Part 4

Bódinak igen tetszett a parádé, csak az volt előtte kissé gyanus, hogy nem lebegett a krinolin, mint szokott, hanem mintha valami suly huzta volna lefele. Nem is állotta meg szó nékül.

– Ennek a krinolinnak valami hibája van, kutyuska… (Tudnivaló, hogy Csigolyáné és Bódi kölcsönösen kutyuskák voltak egymás között.)

– Nincs annak semmi baja, kutyuska, – jegyezte meg a parázs menyecske, – csak lekötöttem egy kicsit, hogy föl ne fujja a szél.

Bódi megnyugodott a magyarázatban és gyanutlanul foglalt helyet a lózsiban.

A Tündér Ilona cimü ballettet adták és Beritola volt benne az Ilona.

A Bódi helyzete kissé kényelmetlen volt, mert Csigolyáné, bár édesen mosolygott, de Tündér Ilona annál zordonabb pillantásokat vetett rá a szinpadról.

Hát még a mi ezután következett! Az következett, hogy a piéce de resistance, a nagy szólótánc ellejtése után (a mi a háborgó olasz asszonynak lelki állapotából kifolyólag csakugyan gyengén sikerült), a közönség hatalmas hahotája között egy óriási hagymakoszoru repült a ballerina lábai elé…

… Hát hagymakoszoru volt, a mi a Csigolyáné krinolinját lefelé huzta.

[Illustration]

Szegény Beritola természetesen menten elájult, Csigolyáné ellenben kacagott, kacagott…

… Ezzel azonban még korántsem lett megoldva a gordiusi csomó. Csigolyánénak sikerült ugyan a hagymakoszoru segitségével Bódinak Beritola iránt táplált illuzióját megrontania, (hiába, ilyen gyarló a férfiember!), de hátra volt még a feketeleves: a ballerina.

Filax, Bódi távollétében éppen egy kis szerelemért könyörgött Csigolyánéhoz, midőn a cica szenvedélytől lihegve berugtatott a Bódi lakására…

– Pávián! – utasitotta vissza Csigolyáné a Filax szerelmi ömlengéseit.

– Maladetto! Corpo di Bacco! – süvitette a cica a kutyus fejéhez és nekiment, hogy képébe sülyessze hegyes karmait.

Szerencsére éppen akkor lépett be Bódi, a mauzi, és közbevetette magát…

Ilyenformán együtt voltak az állatkák, mind a négyen: a mauzi, a cica, a kutyus és a pávián.

A cica karmolt, a kutyus csaholt, a pávián szörnyülködve tépte a haját és a mauzi igen szükölt. Volt is miért, mert ő kapott mindent. Egy karmolást az orrára, egy másikat a homlokára, a kutyus a haját tépte meg, a pávián, a ki hüségesen ki akarta ragadni a veszedelemből, a karját marjitotta ki. Szerencséjére, hogy behunyta a szemét: a szemét nem tudta kikaparni senki se…

Hát igy végződött Bódi regénye: a Csigolyáné győzedelmével.

Azontul Bódi (jól spekulált a familia) nem mert más hölgyekkel cicázni, Filax nagy keserüségére, (a ki éppen a Bódi csapodársága révén remélt egy kis jóhoz hozzájutni).

IX. Bódi kedvtelései. A pincsi mennybemenetele. Jiritsek, a ravasz műevő.

Ettől fogva Bódi kizárólag férfimulatságokra szentelte minden talentumát. Cigányversenyeket rendezett a Komlóban és fiakkerversenyeket a Rákos mezején. Még pedig olyformán, hogy a bandák közül nem az lett a nyertes, a ki a legszebben huzta, hanem az, a ki a legkeservesebb gyászindulót a leggyorsabb tempóban végezte ki; a fiakkeresek között pedig az, a ki vágtában legutóljára ért a célhoz.

Egyáltalában arra igen ügyelt Bódi, hogy mindent másformán csináljon, mint a többi hétköznapi ember. Ezt a problémát ugy oldotta meg rövidesen, hogy mindent visszájára csinált.

