Part 5

Semmi kétség: makacsul egyre házam kapuját és ablakait nézegették. Aztán, néhány szót váltva egymással, tíz-tizenkét lépéssel odébb mentek, majd ismét visszajöttek, hogy állásukat elfoglalják.

– Ezek azok az emberek, akiket maga már észrevett, Grad?… – kérdeztem a vén cselédemtől.

– Bizonyos vagyok benne!

Most már csakugyan nem hihettem, hogy Grad téved, s igéretet tettem magamban, hogy az ügyet felderítem. Nem akartam én magam követni a két kémet, mert nyomban felismertek volna, s mit használ akkor, ha egyenesen hozzájuk fordúlok felvilágosításért? Elhatároztam, hogy még aznap egy titkos rendőrt állítok házam elé, s ha este vagy másnap visszajönnek, nyomukat követni fogja… Elkiséri őket oda, ahová menni fognak és végre megállapítja kilétüket.

Vajjon most azért vártak-e rám, hogy a rendőrségi palotáig utánam jöjjenek?… Ezt mindjárt meg fogom látni, s ha megteszik, talán alkalmunk lesz felajánlani nékik vendégszeretetünket, melyet nem köszönnek majd meg.

Fogtam kalapomat s míg Grad az ablak mellett állott, lementem, kinyitottam a kapút és kiléptem az utcára.

A két ember nem volt már ott.

De személyleirásuk oly jól emlékezetembe vésődött, hogy el nem mosódhatik onnan.

Noha kerestem, kutattam, azontúl sehol sem pillanthattam meg őket.

E naptól fogva sem én, sem Grad, nem láttuk a gyanús alakokat a ház előtt, s útközben sem találkoztam velük.

Talán – így gondolkodtam – ha valóban kémkedtek utánam, most, mivel megtudták felőlem, amit tudni akartak, miután saját szemükkel láttak – abbanhagyták a dolgot, s én végűl oly kevés figyelmet fordítottam rá, mint a V. U. betűkkel aláírt levélre.

De a közkiváncsiságot ismét felébresztette egy esemény, és pedig igen különös körűlmények között.

Helyesen cselekszem, ha ismét rámutatok, hogy az újságok nem beszéltek már olvasóiknak a Great-Eyry tüneményeiről, melyek nem ismétlődtek. Éppen így hallgattak a rejtelmes automobil és hajó felől, melynek legjobb titkos rendőreink sem tudtak nyomára akadni. S valószínűleg mindez feledésbe merűlt volna, ha egy újabb esemény emlékezetbe nem idézi őket.

Az Evening Star június huszonkettedik számában ezer meg ezer olvasó láthatta a következő cikket, melyet másnap az összes napilapok közöltek:

«A Kirdak-tó, mely Kanzasban, az állam főhelyétől, Topeka városától, nyolcvan mérföldnyire fekszik, kevéssé ismert tavaink egyike. Azonban megérdemli a legnagyobb figyelmet, s bizonyára fel is fogja kelteni, mert igen különös dolgok mentek végbe rajta.

Ez a tó, mely hegyek közé van zárva, úgy látszik, semmi összeköttetésben nincs az Egyesült Államok vízrajzi hálózatával. Amit párolgás által veszít, azt a Kanzas e részében előfordúlni szokott bőséges esők pótolják ki ismét.

A Kirdak felülete hetvenöt négyzetmérföld. Hegyei közé zárva, csak igen nehezen közelíthető meg néhány sziklaszoroson át. Mindamellett több falú épűlt partján. Mert nagy bőségben szolgáltat halat, s halászbárkák barázdálják minden irányban.

Tegyük még hozzá, hogy a Kirdak mélysége igen változó. A partok mentén sem csekélyebb ötven lábnál. Csaknem hegyesen végződő szirtek képezik a vízmedence keretét. A szél által felkavart hullámok gyakran nagy erővel csapkodják partvidékét, s a borús-ködös idő és a felhőszakadásszerű esők miatt a halászok gyakran járnak rajta szerencsétlenül. A tó víze, mely már a part mentén elég mély, még mélyebbé válik a tó közepe felé, ahol a mérő-ón néha csak háromszáz lábnál ér feneket.

