Part 10

A _Go a head_ kidobta terhének egy részét és ezer méterrel feljebb szökött. Az _Albatros_ csavarjainak legnagyobb sebességű forgásával követte.

Hirtelen robbanás történt.

A léggömb szövete, melyet az e magasságban rendkívűl kitágúlt gáz túlfeszített, meghasadt és a _Go a head_ hirtelen összelapúlva, gyorsan zuhant alá.

S ekkor az _Albatros_ feléje repűlt, nem hogy megadja neki a kegyelemdöfést, hanem hogy segítségére legyen. Igen! Robur elfeledte boszúját, utólérte a _Go a head_-et és útasait s a léghajó fedélzetére vivén Prudent bácsit, Phil Evanst és Tindert, megmentette őket. A léggömb azután csaknem teljesen üresen, óriási rongydarab gyanánt a Fairmont-Park fáira hullott.

A közönség magánkívül volt izgalmában, rémületében.

S most, hogy a Weldon-Institut elnöke és titkára ismét Robur foglyai lettek, mi történik velük? Magával viszi-e őket léghajóján s most már mindörökre?

De csakhamar felvilágosítást nyertek e kérdésben. Miután az Albatros néhány percig öt-hatszáz méter magasan lebegett, lejebb bocsátkozott, mintha földre akarna szállni a Fairmont-Park tisztásán. De kétséges volt, hogy a tömeg nekivadúlva, nem ront-e a léghajóra s nem használja-e fel az alkalmat arra, hogy a Hódító Roburt hatalmába kerítse?

Az _Albatros_ egyre lejebb jött s mikor mindössze öt-hat lábnyira volt a föld színétől, megállt.

Mintha az egész tömeg megmozdúlt volna, hogy a tisztásra rohanjon.

Ekkor Robur hangja hallatszott s íme, szóról-szóra a következőket mondta:

– Egyesült-Államok polgárai! A Weldon-Institut elnöke és titkára ismét hatalmamba kerültek. Ha fogva tartanám őket, csakis jogos megtorlással élnék. De a vak szenvedélyről, melyet az _Albatros_ sikerei keltenek, láttam, hogy az elmék állapota még nem olyan, hogy érett volna arra a nagyfontosságú forradalomra, melyet a levegő meghódítása egykor okozni fog. Uraim: önök szabadok!

A Weldon-Institut elnöke, titkára és Tinder a földre ugrottak. A léghajó pedig harminc lábbal följebb szállt, hogy minden merénylet hatáskörén kívül álljon.

És Robur folytatta beszédét:

– Egyesült-Államok polgárai! Az én kísérletem sikerült, de mindennek a maga idejében kell elkövetkeznie. Én győztem, de még nem győzhetem le az egymással vitázó és megoszló érdekeket. Elmegyek tehát és magammal viszem titkomat. Nem fog elveszni az emberiség számára s birtokába megy át akkor, ha elég érett lesz arra, hogy vissza ne éljen vele. Üdvözlöm önöket, Egyesűlt-Államok polgárai!

Aztán az Albatros csavarjai által emelve és hajtva, a tömeg «hurráh!»-riadala közt eltűnt északi irányban.

Különös súlyt fektetek ez utolsó jelenetre, azért, mert megösmertet bennünket e különös ember akkori lelkiállapotával. Úgy látszik, akkor nem töltötték el szívét ellenséges érzelmek az emberiséggel szemben. Megelégedett azzal, hogy magának tartotta fönn a jövendőt. De bizonyos, hogy már akkor kiérzett magaviseletéből lángeszébe vetett megingathatatlan hite és az óriási gőg, melyet emberfeletti hatalma keltett benne.

Nem csodálandó tehát, hogy ez érzelmei lassankint gyarapodtak és veszedelmesekké váltak, úgy, hogy ma már le akarta igázni az egész világot, amint legutolsó leveléből és fenyegetőzéséből kiderűl. Vajjon feltételezhető-e, hogy idővel szellemének túlfeszűltsége ijesztő mértékűvé növekedik és esetleg végzetes ballépésekre ragadja?

Az _Albatros_ eltűnése óta történt eseményeket könnyen elképzelhettem mindazok alapján, amit Roburról tudtam. Ez a csodálatos feltaláló nem érte be azzal, hogy repűlő gépet alkotott, ha mégannyira tökéletes volt is az.

