Part 1

AZ ALISPÁN ÚR

REGÉNY

IRTA

SZEMERE GYÖRGY

A KÉPEKET RAJZOLTA GARAY ÁKOS

[Illustration]

BUDAPEST

RÁKOSI JENŐ BUDAPESTI HIRLAP UJSÁGVÁLLALATA

1906

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I. Filax, Boldizsár úr és Bódi.

– Hogy hivják?

– Filax Albertnek.

– Filax?! Hisz’ az kutyanév.

– Alásan kérem, engem is ugy hínak.

– … Hát lássuk a testimoniumot.

– Tessék… Csupa kitünő.

– Jól van, de ez még nem elég: csak azt bizonyitja, hogy tanulni tud, azt nem, hogy tanitani is tud.

– Kérem, a ki tanulni tud, az tanitani is tud.

– Bizonyitsa be.

– Kérem. Csak azt tessék megmondani, milyen módszerrel. Dedukcióval, indukcióval, metafizice, avagy logice?

– Hát mondjuk: logice.

– Helyes. Miféle syllogismust parancsol? Barbara, celarent, darii, ferio, derapti, felapton, disamis?…

– Elég! Megbolondult?

– Nem, kérem, csak bizonyitani akarok.

– Bizonyitson ugy, hogy én is megértsem.

– Parancsára… Tehát, _főtétel_: A ki tudatlan, az nem tud tanitani. _Altétel_: A tanitó nem tudatlan. _Zártétel_: Tehát a tanitó tud tanitani.

– Ezt a logika mondja?

– A logika, kérem szivesen.

– Akkor igaz lehet. De hát arra meg mit mond a logika: hogy kell egy olyan fiut tanitani, a ki nem akar tanulni s a kiből mégis vicispánt akar csinálni a család?

[Illustration]

– Kérem, erre nem a logika felel.

– Hát mi?

– A pedagógia és a – család.

– Mit mond a pedagógia?

– Azt, hogy a mely fiuban nincs meg a tudomány iránti hajlandóság: abba tapintatosan bele kell verni a tudományt.

– Tapintatosan?…

– Igenis. Nevezetesen mogyorófapálcával.

– És mit mond a család?

– A család azt mondja: alispánnak akarom a fiamat, hát addig traktálom a vármegyét, mig rá nem jön, hogy a fiu a vármegye esze.

– Helyes, Filax. Megfogadom. Átveheti a fiút.

*

Ez a tanulságos párbeszéd a fenesi kastélyban hangzott el 1855-ben, a nagyebédlőben, öreg Fenessy Boldizsár és ifju Filax Albert között.

Fenessy Boldizsár egy háromezer holdas ur volt, semmi egyebet nem tudott.

Filax Albert professzor-kandidátus vala (matheseos et classicae philologiae), de ezeken kivül koplalni is tudott. Nem ugyan jószántából, hanem mert muszáj volt neki. Az igazság az, hogy a libapecsenyét és a rostélyost még Horáciusnál is jobban szerette, egy rőf kolbászért meg odaadta volna az egész Ovidiuszt.

Ezt nem is lehetett neki rossz néven venni, mert Ovidiuszszal nem lehet jóllakni, a kolbászszal ellenben igen. Tehát a végcél a kolbász, nem Ovidiusz.

Ennek is megvan a képlete valahol a logikában. Filax tudta és szorosan ahhoz tartotta magát. Teljes erejével azon volt, hogy végkép sajátjává tegye a végcélhoz vezető eszközöket. Éjjel-nappal magolt, négy esztendeig száraz kenyérrel ette a tudományt, hogy majdan megcsiphesse a sült malacot.

Hát megcsipte végre. Instruktor lett a dús fenesi kúrián. Az igéret földjén való sáfári állás sem lehetett ennél különb kondició. Mert ugyan mi lehetett a manna a juhhusos kásához képest? – Siralom.

Hát siralom ám, de nem kell azt hinni, hogy a fenesi kúrián csupa juhhusos kása volt az élet. Ha nem is a pazar asztal fogásaiból, de nyelt Filax siralmat eleget Fenesen is.