A Kuglerhez omnibuszon járt, de ő hajtott a bakon, s a kocsis volt a publikum. Páros napokon magyar spenclit viselt, de félrőfös pincset ültetett a fejére, a páratlanokon ellenben _höherpéterbe_ vágta magát és pörge kanászkalapot viselt.

Valami csudálatosan perverz föltünési vágy irányitotta minden cselekedetét. Nem bánta, ha különcködéseit ki is nevetik az okos emberek, csak az utca bámulja meg.

Nohát az utca meg is bámulta. A suszterinasok ugy ismerték, mint a tenyerüket s hangos hujjahóval vették körül, midőn a Váci-utcán karéjba hajlitott karral végigevezett, sarkig leemelt pincsével mély komplimentumokat csapván a szembejövő puccos dámáknak s fellökvén minden élőt, a ki nadrágot mert viselni s ki nem tért neki.

[Illustration]

Eme cifra mókái révén hovatovább oly népszerüségre tett szert Bódi, hogy a merre csak járt, megállott az utca közönsége s boldog volt, a ki kalaplevéve szemébe mosolyoghatott.

Bódi büszkén honorálta a megtiszteltetést.

– Szervusz! Csau! Puszi! – köszöngetett jobbra-balra, de ha jókedve és pénze volt, nem érte be szóval: pénzt szórt a suszterinasoknak, a leányoknak puszit, a kedélyes bácsiknak meg szivart nyomott az orruk alá.

Budaiak, a kik évek óta nem jártak Pesten, átrándultak vasárnaponként, hogy szemtül-szembe láthassák a hires tréfás gavallért és hű testőreit: a sógort s a többi vállalkozó szellemü ősjogászt.

És Bódi erkölcsi kötelességének tekintette gondoskodni az ő hű bámulói mulattatásáról. Ha egyebet nem tudott kieszelni, összegyüjtötte a köréje csődült suszterinasokat és a promenádézók nagy gaudiumára cigánykereket hányatott velük.

De ritkán volt szükség eme sovány pótlékra, – ötletekben Bódi nem vala hiányos, – rendezett ő közkivánatra légi utazásokat is. Az még semmi, hogy vastag abroncsos krinolinban kiugrott egy másodemeleti ablakból, fölfelé irányuló légi kalandokról is gondoskodott. A Varhanek Ferencné félfontos kis pincsét például zsebrevágta egy szép napon és összevásárolván száz ökörhólyagot, összekötözte, belemadzagolán a pincsit is. Akkor aztán eleresztette a komplikált léghajót s a publikum ujjongása s a légutazó szörnyü visongása közt a mennyek felé szállitotta a boldogtalan kiskutyát.

… Éppen eme kutyakaland alkalmából egy különös ismeretségre tett szert Bódi.

Egy kurta emberke volt pipaszárlábon, de egyébként rendkivüli térfogati viszonyok között. Olyan volt, mint egy pohos üst, a mibe folyton rotyog valami. Valósággal dúlt benne az élet: váltig karatyolt, mint a szőri szarka; ha nem karatyolt, rángatódzott, mint a megdelejezett békacomb; ha nem rángatódzott, harsogott, mint a Varhanek trombitái. Egyszóval minden ina-porcikája állandóan a legintenzivebb működésben volt.

Bódinak különösen a szája tetszett meg, a mi ferdén volt ráillesztve az ábrázatjára s a jobb füle cimpájától a bal halántékáig ért. Ekkora szájat csak a Bolond Miskában látott Bódi, azon a képen, a melyen a nyurga Német Michel a kövér Magyar Miskát egy kortyintásra lenyeli…

Hát ez az alak a kiskutya mennybemenetelén oly harsogó kacajt robbantott ki gégéje fejéből, hogy egy ideges, puccos dáma ijedtében menten a Bódi karjaiba szédült.

Az ismeretség ezen hölgy alapján lőn megkötve. Olyformán, hogy Bódi, (tekintettel a Csigolyáné félelmetes voltára), udvariasan megköszönvén az elájult dámát, áthelyezte a békaember karjaiba. Csiklandozza eszméletre az, a ki hóttrakacagta.

Az érdekes idegen készségesen vállalta a dolgot, még meg is köszönte Bódinak.

– Tank sén, Herr von Bódi, – mondta és az első kapu alá cipelte a finnyás dámát.