Az az eszméje támadt, hogy oly készüléket épít, mely alkalmas a földön, vízen, víz alatt s a légben való mozgásra. S valószínűleg az X sziget műhelyében sikerűlt neki válogatott személyzetével, mely titkát megőrizte, a hármas szerkezetet megalkotni.

Aztán a második _Albatrost_ elpusztította, valószínűleg itt, a Great-Eyry hozzáférhetetlen medencéjében. S nemsokára utána megjelent a _Rémület_ az Egyesűlt-Államok útjain, a szomszédos tengerekben, ahová talán a levegőn át jutott el. S olvasóim tudják, mily körűlmények között menekűlt el a légi úton át, az Erie-tavon utána úszó hadihajók elől, míg én fogolyként fedélzetén voltam.

XVII. FEJEZET. A törvény nevében.

Mi lesz a vége e kalandnak, melybe bonyolódtam? S közeli vagy távoli kibonyolúlását elő tudom-e idézni? Vajjon nem egyedűl Robur tartja-e azt kezében? Nekem valószínűleg sosem fog kedvező alkalmam nyílni arra, hogy szökhessem, mint Prudent bácsi és Phil Evans tették a Chatam szigeten. Várnom kell tehát,… de meddig tart ez a várakozás?

Bizonyos, hogy kíváncsiságomat az egész dolognak csak a Great-Eyry rejtelmére vonatkozó részletek elégíthették ki mindeddig. Most, hogy fölismertem e medencét, megtudtam okát a Kékhegyek környékén észlelt tüneményeknek. Bizonyos lehettem felőle, hogy sem Észak-Karolina e részének földmívelőit, sem Pleasant-Garden és Morganton lakosait nem fenyegeti tűzhányó kitörésének vagy a föld rengésének veszedelme. Semmi plutonikus erő a föld méhében itt nem dolgozott. Tölcsér az Alleghany hegylánc e részén nem nyílott. A Great-Eyry egyszerűen a Hódító Robur tanyája volt. E megközelíthetetlen fészekben tartotta raktárát anyagainak, élelmiszereinek; véletlenűl fedezte fel bizonyára légi utazásai alkalmával e helyet, mely a Csendes-óceán X szigeténél is biztosabbnak mutatkozott.

De ha fel is tárúlt előttem a csodálatos járómű titka, többszörös működése, végeredményében mit is tudtam? Föltéve, hogy gépezetét az elektromosság hajtotta s ezt az elektromosságot Robur, mint az _Albatros_-nál, most is a környező levegőből vonta el, valami új eljárási mód segélyével: milyen volt ennek a gépezetnek szerkezete? Eddig nem engedték megtekintenem, ezután sem fogják megengedni.

Szabadságom dolgában pedig, melyet esetleg visszanyerek Roburtól valamikor, így gondolkodtam:

– Bizonyos, hogy Robur ismeretlen akar maradni. Ami gépével való céljait illeti: félek s különösen ha fenyegetéseire gondolok, félek tőle, hogy abból több rossz, mint jó származik az emberiségre. Semmi kétség a körűl fenn nem foroghatott, hogy ha megőrizte inkognitóját a múltban, meg akarja őrizni a jövőben is. S csak egyetlenegy ember képes megállapítani a Világ Urának azonosságát Hódító Roburral s ez az ember én vagyok, a _Rémület_ foglya, én, kinek jogomban van letartóztatni őt, kinek kötelességem kezemet a törvény nevében vállára tennem!

Honnan várhatnék külső segedelmet? Bizonyos, hogy sehonnan. A hatóságok tudják ugyan, mi minden történt Black-Rocknál. Hart John és Walker Nab Wellsszel egyetemben visszatérhettek Washingtonba. S Ward úr, akit szintén értesítettek az ügy állásáról, semmiesetre sem táplál illuziókat sorsom felől és a kérdés e szavakba volt kristályosítható az ő számára:

Vagy belefulladtam én az Erie-tó vízébe, midőn a _Rémület_ a kikötőt elhagyván, horgonyán magával hurcolt engem is, vagy a _Rémület_ fedélzetére vonva, kapitányának keze közé kerűltem.

Az első esetben mi egyebet tehetett volna, mint hogy meggyászolja John Strockot, a washingtoni rendőrség főfelügyelőjét.

