Part 6

Csak azt akarta a ravaszdi pap, hogy végkép meghódoljon az ellenfele. Mindenha olyan volt a magyar természet: nem reagált a megfélemlitésre, de a legyőzöttel szemben nagylelkü volt: annak semmi kérését nem tagadta meg. Hát Bacsák sem. Odalépett a legyürt Filaxhoz és vállára tette kezét.

– Ne féljen, öcsém, – biztatta. – Én csak azt akartam megmutatni, hogy az ördögtől sem félek, de most már, hogy beadta a kulcsot, egész nyugodtan ihatik: én nem árulom el.

Filax hálát rebegett. Boldog meghatottságban kezet csókolt Csigolyánénak és kisubickolta a Bódi cipőjét. Föltette magában, hogy a fenesiekre való tekintettel visszakapál régi filozopteri erényeihez. Nem csuda, hogy a hosszas urizálás után kissé elvetette a sulykot s ott kezdte, a hol még a sárospataki kollégyiomban hagyta el: a subickoláson.

… A pap által jelzett időre különben minden elvégeztetett. A bőröndök összecsatolva, a konyhaedények elzárva, a butorok letakarva. A kocsik is előállottak Bacsák rendelkezésére: a hazai bricska és egy pakkos. Most már csak Bódi kikészitése volt hátra. A pap tervezte ugy, hogy ez a csimbók utoljára maradjon. Hogy eszmélni se legyen ideje Bódinak. Különben egyet gondol és megköti magát.

A kényes ügy elintézését természetesen magának tartotta fönn Bacsák. Felköltötte Bódit.

– Bódika! Bódika!… Tessen felöltözködni, mert már igen várja a tekintetes ur!

Bódi megdörgölte szemét.

– Hol?

– Vácott.

– Vácott?

– Ott.

– És hol vagyunk most?

– Most még csak Pesten vagyunk, de két órakor már Vácon kell lennünk.

– Ki mondja?

– A tekintetes ur. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok az idén kommenciót, ha az urfit haza nem hozom.

– Oda se neki, jótállok a kommenciójáért.

– Az ám, – ellenveté a pap, – de még egyebet is igért.

– Mit?

– Azt, hogy elcsapja Filaxot. És Filax akkor, a mint én őt ismerem, világgá bujdosik.

Filax éppen belépett s a pap állitását esküvel erősitette meg.

Ez hatott. Bódi dünnyögve bár, felöltözködött.

A pap Bódival a bricskába ült. Filax a bakon foglalt helyet. Csigolyáné a málhás szekéren telepedett le, mert valakinek a podgyászra is vigyáznia kellett.

Az utazás különben nem volt éppen vig. Filaxot a lelkiismerete furkálta, de Bódinak is megmozdult a szive. Soha nem sejtett érzések fakadtak ki belőle egyszeribe. Mintha igen bántotta volna valami. Bár maga sem tudta határozottan, mi. Csak ugy érezte, hogy nem fog merni az apja szemébe nézni… Mentül jobban közeledtek Váchoz, antul busabbak lettek Bódi és Filax.

De a papnak sem volt meg a szokásos jókedve, szótlanul pipált és gondteljes ráncokba szedte homlokát.

Végre is Bódi törte meg az apathiát.

– Hát magának mi baja, papom?

A pap láthatólag megörült a kérdésnek.

– A lelkemet nyomja valami, – mondta bünbánó képet vágván.

– Az a kis tánc? – fitymálódott Bódi.

– Nem az a kis tánc, – vallotta be Bacsák, – azt én nem bántam meg, egvebet bántam meg.

– Ki vele!

– Nem haragszik meg, Bódika?

– Nem.

– Maga ellen vétettem.

– Akkor sem.

– Hát akkor, – gyónta meg a pap megkönnyebbülve, – szégyenkezve bár, de bevallom, hogy fillentettem.

– Mit fillentett? – kérdezte Bódi könnyedén.

– A tekintetes ur nem vár bennünket Vácott…

Bódi elnevette magát.

– Attól félt, – kérdezte, – hogy e jámbor fillentés nélkül nem vasal ki Pestrül?