… Herr von Bódi!… Roppantul hizelgett a fiunak, hogy a nép már keresztnevén szólitja, mint a fejedelmeket.

– Sógor! – adta ki a jelszót. – Ezt az embert ki nem eresztjük. Csipjétek meg és hozzátok a Komlóba.

A fiuk pariroztak, csapatostul a kapu alá vonultak a békaember után.

A dáma már ébren volt akkor és a harisnyakötője után kiabált. Azt állitotta, hogy lelopták a lábáról. Már pedig ő nem engedi a tulajdonát, mivelhogy az kedves emléke neki. Ergó vagy adják vissza, vagy a policájra megy.

Szorgos kutatás után megtalálták a fiuk a harisnyakötőt – (nagy betyár lehetett a békaember: az ő zsebéből piszkálták ki), – aztán szélnek eresztvén a dámát, hozzáfogtak a parancs végrehajtásához.

– Szervusz, bugris, mit iszol? – szólitotta meg a sógor a harisnyakötőtolvajt.

A kis ember ujra elharsogta magát.

– Bor, ser, nafta, tinta, – sorolta elő s büszkén mellére csapott: – Hablicsek Vencel mindent megiszik.

– De hercig neved van! – jegyezte meg Szinay Jancsi és hátbaveregette a bemutatkozót.

– Hát német vagy? – kérdezte Bódi kicsinylőleg.

Hablicsek erélyesen tiltakozott: hogy német az a kiskutya, a ki a mennyekbe ment, ő Csaszlauból való, jelenleg azonban magyar polgár és csokoládégyáros a Vizivárosban.

Bódinak menten egy eszméje támadt. A pénze fogytán volt: hátha csinálhatna a gyárossal egy kis kedvező hitelmüveletet.

– Mennyiért adja a csokoládé mázsáját? – kérdezte s gőgösen megcsapkodta a szivét, a mi fölött lapos bugyellárisa dobogott.

– Kétszázhuszonöt a kurz, – válaszolt Hablicsek készségesen, – készpénzfizetéssel két százalék rabatt.

– Akkor – szavalta Bódi kevélyen, – nem veszek készpénzen, nem kell kegyelem, engedmény, – váltóra veszek.

A csokoládégyáros igen kulánsnak mutatkozott.

– Mennyit parancsol? – kérdezte s parolára nyujtotta kezét.

Bódi beléje csapott.

– Egyelőre tiz mázsát; ha jó a portéka, majd veszek többet is.

Megrázták egymás kezét és mentek a Fillingerbe. Hablicseket jobbról-balról fogták a fiuk, hogy meg ne szaladjon a vásár elől. De, ugy látszik, nem volt szükség az óvatosságra, Hablicsek a váltót és tiz bankóforint foglalót (azt mégis kikötötte) igen jókedvüen fogadta el.

A Komlóba azonban már nem ment készségesen… Hogy sajtot visz a tizennégy gyermekének, okvetlenül haza kell mennie, különben reggelre éhen halnak étkes fiai.

De a fiuk nem eresztették! – Egyenek a gyerekek csokoládét, – mondták, – jól lehet lakni attul is… Denikve becipelték Hablicseket a Komlóba.

Patikárus Miska villogó szemmel várta az ő kedvelt hiveit s a Bódi láttán szilaj nyirettyüjével menten húrba kapott.

Az aranyjogászok elhelyezkedtek, jobban mondva elterpeszkedtek törzsasztaluk körül, biztonság kedvéért jól falhoz ültetvén a csokoládés csehet.

Az most már nem bánt semmit: végképp beletörődött a helyzetbe s megelégedése jeléül aprókat kacagott. Sejtette, hogy jól fogják tartani s ugy látszott, ez a kilátás kellemesen érintette.

[Illustration]

Evett is ugy, hogy a sógor bámulatában összecsapta kezét feje fölött.

– Ez az eleven lyukas hordó! – kiáltott föl elragadtatással. – Hová tér ebbe ennyi elemózsia?

Volt oka a csudálkozásra, mert akkor már a hetedik tál ételnél tartott a csokoládés és még mindig közvetlenül, azaz behunyt szemmel evett. Azt mondta, hogy ő csak akkor szokta kinyitni a szemét, ha rájön az étel ízére.