Tiszta, áttetsző víz tölti meg a tó medencéjét. Természetesen semmiféle tengeri hal elő nem fordúl benne, hanem csuka, sügér, pisztráng, ponty, gobhal és ángolna csodálatos mennyiségben, és rendkívűl szép példányokban található benne.

Érthető ebből, hogy a halászat a Kirdak mellett erősen űzött mesterség. Több ezerre becsülhetjük a környékén lakó halászok, s több százra a halászbárkák számát. E flottillához még hozzáadandó néhány személyszállító gőzhajócska, melyek a tóparti községek közti forgalmat bonyolítják le. A hegyek övén túl vasútak hálózata húzódik, mely megkönnyíti a halászipar termékeinek terjedését Kanzasban és a szomszédos államokban».

A tó eme leírása szükséges az elmondandó események megtérésére.

S ime, mit mondott el az Evening Star a szenzációs cikkben:

«Egy idő óta a halászok azt vették észre, hogy a víz felszínén megmagyarázhatatlan zavarok mutatkoznak. A tó síkja néha-néha fölemelkedik, mintha a mélyből hullám csapna föl. Ha semmi szél sincs, teljesen nyúgodt időben is észlelhető ez a felület-változás tajtékzás kiséretében. Amint a halászbárkákat ez a hullámzás oldalba kapja, nem tudják helyes útirányukat megtartani, egymáshoz verődnek, csaknem elsűlyednek és súlyos sérüléseket szenvednek.

Annyi bizonyos, hogy a víz háborgása a Kirdak legalsóbb rétegeiből származik, amely tüneménynek különböző magyarázatait keresték.

Mindenekelőtt azt a kérdést vetették fel, hogy e zavar nem földrengési mozgásoktól ered-e, melyek a tó fenekét a belső erők következtében megváltoztatják. De ezt a föltevést el kellett vetni, mikor azt észlelték, hogy a háborgás nem helyhez kötött, s a tó egész területére kiterjed, nyugatra épúgy, mint keletre, délre csakúgy, mint északra, mind közepén, mind szélén – majdnem azt lehetne mondani, hogy szabályosan, ami földrengésnek, vulkanikus hatásnak eszméjét eleve kizárja.

Csakhamar másik föltevéshez folyamodtak. Talán valamely tengeri szörny háborgatja ily veszedelmesen a Kirdak-tó vízét!… De, hacsak ez a szörnyeteg nem itt a tóban született és nevelődött óriási naggyá, – ami alig tételezhető fel, – akkor másünnen kellett beszármaznia a Kirdak vízébe. De a Kirdaknak semmi más vízzel nincs közlekedése… Az a magyarázat, hogy földalatti csatornái volnának, melyek összeköttetésbe hozná a Kanzas egyéb vízeivel – nem állhatja meg helyét. Ilyesvalami még elfogadható lett volna, ha Kanzas állam az Atlanti, vagy a Csendes Óceán mellett, vagy a Mexikói öböl közelében feküdt volna. De nem! erről szó sincs: a Kirdak központi tó, s valamennyi amerikai tótól nagy távolságra van.

Egyszóval a kérdés nem látszik könnyen megoldhatónak és könnyebb az okvetlenül hamis magyarázatokat megcáfolni, mint az igazságot kideríteni.

[Illustration: A HALÁSZBÁRKÁK ÖSSZEVERŐDNEK…]

Ha pedig kiderűl, hogy egy tengeri szörny jelenléte a Kirdakon lehetetlen, nem az a legelfogadhatóbb-e, hogy egy vízalattjáró hajó úszik a tó mélységeiben?… Hiszen van manapság nem egy ilyenfajta készülék… És éppen Bridgeport kikötőjében Connecticutban néhány éve, hogy vízrebocsájtottak egy hajót, a _Protector_ nevűt, mely vízen, víz alatt és szárazon tudott mozogni… Egy Lake nevű feltaláló állította össze; két motorral volt ellátva: egy elektromossal, mely hetvenöt lóerejű volt és két ikercsavart hajtott és egy petroleumost, mely százötven lóerőt fejtett ki. Azonfelül egy méter átmérőjü kerekei voltak, melyek lehetségessé tették, hogy országúton épúgy gördülhessen tova, mint a tengerfenéken.