A keserű falatokat ifjabb Fenessy Bódi, a család nagyreményű fia, a vármegyei alispáni trón örököse tálalta föl neki. Mindjárt az első napon kijelentette, hogy utálja a bötüt, akkor is bolond volt, mikor megtanulta, most nem szekiroznák vele.

Filax eleinte igyekezett szivére beszélni, de tapasztalván, hogy ez nem használ semmit: a tapintó érzékeire beszélt. Fogta a mogyorófa-vesszőt: azzal diskurált vele.

Bódi addig orditott és kapálózott, mig sikerült megmenekülnie karmai közül. Filax utána… Bódi hatalmas kengyelfutó volt, csak ugy cicázott Filax-szal. Hébehóba hátrafordult és szamárfület vágott a nevelő urnak.

Flegmatikus volt Filax, de ez a szamárfül csak mégis kihozta a sodrából. Összeszedte minden erejét és megcsipte a nebulót. Vitte fülönfogva befelé. Azaz vitte volna, de, szerencsétlenségére, találkozott utközben a ház szép asszonyával.

– Mit mível, Filax úr?

– Móresre tanítom az urfit. Szamárfület mutatott nekem.

– Valószinüleg megverte.

– Nem valószinüleg, de biztosan.

– Szerencsétlen ember! – tiltakozott az anya majomszeretetteljes gőggel. – Mit gondol maga? Hogy merészel kezet vetni egy enesei, kensei és alsófenesi Fenessyre?… Filax!

– Kérem szépen, – mentegetődzött Filax, – én nevelő vagyok, mogyorófavessző nélkül pedig hogy lehessen nevelni?

– Az a maga dolga, – rippent rá az erélyes menyecske, – megtiltom, hogy verje az én fiamat.

– Jól van, kezét csókolom, akkor bátor leszek borsón térdepültetni.

– Min?

– Borsón.

– Megbolondult?

– Akkor kukoricaszemen.

– Azt sem engedem meg. Nevelje szeretettel a fiut.

– Szeretettel – ellenveté Filax a mély meggyőződés hangján, – csak a papagájt lehet kitanitani; a gyermek, kérem szivesen, megkivánja a fenyitést. A pedagógia…

– Hallja, Filax, ha maga nem tud szeretettel nevelni, én elcsapom magát…

Filax olyan tejszines kávét kapott reggelire, hogy megállott benne a kanál. Ebédre kaszásleves volt, borjufej-frikasszé, malactokány, zsivány-pecsenye, pulykasült, turósrétes és levelensült – levelensült!… Hát biz ő egy ilyen paradicsomi állapotból nem engedi magát kiüzetni a rongyos pedagógiája miatt. Horkantott egyet s szólt:

– Ne tessen félni, kezit csókolom, szeretettel fogom nevelni az urfit. – Azzal Bódihoz fordult: – Ne haragudjék, kis barátom, ezentul tanulnia sem kell, majd mesében adom be magácskának a tudományt.

Bódi vállat vont.

– Csak aztán szép legyen az a mese. Legyenek benne tündérek és hősök is.

– Lesznek, fiacskám, lesznek, lelkem.

– Lássa, – dicsérte Filaxot a szép mama, – igy kell egy urfival bánni.

– Kezit csókolom, – köszönte Filax a bókot… – Hát gyerünk, Bódika: elmesélem az Argonautákat…

Bódi ment, mert kiváncsi volt az Argonautákra. De nem kevésbbé volt kiváncsi Filax arra, hogy miképpen fogja beleszőni az Argonauták regéjébe az első konjugáció szabályait. Mert az volt a célja, hogy azt tanitványa fejébe igy, orozva lopja bele.

Ugy felsrófolta az eszét, hogy majd kiugrott a fejéből. De valóban csak a travesztált mese ugrott ki belőle.