– Eltalálta, Bódika. A maga helyébe képzeltem magamat…

– Hej, – sóhajtott föl Bódi, visszaesve előbbi melankóliájába, – nem igen rózsás most az én helyem…

Vácott stációt tartottak a Kuriában. Ebéd ideje volt, de csak a pap evett. Filax csak ivott. Bódi még inni se tudott.

A pap sehogysem értette meg a kedveknek ilyetén lehangoltságát. Orrontotta ugyan, hogy némi turpisság esett a Bódi vizsgálata körül (attul fáj az ifjak feje), de hogy miben állott a turpisság, még csak nem is sejtette. Már-már arra gondolt, hogy hamisitvány volt a rektor levele s Bódi egyáltalában nem vizsgázott. S ez a gyanuja, bármily kuláns is volt az ethikája, fájdalmat okozott neki. Elhatározta, hogy kezébe veszi az ügyet s helyrevágja, ha lehet, a Bódi eme könnyelmü ballépését. Félreszólitotta a busuló fiut és kezét kezébe vette, ugy nézett a szeme közé.

– Bódika, szeret-e engem?

– Szeretem, papom.

[Illustration]

– És bizik-e bennem?

– Mint az édesapámban.

– Akkor, – kérte a pap s ellágyult különben érces hangja, – öntse ki a szivét. Meg akarom könnyiteni.

Bódi lesütötte szemét. A pap folytatta:

– Ugy-e, hogy nem tette le a vizsgálatot? Nincs testimonium?

– Van testimonium, – válaszolt Bódi őszintén, – de a vizsgálatot nem tettem le.

Bacsák nagyot nézett.

– Hogy lehet az?… Hamisitvány a testimonium is?!…

– Nem hamisitvány a testimonium. A vizsgálatot Filax tette le helyettem.

A pap fejbecsapta magát.

– Óh, én ökör! – kiáltott föl. – Ezt ugyan kitalálhattam volna!

S azon való örömében, hogy a jellemekben nem esett nagyobb hiba, – (zseniális stiklinek minősitette a Filax leleményességét,) – ugy összeölelgette Bódit, hogy szinte ropogott bele.

– Ha csak ez! – kiáltott föl boldogan, – akkor kutyabaj, Bódika!

Bódi mélyen elszégyelte magát a pap örömétől.

– Mit hitt?

A pap kivágta kálomistásan, minden kertelés nélkül:

– Biz én azt hittem, hogy meghamisitották a testimoniumot.

Bódinak minden vére arcába szökött. Ellökte magától Bacsákot s égő arcát kezébe temette. Majd megbánta hevességét s változékony lobbanó szive egész hevével a pap keblére vetette magát.

– Bocsásson meg, jó papom, megérdemeltem ezt a gyanusitást is. Igy is hamisitvány, hazugság a testimonium.

Óh de szivesen megbocsátott Bacsák. Nemhogy, még mentegette is a Bódi _picike stiklijét_, Filaxra kenvén annak minden odiumát.

De Bódi visszautasitott minden mentegetést, vigasztalást. Elementáris erővel törtek ki szivéből családjának vérébe fogant antik erényei: azok nem türtek elnézést, megalkuvást.

– Hazudtam, csaltam, – válaszolt Bacsák vigasztalására, – de kiköszörülöm a csorbát, engem ugy segéljen!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Az emberi lélek változásának megvannak a maga törvényei. De ezek a törvények nem mindig számithatók ki, az egyéni jellemek szerint változók. Sokszor a legnagyobb csapás is nyomtalanul viharzik el az emberi sziv fölött, néha pedig egy átfutó hangulat, borongós sejtelem, egy köny, egy fonnyadt virág is elég ahhoz, hogy szeliddé simuljon a legszilajabb kedv, a legháborgóbb indulat. Az átmenet ilyenkor oly gyors, annyira kiszámithatatlan, hogy az átlényegülés kutforrása és folyamata emberi elmével ki nem nyomozható…

Nem csuda, hogy se Filax, se a különben éleslátásu pap még csak meg se közelitették a Bódi lelkivilágában hirtelen fölkavarodott érzéseket. Távolfekvő okokban kerestek rá magyarázatot, a minélfogva a való megoldáshoz nem juthattak el.