E feltevés talán helyes, de ha elfogadjuk, hogy a megfigyelt felületzavarok egy Lake-rendszerű, talán tökéletesített kivitelű vízalatt járó cirkálása által idéztetnek elő, még mindíg fennáll az a kérdés: Hogy juthatott a Kírdak-tóra?… Mily földalatti úton érkezett oda?… Ismételjük, hogy e minden oldalról hegyek által körűlvett tó épp oly megközelíthetetlen bármely hajó, mint a tengeri szörnyeteg számára.

Erre a kérdésre nem tudunk feleletet adni, s így még a legelfogadhatóbb föltevés is az marad, hogy efféle vízalattjáró gépezet jár a Kirdakon, és hozzá tesszük: egyetlenegyszer sem mutatkozik napközben a víz felületén. Ez most már kétséget sem szenved, azok után, amik június húszadikán történtek.

E napon a _Markel_ nevű hajócska, mely összes vitorláit kibontva haladt északnyugat felé, valamely a vízben úszó idegen testbe ütközött. Bizonyos, hogy sem zátony, sem szikla azon a helyen nincsen, mert a mérő-ón nyolcvan-kilencven lábnyi mélységet mutat ott.

A hajócska, melynek hátsó bordáit így megtámadták, csaknem elsűlyedt, mert sok víz tódúlt bele. De sikerűlt a rést betömni s a _Markel_ bejuthatott a legközelebbi kikötőbe, mely onnan három mérföldre feküdt.

Miután a _Markel_ terhét kirakták s a hajócskát a partra vonták, a sérűlést kivűl-belűl megvizsgálták s minden jel arra vallott, hogy a _Markel_ valóságos sarkantyúdöfést kapott.

Ha ezt már megállapították, lehetetlen tagadni egy víz alatt járó hajó jelenlétét a kirdaki vízekben, ahol óriási sebességgel mozog ez a gépezet.

De most már megtehetjük ezt a megjegyzést is: föltéve, hogy csakugyan ilynemű gépezet juthatott a tó belsejébe, mi keresni valója van ott?… Alkalmas hely kisérletei folytatására?… S miért nem mutatkozik az a gépezet a felületen s miért érdeke, hogy ismeretlen maradjon?…»

És az _Evening Star_ cikke e mondatokkal végződött:

«A rejtelmes automobil után jött a rejtelmes hajó.

A rejtelmes hajó után következik a rejtelmes vízalattjáró.

Azt következtethetjük-e, hogy mindhárom egy föltalálótól származik s a három voltaképp egyetlen gépezetet képez?»

VIII. FEJEZET. Minden áron.

A titoknak valóságos megnyilatkozása volt ez utóbbi megjegyzés; óriási hatást keltett és e megoldást egyhangúan el is fogadta a közvélemény. Miután az elméknek meg van már hajlandósága a rendkívűli, sőt gyakran a lehetetlen iránt, senki sem kételkedett benne.

Nem csak egyazon feltaláló, de egyazon gépezet volt ez.

De mégis: hogyan történhetett a gyakorlati kivitelben az automobilnak hajóvá, majd tenger alatt járó zárt helyiséggé való átalakulása?… Tehát oly helyváltoztató készülékről van szó, mely alkalmas a földön, vízen és víz alatt járásra egyaránt!… Nos, még csak az hiányzott belőle, hogy a levegőben repülni is tudjon!

De az egész ügyben semmi irányitó fonalunk nem volt s mindaz, amit megállapítottak, amire számos tanúbizonyság akadt: igen, igen különösnek látszott.

A közönség, mely már beleúnt az utóbbi napok találgatásaiba, ismét élénken érdeklődött a dolog iránt.

Mindenekelőtt az ujságok ezt az igen helyes megfigyelést jelentették: Föltéve, hogy három külön szerkezet van benne, mind a hármat ugyanazon rendkívűli erejű motor hajtja, mely felűlmúlja az általunk ismert összes motorokat. Ez a motor bebizonyította kitünőségét – és mily módon bizonyította be!… Hiszen másfél mérföldnyi sebességet ért el másodpercenként.

Nos: e gép megalkotójától okvetlenül meg kellett venni titkát, – minden áron. Hogy három motora volt-e a készüléknek vagy csak egyetlenegy, mely földön, vízen és víz alatt tovamozgatta: az mellékes körűlmény.