Ime, a Bódi zseniális észrevételeivel együtt:

– Hát, – kezdte Filax, – volt a görögöknek egy rettenetes hősük, a Jázon. Ez a Jázon öcscse volt az akkori királynak, egy bizonyos Pelias nevezetű vén görögnek. Mondja Pelias Jázonnak: – Hallod-e, öcsém, Jázon, igen fáj a fogam a kolchisi aranygyapjura, elhozhatnád nékem. – El ám, – válaszolt Jázon bosszusan, – ha nem őriznék hétfejü sárkányok. Elsőbben kergettesd el a sárkányokat, osztán beszélhetünk az aranybirkáról… Pelias dühbe jött. – Hogy mersz velem, királyi bácsiddal igy beszélni, fráter?! Pakkolsz rögtön és hozod a gyapjut, vagy visznek a zsandárok az akasztófa alá!… – Jázon megijedt, mert jól tudta, hogy bácsija nem érti a tréfát. Ijedtében egy szó szaladt ki a száján…

Filax szünetet tartott. Bódi majd felrobbant a kiváncsiságtul.

– Miféle szó?

– Az, hogy: amo.

– Ámó? – Mit tesz az? – kérdezte Bódi kidülledt szemmel.

– Azt, hogy: szeretek.

– Szeretek?!… Miért mondta azt?

– Nem tudom, – sunyitott Filax, – olyan bolondos természete volt.

– És osztán? – érdeklődött Bódi. – Mit felelt a bácsija?

– Azt kérdezte tőle: amas?

– Hát az meg mán mit tesz?

– Azt, hogy: szeretsz?

– Hogy volt tovább?

– Hát ebben a pillanatban belép egy görög gróf és az felel a királynak Jázon helyett: amat. A mi meg annyit jelent, hogy: szeret… – Amamus, – tette hozzá; – magyarul: szeretünk…

Bódi élt a gyanuperrel, de nem szólt semmit. Filax folytatta.

– Az öreg Pelias, nem tudni mi okból, megharagudott. – Amatis?! – förmedt rá Jázonra és a grófra. – Amant, – válaszolt rá egy aranyos liberiás inas, a ki éppen hozta urának a kávét.

Bódi végre is megunta a sok idegen szót.

– Ugorja át ezt a helyet és folytassa mindjárt a sárkányokon.

Filax összeszedte luteránus eszét. Kétségbeesett képet vágott.

– Jaj, nem lehet ám, édes Bódikám, mert ezek nélkül a szavak nélkül nem lehet a mesét megérteni. A mig meg nem tanulja, biz Isten, nem folytathatom.

– Tudom én, hogy lóvá akar tenni, – mondta Bódi ravaszdi fölénynyel.

– Én? – ijedezett Filax. – Magát? Hogy merném?

– Nono, tudom, a mit tudok. Szerencséje, hogy kiváncsi vagyok a sárkányokra, hát megjegyeztem magamnak azokat a buta szavakat.

Felragyogott a jó Filax szeme.

– Halljuk, édes kis barátom.

Bódi (ugy látszik, jól fogott a nebuló esze) sorjában hiba nélkül felmondta:

– Amo, szeretek; amas, szeretsz; amat, szeret; amamus, szeretünk; amatis, szerettek; amant, szeretnek…

Igy csempészte bele a jeles Filax tanitványa fejébe az első konjugációt. Azt hiszem, kissé ravaszabbul, mint Sinon Trójába a falovat.

II. Béka a kontyban. A rákok. A második konjugáció. Borongás. A mókus.

Tehát, mint a fentiekből kivilágosodik, vala Bódinak esze bőven. Csak nem akarta koptatni a tudományokon, stiklik kigondolására forditotta az egészet.

Ezekben dús leleményességet fejtett ki Bódi. Egy nap kolompot kötött a kutya farkára, másnap rákot csempészett a Filax úr ágyába; még a Póli nénit sem kimélte: eleven békát csempészett a műkontyába, pedig Póli néninél talán egész Magyarországon sem volt félelmetesebb alak: mindenkit leszólt és szidott, a ki élt.

Hát a Bódit, szó sincs róla, volt is oka szidni, mert a béka-kaland csaknem tragikusan végződött reá nézve. A béka ugyanis kínjában elbrekegvén magát a feje tetején: azt hitte, hogy a fejébe mászott a béka és ugy megijedt, hogy már-már a bolondok házába kellett szállitani. Szerencsére még idejekorán kifészkelődött a rab a kontyból s kisült, hogy Bódi volt a bünös.

