi út tartama alatt el nem tudok menekűlni, minden reményem elveszett arra, hogy szabadságomat még visszanyerjem.

Igaz, hogy végre mégis csak megtudom így: hová rejtőzik ez a Világ Ura oly jól el, hogy senki föl nem fedezhette még búvóhelyét. Megtudom, ha ugyan valami más módon meg nem szabadúl tőlem a kapitány.

A tónak ezt az északkeleti partját jól ismertem, mert gyakran jártam New-York államnak e részén, mely Albany – az állam fővárosa – és Buffalo között terűlt. Valamely hivatalos rendőrségi ügyben, ami jó három évvel ennekelőtte játszódott le, bejártam a Niagara partjait a vízesések alatt és felett Suspension-Bridge-ig, meglátogattam a két legnagyobb szigetet Buffalo és Niagara-Falls mezővárosa között, továbbá Navy szigetét és Goat-Islandot, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja.

Ha tehát alkalom kínálkozik a szökésre: nem ismeretlen területen kell járnom. De vajjon kínálkozik-e majd alkalom és alapjában kívánom-e én, felhasználnám-e általában? Hisz mennyi titka van még ez ügynek, melyhez jó szerencsém – vagy tán a gonosz éppen? – oly szorosan odakötött!

Különben alig is tételezhettem föl, hogy lehetővé válik a Niagara partjainak egyikét elérnem. A _Rémület_ nem merészkedhetik e kijárás nélkűl való folyóra s valószínűleg meg sem fogja közelíteni az Erie-tó partját. Szükség esetén víz alá merűl és lemenvén a Detroit-Riveren, automobillá változik és az Egyesült-Államok országútjain szágúld keresztűl.

Ily gondolatok kóvályogtak fejemben, mig szemem hasztalan kalandozta be a látóhatárt.

És még mindig megoldhatatlan maradt ez a makacs kérdés: Miért írta a kapitány nekem azt a fenyegető levelet? Miért kémkedett utánam Washingtonban? És végűl, mily kapocs fűzte a Great-Eyryhez? Hogy földalatti csatornákon bejuthatott a Kirdall-tó vízére – ez lehetséges! De a megmászhatatlan sziklaövön át hogy jutna a Great-Eyryre? – nem, erre nincs mód!

Délután négy óra felé, tekintetbe véve egyrészt a _Rémület_ sebességét, másrészt irányát: már mindössze tizenöt mértföldnyire járhattunk Buffalotól, melynek körvonalai nemsokára fel kellett hogy tűnjenek északkeleten.

Ez útunk közben, ha láttunk is hajót, mindíg nagy távolságra voltunk tőle s ezt a távolságot a kapitány tetszése szerint gyarapíthatta. Különben is alig lehetett meglátni a _Rémület_-et a víz felszínén és egy mértföldről már nem hiszem, hogy meg tudták volna különböztetni a hullámoktól.

Lassankint azonban kezdtek feltünedezni az Eriet környékező magaslatok és megalkották egymás mellé sorakozva azt a torkolatot, melyen át az Erie-tó a Niagara folyóba önti vízét. Jobbfelől néhány homokbucka emelkedett, itt-ott facsoportok feketedtek. A part hosszában több kereskedelmi hajót és halászbárkát láttam, részint gőzösöket, részint vitorlásokat. Az égboltozatot helyenkint füstsávok szennyezték be, melyeket könnyű keleti szél hajtott maga előtt.

Mit akar a kapitány, hogy e kikötő felé irányítja hajóját? Nem tiltja meg az óvatosság, hogy oda merészkedjék? Minden pillanatban azt vártam, hogy a kormány elcsavarásával visszairányítja a hajót a nyugati part felé, hacsak azt nem tervezi, hogy víz alá merűl és az Erie mélységeiben tölti az éjszakát?

De teljesen érthetetlen volt előttem ez a makacsság, mellyel egyenesen Buffalonak tartott.

Ekkor a kormányos, kinek szeme az északkeleti partszegélyt fürkészte, intett társának. Ez felkelt, a középső fedélhez ment és leszállt a géprekeszbe.

Csaknem azonnal megjelent a kapitány a födélzeten, a kormányos mellé lépett és halkan beszélgetett vele.

A kormányos Buffalo felé nyújtva kezét, két feketéllő pontra mutatott, melyek öt vagy hat mértföldnyire lehettek előttünk.