A második esetben hogy remélhette volna, hogy valaha viszontlát még?

Amint tudják: az éj további tartama alatt s másnap egész nap a _Rémület_ az Erie-tó felületén úszott. Négy óra táján két hadihajó Buffalo közelében üldözőbe vette s akár azért, mert nagyobb sebességet fejthetett ki, akár mert idején víz alá tudott merűlni: a _Rémület_ elmenekűlt előlük. S midőn követték a Niagara partjai között, meg kellett állaniok, mert a folyó áramlása már azzal fenyegetett, hogy elragadja őket. A nap már leszállt s mi mást gondolhattak a hadihajók födélzetén, mint azt, hogy a _Rémület_ a vízesés örvénylő mélységeibe veszett? Különben bekövetkezett az éjszaka s minden jel arra vall, hogy az üldözők nem láthatták meg a repűlő gépet, a Horse-Shoe-Fall fölött, valamint senki más nem láthatta röptében a Great-Eyry felé.

S ami engem illet: ráhatározzam-e magam, hogy kérdést intézzek Roburhoz? Hajlandó lesz-e egyáltalán meghallgatni? Nem volt-e elegendő, hogy nevét odavetette nékem s az ő gondolkodása szerint már neve nem felelt-e meg előre minden kérdésre?

A nap eltelt anélkül, hogy helyzetemben bármi változás állt volna be. Robur és társai jelenleg a gépezettel foglalkoztak, mely többféle javítást tett már szükségessé. Ebből azt következtettem, hogy útnak fognak indúlni, tehát megint mennem kell velük. Igaz ugyan, hogy itt hagyhattak volna e medence fenekén, melyből lehetetlen távoznom s ahol életem fenntartásáról hosszú időre gondoskodhattak volna.

Igen gondosan megfigyeltem Robur lelkiállapotát, melyen úgy láttam, valami állandó izgalom uralkodott. Mit tervelt folyton forrongó agyveleje? Mit akart a jövendőben tenni? Mily vidék felé szándékozott fordúlni? Ki akarta vinni a levelében foglalt fenyegetéseket, melyek kétségkívűl őrűltségre vallottak?

Az ezután következő éjszakán száraz fűből vetett ágyon aludtam a Great-Eyry falának egy barlangjában, ahol élelmiszereket állítottak rendelkezésemre. Augusztus másodikán és harmadikán a munkák folytatódtak és e munka annyira elfoglalta mindegyiküket, hogy Robur és társai alig váltottak közben egy-két szót. A _Rémület_ élelmiszer-készletét is megújították, valószínűleg mert hosszabb útra indúltak. S ki tudja, a _Rémület_ nem merészkedik-e valamely óriási vállalatra, nem akarja-e kapitánya az X szigetet fölkeresni, mely a Csendes-óceán közepén fekszik? Néha-néha láttam, amint gondolataiba merűlve bolyongott a medence homokján, megállt, karját ég felé nyújtva megfenyegette Istent, akivel meg akarta osztani a világ uralmát. Vajjon gőgje nem ragadja-e őrületbe? Őrületbe, melyet társai, kik épp oly különös emberek, nem tudnak majd megfékezni. Mily őrült kaland volna az, melybe az emberek nem követnék úrukat? Nem hihette-e, hogy erősebb az elemeknél, melyekkel már vakmerően dacolt akkor is, midőn csak egy léghajója volt? S most nem végtelen tere nyílt neki földön, vízen és légben, ahol senki sem követhette?

Volt jogom rosszat, sőt veszedelmes katasztrófát várnom a jövőtől. Az, hogy a Great-Eyryből megszökjem, mielőtt az új utazás kezdetét venné: lehetetlen. Azután pedig, ha a _Rémület_ szágúld, vagy repűl, vagy úszik, miképpen meneküljek? Egyetlen eshetőség, hogy egyszer tán lassabban fog haladni a szárazföldön.

Láthatják, hogy ez vékony remény volt csak!

Amint tudják, a Great-Eyryre való megérkezésünk óta már megpróbáltam választ kapni tőle a személyemet illető kérdésre. E napon megismételtem a kísérletet.

Délután ott jártam-keltem a medence legnagyobb barlangja előtt. Robur a barlang szájánál állva követett szemével. Talán beszélni akart velem?

Eléje léptem.