Volt is haddelhadd. Póli néni évszázadokra szóló elégtételért rikácsolt és Boldizsár ur, bár titokban ujjongott csemetéje szellemes stiklijén (mert ki nem állhatta Pólit), teljesítette aggszűz testvére kivánságát, mert _erbtanti_ volt. Szegény Bódinak felkötötték a sarkát, két óra hosszat kellett, miként a gólyának egy lábon állania…

Már Filax nem volt ilyen kegyetlen hozzá. Még csak nem is rekriminált a rákok miatt. Azt a kis ijedtséget, a mit okoztak neki, nem Bódin, hanem Felapoton logikai képletének rendelése szerint, magukon a rákokon bosszulta meg. Egyszerüen megfőzte a _snellsziderjén_ és befalatozta őket mind közönségesen.

Filax ezzel nemcsak a rákokat, lefőzte Bódit is.

– Derék ember maga, Filax ur, – dicsérte meg ez pirulva vígan falatozó nevelőjét, – én azt hittem, hogy kitöri a rákoktól a frászkarika.

– Köszönöm az elismerést, Bódika, – nyugtázta Filax tanítványa leereszkedését, – de azt a szót, hogy frászkarika, ne használja többé, mert az csunya szó.

– Hát a rossznyavalya szebb?

– Az is csunya.

– Akkor hogy mondjam?

– Ugy, a hogy Aeneas mondta, a mikor a Kykloposoktól megijedt.

– Hogy mondta Aeneas?

– Ugy, hogy: timeo.

– Timeo? Mit tesz az?

– Félek…

S apránkint belecsürte-csavarta az Aeneas szájába s onnan a Bódiéba a második konjugáció szabályait…

… Ilyen becsapási szisztémával folyt tovább a Bódi gyerek neveltetése. Hősökkel és tündérekkel mondotta el neki Filax még a tizedes törteket is, hogy a szép mama parancsára a szeretettel való nevelés elvének eleget tegyen.

[Illustration]

Ilyenformán Filax egy egészen új, soha nem alkalmazott oktatási módszer megalapítója lőn, hála a juhhusos kásának. Eleinte ugyan csak szükségből üzte ezt a metódust, de később annyira vérévé vált, hogy a nagyokkal sem tudott másféleképp beszélni.

Például egyszer, midőn tömegesen döglöttek a Boldizsár ur birkái s a jó ember azon töprenkedék: miféle orvossággal lehetne elejét venni a szapora birkahalálozásnak, igy szólalt meg Filax:

– Méltóztat tudni, mit mondott annak idején Kátó, mikor sorba fűbe haraptak a kecskéi?

– Mit?

– Azt, hogy: annak döglik, a kinek van.

– Bolond maga, amice, – fedte Boldizsár, – azt egy cigány mondta.

– Kérem szivesen, – tiltakozott Filax, – a cigány csak utánozta Kátót, az eredeti mondás tőle való.

És rogyásig védte az igazát. Hovatovább szentül hitte maga is.

… És, nem mondhatni az ellenkezőjét, a módszer fényesen bevált, Bódi szaporán haladt a tudományok rögös mezején.

Az első gimnáziumi vizsgálatot Losoncon jelesen tette le.

Kapott is érte Filax ajándékba egy akkora lovat, hogy létrán kellett a tetejébe mászni. De nem volt Filax gyáva: a tetejébe mászott. Ha lecsapta, ujra fölmászott reá. Apránként teljesen belegyakorolta magát a lovagerényekbe, hovatovább fente a bajuszát, megtanult inni, sőt káromkodni is. És idővel olyan szenvedélyes agarász lett belőle, hogy akárhányszor kalap nélkül jött haza.

De olyan ügyes és vakmerő lovas mégsem kerekedett belőle, mint tanitványából, a Bódiból. A kemény vérbeli kölyök olyan kitünő bátorságot és lélekjelenlétet tanusitott szilaj irlandi poniján, hogy égnek meredt tőle Filax minden hajaszála.