A kapitány figyelmesen nézett arra; aztán vállat vonva leűlt a hajó farán s nem változtatta meg a _Rémület_ irányát.

Negyedóra múltán láttam, hogy két vékony füstoszlop rajzolódik ott a tó fölé. Lassankint a pontok alakja is határozottabbá bontakozott. Két gőzös volt, melyek kijőve Buffalo kikötőjéből, sebesen közeledtek felénk.

Hirtelen az jutott eszembe, hátha e gőzösök azok a torpedó hajók, melyekről Ward úr tett említést, melyek kis idő óta azzal vannak megbízva, hogy felügyeletet gyakoroljanak a tó e része felett. Talán azok a torpedó hajók, melyeket szükség esetén magam is igénybe vehettem volna.

Ezek a hajók, melyek a legújabb tipus szerint épűltek, az Egyesűlt-Államok leggyorsabb torpedó hajói közé tartoztak. A tökéletesség eddig elért legmagasabb fokán álló gépezetek hajtották őket és megtettek huszonhét mértföldet is óránkint.

Viszont azonban igaz, hogy a _Rémület_ sokkal gyorsabban is tudott haladni és arról sem szabad semmiesetre megfeledkeznünk, hogy ha nagyon közelről szorongatják, tehát a menekülés másként már lehetetlen: elegendő, ha a víz alá merűl – minden üldözésnek elejét veszi.

Igazában tehát ezeknek a hajóknak is víz alatt járóknak kellett volna lenniök, ha a siker némi reményével akarták a küzdelmet fölvenni s nem tudom, ugyis egyenlő erővel menne-e a két fél a harcba?

Most már kétségtelennek láttam, hogy a hajók parancsnokai értesítést kaptak, valószínűleg Wellstől, aki Toledoba visszatérve sürgönyözhetett nekik.

Az is bizonyosnak látszott, hogy észrevéve a _Rémület_-et, teljes sebességükkel haladtak feléje. És íme, a kapitány nem is törődvén velük, folytatta útját a Niagara felé.

Mit fognak tenni a torpedó hajók? Bizonyosan úgy fognak eljárni, hogy a _Rémület_ kénytelen legyen az Erie sarkába menni, Buffalo városa felé, mert a Niagaráról azután el nem menekűlhetett.

A kapitány vette át a kormány kezelését. Egyik embere a hajó előrészére ment, a másik a gépkamarába.

Vajjon nem parancsolják-e meg, hogy fülkémbe lemenjek?

Nagy örömömre ez nem történt meg s hogy őszintén bevalljam: senki sem törődött velem, mintha csak ott sem lettem volna.

Élénk izgalommal láttam, hogyan közelednek a hadihajók. Két mértföldre megközelítve bennünket, oly mozdulatot tettek, melynek következtében a _Rémület_ két tűz közé kerűlt.

A Világ Urának arca pedig csak mélységes megvetést árúlt el. Tudta, hogy e hajók semmit sem tehetnek ellene. Ha egyetlen szót szól a gépkamra felé, már messze maga mögött hagyja őket, bármily sebesen jönnek is! A _Rémület_ motorának néhány fordúlatával az ágyúk lőtávolán kívűl leszünk; vagy lenn az Erie mélyében várjuk be, hogyan hullanak a lövegek egymásután a vízbe.

Két perc múlva alig egy mértföld választott el bennünket a két üldöző hajótól.

A kapitány meg közelebb engedte őket.

Aztán a szabályozóhoz nyúlt és a _Rémület_ csavarainak kettős erőfeszítése következtében szinte kiszökött a vízből. A kapitány játszott a torpedó hajókkal s ahelyett, hogy hátrafelé indúlt volna, egyenesen feléjük haladt. Ki tudja, talán vakmerőségében megkockáztatja, hogy közöttük elússzék s maga után csábítsa őket mindaddig, míg az éj leszálltával kénytelenek lesznek abbahagyni a hiábavaló üldözést.

Buffalo városának már határozott körvonalait láttam az Erie-tó partján. Láttam épületeit, a tornyokat, az elevátorokat. Kissé északnyugatibb irányban nyílott a Niagara folyó bejárása, négy vagy öt mértföldnyi távolságban.

[Illustration: A RÉMÜLET SZINTE KISZÖKÖTT A VÍZBŐL.]