Hogy is!… Mily alapon képzelhette volna Filax, hogy Bódit a bizonyitványa miatti lelkifurdalása renditette meg? Hiszen ő maga kivánta s még csak egy-két nappal ezelőtt is nagy gyönyörüsége telt a „virtuóz-stikliben“. A csinytevés volt életeleme: Filaxnak még csak eszébe se botlott, hogy a buzavetésben keresse a konkolyt… Holott a konkoly ott terem.

… Az a levegő, a melyben Bódi közel egy évig élt, részegitő elem: tele mikrobával, a mi megszállja az agyat és megtéveszti annak itéletét. A nagyváros zürzavarában cinikus erkölcsök teremnek, a miknek érintésétől lepattog a lélekről a zománc. A szilaj életkedv kicsapongásaiban sincs annyi kártékony elem, mint a tömegközöny tespedt nyugalmában. Itt fölismerhetetlenekké válnak az emberi erények, a sziv értékei, a tiszta erkölcsök erősségei.

Bódi itélőképességét, duhaj egyéniségének egyensulyát itt: a nagyvárosi élet élvezetei között vesztette el. Öntudatlanul. Átlépte azokat a határokat, a miket veleszületett nemes kvalitásai hóbortjai elé szabtak. Csalt. És azon a ponton volt, hogy eme csalásának gyümölcsét is megszedje, hogy szemébe hazudjon apjának, ártatlan lelkü édesmamájának…

Soha!… A mint kijutott a főváros megtévesztő légköréből: legott tudatára ébredt annak, hogy hiba esett jellemén.

Jellem! Nagy szent szó volt ez a Fenessy-családban. Örök tradició. Vallás, hit.

Mennél közelebb jutott az atyai házhoz: annál intenzivebben fogta el szivét annak tiszta puritán szelleme. Mindjobban marta, égette lelkét az önvád tisztitó tüze. Föltette magában keményen, férfiasan, hogy azonnal leleplezi magát. Csak azon vivódott még, szóljon-e szándékáról Filaxnak, a kit természetesen igen közelről érintett emez elhatározása.

Nem szólt neki. És ezen a ponton talán helytelenül cselekedett. Igaz, nem számithatta ki hallgatásának megdöbbentő következményeit… Általános nagy vonásokban ismerte apját: az öreg nemes lelki tisztaságát, nagy elnéző szivét, nem gondolhatta, hogy van egy olyan sarkpont is a világon, a melyen az a nagy sziv könyörtelenné válik, a keresztyéni irgalmat nem veszi be…

Bódi elsőnek édesanyját látta meg Fenesen. A fehér asszony a kert végiben várt édes magzatjára. Fehér ruhában állt ki oda lesbe: ugy vágyta órákig lázasan epedve, mint egy szerelmes leány. S hogy feltünt a kocsi a látóhatáron, tárt karokkal eléje szaladt, átugorva bokrot, árkot, kőkupacot: fönséges szárnyak vitték, az anyai szeretet szárnyai.

Bódinak érzelgésre nem hajlott a természete, mélyek, de nyugodtak voltak az érzései. De az egyszer kivetette nyugalmából lelke krizise. Meg sem állott kocsija, kiugrott belőle és már messziről zokogva szaladt anyja elé. Keblére vetette magát és nem tudott tőle megválni: sirt, folyton sirt, mint egy kis gyermek…

Kart-karba öltve gyalog mentek a parkon át. A pap orrát fujta meghatottságában, Filaxra rájött a csuklás.

Öreg Fenessy Boldizsár a halastónál pipázgatott, midőn meglátta fiát. Mióta embernyi ember lett, nem tett az öreg egyetlenegy siető lépést s most elhajitotta kalapját, pipáját: ugy sietett fia elé. Keblére akarta ölelni…

Egy sulyos, nagy pillanat következett… Bódi elsápadt, mint a halál és elháritotta magától atyja ölelését. Kezére hajolt, csókolta görcsösen s ujból megeredtek a könnyei.