– Katonának kell nevelni a fiut, nem alispánnak, – tanácsolta apjának, – hadvezérnek, hősnek született ez, nem pennarágónak.

Öröm és boru nyilallott az apa szivébe, e szavakat hallván. Az utóbbi kerekedett benne felül.

– Minek neveltessem én hadve érnek, hősnek az én fiamat, mikor nincs a magyarnak hozzávaló hadserege?

– Majd lesz! – bizakodott Filax és föllángolt a szeme. – Lesz még egyszer ünnepje a magyarnak, villámok fényinél… Majd ha eljő az a nagy vihar!…

– A nagy viharkor ott álljon a magyar nemes a bástya fokán. Magyarok bástyája a vármegye.

– A mi nincs…

– A nagy kövek megvannak, ha rombadőlve is. S a mig megvannak, nincs baj: a várat ujra föl lehet épiteni.

Mély, sokatmondó, vágykergető sóhaj tört ki a Boldizsár örvényes kebeléből. Ugy állott ott, mint a megtestesült nemzeti tradició, áhitattól és kegyelettől méltóságteljesen.

Filax szürke szeme bágyadt fényben uszott, szeretetteljes bizalommal csüngött nemesen egyszerü, büszke kenyéradó urán. Isten tudja, miféle misztikus érzés nyomása alatt: szeretett volna ráhajolni a kezére és – sirni…

Abban az időben, mikor ez a história lejátszódott, könnyen sirásra állott a szája nemcsak Filaxnak, a legkeményebb magyarnak is. Elég volt ahhoz egy sóhaj… az anyaföld párája, levegő libbenése… a _csattogány_ egy mélabús akkordja, egy gondolat, egy eszme… egy hunyó gyertyaláng, egy semmi. A magyar bánat ott rezgett mindenütt, a föl nem osztható parányt is képes volt fölosztani…

De hejh, nem vágom a fenség aranykoronáját a humor pajzán süvege hegyébe. Bódit kell nyomon követnem az alispáni székig. Holott az ő utján nem akadt lélekemelő, csak vidító mozanat: napsugaras tájképek mindenfelől, tarka, bohókás, üde szinek. Az ő szilaj életkedve rózsákat fakasztott a kősziklákból is. S hű mentora, a jóllakott boldog Filax nem tiporta le eme rózsákat, ellenkezőleg: ha teheti vala, gomblyukába tüzte volna valamennyit.

Ugy megszerette a csintalan, de nemesszívű fiut, mint a saját gyermekét. Gyönyörüsége telt még hibáiban is. Ártatlan csinytevésein könyezésig nevetett, s aggódó hűséggel háritotta el vastag tréfáinak sulyossá válható következményeit. Gondolni sem mert, nem is akart arra, hogy valaha is megváljék tőle. Ő ugyan nem hagyja magát kikergettetni a paradicsomból, nem evett ő benne tiltott almát soha.

Azaz megálljunk. Evett biz ő.

Volt a háznál egy csinos kis szobacicus: a Juci. Hát biz abba beleharapott Filax. Hanem ő persze azt hitte, hogy nem tudta meg senki… Hogyis ne! Olyan orra volt Bódinak a pikantériákhoz, mint egy vizslának a nyulhoz. Kétszer se harapott Filax az almába, Bódi már kiszimatolta volt még a találkája helyét és idejét is.

El is határozta menten, hogy rája csap, mint a kánya.

A park végében egy nagy diófa alatt volt a találka helye. Hát Bódi fölmászott erre a diófára a találka előtt és jól megbujt annak sürü lombja között. És valahányszor elcsattant egy csók: egy diót ejtett a szerelmesek fejére.

Azok természetesen nem tudták mire vélni ezt a természet-tüneményt, mert hiszen a dió nem potyogós gyümölcs. És hiába néztek föl a fára, nem fedezték föl rajta Bódit.

– Biztosan egy mókuska játszik odafönt a diókkal, – nyugtatta meg Filax a remegő Jucit.

– Kergessük el, mert én félek, – kérte Juci.

– Sose féljen, adjon egy puszit.

Cupp! (A csók.) Zsupsz! (A dió.)