Mire határozzam magam ily körűlmények közt? Jó úszó létemre nem volna-e jó, mikor a két hajó között leszünk, a vízbe ugranom, mert bizonyos, hogy ily jó alkalom többé soha sem fog kínálkozni szabadúlásomra. A kapitány nem késlekedhetik azzal, hogy kihalásztasson. S különösen, ha egy ideig víz alá merűlve úszom, nem valószínű-e, hogy megmenekülök? Egyik vagy másik hadihajó okvetlenűl észrevesz. Ki tudja, nem értesítették-e a hajók parancsnokát arról, hogy esetleg én is a _Rémület_ fedélzetén lehetek? Akkor csolnakot küldenek értem és fölvesznek.

Kétségtelen, hogy a siker eshetősége nagyobb volna, ha a _Rémület_ a Niagara két partja közé merészkednék. Navy szigete mellett kiugorva oly területre léphetnék, melyet jól ismerek. De lehetetlen volt föltételeznem, hogy a kapitány be merjen menni erre a folyóra, melyet a vízesések mintegy korláttal zárnak el. Tehát azt határoztam el, hogy bevárom, míg a torpedó hajók még közelebb lesznek, az alkalmas pillanatban kísérletet teszek.

Azaz hogy elhatározásom nem volt elég erős még! Nem! Nem tudtam beletörődni, hogy elmenekűlvén elveszítsem minden lehetőségét a titok földerítésének. Rendőri ösztönöm fellázadt e gondolatra, mikor csak kezemet kell kinyújtanom, hogy hatalmamba kerítsem ezt a minden törvényből kirekesztett embert! Nem! Nem fogok elmenekűlni! Ez annyit jelentene, hogy örökre feladom a játszmát! Igaz, hogy nem tudom, mi sors vár rám, meddig hurcol magával a _Rémület_, ha fedélzetén maradok. De mindegy!

Hat óra elmúlt már. Az üldöző hajók mellénk értek, körűlbelűl tizenkét-tizenöt kábelnyi távolságot hagyva maguk között. A _Rémület_, ha nem is gyarapítja sebességét, néhány pillanat múlva köztük lesz egészen.

Nem hagytam el helyemet. A hajó elején álló ember közvetlenűl mellettem volt.

A kapitány csillogó szemmel, összeráncolt szemöldökkel állt a kormány mellett s talán azt várta, hogy egyetlen mozdulattal véget vessen az egész játéknak.

Hirtelen dörrenés hallatszott a baloldali hadihajó fedélzeten. Egy löveg, a víz felszínét horzsolva, elfütyült a _Rémület_ előtt és eltűnt a jobboldalon közelgő torpedó hajó mögött.

Kiegyenesedtem.

A mellettem álló ember mintha a kapitány jeladására várt volna…

De az meg sem moccantotta fejét és én soha el nem feledem, mily megvetés tükrözött e pillanatban arcán!

De ekkor fülkém födele felé löktek, a födél becsapódott fejem fölött s ugyanez történt a többi födelekkel is. Egy pillanat sem telt el és a víz alá merűltünk.

A _Rémület_ a mélységbe tűnt el üldözői szeme elől.

Még több ágyúlövés is eldördűlt. De azoknak csak tompa zaja érkezett hozzánk. Aztán minden elnémúlt. Bizonytalan világosság szűrődött be kabinom ablakán. A hajó minden ingadozás nélkűl csendesen úszott az Erie vízében.

Ebből látható, mily gyorsan és mily könnyedén alakúlt át a _Rémület_ s kétségtelen, hogy épp ily gyorsan, épp ily könnyen változott automobillá, ha a szárazföldi útakra kellett kimennie.

S most ugyan mit fog tenni a Világ Ura? Igen valószínű, hogy a _Rémület_ megváltoztatja irányát, vagy pedig a partra érve automobillá lesz. De jól megfontolva azt kellett gondolnom, hogy inkább nyugatra fordúl, mihelyt az üldöző hajók hatásköréből kikerült és a Detroit-River torkolatába úszik be. A víz alatt tartózkodás bizonyára csak annyi ideig fog tartani, amennyi arra szükséges, hogy a _Rémület_ túllegyen az ágyúk lőtávolán s aztán az éjszaka úgyis végét szakítja üldöztetésünknek.

De nem így történt.