A vén szittyát megdöbbentette fiának ez a szokatlan megindultsága. Valami ismeretlen veszedelmet sejtett ki belőle. Izgalomtól remegve kérdezte:

– Mi lelt, fiam?

Bódi hátralépett és most már elszántan makacsul nézett atyja szemébe: ugy válaszolt.

– Nem ölelhetlek meg édesatyám, mert foltot ejtettem becsületemen.

Az apa, mintha meglökték volna, eltántorodott.

– Beszélj!…

– Nem vizsgáztam, a bizonyitványom csalás…

Fenesi Fenessy Boldizsár a fejéhez kapott. Elszédült. De menten összeszedte magát.

– Akkor csakugyan nincs kit megöleljek, – mondta tompán, – nem vagy a fiam.

Az édesanya, a végtelen szeretet, a nagy irgalom földi angyala, szivettépő sikolylyal borult ura keblére.

– Boldizsár, ne kisértsd Istent, ne vétkezz fiad ellen! Vond vissza, vond vissza!…

A kemény férfi ellökte magáról hüséges hitvesét.

– Nem vonom vissza, – mondta s egy elutasitó kézmozdulattal elkergette fiát a szeme elől.

Bódi tántorogva szelte át a parkot. Mint egy álomkóros. Észre se vette körülötte bugva repeső anyját. Se a papot, a ki sarkában járt és váltig vigasztalta, erősitette:

– Bátorság Bódika, nincs semmi baj; Isten uccse, nem lesz semmi baj…

… Filax ott maradt az öreggel és némi ájulások között meggyónta neki a bizonyitvány történetét. Magára vett minden ódiumot, önfeláldozással, becsületesen. Csakhogy kimentse Bódit.

[Illustration]

Az öregnek láthatólag megkönnyebbült a lelke. De fiát azért nem mentette föl. Mindössze Filaxra háramlott keserüségének a nagyobbik része. S annak menten kifejezést is adott.

– Maga ezentul nem maradhat az én becsületes házamban, mert megrontotta a fiamat. Ötezer forintot kap a szolgálatáért, aztán – elkergetem.

– Megérdemlem, – ismerte be Filax. – További szava belefult hangos csuklásaiba.

XIV. Gyászban a fenesi kuria. Mégis pap a pap. Bódinak szárnya nő.

A fenesi kuria mintha gyászba borult volna… Boldizsár ur elszomorodott, mint egy gazdátlan komondor, hitvese nem találta helyét, bujkált a könnyeitől.

Az apai szigor nagy terhet mért a Bódi lelkére: az asztaltól eltiltatott, nem volt szabad atyja szine elé se kerülnie…

Filax kiüzetvén a paradicsomból, fogta a vándorbotot, de egyelőre nem ment vele a világ, csak a falu végére. Ott lakott Csigolyáné. Filax legjobb szeretett volna örökre ott maradni, de ez természetesen lehetetlen volt a pletyka miatt. Keserves könnyhullatások között el kellett bucsuznia. Mikor kitette lábát a fenesi határból, oly meghatottság vett rajta erőt, hogy elszédült bele. Tántorogva támolygott egy utszéli kőszenthez s nem törődve az arra járókelőkkel, leborult előtte s zokogva ölelgette lábait…

A közhangulat sötétségébe csak Bacsák, a pap volt képes néha-néha egy fénysugarat ereszteni. Érezte a hű barát, hogy emez érzelmi válságban nagy szükség van rá a fenesi kurián, hát nem sokat okoskodott, otthagyta az eklézsiát és egyszerüen betelepedett az urikastélyba. Különösen Bódi végett tette, a kit ugy szeretett, mint a saját fiát.

S valóban nagy szüksége volt a fiunak egy résztvevő kebelre, mert nagyon elővette atyja néma megvetése, még fizikailag is. Életerőtől duzzadó hatalmas fiatal teste megvánnyadt, ragyogó szemének tüze kialudt s lecsuklott büszke tartásu szép feje. Váltig azon töprengett, mivel tehetné jóvá megtévelyedését. De itélőképességét is fölemésztette a bánata.