– Kapitány, – szóltam hozzá, – már föltettem önnek a kérdést, de ön nem akart rá felelni. Most ismétlem a kérdést: Mit akar tenni velem?

Egymással szemben álltunk, alig két lépésnyire egymástól. Robur mellén keresztbe fonta karját és úgy nézett rám s én megrettentem tekintetétől. Megrettentem! Ez az egyedül helyes szó! Tekintete már nem az esze tudatában levő emberre vallott, e tekintetben már semmi emberi nem volt.

Kérdésemet határozottabb hangon ismételtem. Egy pillanatra azt hittem, hogy Robur ajka szóra nyílik.

– Mit akar tenni velem? Visszaadja szabadságomat?

Kétségtelen, hogy Robur elméjét valamely rögeszme hálózta be, melytől szabadúlnia lehetetlen volt. Azt a kézmozdulatot, melyet megfigyeltem nála, mikor a medence homokján fel-alá járt, láttam most újra: kinyújtott karjával a zenith felé mutatott. Úgy látszott, ellenállhatatlan erő vonzza az ég magas légrétegei felé, úgy látszott, ez az ember nem tartozik már a földre, elhatározta már, hogy fenn él az űrben, a légkör állandó vendégeűl.

Nem felelt kérdésemre, mintha nem is hallotta volna szavaimat, hanem bement Turnerhez a barlangba.

Mennyi ideig fog tartani e tartózkodásunk a Great-Eyry medencéjében? Nem tudhattam. Anynyit azonban észrevettem, hogy a javítási munkálatok augusztus harmadikán véget értek. A _Rémület_ kamrácskái megteltek élelmiszerekkel, melyek itt a medencében bőségesen fel voltak halmozva.

Ezután Turner és társa a medence közepén összehordták mindazt, ami a készletekből és anyagból megmaradt még. Üres ládákat, ácshulladékokat, fadarabokat, melyek valószínűleg a régi _Albatros_-ból származtak, melyet az új gép kedvéért feláldoztak. E halmaz alatt vastag szárazfű-réteg volt. Az jutott eszembe, hogy Robur talán úgy akarja elhagyni e menedéket, hogy soha többé ide vissza ne térjen.

S valóban Robur tudta, hogy a közfigyelem már a Great-Eyry felé fordúlt s már újabb kísérletet tettünk arra, hogy behatoljunk a sziklaövbe. Nem kellett-e tartania tőle, hogy előbb vagy utóbb megismétlik és pedig eredményesebben ismétlik meg a kísérletet? S végre mégis hatalmukba kerítik a fészkét s akkor – valószínűleg így tervelte – ne találják ott neki s a _Rémület_nek semmi nyomát.

A nap eltűnt a Kék-hegyek csúcsai közt. Sugarai már csak Black-Domot világították meg, mely északkeleten meredt az égnek. Valószínűleg az éjszakát várja a _Réműlet_ s akkor újra megindúl, a legekbe fel! Eddig senki sem tudta még, hogy az automobil és hajó repűlő géppé változhatik. Eleddig különben sehonnan sem jelezték, hogy észrevették a levegőben. S vajjon e negyedik átváltozási alakja nem éppen azon napon válik-e köztudomásúvá, melyen a Világ Ura hozzá fog őrűlt fenyegetéseinek kiviteléhez?

Kilenc óra felé teljes sötétség borúlt a medencére. Csillag egyetlen egy sem ragyogott az égen, ellenben felhők úsztak rajt, melyeket a keleti szél hajtott maga előtt. A _Rémület_ távozását nem fogják megláthatni sem az amerikai szárazföldről, sem a szomszédos tengerekről.

E percben Turner a medence közepén fölhalmozott máglyához lépve, meggyújtotta a száraz fűvet.

Egy pillanat alatt minden lángba borúlt. Vastag füstoszlopok közepette fényes tűzkévék emelkedtek, melyek kicsaptak a Great-Eyry medencéjéből. Morganton s Reasant-Garden lakói ismét azt hihették, hogy kráter nyílt meg és e lángok valamely közeli kitörés előjelei!

Néztem a tüzet és hallgattam a csendet felkavaró recsegést, ropogást.

A _Rémület_ fedélzetén állva Robur is a tűzbe nézett.