– Jesszusom! – sikitott Juci, – mindig olyan kor esik le, mikor…

– Ugy látszik, fél a mókus a cuppanástul, – hamiskodott Filax.

– És ijedtében elejti a diót, hihihi…

– Lássa, Jucika, ezt kitalálta. Hát ijegessük. Jó?

– Jó.

Cupp! Cupp! Cupp! – Rettenetesen ijesztgették a mókust, de biz az, akárhogy igyekeztek is, nem ijedt meg. Ellenkezőleg, a mikor már nem győzte a csókzenét diókisérettel, kapta magát, lekiáltott a fáról, nem is mókusnyelven, hanem magyarul:

– Édes volt, Filax ur?

Tudta már a nebuló, hogy a csók édes szokott lenni. Bezzeg savanyuvá lett egyszeribe a Filax ajakán. Még pedig nemcsak az az egy, a mit kettévágott a Bódi szava, de visszamenőleg valamennyi megsavanyodott.

Ugy elszégyelte magát, hogy legjobb szeretett volna belebujni a vakondakturásba… Mitévő legyen?

Tanácstalanul néztek egymás szemébe Filax és Juci. Az utóbbi volt a bátrabb és okosabb: gondolta, legjobb lesz a Bódit megvesztegetni. Fölüzent neki a fára:

– Urficskám lelkem, gyüjjön le, mondok valamit.

– Mit ád? – kérdezte Bódi a helyzet magaslatán.

– Veszek a vásáron csokoládé-szivart és mézeskalács-szivet.

– Hogyis ne! Nem vagyok én jány.

– Hát mit vegyek, lelkem?

– Nem bánom, – jelentette ki Bódi, – egy penicilusért lejövök.

Filax irtóztató zavarában zsebébe nyult és megkinálta Bódit a saját zsebkésével. Pedig elcsapatás terhe alatt tiltva volt kést adni a Bódi kezébe. Hiába, a szükség törvényt ront és bünt szül a bün.

Bódi lemászott a fáról és kajánul vigyorogva átvette a kést.

– Most már adja a kést, ugy-e? Rimánkodni se kell.

Filax elpirult.

– Ne áruljon el, Bódika, – hebegte, – olyan szép meséket mesélek…

– Hát ugy fél? – kegyetlenkedett a nebuló. – Nem is tudtam, hogy olyan nagy bűn a csók.

Juci protestált.

– Nem bün az urficska, egy csöppet se bün.

De Filax lehurrogta:

[Illustration]

– Hallgasson. Bün biz az, – ismerte be töredelmesen, – csak akkor nem bün, ha ki nem tudódik.

– No ha ugy van, – jelentette ki Bódi vigyorogva, – akkor rendben vagyunk.

Filax megrémült.

– Mit akar az Istenért?…

… Bódi nem volt bolond, hogy elszalaszsza a kedvező alkalmat. Hallgatása fejében olyan kemény békepontozatokat diktált a nevelő ur fejére, hogy csak ugy zugott bele. A következő kedvezményeket kötötte ki magának:

1. A számtan kitörlendő a tantárgyak sorából. A helyett szarkatojást fognak szedni Filax urral egyetemben a fák tetejéről.

2. Szerezzen neki a Juci egy dudát, de épp olyat, a milyennel a kondások szokták összedudálni a malacokat.

3. Kuckóba ne állitsa Filax soha az életben, mert utálja a kuckót.

4. Vigye ki Filax az édes mamánál, hogy sarkantyus csizmát kapjon.

Mint fenti szerződésből kitünik, a csókkaland után roppantul megnehezedett a Filax helyzete. Különösen a számtan törlése okozott neki súlyos aggodalmakat. Mit találjon ki, ha Bódi a számot már mesében se veszi be?

Mint csinálta: annak Isten a megmondhatója csak, de tény, hogy mégis lecsapatta vele a vizsgálatot a számtanból is. Le, mind a nyolcat: az első gimnáziumtól a nyolcadikig.

III. Filax mint levéltáros és jogász. Eperjesi virágok. Bódi kicsapatik.

A Bódi érettségi bizonyitványától ugy megnőtt a Filax tekintélye, hogy mérlegbe vetve lenyomta volna pápa ő szentsége csalhatatlanságát is.