Alig telt el tíz perc, mozgás támadt a hajó testében. Néhány szót hallottam a gépkamra felől. A gép maga is valami zajt hallatott. Úgy véltem, azt hallom, hogy valamely sérűlés kényszeríti a kapitányt, hogy a víz felszínére menjünk vissza.

Nem is csalódtam.

Fülkém félhomálya egy pillanat alatt teljes világossággá lett. A _Rémület_ közeledett a víz színéhez. Csakhamar lépéseket hallottam a fedélzeten, a fedelek – köztük az enyém is – kinyíltak.

A kapitány ismét elfoglalta helyét a kormány mellett, míg két társa a hajó belsejében foglalatoskodott.

Körűlnéztem: láthatom-e még az üldözőket. Meg is pillantottam őket, alig nagyobb távolságra tőlünk, mint az imént. Mihelyt a _Rémület_ újra feltűnt, nyomába indúltak. Most azonban határozottan a Niagara felé haladtunk mind a hárman.

Bevallom, egyáltalán nem értettem a dolgot. Ha ebbe a zsák-utcába úszunk s a sérülés miatt víz alá merűlni nem tudunk, a két hajó el fogja zárni útunkat, ha visszafelé akarunk haladni. Talán a szárazföldre akart kimenni a kapitány s automobil alakban elmenekűlni, vagy New-York állam valamelyik országútján, vagy a kanadai területen át?

A _Rémület_ ekkor körűlbelűl félmértföldnyi előnyben volt. A torpedó hajók teljes gőzzel üldözték, igaz, nagyon kevés kilátással arra, hogy utól is érhessék. Mert a kapitány egyelőre beérte azzal, hogy e távolságot fenntartsa. De igen könnyen viselhette s akkor, az éj bekövetkeztével, nyugati irányban visszafordúlhatott.

Buffalo már elmaradt a jobb kezünk felől s kevéssel hét óra után a Niagara bejárásánál voltunk. Ha a kapitány, teljes tudatában annak, hogy nem jöhet ki belőle, bele megy: elvesztette eszét. De különben is volt-e eszetlen az olyan ember, aki Világ Urának jelentette ki és hitte is magát?

Nyugodtan, közönyösen állt a kormány mellett s meg sem fordította fejét, hogy a két hajót nézze.

A tó e része egyébként egészen elhagyatott volt. Mivel a Niagara partján épűlt községeknek mindössze kevés hajójuk van, nem is csodálkoztam, hogy egyetlenegy sem mutatkozott. Még csak egy halászbárka sem keresztezte a _Rémület_ útját. Bizonyos, hogy ha az üldöző hajók követnek is bennünket a Niagarára, csakhamar kénytelenek lesznek megállani.

Mondottam, hogy a Niagara az amerikai és kanadai part között nyílik. Egyik oldalán Buffalo, a másikon az Erie erőd áll. Szélessége, mely körűlbelűl háromnegyed mértföld, a vízesések közelében csökken. Hossza Erietől az Ontarióig körűlbelűl tizenöt mértföldet tesz ki és északfelé haladva e tóba önti a Felső-tó, a Michigan és a Huron vízét. Háromszáznegyven lábnyi magasság különbözet van az Erie és az Ontario között. A vízesés százötven láb magas. «Horse-Shoe-Fall»-nek hívják, mert patkó alakú, az indiánok pedig «Vizek mennydörgésé»-nek hívják, valóban folyton dübörgő mennydörgés, melynek zaja több mértföldre elhallatszik.

Buffalo és Niagara-Fall községe között két sziget osztja meg a folyó medrét: Navy szigete, egy mértfölddel a Horse-Shoe-Fall fölött és Goat-Izland, mely az amerikai esést a kanadaitól elválasztja. E sziget csúcsán állt azelőtt a kis kilátó torony, mely vakmerően a vízesés fölé, a mélység partjára volt építve; de le kellett rombolni, mert a vízesés mindegyre többet mos el a sziget talajából s magával rántotta volna előbb-utóbb ezt a tornyot is.

Két község említésreméltó a Niagara felső folyása mentén: Schlosser, a jobbparton, Chipewa, a balparton, mindkettő közvetlenűl Navy szigetével szemben. Itt már az áram a víz nagy lejtésétől mind sebesebbé lesz, hogy két mértfölddel alább a híres vízesés váljék belőle.