Turner és társa a lángok közé vetették újra a fadarabokat, miket a tűz nagy ereje kidobált a medence földjére. Aztán a fény lassankint csökkent. Csak némi pislákoló parázs maradt a vastag hamúréteg alatt és újra csend támadt a fekete éjszakában.

[Illustration: EGY PILLANAT ALATT MINDEN LÁNGBA BORULT.]

Hirtelen éreztem, hogy karon ragadnak. Turner a _Rémület_ felé húzott. Az ellentállás hiábavaló lett volna s különben is: mit csináltam volna – most már élelmiszerek híjján – ez elhagyatott sziklateknőben?

Mihelyt a fedélzeten voltam, Turner és társa is beszállottak; ez a járómű előrészére ment, Turner pedig a gépkamrába szállt le, melyet kis villanylámpák világítottak meg. De a fényből egyetlen sugár sem szűrődhetett ki.

Robur hátúl állt, a kormánynál; kezét a szabályozón tartotta, hogy megadja a gép gyorsaságát és irányát.

Nekem kabinomba kellett vonúlnom, melynek fedele bezárúlt fölöttem. Ez éjjel – épp úgy, mint Niagara Fallstól való távozásunk alkalmával – nem engedték meg, hogy lássam a _Rémület_ útirányát.

Ámbár semmit sem láthattam abból, ami a fedélzeten történt: hallhattam a gép zaját. Sőt azt is éreztem, hogy a _Réműlet_ lassan emelkedve elhagyja a földet. Néhányszor megingott teste, aztán az alsó turbinák óriási gyorsasággal forogtak, míg a szárnyak tökéletes szabályossággal csapkodták a levegőt.

Így hagyta el a _Rémület_ – valószínűleg örökre – a Great-Eyryt és a «nyílt légbe ért», amint a hajókról azt szokták mondani, hogy a nyílt tengerre érnek. A repülőgép ott lebegett az Alleghany hegyek kettős lánca fölött s valószínűleg nem hagyja el a magas rétegeket, míg a hegységek közűl ki nem bontakozik.

De mily irányt követett? Északi-Karolina hatalmas síkságain szállt át, hogy az Atlanti-óceán felé haladjon? Vagy éppen ellenkezőleg: nyugatra repült, a Csendes-óceán fölé? Vagy pedig délre, a Mexikói-öböl vidékére? Ha majd kihajnalodik, miként ismerem fel, melyik tenger fölött repülünk, ha köröskörűl csak eget és vízet látok?

Jó egynéhány óra telt el így. És mily hosszúnak látszottak ez órák! És álom nem tudott szememre szállani. A gondolatok, többnyire összefüggéstelen gondolatok egész tömege ostromolta agyamat. Ugy éreztem, a lehetetlenségbe ragad ez a légi szörnyeteg, mely az űrben vitt most magával! Óriási sebességével meddig jut el e véghetetlen éjszaka alatt? Visszaemlékeztem az _Albatros_ kalandos útjára, melyet Prudent bácsi és Phil Evans elbeszélése nyomán a Welden-Institut kiadott! Amit Robur már léghajójával megtett, ismét megteheti repülő gépével, sőt könnyebben megteheti, mert földön, vízen, levegőben egyformaképpen járhat. Végre a nap első sugarai behatoltak kabinomba. Megengedik-e majd, hogy kimenjek s elfoglaljam helyemet a fedélzeten, mint az Erie-tavon tettem?

Megpróbáltam feltaszítani a fedelet. Kinyílott.

Félig kiegyenesedtem.

A _Rémület_ körűl csakugyan tengert és eget láttam csupán. Valamelyik óceán fölött repűlt, körűlbelűl ezer, ezerkétszáz lábnyi magasságban.

Nem láttam Roburt: a gépkamrában volt elfoglalva.

Turner állt a kormánynál, társa a gép elején.

Mihelyt a fedélzeten álltam, láttam azt, amit még nem volt alkalmam megfigyelni a Niagarától a Great-Eyryig terjedő légi útakon: a hatalmas szárnyak működését, melyek jobbról és balról csapkodták a levegőt, míg a turbinák őrűlt sebességgel forogtak a repülő gép két oldala alatt.

A nap helyzetéből láttam, hogy déli irányban haladunk. Eszerint, ha az irány nem változott, mióta a _Rémület_ elhagyta a Great-Eyry medencéjét, alattunk a Mexikói-öböl terűlt el.