A dolog tehát úgy állt, hogy meg kellett szerezni a motort, mely ilyen eredményeket mutat fel s ki kell aknázni kitünő tulajdonságait egész terjedelmükben.

Bizonyos, hogy a többi államok nem fognak semmit elmulasztani arra, hogy birtokába kerűljenek egy oly találmánynak, mely annyira fontossá válhat a hadseregben és a tengerészetben. Megérthető, mily nagy előnyöket szerezhetne magának ebből akármelyik nemzet szárazon és vízen!… Hogy akadályozza meg romboló hatását az ellenfél, ha nem tudja utólérni?… Tehát milliók árán is meg kell szerezni; és Amerika valóban nem vehetné jobb hasznát a maga millióinak.

Így okoskodott a hivatalos világ és a nem hivatalos is.

A hírlapok hatalmas cikkeket írtak az izgalmas témáról.

És természetes, hogy Európa sem akart ily körűlmények között elmaradni az Egyesült-Államok mögött.

De ahhoz, hogy megvegyék a találmányt szükséges az is, hogy a feltalálót felleljék és ebben már nagy nehézségek mutatkoztak.

Hiába kutatták fel a Kirdak-tavat s hiába járt a buvár-ón a vízek mélyében!…

Azt kellett-e ebből következtetni, hogy a tenger alatti hajó már nem jár a mélységekben?… Ez esetben hogyan távozott onnan?… De az is igaz: hogyan ment oda egyáltalában?…

Megoldhatatlan probléma!

És azután nem mutatkozott sehol: sem mint automobil az Egyesült-Államok útjain, sem mint hajó az amerikai partvidékeken.

Ward úrnál tett látogatásaim alkalmával többször is beszéltünk erről az ügyről, amely állandóan foglalkoztatta a rendőrfőnököt. Folytassák-e a kiküldött rendőrbiztosok az eddig eredménytelenül tett kutatásokat?…

Június 27-én reggel a rendőrség palotájába hívattak s mikor szobájába léptem, Ward úr így szólt hozzám:

– Nos, Strock, most itt az alkalom, hogy kiköszörűlje a csorbát…

– A Great-Eyry dolgában szenvedett kudarcomat méltóztatik gondolni?…

– Azt.

– S mi volna az az alkalom? – kérdeztem én, jól tudva, hogy főnököm komolyan beszél.

– Lássuk csak – folytatta Ward úr – nem szeretné-e felfedezni a három-egy készűlék feltalálóját?…

– És ön még kételkedhetik ebben, Ward úr?… – kiáltottam fel. – Csak adja meg a parancsot, hogy útnak induljak s én a lehetetlent is megteszem, hogy vállalkozásom sikerüljön!… Bár azt hiszem, hogy nehéz dolog lesz…

– Valóban, Strock, úgy van; sőt tán nehezebb is, mint a Great-Eyrybe való behatolás!

Bizonyos dolog, hogy Ward úr szívesen hánytorgatta utóbbi vállalatom kudarcát, – igaz, hogy minden rossz akarat nélkül, inkább csak tréfásan emlegette. Jól ismert különben s tudta, hogy semmire jobban nem vágyakoztam, mint az először teljesen meddő kisérlet megismétlésére. Csak újabb parancsra vártam.

Ward úr azután legbarátságosabb hangján ígyszólt hozzám:

– Tudom, Strock, ön mindent megtett, ami erejétől tellett és semmit sem vethetek szemére… De most már nem a Great-Eyryről van szó… Amely napon a kormány be akar hatolni e hegybe, elegendő lesz, ha rászán némi költséget… néhány ezer dollárral eléri a célját.

– Így vélekedem én is…

– Azonban – tette hozzá Ward úr – azt hiszem hasznosabb, ha kezünket arra a furcsa személyre tesszük rá, aki folyton kisíklott eddig körmeink közül… Ez a rendőrség kötelessége és pedig minden jó rendőrség helyesen felfogott kötelessége!…

– A jelentések nem szólnak róla újra?…

– Nem, és ámbár jogosan hisszük, hogy a Kirdak-tó vízében forgolódott; lehetetlen fellelni nyomát. Csakugyan azt a kérdést kell feltennünk, hogy sok rejtelmes tulajdonsága mellett, még a láthatatlansággal nem rendelkezik-e ez a gépész-Proteus!