A fiuk érdekkel lesték: mikor következik be ez az érdekes állapot?

Sokára következett be. Egy sertéskaraj, egy borjuszelet, három adag szilváslepény és egy gölödénynyel körülteremtettézett szószos pecsenye után.

Nagy látványosság volt eme gölödények eltüntetése. Mert akkorák voltak, mint egy kisebbfajta ágyugolyó és épp oly kemények.

Hablicsek eleinte kétfelé szelte a finom nemzeti ételt s egyszerre csak egy felet nyelt be. Szinay Jancsi azonban, a legnagyobb gasztronóm a társaságban, addig könyörgött neki, hogy próbálkozzék meg egy egész knödlivel, mig egy palack Cliquot fejében beleegyezett a vállalkozásba.

De már ehhez a művelethez fölállott a cseh.

Eddig is sokan bámulták, de most feléje fordult az egész Komló figyelme.

Hablicsek mindenekelőtt fölrántotta a száját és kétszer-háromszor megfenyegette a gombóccal. Aztán beleeresztette azt és hátravetette fejét… Nyelési előgyakorlatokat tett, – nyelt egyet, egy irtózatosat… A gölödény horpadozott, horpadozott, de nem csuszott le, megakadt a torkán…

Minden ember azt hitte, hogy, no most mindjárt megful a kis ember… Szó se volt róla. Bort öntött a gombóc hegyibe és a hátát mutogatta, hogy puffantsanak rá.

Bódi megtette és – zsupsz! – lent volt a knödli.

Tapsvihar jutalmazta a hires nyelést. Megrendelték a Cliquot-t.

Bódi vérszemet kapott.

– Hallod-e, német, ha megeszel egy egész libát, tőlem is kapsz egy palack pezsgőt.

– Libát! – ujongott Hablicsek. – Hol az a liba?

Elhozták a libát, Hablicsek megette még a csontjait is.

Ez már aztán felülmult minden képzeletet.

– Sógor, – jelentette ki Bódi lelkesen, – mától fogva ennek az asztalnak állandó vendége vagy.

– Ihatok is? – kérdezte Hablicsek aggodalomteljes várakozással.

– A mennyi beléd fér. Mennyi fér beléd?

– Hujjé, – legyintett kezével Hablicsek, – aztat nem lehet kiszámitani.

– Öt liter bort! – rendelkezett a sógor.

Hozták az öt liter bort egy óriási kancsóban s letették Hablicsek elé. Ez belekapaszkodott az edény két fülébe s tapasztalván, hogy a kvantumok imponálnak a társaságnak, nagyhencegve Bódi felé fordult:

– Ed uj palack Cliquotért egyszerre megiszok, – jelentette ki s kevélyen körülhordozta tekintetét.

– Megkapod! – vágta ki Bódi általános lelkesedés között.

Hablicsek mosolygott és szájához vitte a kancsót… Aztán elkezdett inni… Négy percig ivott. Olyat szólt minden kortyantása, mint egy örvény buffanása, mikor egy eleven lovat nyel el… Ezekre a hangokra a jogászasztal köré gyülekezett az egész Komló… a cigány elhallgatott… siri, várakozó csend köröskörül.

Hablicsek hosszukat nyelt, szabályos időközökben. Adámcsutkája egy arasztot ugrott minden nyelés után. Az idősebb urak hovatovább aggodalmaskodni kezdtek s be akarták szüntetni a rémitő ivást. De a fiatalok nem engedtek: rajta, rajta!

Hablicsek helyeslőleg intett szemével és folytatta a tornát, a mig egy csöpp bor akadt a kancsó fenekén. Csak akkor tette le a monstre-edényt.

A bámulat moraja zugott végig a vendégseregen. A kis cseh még csak el se szédült: ugy állott a lábán, mint a cövek. Sőt még tósztozni is tudott. Az egekig magasztalta Magyarországot és annak első gavallérját, a Herr von Bódit. Azzal kapta az éppen frissiben fölbontott Cliquot és nyomtatékul az öt literre, egy hajtásra leöntötte a büvös gégéjén.