Forró nap igérkezett; ólomszínű felhők úsztak a levegőben, melyek nyugat felől jöttek. A közelgő vihar előjelei Robur figyelmét sem kerűlték el, nyolc óra felé a födélzetre jött és átvette a kormányt Turnertől. Eszébe jutott talán a víztölcsér, melyben az _Albatros_ csaknem elpusztúlt és az irtózatos cyclon melyből valóságos csoda folytán menekült ki a sarki tájon?

Igaz, hogy amit a léghajó nem tehetett meg, azt megtehette az új repülőgép. Leszállhatott a felsőbb régiókból, ahol az elemek harcolnak, a tenger felszínére és ha a hullámzás ott túlságosan veszedelmes volna, nyugalmat találhatna a csendes mélységekben.

Egyébként némely jelből Robur – akiben bizonyára megvolt az időjóslás tehetsége is – azt látszott következtetni, hogy a vihar nem is tör ki ma. Fennmaradt tehát a levegőben és délután leszállt ugyan a vízre, de nem mintha a rossz időtől tartott volna. A Rémület tengeri madár, vöcsök vagy sirály, mely megpihenhet a hullámokon, de annyiban különbözik az említett madaraktól, hogy a fáradság nem vehet erőt ércszervezetén, melyet a soha ki nem merűlő elektromosság működtet.

Az óriási vízterület elhagyatott volt. Sem vitorla, sem füstoszlop nem mutatkozott a legmesszebbről sem. A repűlőgép megjelentéről tehát senki nem értesűlhetett.

A délután folyamán semmi nevezetes nem történt. A _Rémület_ csak félsebességgel úszott. Mi volt a szándéka kapitányának: ki nem találhattam. Ha ez irányban megmarad, eléri a Nagy-Antillák egyik-másik szigetét, vagy az öböl mélyén Venezuela, esetleg Kolumbia partjait. De éjszaka talán ismét felszáll a levegőbe a repűlőgép, hogy áthaladjon a hosszú guatemalai és nikaraguai földszoroson s elérje az X szigetet, a Csendes-óceán sziget-vidékén?

Az est leszállt, a nap lenyugodott a vérvörös égen. A tenger parázslott a _Rémület_ körűl, mely mintha szikravonalat hagyott volna maga után hátra. Valami olyan viharra lehettünk elkészülve, amilyet a matrózok «veszett idő»-nek mondanak.

Robur is így vélekedett. Nem engedett a fedélzeten maradnom; vissza kellett térnem fülkémbe, melynek födele bezárúlt fejem fölött.

Kevéssel azután, a készülék testéből hallatszó hangokból úgy ítéltem, a _Rémület_ víz alá merűl. Csakugyan, öt perc múltán csendesen úsztunk néhány méternyire a tenger színe alatt.

A fáradtságtól és gondolataimtól kimerűlve, mély álomba merűltem, – természetes álomba, melyet nem altató por idézett föl.

Felébredésemkor – hogy elalvásom után hány órával ébredtem fel: nem tudom – a Rémület még nem ment fel a tenger felszínére.

De csakhamar ez is megtörtént. Ablakomon fény áradt be, de egyszersmind oldalba kapott bennünket egy nagy hullám, melytől hajónk erősen megingott.

Felmehettem a födélzetre; elfoglaltam helyemet fenn és körűlnéztem.

Északnyugat felől vihar közelgett, súlyos felhőkkel, melyekben már fényes villámok cikáztak. Már dörgött a menny és dörgését sokszorosan visszhangozta az üres tér.

Meglepett – azaz nem is ez a helyes kifejezés – megijesztett az a sebesség, mellyel a vihar a zenith felé szágúldott. Valamely vitorlás hajónak alig lett volna ideje rá, hogy bevonja vásznait a veszély kikerülésére, – oly hirtelen, oly erőszakkal rohant a vihar!

A szél hallatlan erővel csapott meg bennünket, mintha áttörte volna a párák korlátját. A tenger egy pillanat alatt rettentő hullámokat vert. A hatalmas tajtékzó, háborgó hullámok átcsaptak a _Rémület_-en. Ha nem kapaszkodom erősen a korlátba, lesodor a víz helyemről.