– Minden esetre, ha ezzel az adománnyal nem is rendelkezik – feleltem én – valószínű, hogy csak akkor pillantatja meg magát, amikor ez neki tetszik.

– Helyes, Strock és véleményem szerint nincs más mód arra, hogy ezzel a különccel végezzünk, mint az, hogy olyan árat kináljunk gépéért, amelyet vissza nem utasíthat.

Ward úrnak igaza volt.

A kormány is ebben az értelemben fog kisérletet tenni arra, hogy tárgyalásba bocsátkozzék e «nap hősével» – (megérdemelte-e jobban ezt a címet valamikor is emberfia?…) A sajtó segítségével elérjük, hogy a különös személyiség meg fogja tudni, mit akarnak tőle… Meg fogja ismerni a kivételes feltételeket, melyeket felajánlanak neki, ha titkát elárulja.

– És valóban – mondta ki a határozatot Ward úr – másként hogyan lehetne hasznára a találmány, ha csak ő maga használhatja?…

– Nem helyesebb-e, hogy ha drágán eladja?… Semmi okunk arra a feltevésre, hogy az ismeretlen gépész gonosztevő, aki gépe gyorsasága által minden üldözés elől menekülni akar és tud!

Most már, amint főnököm értesített róla: magasabb helyen elhatározták, hogy más eszközöket alkalmaznak az ügy sikere érdekében. Az őrség, melyet számos rendőrbiztos gyakorolt, az útakon, folyókon, partok mentében, tavakon, sőt a szomszédos partvidékeken is: semmi eredménnyel nem járt. És ha a feltaláló gépével nem veszett el valamely veszedelmes vállalat közben – ami esetleg megtörténhetett – akkor annak oka, hogy nem láthatták többé, csak abban kereshető, hogy értett ahhoz, miként tűnjön el a kiváncsiak szeme elől… A _Markel_ esete óta a Kirdák-tavon semmi hír nem érkezett a rendőrségi palotába és az ügy egyetlen lépéssel sem jutott előre. Ezt ismételgette egyre Ward úr előttem s nem is igyekezett rossz kedvét leplezni.

Igen! Rossz kedvét, csalódását, egy szóval tehetetlenségét. Hiszen egyre nehezebben tudja megóvni a közbiztonságot! Tessék üldözni az olyan gonosztevőket, akik földön és vízen egyaránt utólérhetetlenek… Tessék utánuk menni a víz alá! És ha majd a kormányozható léghajók elérték tökéletességük legfelső fokát, tessék a gazembereket a levegőben hajszolni!… S fel kellett vetnem a kérdést, hogy egyszer majd nem kényszerítenek-e teljes tehetetlenségre és tétlenségre kollégáimat és engem a megváltozott körülmények s akkor, mint használhatatlan embereknek, nem kell-e végleg nyugalomba mennünk?!… E pillanatban eszembe jutott a tizennégy nappal előbb kapott levél – az a Great-Eyryn keltezett levél, mely szabadságomat, sőt életemet fenyegette, hogyha kisérletemet megújítanám! Eszembe jutott az a különös kémkedés is, mellyel személyemet követték. Azóta egyetlen ilyen levelet sem kaptam s ami a két gyanús embert illeti: azokat sem láttam többé. Az éber Grad, ámbár folyton leselkedett, nem látta megjelenni őket a Long-Streeten.

Föl is vetettem magamban a kérdést, vajjon nem volna-e jó Ward úrral közölnöm a dolgot; de ha jól meghányom-vetem a dolgot: a Great-Eyry ügye most már egyáltalán nem fontos.

A másik egészen kiszorította a közérdeklődésből…

Valószínűleg a kerület lakosai sem igen gondolnak már rá, miután azok a tűnemények, melyek a közréműlet okozói voltak, nem újultak meg és Karolina földmívelői is nyugodtan folytatták dolgaikat. Amellett maradtam tehát, hogy nem közlöm a levelet főnökömmel, csak akkor, ha a körűlmények később esetleg megkivánják. Egyébiránt annyi bizonyos, hogy csak rossz tréfát látott volna a dologban.