… Általános hujjahó, vivátozás. A cigány tust huzott. Szinay Jancsi bikanyaka közé kapta a nagy ivót és diadalmenetben körülcipelte az összes éttermeken.

Magasra ágaskodott a jókedv… Bódi valami kolosszális bolondságon törte a fejét… Ugy látszik kisütötte, mert egyszerre csak, észre se vették cimborái, elillant…

… Egy félóra mulva hat fiakker robogott be a Komló udvarára. Az elsőn Bódi ült.

[Illustration]

– Kifogni a lovakat! – rendelkezett a kocsisokkal.

A parancs teljesitve lett s Bódi belépett az ivóba.

– Fiuk! – hirdette ki harsány hangon, – tüntetést rendezünk uj cimboránk tiszteletére. Lóra fiuk!

Az eszme óriási lelkesedést keltett. Egy pillanat alatt talpra kaptak a magyarok.

Bódi rendelkezett:

– Hablicsek a legmagasabb lóra ül és négy csatlósa lészen: a Micike, a Tinike, a Jucika és a Sárika… A facér fiakkerosok azonmód teremtsék elő a csatlósokat… Szinay Jancsi párnán viszi az ötliteres kancsót az ünnepelt után… Miska a jubiláns lova fülébe huzza a kufercest; a nagybőgős és cimbalmos egy fiakker tetején fognak játszani.

Megtörténvén minden intézkedés, lóra kaptak a fiuk. Hablicsek alá, miután panaszkodott lova csontos háta miatt, egy kockás dunyhát keritettek valahonnan nyereg helyett.

Bódi a menet élére állott és a pikulás szerszámján megfujta az indulót.

A karaván elindult… Pokoli zsivaj és vivátozás… Az ablakok kinyiltak és hálósapkás és főkötős alakok jelentek meg bennük. A sipkásokat leabcugolta a díszmenet, a főkötősöket ellenben megéljenezte. Bódi egy fehérnyaku menyecskének csókot hányt, a miért a férje hozzávágott egy cserépedényt. Szerencsére tullőtt a célon.

A szerviták terén azonban már egy komoly akadályba ütközött a díszmenet: egy policistába.

A policista belékapaszkodott Bódi vezérlova kantárába és halt-ot parancsolt.

Egy pillanatig gondolkozott csak Bódi, de ez a pillanat elég volt Hablicseknek arra, hogy a policájtól való veleszületett félelmében leugorjon lováról és – uccu, vesd el magad!…

Ez dühbe hozta Bódit. Pikulájával rávágott a rendőr keze fejére, hogy menten eleresztette a kantárszárat, aztán kiadta a parancsot:

– El kell fogni az árulót! Utána!

A menet megfordult és Hablicsek után ügetett. A rendőr markába huhókolt és azt gondolta, hogy egy egész hadsereggel ugy sem boldogulhat egy magános ember, hát egyelőre belenyugodott a díszmenetbe.

… Az uri-utcában szerencsésen elfogták az ünnepeltet és visszaültették a dunnájára, akárhogy kapálódzott is.

– A Fillingerbe! – vezényelt Bódi és belefujt a pikulájába.

A hires kávéházból kiszaladtak az éjjeli vendégek és nagyon megörültek a heccnek. Bódit különben is ismerte ott mindenki, a legjobb oldaláról, azaz arról, hogy ő vesztett legtöbb pénzt az alagéren.

No de most nem alagérezni jött Bódi a Fillingerbe. Büntetni jött oda. Megfogta – hiába állott vele üzleti összeköttetésben, – a csokoládégyárost és kiteritette egy billiárdasztalra. Aztán a legvastagabb dákóval sajátkezüleg rávágta a szabályszerü huszonötöt.

– Igy büntetik – mondta, – Magyarországon az árulást.

S hogy Hablicsek kiabálni merészelt, még ki is röpittette azonfelül. Az ablakon dobta ki Szinay Jancsi, a vasgyuró, oly kiméletlenül, hogy a feje volt elül.

[Illustration]

De már ettül Bódi is megijedt. Kinézett az ablakon: nem-e tört össze az áldozat valamije.