Mily jól esett neki, hogy ott állott a pap, oldalán, esze nyugalmával, becsületes szeretetével, tanácsaival.

– A bizonyitványt semmisnek kell tekinteni és le kell vizsgázni, – javasolta neki ez mindenekelőtt.

És Bódi megfogadta tanácsát: nekidült könyveinek és szinte falta a tudományt. Oly kitartó, szinte fanatikus buzgalommal, a milyenre csak a legerősebb jellemek képesek.

Meg sem nyilt az uj tanév, tökéletesen elkészült a tananyaggal. Szót se szólt róla még édesanyjának sem, tervét csak Bacsáknak árulta el. Az volt a szándéka, hogy a kész bizonyitványnyal kezében kéri ki atyja bocsánatát. Megirta kérvényét: határnapot kért a vizsgálatra a jogi dekanatustól. Egy hét mulva visszajött a kérvény azzal a végzéssel, hogy nem érthető, mert az alma maternek csak egy Fenessy Boldizsár nevü tagja van, az pedig már levizsgázott, még pedig fényesen.

A végzés, bár el lehetett volna rá készülve, meglepte Bódit. Most már mittévő legyen? Leleplezze magát a tanári kar előtt? Mily szégyen, mily megalázkodás!

Nem sokáig lázongott önbecsérzete: legyőzte magát. Elhatározta, hogy nyiltan szembeszáll álszemérmével: mindent elmond Stiller Mártonnak, a lelépő rektor magnifikusnak s ügyét az ő kegyeibe fogja ajánlani. Aképpen cselekedett. A pap társaságában fölutazott Pestre és a jó öreg professzor csakugyan eligazitotta a baját. Egész lelkesedéssel cselekedte: imponált neki az ifju őszinte megtérése.

Bódi vizsgálatát kitüntetéssel tette le. Mérhetetlen boldogság járta át szivét, midőn kitünő bizonyitványával atyja elé lépett s annak sujtó kezére borult. Pedig tudta, érezte, hogy ezzel még nem nyeri el teljes bocsánatát.

Nem is. A vén Kátó nem vonta el ugyan kezét a fiától, de hallgatag maradt. Csak éppen a szeme villant meg egy pillanatra. Mintha egy könnycsepp égett volna benne. A másik pillanatban elfordult és lehajtott gondolkozó fővel ellépett fiától… Igen kemény ember volt az öreg nemes.

Azonban a Bódi helyzete ettől fogva mégis nagyot fordult. Édesanyja még aznap közölte vele, hogy atyja megbocsátott neki, ezentul az asztalnál étkezhetik.

Eleinte bizony kinos volt Bódira nézve ez az együttérzés, mert atyja nem beszélt vele s ennek folytán feszélyezve volt az anyjával s a pappal való társalgásban is. Ám lassacskán megtört a jégburok, a mi az öreg ur szivét körülvette, fia komolysága s tapintatossága megtette hatását. Midőn Bódi tanulmányainak folytatására került a szó, megszólalt végre.

– Mikor kell Pestre menned? – kérdezte igen szárazon.

Bódi válaszolt s azóta esett itt-ott szó közöttük. Sőt midőn Bódinak el kellett utaznia, hosszu, komoly beszédbe ereszkedett vele.

– Fiam, – mondta egyebek között, – jól tartsd eszedben, hogy annak fejében, a mit őseid a hazáért cselekedtek, egy Fenessynek sok minden szabad. Jogod van ahhoz, hogy fennhord a fejedet s apáid véradója fejében megköveteld másoktól a kegyeletadót, – bizonyára nem akad magyar, a ki ezt megtagadja tőled mindaddig, a mig méltó vagy reá, – de egy dologhoz nincs jogod: hogy elpocsékold azt a nagy erkölcsi tőkét, a miből nemzetségünk ereje kisarjadazott. Örökre megsziveld a Fenessy-család hagyományos törvényeit: _hazudni_ és _félni_ nem szabad.

Belerezgett az öreg nemes hangja a szive szavába és megreszkettette a Bódi szivét is.