Fölvévén tehát a néhány percre abba hagyott beszélgetés fonalát, Ward úr így szólt hozzám:

– Megpróbálunk érintkezésbe lépni ezzel a feltalálóval és tárgyalásokba bocsátkozunk vele. Eltűnt, az igaz, de semmi ok nincs arra, hogy felnetűnjön egyszer újra és akkor bizonyára jelezni fogják az amerikai terület egyik vagy másik pontjáról… Önt szemeltük ki e célra, Strock, s legyen készen arra, hogy mihelyt alkalom nyilik, minden késedelem nélkűl útnak índúlhasson. Lakásából máshová, mint a rendőrségi palotába, ne távozzék, itt kapja majd meg utolsó utasításainkat, ha szükség lesz rá…

– Rendelkezésére állok, Ward úr – feleltem én – s akármily célból hajlandó vagyok Washingtont elhagyni… De engedjen meg még egy kérdést: magam indúlok útnak, vagy kisérőim is lesznek?

– Természetesen kisérői is lesznek – szólt Ward úr szavamba vágva – válasszon ki két embert, akikben teljesen megbízik…

– Ez könnyű feladat lesz, Ward úr, és hogyha már egy napon szemtől-szembe kerülök _V. U._ úrral, mi lesz a teendőm?…

– Mindenekelőtt nem szabad elvesztenie újra szeme elől, sőt szükség esetén le is tartóztathatja, mert elfogatási parancsot is adunk ki önnek…

– Ez igen hasznos elővigyázatossági rendszabály, Ward úr, ha esetleg felugrok automobiljára s a már ismert sebességgel száguldani kezd, tessék megpróbálni utólérni egy fickót, aki óránként kétszáznegyven kilométerrel menekűl.

– De hátha egyáltalán nem menekűlhet, Strock?… És ha elfogta, sürgönyözzön nekünk… A többi a mi dolgunk.

– Számíthat rám, Ward úr; a nap vagy az éjszaka bármely órájában készen állok arra, hogy útnak indúljak két emberemmel… Köszönöm, hogy engem bízott meg ezzel a feladattal, mely ha sikerűlne, nagy tisztességemre válnék…

– És nagy hasznára – tette hozzá főnököm, miközben kezet szorítottunk.

Hazatérve, megtettem előkészűleteimet az útra, amely esetleg hosszabb időre nyúlhatott.

Grad valószínűleg azt hitte, hogy a Great-Eyryre kell visszatérnem s olvasóim már tudják, mi volt a véleménye a pokol emez előszobájáról.

Mindamellett egy szót sem szólt a dologról, én pedig jobbnak láttam fel nem világosítani a készűlődés céljáról, ámbár bizonyos voltam felőle, hogy titkomat megőrízné.

Ami a két detektivet illeti, akiknek velem kellett jönniök: azokat már előre kiválasztottam. Mindaketten az információsosztályhoz tartoztak, egyik harminc, a másik harminckét esztendős volt s gyakran adták már a vezetésem alatt álló ügyekben bizonyságát szorgalmuknak, értelmességüknek, vakmerőségüknek.

Egyiket Hart Johnnak hívták, illinoisi volt; a másikat, aki Massachusettesből származott Walker Nabnek.

Szerencsésebb választást nem is tehettem volna.

Néhány nap telt el. Sem az automobilról, sem a hajóról, sem a vízalattjáróról semmi hír nem érkezett. Ha jött is valami a rendőrségi palotába, csakhamar kiderűlt róla, hogy hamis és hitelt nem érdemel.

Ami az újságok meséit illeti, azoknak semmi értékük nem volt, hiszen tudják, hogy még a legjobb értesűltségű lapok is csak nagy kritikával olvashatók.

Azonban két alkalommal semmi kétség nem fért ahhoz, hogy «a nap hőse» valóban mutatkozott; először Arkanzas útjain Little-Rock környékén, másodszor a Felső-tó déli partvidékein.

S ami tökéletességgel megmagyarázhatatlan: június 26-án délután történt első megjelenése, a második pedig ugyanaz nap este, Mível e két pont közötti távolság nem kevesebb nyolcszáz mérföldnél, ha az automobil a már ismert óriási sebességgel haladt is, s így megtehette az útat ily csekély idő alatt, akkor is meg kellett volna hogy pillantsák, amint Arkanzason, Missourin, Iowán, Wiskonsinon átszágúldott. Bizonyos, hogy a gép csak szárazföldön tehette meg útját, sehogy másképpen s még sem jelezték sehonnan sem, hogy látták volna.