– Filax, maga egy csudaember! – dicsérte Boldizsár ur. – Hogy csinálta?

– Szeretettel, nagyságos ur.

– Szeretettel?

– Igenis, kérem alásan. Az az én metódusom.

– Jól van, Filax, megigérem a fiam nevében, hogy, ha alispán lesz, bedugja magát segédszolgabirónak.

Filax csodálatosképpen nem kapott ezen az előlegen, jobb szeretett volna valami pozitivumot.

– Izé, – dadogta szégyenlősen, – nem maradhatnék inkább Fenesen?

– Mi a mennydörgős mennykőnek?

– Nagyon jó itt a levegő.

– A levegő?!

– Igenis, kérem alásan, jót tesz a tüdőmnek.

– Jól van, de a levegőt sem lehet hiába színi. Mit csinálok magával, ha kitanult a fiu?

Filax megköszörülte a torkát és zavartan szedegette csámpás lábait.

– Ha szabad instálnom, – bökte ki végre, – tessen kinevezni a család levéltárosának.

– Hogy maga irja a leveleimet? Nem irok én csak egyet egy esztendőben.

– Nem baj, instálom… Aztán, ha alispán lesz az urfi, megcsinálom neki a beszédeit.

– Nini, mond valamit!…

– Igenis, kérem, én mindig fején találom a szöget.

– A fején, Filax. Nem bánom hát, kinevezem levéltárosnak, de előbb hajtsa keresztül a fiut az akadémián is.

– A joghoz nem értek ugyan, – vallotta be Filax, – de majd megtanulom.

– Helyes, urbarátom. Legjobb lesz, ha együtt hallgatják a fiuval. Magát is elküldöm vele Eperjesre.

Ez nem tetszett Filaxnak.

– Eperjesre? Nem Pestre?

– Nem. Ott ellumposodnak. Sok a vérük.

Filax ütött a fejével.

– Hát jól van, elmegyek én Bódikával a világ végére is…

… Igy kerültek fel Eperjesre jogászoknak: Filax, a végzett professzor-mathezeos és tanitványa, a Bódi.

Boldizsár ur kosztra és kvártélyra Szivós professzornál helyezte el őket. Koszt és kvártély teljesen közös és egyforma volt, de nem egyformán honoráltatott. Bódiért ötven pengőforintot fizetett Boldizsár ur, Filaxért csak huszat.

A látszólagos dijkülönbözet abban leli magyarázatát, hogy a Bódiért fizetett összegért ki lett kötve a testimonium is. Azaz szavatolnia kellett Szivósnak, hogy nem bukik meg a fiu.

Ment az akkor még. Miért ne ment volna.

A professzorok egyszerüen becsületszavát vették az urfi-kandidátusnak, hogy nem lesz fiskális, aztán, akár vallott a tudományból, akár nem, kiadták neki az oklevelet.

Ez a praktika különös nagy szerencse volt Bódira nézve, mert olyan furcsa város volt Eperjes: lehetetlen volt benne tanulni. Jóravaló urfinak annyi egyéb dolga akadt ott, hogy betüre abszolute nem tellett az időből.

Különösen nem a Bódi idejében. Nevezetesen éppen _aktorok_ jártak akkoron a városban. Azokat traktálni kellett. Az aktornéknak ellenben kurizálni kellett. Urambátyámékkal inni kellett; a tisztekkel verekedni kellett. A kisasszonyokkal táncolni kellett; a menyecskékkel cicázni kellett.

Hát ezek után tessék a nap huszonnégy óráját ugy felosztani, hogy az alvásra szükséges négy órán kivül egyébre is fussa. Már mint a Bódi-féle előkelő urfiaknak. Mert Filax: az más. Egy Filaxnak nincsenek kötelességei: az tanulhat, a mennyit akar.

No azt meg is cselekedte Albert. Neki a napot csak két részre kellett osztania. Az egyiket végigette és aludta, a másikat végigmagolta irgalmatlanul. Mialatt Bódi „a leányok ajkairól szedte a mézet“, Filax Justinianus homlokáról tépett magának babért.