A _Rémület_ elhaladt az Erie erőd mellett. A nap már ott lebegett nyugat felé a kanadai láthatáron és a hold, mely éppen telőben volt, a délnyugati ködből emelkedett ki. Sötét éjszaka tehát egy óránál hamarább nem lesz. Az üldöző hajók még erősebb gőzzel egy mértföldnyi távolságban követtek bennünket, de a távolság nem csökkent. A fáktól árnyalt, házakkal behintett part közelében jártak, melyen zöld síkságok terűlnek el.

Most már bizonyos, hogy a _Rémület_ vissza nem fordúlhat. A hajók okvetlenűl elsűlyesztik. Igaz ugyan, parancsnokuk nem tudta, amit én tudtam, hogy a készüléken esett sérelem kényszeríti járóművünket a víz színén való tartózkodásra s most már lehetetlen víz alá merűléssel menekűlnie. Mindazonáltal csak jöttek utánunk s kétségtelenűl jönni fognak, ameddig egyáltalán tehetik.

Nem értettem ezt a makacs vadászatot sem, de még kevésbé értettem a _Rémület_ viselkedését. Útját egy félórán belűl el fogja zárni a vízesés. Bármily tökéletes is a gépezet, lehetetlen áthatolnia a Horse-Shoe-Fall-en s ha az ár magával ragadja, okvetlenűl elvész abban a száznegyvenöt lábnyi mélységben, melyet a lezuhanó víz vájt ki magának az esés alatt. Vagy tán partra menve, még elmenekűlhetünk automobil-kerekeinken kétszáznegyven kilométeres sebességünkkel?

Mit tegyek most? Próbáljak elmenekűlni Navy szigete felé, melyet úszással igen könnyen elérhetek? Ha most fel nem használom az alkalmat, a Világ Ura, miután már ennyit tudok titkaiból, soha sem adja vissza szabadságomat…

De azután világosan láttam, hogy ez egyszer lehetetlen szabadúlásomat megkísértenem. Noha nem csuktak fülkémbe, erősen vigyáztak rám. Míg a kapitány a kormánynál állt, társa, aki mellettem tartózkodott, egy pillanatra le nem vette rólam tekintetét. Első mozdulatomra bizonyára megragadott és fülkémbe zárt volna. Most tehát sorsom szorosan összefüggött a _Rémület_ sorsával.

Azonban a távolság köztünk és üldözőink közt ismét néhány kábelnyire csökkent. Talán a _Rémület_ motora, valamely baleset következtében nem tudna már oly nagy sebességet adni hajónknak, mint eddig? A kapitány azonban semmi nyugtalanságot nem tanúsított és a szárazföld felé nem tartott.

[Illustration: A RÉMÜLETET MAJD ELRAGADTA AZ ÁR.]

Hallhattuk a gőz süvítését, mely fekete füstoszlopok közepette kitódúlt a két hadihajó kürtőjén. De hallhattuk már az alig három mértfölddel alább lezuhanó vízesés mormolását is.

A _Rémület_ balkéz felől haladt el Navy sziget mellett, melynek csakhamar csúcsát is elhagyta. Negyedóra múlva feltűntek Goat-Izland első fái. A víz áramlása mind gyorsabb-gyorsabb lett s ha a _Rémület_ nem akar megállani, a hadihajók már nem sokáig üldözhetik. S ha ennek az átkozott kapitánynak eszébe jutna a Horse-Shoe-Fall örvényeibe temetkezni, bizonyára nem fogják követni a halál torkába. Csakugyan füttyjelek hallatszottak és a két hajó, midőn már mindössze öt-hatszáz lábnyira volt a vízesésektől, megállt. Aztán dördülések hallatszottak fölöttünk és több löveg fütyölt el a _Rémület_ mellett, anélkűl, hogy eltalálták volna. A nap lehanyatlott és a homályban a hold kezdte már sugarait hinteni északon. A gép sebessége, melyet az áramé fokozott, csodálatos volt. Egy pillanat múlva belezuhan a fekete üregbe, melyet a kanadai esés képez.

Ijedt szemmel néztem Goat-Izland utolsó partlejtőit, aztán a Három-Nővér szigetkéit, melyeket már elnyelt a háborgó víz párázata.

Fölkeltem, a folyóba akartam vetni magam, hogy a szigetet elérjem. A mellettem álló ember vállamra tette a kezét.