Ez teljesen érthetetlen dolog volt, amint mindenki bevallhatja s valóban egyáltalán nem is értették.

De kettős megjelenése után, a littlerocki úton és a Felsőtó-partvidékén, nem látták ismét többé. Tehát ügynökeim és én nem indúlhattunk útnak.

Tudják, hogy a kormány érintkezésbe akart lépni a titokzatos személyiséggel. De arról, hogy őt magát elfogják, le kellett tenni s más eszközökre kellett gondolni. Az volt a fontos s a miatt nyugtalankodott leginkább a közönség, hogy az Egyesült-Államok lehessenek kizárólagos birtokosai egy gépezetnek, mely kétségbevonhatatlan fölényt biztosít nekik minden más országgal szemben, különösen háboru esetén. Egyébiránt hihető volt, hogy a feltaláló amerikai származású, – mert csak amerikai területen mutatkozott – s így talán szívesebben fog tárgyalni éppen Amerikával?

Július harmadikán az Egyesült-Államok következő jegyzékét közölték az összes hírlapok:

«Folyó év április havában egy automobil járt Pennsylvánia, Kentucky, Ohió, Tennessee, Missouri, Illinois és május huszonhetedikén, az Amerikai-Klub versenyének idejében Wisconsin útjain, – azután nyomtalanul eltűnt.

Június első napjainak folyamán egy igen nagy sebességgel járó hajó jelent meg Új-Anglia partvidékén, az Északi-fok és a Homok-fok között, különösen Boston tájékán – aztán nyomtalanul eltűnt.

Ugyanazon hónap utolsó két hetében egy vízalattjáró gyakorlatozott a Kirdák-tó mélyén – aztán nyomtalanul eltűnt.

Minden jel arra mutat, hogy mind három készülék ugyanazon feltaláló tulajdona, melyek talán mindössze talán egy gépezetet alkotnak s az szárazon, vízen és víz alatt egyaránt közlekedni képes.

A következő ajánlatot tesszük, tehát nevezett feltalálónak, bárki legyen is az, a célból, hogy az említett gépet megszerezzük: Kérjük ismertesse meg magát s egyszersmind jelölje meg az árat, melynek fejében hajlandó az amerikai kormánnyal tárgyalásba bocsátkozni és küldje válaszát minél hamarabb a rendőrségi palotába – «Washington, Kolumbia, Amerikai Egyesült-Államok.»

Így hangzott a nagy betűkkel minden újságban kinyomtatott jegyzék. Bizonyos, hogy a feltaláló szeme elé kerül, bárhol is tartózkodjék ez az ember; el fogja olvasni és okvetlenűl felelni fog rá így vagy amúgy, mert semmi oka arra nem lehet, hogy ily ajánlatot el ne fogadjon!…

Most már csak várni kellett a feleletre.

Minden megerőltetés nélkül elképzelhető: a kiváncsiság mily láza fogta el a közönséget. Estétől reggelig izgatott és zajongó tömeg tolongott a rendőrségi palota előtt, mely levél vagy telegramm érkeztét leste. Az ujságírók el nem hagyták helyüket. Mily dicsőség és haszon jut azon újság osztályrészeül, mely a nagy hírt először fogja közölni!… A közönség végre megtudja a titokzatos személy nevét s ha beleegyezik, érintkezésbe léphet vele az Egyesült-Államok kormánya!…

Magától értetődik, hogy Amerika bőkezű lesz. Milliók híjján most sincsen, de szükség esetén milliárdosai is okvetlenűl megnyitják előtte kimeríthetetlen pénzszekrényeiket!…

Egy nap letelt. Hány ideges és türelmetlen embernek úgy tűnt fel, mintha húszonnégy óránál sokkal többje s minden órának nem hatvan, de kétszerannyi perce volna…

Semmi válasz: se levél, se távírat! A következő éjjel szintén semmi hír! És így maradt az állapot három napon keresztül!