– Megszivelem, – felelte sápadtan, – hiszen megbünhődtem érte keservesen…

Még folytatni akarta, de éppen belépett a pap s tapasztalván az ünnepies hangulatot, kikapta szájából a Rákóczi-pipát.

– Itt maradhatok? – kérdezte bátortalanul.

Boldizsár ur felelt:

– Maradhat, papom, már _végeztem_ a fiammal.

Bacsák először az apa szemébe mélyesztette tekintetét, aztán a Bódi lelkét kutatta ki. S menten tisztába jött a dolgok állásával. És miután a helyzet csöppet sem elégitette ki, elhatározta, hogy nem hagyja annyiban.

– Ha szabad tudnom, – kérdezte, – mit végzett vele a tekintetes ur?

– A mit kellett, – mondta szinte elutasitólag Fenessy.

Ám a papot nem oly könnyü volt elutasitani. Nekidurálta kemény kálomista fejét, hogy most már azért is kikezd a földesurával.

– Kötve hiszem, – mondta olyan kategórikusan, hogy Boldizsár urnak leesett az álla.

– Mit lafatyol a levegőbe?

– Semmit sem lafatyolok a levegőbe. Tudom, a mit tudok.

– Mit tud maga?

– Azt, – vágta ki Bacsák villogó szemmel, elszántan, – hogy még most sem bocsátott meg Bódikának igaz szivből, ugy, hogy végképp levette volna lelkéről gyermekes tévedése terhét, – azt…

Az öreg ur kiegyenesedett.

– Bacsák, maga ahhoz nem ért…

Ám ez egyszer nem használt a büszkélkedése semmit. A pap elementumában volt.

– Mit? – kiabált a Rákóczi-pipával hadonászva, – hogy nem értek hozzá? A keresztényi szeretethez nem értek?! Hát akkor mihez értek, instállom? Tessen megmondani.

– A mi törvényeinket maga nem ismeri…

Egyéb se kellett Bacsáknak. A nagyur gőgös megjegyzésére olyan templomi prédikációt penderitett ki egyálltó helyében, az ebédlő közepén, hogy beleszédült az öreg Fenessy. Szava pattogott, mint az ostor, az _ige_ ugy ömlött szájából, mint ég csatornájából a záporeső. Halántékere kidagadt, szikrát szórt a szeme… Hej, most ugyan nem mókázott a pap! Nem lehetett ráismerni a pompás adomázó atyafira: csupa méltóság volt, csupa lélek, Isten kedve szerint való pásztora nyájának.

[Illustration]

Boldizsár ur csak hallgatta, ámulva, merőn. Soha se hallott ő ilyen ékes orációt. Se annyi igazságot, se oly kemény itéletet. Nem volt hozzászokva, hát eleinte alig tudta tájékozni magát. Hovatovább azonban megmozdultak szivében az elnézés szelidebb érzései s maga se tudta, hogy történhetett meg: kitárta karját, hogy keblére ölelje fiát.

Maga Bacsák se remélt ekkora hatást a szavaitól. Büszke is volt reá egész holta napjáig. Egy hétig egyébről sem beszélt, mint erről a „győzelméről, a mit a tekintetes uron aratott.“

– Megadtam neki! – mondogatta. – Az egész Magyarországon én vagyok az egyedüli ember, a ki szemébe merte mondani az igazat.

A nyakas nemes megtörésének természetesen főképpen Bódi miatt örült a derék pap. Roppant fájt neki az eleven izzóvérü fiu buslakodása s tudta, hogy mindaddig, a mig ki nem fakad a makacs nagyúr erőszakosan elfojtott atyai szeretete: vissza nem tér régi ragyogó életkedve, szikrázó humora, a mibe neki annyi gyönyörüsége telt.

Hálás is volt érte a fiu.

– Papocskám, bácsikám, – mondotta s összeölelgette lelkes védőjét, – ezt én magának sohasem felejtem el.