Csak egy lehetség maradt számunkra: víz alatt járóvá alakítani a készüléket. Tíz-húsz lábnyi mélységben nyugalmat és biztonságot találunk. Ha tovább dacolunk a feldühödt tenger haragjával: okvetlenűl elpusztúlunk.

Robur a kormány mellett állt s vártam parancsát, mellyel fülkémbe küldjön. De nem adta ki e parancsot. Egyáltalán nem készülődtek arra, hogy a _Rémület_-et víz alá merítsék.

Még tüzesebb tekintettel, mint rendesen, közönyösen állt a kapitány. _Szemébe nézett_ a szélvésznek, mintha keztyűt vetne néki, mert tudja, hogy ártalmára nem lehet. Egy percnyi veszteség nélkül víz alá kellett volna már merűlnünk és Robur úgy látszik, még mindíg nem határozta rá magát.

Nem! Megtartotta büszke viselkedését, mint az olyan ember, aki véghetetlen gőggel magát az emberiségen felűl és kívül állónak tudja! Amint láttam így állani ott, réműlten kérdeztem önmagamtól: nem valamely gonosz szellem-e ez, mely a természetfeletti világból szabadúlt közénk?

S ekkor hang hallatszott ajkán, a vihar süvöltésének, a mennydörgés recsegésének közepette. Így szólt:

– Én… Robur… Robur… Világ Ura!

Kezével intett s e mozdúlatát Turner és társa megértették. Parancs volt, melyet e szerencsétlenek, kik épp oly őrűltek voltak már, mint kapitányuk, nem haboztak teljesíteni.

Nagy szárnyait kibontva, a repűlőgép fölemelkedett, mint ahogy a Niagara fölött tette. De akkor a vízesés forgatagait kerűlte ki, míg most az orkán forgatagai közé vitte eszetlen röpűlése…

A repűlőgép ott szállt ezer villám, mennydörgés-robaj között, a lángbaborúlt égen. Ott szállt a vakító elektromos kisűlések között, kockáztatva azt is, hogy villám sújtja le.

Robur magatartása nem változott. Egyik kezét a kormányon, a másikat a szabályozón tartotta; a szárnyak irtózatos erővel csapkodtak s a repűlőgép egyenesen arra tartott, ahol a vész legjobban dühöngött, ahol a legnagyobb elektromos szikrafolyamok cikáztak egyik felhőről a másikra át.

Rá kellett volna rohanni ez őrűltre, meg kellett volna akadályozni abban, hogy repűlőgépét ez égi kemence kellős közepére vigye. Kényszeríteni kellett volna, hogy leszálljon, hogy a víz alatt keresse az egyedűl lehetséges menekűlést, melyet most sem a vízen, sem a magasabb légrétegekben föl nem lelhetett. Ott biztonságban várhatta volna be, mikor ér véget az elemek e szörnyű csatája.

[Illustration: UJRA MEG UJRA BELESUJTOTT A VILLÁM.]

Ekkor a kötelességteljesítés egész ösztöne, egész szenvedélye fellázadt bennem. Igen! Ez őrűltség, de meg nem akadályozni az őrűltség kivitelében e gonosztevőt, kit hazám törvényen kívűl helyezett, ki az egész világot fenyegette rettentő találmányával, nem galléron ragadni és átadni az igazságszolgáltatásnak. Oh! Én voltam-e Strock, a washingtoni rendőrség főfelügyelője?

És elfeledve, hol vagyunk, hogy magam állok három emberrel szemben, a féktelen óceán felett, a fedélzet elejére szöktem és oly hangon, mely túlharsogta a vihar dörgését, Roburra vetve magam, így kiáltottam:

– A törvény nevében…

E pillanatban a _Rémület_ megrázkódott, mintha elektromos ütés érte volna. Egész gerince reszketett, mint az emberi gerinc az áram hatása alatt. Teste legközepén találta a villám s a repűlőgép zuhanni kezdett.

Aztán újra meg újra belésújtott a villám és tört szárnnyal, összezúzott turbinákkal ezer méter magasságból az öböl vízének mélységébe bukott.

XVIII. FEJEZET. Mit szólt hozzá a vén Grad?

Mikor hosszú ájúlás után magamhoz tértem – mennyi ideig feküdtem öntudatlanúl: nem tudom – tengerészek állták körűl a szűk hajóágyat, melyen feküdtem.

Egy tiszt kikérdezett s én amennyire emlékezetemet össze tudtam szedni, feleltem is kérdéseire.