Hirtelen nagy zaj hallatszott a belűl működő gépezet felől. A hosszú dúdorodások, melyek a hajó két oldalán elnyúltak, kibomlottak, mint a szárnyak s abban a pillanatban, mikor a _Rémületet_ már elragadta volna az ár, felemelkedik a légbe s a vízpárákon megtörő holdfény szivárványától körűlvéve lebeg a harsogó vizek felett.

XV. FEJEZET. A sasfészek.

Másnap, midőn elég tompa álom után felébredtem, a gépezet már nem mozgott. Ezt rögtön észrevettem: nem gördűlt szárazföldön, nem úszott sem vízen, sem víz alatt és nem repűlt a levegőben. Azt következtettem ebből, hogy föltalálója arra a rejtekhelyre ért, hová soha emberi lény nem tette még lábát?

És ha ez igaz, akkor – mivel személyemtől még nem szabadúlt meg – titka végre világossá lesz előttem!

Talán elcsodálkozhatnak azon, hogy oly mélyen aludtam a légi út tartama alatt. Magam is csodálkoztam rajt’ s fel is vetettem magamban a kérdést: vajjon ezt az álmot nem valamely altatószer okozta-e, melyet ételembe kevertek? A _Rémület_ kapitánya így akart megakadályozni abban, hogy földreszállásának helyét megismerjem. Annyit határozottan mondhatok, hogy rettenes volt az a benyomás, mely áthatott abban a pillanatban, midőn a _Rémület_ nemhogy a vízesés örvényeibe zuhant volna, hanem motorja működésének hatására fölemelkedett, madár gyanánt, melynek széles szárnyai rendkívűli erővel csapkodták a levegőt! Tehát a Világ Urának gépezete négyféleképpen működött: mint automobil, mint hajó, mint víz alatt járó és mint repűlő gép. Földön, vízben és légben – mindhárom elemen át mozoghatott s mily erővel, mily gyorsasággal mozoghatott! S néhány másodperc elégséges volt arra, hogy ez átalakúlásokat végbe vigye! És ugyanazon gép szolgáltatta mindeme változásaiban a hajtóerőt! Magam voltam tanúja átalakulásainak!

De nem tudtam még azt, – ámbár lehetségesnek tartottam, hogy kifürkészhetem még, – mely forrásból meríti erejét a gépezet s végűl: ki az a feltaláló lángész, aki, miután a legapróbb részletekig megszerkesztette, ily ügyességgel és vakmerőséggel igazgatja?

Mikor a _Rémület_ a kanadai vízesés fölé emelkedett, fülkém fedelének támaszkodtam. A világos este lehetségessé tette, hogy megfigyeljem az útirányt, melyet a repűlő gép követett. A folyó felett lebegett és elszállt – három mértfölddel a Horse-Shoe-Fall alatt – Suspention-Bridge felett. Ezen a helyen kezdődnek a Niagara áthatolhatatlan sodró helyei; itt kanyarodik el a folyó, hogy Ontario felé fordúljon.

Innen kezdve úgy tetszett, mintha a _Rémület_ kelet felé szállt volna.

A kapitány még folyton a kormány mellett állt. Nem szóltam hozzá. Minek is? Hisz úgy sem felelt volna!

Észrevettem, hogy a Rémület meglepő könnyedséggel mozog a levegőben. Úgy látszik, a légi útak épp oly ismerősek voltak előtte, mint a szárazföldiek vagy a víziek.

S ugyan ki nem érthetné meg, hogy az az ember, aki ily eredményeket ért el, végtelen gőggel telt be és a Világ Urának nyilvánította magát? Hisz oly géppel rendelkezett, mely fölötte áll minden emberi kézből kikerűlő műnek s amely ellen az ember a maga eszközeivel egyáltalán semmit sem tehet. S valóban: miért adta volna el, miért fogadta volna el a milliókat, melyeket felajánlottak érte? Igen, igen, most már meg tudtam magyarázni azt a határtalan önbizalmat, mely egész lényében megnyilatkozott, De vajjon hová ragadja becsvágya, ha őrűltséggé gyarapodik esetleg?

Félórával a _Rémület_ felszállása után teljes öntudatlanságba estem, anélkűl, hogy számot tudnék adni róla magamnak: miképpen? Ismétlem, ezt az állapotot valószínűleg valamely altatószer idézte elő.

[Illustration: A RÉMÜLET A KANADAI VIZESÉS FÖLÖTT.]

Kétségtelen: a kapitány nem akarta, hogy lássam, mily irányt követ.