– Nono, – háritotta el Bacsák a hálálkodást, – nem magáért tettem, hanem magamért. Teli volt vele a torkom, megfultam volna bele, ha ki nem adom…

Kemény magyar ember nehezen enged, de ha egyszer kiengedett, keserüséget, salakot nem hagy a szivében. Boldizsár urnak oly őszinte volt a fiával való kibékülése, hogy szinte elfelejtette ugy az ő tévedését, mint a saját bánatát eme tévedés miatt. De Filaxnak nem tudott megbocsátani. Most már egyedül reá háritotta azt a bünt, a mit Bódi elkövetett. Ő tévesztette meg fia egyenes lelkét, vélte, bizonyitja a fiu magábatérése, őszinte megbánása…

Arról tehát szó sem lehetett, hogy ujra Filaxot szerződtesse Bódi mellé… Másképpen állt a dolog Csigolyánéval. A gondos apa, tekintettel ama veszedelmekre, a mik egy fiatal fiut a nagyvárosi ledér nők részéről fenyegetik, ragaszkodott hozzá, hogy ismét Csigolyáné vezesse a Bódi háztartását.

Azonban Csigolyáné csudálatosképpen megbicsakolta magát. Hogy ő nem megy a félvilágért sem, mert hogy ő tisztességes asszony, nem engedheti a becsületét.

Boldizsár ur nem igen értette a hires menyecske eme hirtelen megtérését.

– Mi lelte magát, lelkem?

Csigolyáné nem akart vallani.

– Nem megyek, – hajtogatta egyre. Egyebet nem mondott.

Boldizsár ur végre is fiától akarta megtudni a valót.

– Összevesztetek Csigolyánével?

Bódi, egy pillanatig sem habozott, megmondta az igazat.

– Én vagyok a hibás, apám, elhanyagoltam, Filax meg igen is kultiválta, hát most ő iránta érzi hűségre kötelesnek magát.

Az apa megcsóválta fejét.

– Hát most már kit keritsek neked?… Se nevelőd, se gazdasszonyod.

Bódi eloszlatta atyja aggodalmát.

– Nevelőre most már nincs szükségem, édes apám, gazdasszony meg akad Pesten is.

Denikve Bódi egyedül utazott föl Pestre. Tehát egész más alapon kellett berendezkednie, mint az előző évben. A maga erejéből és izlése szerint, tanácsadó, támasz nélkül. És ez a tudat jól esett a fiunak. Eddig ugyszólván egy lépést se tett az életben magától, még gondolkozni is más gondolkozott helyette. Hát most már másképpen lesz. És megmutatja, hogy tud a lábán járni s nem fog megbotlani.

Régi lakását megtartotta ugyan, de nem otthon étkezett. Ebédre, vacsorára a Tigris-be járt. A Tigris elsőrendü szálló volt akkoriban. Duhajkodni biz ott nem lehetett. Eleinte nem is igen tetszett Bódinak az ott divatozó komoly tónus, egész lelke visszarítt a Komlóba, de dicséretére váljék, megemberelte magát. Elgondolta, hogy ezentul már saját maga felelős minden tettéért, hát inkább nem jár el olyan helyre, a hol könnyen elragadhatja a vére.

Ez a lemondás különben sem igen esett nehezére, mert szinte végképpen szétszóródott tavalyi vig kompániája. A sógort, az ősjogoncot otthon fogták szülei s rövid uton megházasitották; Szinay Jancsi azonképpen járt, azzal a különbséggel, hogy ő a saját szakállára házasodott. Egy vidéki primadonnát vett el szülei tiltakozása ellenére. Hát most avval élt és maga is szinésznek csapott föl: a kedélyes apaság a szerepköre. Azután Csiba Feri is elkallódott valahová, de nem tudni hová… Egyszóval a régi cimborák közül egyedül Sághy Tóni jött vissza jogásznak, az is úgy, hogy sehogyse. Egy tanárhoz dugták be teljes ellátásra s havi költőpénz fejében nem kapott csak három bankóforintot. Tehát cimborának szegény Sághy Tóni se számithatott.