Mindent elmondtam… igen, mindent s valószínűleg hallgatóim azt hitték, hogy egy szerencsétlennel van dolguk, aki ugyan visszanyerte életét, de eszét nem.

Az _Ottawa_ gőzös fedélzetén voltam, mely a Mexikói öblön át Új-Orleáns felé haladt. Miközben a vihar elől menekűlt, találkozott azzal a gerendával, melyen én megkapaszkodtam és kihalászott.

Én megmenekűltem, hanem a Hódító Robur és két társa befejezték kalandos pályafutásukat az öböl vízében. A Világ Ura örökre eltűnt, lesújtotta a villám, mellyel a szabad térben dacolni akart és elvitte magával a semmiségbe rendkívüli találmányának titkát.

Öt nap múlva az _Ottawa_ megérkezett a louissianai partokra és másnap délelőtt tíz órakor horgonyt vetett az új-orleánsi kikötőben.

Miután elbúcsúztam a gőzös tisztjeitől, egy Washingtonba indúló vonatra űltem s csakhamar útban voltam szülővárosom felé, melynek viszontlátásáról bizony-bizony lemondtam már.

Mindenekelőtt a rendőrségi palotába mentem, hogy első látogatásomat Ward úrnál tegyem meg.

Mily nagy volt főnököm öröme és meglepetése, midőn szobája ajtajában én jelentem meg! Hiszen joggal azt hihette, társaim jelentése után, hogy többé soha viszont nem lát!

Ward úr csak ekkor tudta meg, hogy Robur gépe készülék, épp úgy mozgott a levegőben, mint akár a földön vagy a tengeren.

S valóban, ily gépezet birtoka nem jogosította-e fel arra, hogy felvegye a «Világ Ura» nevet, melyet ő adott magának? Hiszen bizonyos, hogy az emberiség soha biztonságban nem lehetett volna miatta, mert egyáltalán nem volt eszköze, mellyel védekezhetett volna ellene. De a gőg, melyet mindegyre növekedni láttam e csodálatos emberben, arra ösztökélte, hogy fenn a légben küzdjön az elemek legborzasztóbbja ellen s csoda volt, hogy én is épen, egészséggel megmenekűlhettem a rettentő katasztrófából.

Ward úr is alig hihetett szavaimnak.

– Egyszóval, kedves Strock, – így szólott, – ön itthon van újra és ez a fődolog! E hirhedt Robur után most ön a nap hőse! Remélem, ez a helyzet nem fogja úgy megzavarni fejét, mint azét az örjöngő feltalálóét!

– Arról szó sincs, Ward úr! – feleltem én. – De be kell ösmernie mégis annyit, hogy soha kíváncsi ember, aki kíváncsiságát ki akarta elégíteni, ily viszontagságokon keresztűl nem ment!

– Be is ösmerem, Strock. És a Great-Eyry rejtelmét, a _Rémület_ átváltozásait ön föl is derítette! Szerencsétlenségünkre a Világ Urának titkai vele együtt haltakmeg.

Az Egyesűlt-Államok újságai még aznap este közölték kalandjaim leírását, melynek igazságát senki kétségbe nem vonta és amint Ward úr már ki is jelentette, valóban én voltam a nap hőse.

Egyik újság ezt írta:

«Strock felügyelőnek köszönhetjük, hogy a rendőrség rekordja Amerikát illeti. Míg másutt csak földön és vízen működik több-kevesebb sikerrel a rendőrség, addig az amerikai a bűnösöket már a tengerek mélyén és a levegőben is üldözi.»

S mikor megtettem azt, amit itt elbeszéltem, tettem-e egyebet, mint azt, ami századunk végén jövendő kollégáimnak feladata lesz?

Elképzelhetik, hogy fogadott vén cselédem, mikor Long-Street-i házamban megjelentem! Azt hittem, a jó asszony nyomban belehal a nagy örömbe.

Miután könnyes szemmel végig hallgatta elbeszélésemet, hálát adott a Gondviselésnek, hogy ennyi veszélyből megmentett.

– No, úgy-e, jó uram, – mondta Grad, úgy-e, – igazam volt?

– Igaza, Grad, de miben?

– Abban, hogy azt mondtam, hogy a Great-Eyry magának az eleven ördögnek búvóhelye!