Hát ez rendjén volt igy s nem is származott volna belőle semmiféle baj, ha nem telhetetlen a Bódi. De telhetetlen volt. Még pedig a rózsa-szüretelésben. Sőt nemcsak a rózsát tépte, a liliomot is. Az pedig nagy hiba volt.

Mert a rózsát, hejh, azt le szabad szakitani, maga a rózsa se bánja: „Jer, illatos vagyok, édes, mint a méz, csókolj meg és szakits le, – jer…“ De a liliom! A liliom szelid fehér virág, csábitani nem, csak epedni tud: „Oh jövel, szívd fel illatomat, de ne szakits le, nem akarok elhervadni a te kebleden“…

Az a liliom, a mit Bódi csókjaival hervasztott, éppen Szivós Ilonka volt, a kosztadó professzora leánya. Szép _hajadon-szűz_ volt: karcsu, negédes és ártatlan, mint minden liliom.

Szivós igen impraktikus ember volt. Eleinte nem is sejtette, mitől hajlik epedő bánatra az ő szép virága. Keserű sóval gyógyította és ipekakuánával. Ám (érthetetlen), semmit sem használt az ipekakuána: még fehérebb lett tőle a liliom-fejecske. Szivós már-már pemetefü-teát akart a leánykával itatni, midőn végre-valahára rájött a baj igazi okára: hogy a Bódi tüzes csókjaitól hervad a leány.

A spájzban csipte rajta a szerelmeseket. Nem volt közöttük csak egy tejes köcsög. Bódi az Ilonka derekát fogta, Ilonka a Bódi nyakát. Bódi csókolta Ilonkát, Ilonka nem csókolta Bódit, csak a száját tartotta. Igen szép volt. Mindketten veresek voltak, mint a pipacsok.

Szivós is veres lett, de nem attól, a mitől Ilonkáék, hanem a gutátul, a mi meg akarta ütni. Szerencséjére lágy ember volt a tanár ur, csak egy pillanatig dühöngött, a másik pillanatban elsirta magát: a guta belefult könyeibe.

[Illustration]

– Az Isten szent szerelmére, mit mível, amice Boldizsár?! – zokogta keservesen.

Bódi ijedtében fellökte a tejes köcsögöt és eleresztette az Ilonka derekát. Természetesen Ilonka is megijedt: egy lisztes hombárba ijedt bele. Csupa liszt lett még a piros, csókos szája is.

– Óh, óh, mit mívelt a leányommal, amice Boldizsár?! – ismételte _sirámját_ a szegény professzor.

– Tejfölt szedtünk kettesben, – hebegte Bódi, kínos zavarában, s rámutatott a felrugott köcsögre.

A leányka rápityeregte:

– Igen, papa, leszedtük a tejfelt.

– Leszedtétek a tejfelt, igen, – keseregte a bánatos apa, – leszedtétek a tejfelt és felrugtátok a köcsögöt… a becsületet.

– De nem tört össze, – vigasztalta Bódi vakmerően s fölkapván a cserépedényt, bizonyságul Szivos ur orra alá nyomta.

De már ekkora szemtelenségre beszüntette könyeit a professzor ur.

– Még hencegni mer, tudatlan minorennis! – zugta a Bódi képébe. – Hát bánom én a cserepet, – s kivágta a köcsögöt a Bódi kezéből, – mikor a becsületemről van szó!… A cserepet – folytatta dühösen, – össze lehet drótozni, de ki drótozza össze az én leányom becsületét?!

Mondván, hajába markolt a bánatos apa. Ilonci a lisztet tisztogatta magáról és keservesen zokogott.

Bódi egész oda lett. Szivét egy egész órára való bünbánat szállotta meg.

– Itt vagyok én, professzor ur, – mondta, – elveszem a kisasszony-leányát.

Ilonci nyakába akart ugrani, de nem hiába volt Szivós impraktikus, a helyett, hogy szimpliciter ő is a nyakába ugrott volna, még a leányát is ellökte tőle.

– Mit?! Mit?! – rivallt rá Bódira. – Maga még házasodni akar?!