Bódinak, hogy agyon ne únja magát, uj ismeretség után kellett néznie. A Tigris-ben nem igen étkeztek jogászok, többnyire csak katonatisztek és előkelő vidéki urak, hát kénytelen volt körülnézni az egyetemen. Eleinte csak a folyosókon ődöngött, de később unalomból betért egy tanterembe is. Az öreg Wenzel (mindig öreg volt) tartott ott előadást a magyar jogtörténetből, cseh létére oly magyaros tüzzel, szinte fanatikus hévvel, hogy megkapta a Bódi szivét. Ezentul egyet sem mulasztott el Wenzel előadásai közül. Rájött a tudomány ízére s ha nem is éppen törte magát érte, naponkint egy-egy órát elolvasgatott. Egyszóval elérkezett a Bódi érési ideje. Anélkül, hogy csappant volna életkedve, abba hagyta a régi komédiákat, a magábaszállás egy-egy csendes órájában szinte pirult tavalyi idétlen csinjai miatt.

Föltette magában, hogy ezentul komolyabb, lehetőleg nálánál idősebb emberek társaságát keresi föl, olyanokét, a kiknek szaván okulva, lelkesedni lehet. Szive szükségét érezte valami eszménynek ösztönszerüleg, öntudatlanul.

Hamarosan megtalálta ezt az eszményt. Megragadta lelkét mindnyájunk édeskinos aggodalma, szivárványos álma, gyönyörteljes reménye: a haza nagysága…

Fiatal költők és publicisták társaságába vetődött. Afféle titkos társaság volt ez, mert akkoriban nem igen lehetett a hazáról szabad szót ejteni. A festők allegóriákban öntötték ki honfiui bánatukat, a regényirók régi dicsőségről zengettek: a faji erő önbizalmát csak ilyenformán lehetett ápolniok és szitaniok. Lélekemelő munka volt ez, rengeteg szivjóság, naiv reménykedés, hit kellett hozzá: olyan kvalitások, a milyenek ma már aligha teremnek meg a magyar lélekben. Ma már a számitó rideg ész dominál az érzések fölött, a hatalmi suly opportunisztikus kérdése az eszményi szabadság és népboldogság fölött… Idegen szelek fujdogálnak… A saját portáján való hajdanti kiskirály otthagyja szabad birodalmát, s egy idegen hatalom szolgálatába csatlósnak áll… Mily dőreség!… A nagyzás vak, a nagyzás bukni szokott!…

Bódi fájdalmasan érezte inferioritását a lánglelkü szellemi munkások társaságában. Azok agyából szinte pattogtak az eszmék, alakot öltöttek, s meghóditották a kishitü kételkedőt. A nemzeti sötétség hadvezérei voltak ők… És ő semmi közöttük! Ő a honfoglaló Fenessyek utódja, a hadvezérek sarja egyszerü szürke közkatona, a kinek semminemü szerep se jutott… Csak legalább odavághatna valahová!… Oda, a hol legjobban fáj a németnek. Azt sem bánta volna, ha agyonütik érte…

Teljesült a Bódi kivánsága. Betört hat német koponyát. És nem ütötték érte agyon, mert nem hagyta magát. Csak becsukták egy kicsit… De csakhamar jött a hajnal hasadása és megnyilt börtöne ajtaja.

XV. Bódi csatája. A vitéz kapitány.

… A Tigrisben történt, farsang idején. Bunkó huzta, a kuruc melódiák nagymestere. Könybefutó szemmel, vad keserüséggel. Vádolt a hegedüje hurja, sirt és jajgatott…

A Cinka Panna nótájának szivfacsaró kezdő akkordjaira néma csend támadt a zsufolt étteremben. Menyecskék arca kigyult, férfiak ökle görcscsé szorult az asztal alatt.

A napos rendőrtisztviselő ott ült hivatalos sarkában, s kaján gyülölettel szemlélte a magyar faji láng föllobbanását. De nem volt hatalma a szivek fölött. Rákóczi sirból kikelő szellemének lázitását szótlanul kellett eltürnie. Az áriának nincs szövege: a zsarnok sem kapaszkodhatik belé.

Bódi magányosan ült egy asztalnál: barátait várta. Előtte gyöngyöző francia _sampányer_, de nem ivott belőle. Keserü ize volt a torkának befelé sirt könyeitől. Végigkönyökölt az asztalon és a hajába markolt. Ugy hallgatott, ugy szenvedett…