Ekkor az történt, ami előrelátható volt. A kábel tudtára adta Európának, mit ajánl a feltalálónak Amerika. Természetes, hogy az óvilág államainak is óriási haszna volna a találmányból, mint Amerikának! Miért ne próbálják elvitatni tőle a találmányt, melyből oly óriási előnyöket húzhat?… Miért ne kűzdenének meg vele – a milliók fegyverével?…

A nagyhatalmak, Franciaország, Anglia, Oroszország, Itália, az Osztrák-Magyar monarchia és Németország csakugyan meg is kisértették a dolgot. Csak a másodrendű államok nem avatkoztak a harcba, attól tartván, hogy költségvetésüket zátonyra viszik vele. Az európai sajtó az Egyesűlt-Allamokéhoz hasonló jegyzékeket tett közzé. S valóban csak a titokzatos «gépész» – től függött már, hogy a Gouldok, Morganok, Astorok, Vanderbiltek és a francia, angol vagy osztrák Rotschildok versenytársa legyen-e?…

S mert a nevezett feltaláló nem adott életjelt magáról, most már határozott összegű ajánlatokat tettek, hogy a titokzatos ember körűl eloszlassák a ködöt. Az egész világ egyetlen nagy piaccá változott, nemzetközi tőzsdévé, melyen a valószínűtlenségig hatalmas jegyzések történtek. Az újságok naponként kétszer nyilvántartották őket – napról-napra milliókkal növekedett a felajánlott összeg!

Végre az Egyesült-Államok maradtak, amaz emlékezetes kongresszusi űlés után, győzedelmesek – húsz millió dollárral vagyis csaknem százmillió koronával!

És lám: nem volt Amerikának egyetlenegy polgára, bármelyik társadalmi osztályhoz tartozott is, aki ezt az összeget túlmagasnak találta: oly nagy fontosságot tulajdonítottak e csodálatos járómű birtokának. S én magam is egyre ismételgettem a jó Gradnak, hogy «ennél többet is megér!»

Bizonyos, hogy a többi nemzetek nem vélekedtek így, mert ajánlataik ez összeg alatt álltak meg. S mikor az Egyesült-Államok így győzelmet arattak, kezdetöket vették a legyőzöttek áskálódásai: A föltaláló nem fog jelentkezni… Nem is létező ember… Soha nem is létezett… Valami nagyszabású szélhámos… Egyébként is, ki tudja nem veszett-e el gépezetével együtt, nem zuhant-e szakadékba, nem merűlt-e a tenger mélységeibe?… így akarták az óvilág lapjai Amerika tettének jelentőségét csökkenteni…

Szerencsétlenségünkre az idő egyre múlott. Semmi hír emberünkről… Semmi válasz tőle… Sehonnan sem jelezték feltűnését… A Felső tavon való megjelenése óta sehol sem látták…

Én, a magam részéről, nem tudtam, hogy mit gondoljak már, kezdtem reményemet veszteni, hogy még valaha világosan láthatunk a rejtelmes ügyben.

De július tizenötödikén reggel bélyeg nélkül való levelet találtak a rendőrségi palota postaszekrényében.

Miután a hivatalos hatóságok értesűltek tartalmáról: átadták a washingtoni lapoknak, melyek külön kiadásban, hasonmásban közölték.

A levél így hangzott:

IX. FEJEZET. A második levél.

A «Rémület» fedélzetén.

Július 15.

Az ó- és új világnak!

Európa különböző országai, valamint az Egyesült-Államok által tett ajánlatokra csak ez lehet a válaszom:

Kereken és határozottan visszautasítok minden árt, melyet készűlékemért kínálnak.

Ez a találmány se francia, se német, se osztrák, se orosz, se angol, se amerikai nem lesz.

A gépezet az én birtokomban marad és én úgy használom fel, ahogy nekem tetszik.

Vele a világ minden hatalma kezemben van, s nincs emberi erő, mely nékem bármily körűlmények közt ellentállhatna.

Meg se kisértsék megszerzését. Fölötte áll és fölötte fog állani minden ily kisérletnek, S a rosszat, melyet nekem okozni akarnak százszorosan fizetem vissza.

Ami a felajánlott összegeket illeti: nincs szükségem rájuk. Amely napon milliókra vagy milliárdokra vágyom, csak utánuk kell nyúlnom s kezemben vannak.