Szó se volt róla. Talpra esett a gyáros, mint a macska és még csak nem is haragudott. Ellenkezőleg, levette kalapját és illedelmesen köszöntötte kegyetlen biráját.

– Herr von Bódi, – mondta kajánul, – habe die Ehre mich vorzustellen: Jiritsek, Kunstfresser und Championsaufer aus Prag.

Azzal a cimborák nem kis megdöbbenésére úgy eltünt az éjjeli sötétben, mint egy földi manó.

Bódi megvakarta füle tövét.

– Csuffá tett a gazember! A váltóm! A tizesem!…

X. Bódi a kutyaszoritóban. A leleményes Filax. A szemérmetes Csigolyáné és a diván.

A negyven év előtti _policáj_ nem volt olyan finnyás, mint a mai András-nemzedék, de némi idege volt azért neki is: ha pikulával a körmére ütöttek, biz ő is megharagudott.

A Bódi-rendezte diadalmenet különben is akkora szenzációt kelett városszerte, hogy napirendre térni fölötte nem lehetett…

Bódi még aludta az ártatlanok álmát, midőn, ugy tiz óra tájban beköszöntött hozzá a rend embere. Kivirágzott orra alatt töméntelen bajusz burjánzott, pocakos termetét fehér heveder övezte, különben nem volt semmi baja. Azaz, hogy be volt csipve egy kicsit, de ezt ő már ugy szokta. A snapszszal jött meg és azzal ment el az esze, tehát dukált belé a snapsz.

Azonban tapintata már nem volt a neveletlennek: Bódit nem szóval, hanem a lábánál fogva ébresztette föl.

– Bitt’ gfälligst! – nógatta és ráncigálta az ágyból kifelé.

Bódit, ha egyszer aludt, nem volt gyerekség fölébreszteni: morgott egyet félálmában s a kötelességtudó férfiu felé rugott. Jól talált. A rend embere fölhemperedett. Mindazonáltal nem csinált patáliát, hanem fogott egy kancsó vizet és a makacs alvó nyaka közé zuditotta.

Ebből természetesen egy hatalmas pof származott, de még ezt se vette zokon Bach embere. Kihuzta derékszijából a rendőrfőnök idéző parancsát és Bódi orra elé vágta.

Az álmos fiu csak erre eszmélt föl végképpen.

– Mi a menydörgős menykőt keres maga itt? – rivalt rá a rendőrre.

– Bitt gfälligst, itt van az irásban…

Bódi elolvasta az irást. Az volt benne, hogy letartóztatandó. Hát ennek már a fele sem volt tréfa. Mi türés-tagadás, kissé megszeppent a Fenessy-gyerek. De a humora nem hagyta el.

– Jőjjön barátom délután, – mondta egy kiutasító mozdulattal, – ilyenkor még alszik a becsületes ember.

A rendőr a parancsoló gesztusból mindjárt kiérezte, hogy urral van dolga, nem okvetetlenkedett Bódival. Lakájsorból került a rendőrségre, tehát értett az illemhez is. Mélyen meghajolt a kevély gyerek előtt, ugy mondta egész alázatosan:

– Bitt gfälligst, nem jöhetek délután, mert délelőttre szól a parancs.

– Hát ki parancsol magának, há?

– A policájchef ur.

– Muszáj neki engedelmeskedni? – kérdezte Bódi, mint a körbe szorult róka, s egyben törte a fejét, mint kellene kiszabadulni a váratlan kutyaszoritóból.

Persze nem sütött ki semmi okosat. A helyzet nagyon uj volt, a perspektiva nagyon sötét: cserbehagyta az eleven esze. Csak nézdelt jobbra-balra és rágta a bajuszkáját. Tekintete a rendőr orrára tévedt, onnan egy mázslásos palackra, a mi a szekrény tetején ékeskedett. Az orrot viszonylatba hozta a mázslással s miután ugy találta, hogy jól viszonylott hozzá, vállára csapott a policájnak, mondván:

– No csak barátom, fogja azt a palackot és huzza meg.

A kötelességtudó férfiu rápislogott a finom italra és félrehuzta száját.

– Nem szabad ám, – mondta s tantalusi kínjában egy nagyot nyögött.

– Ne okoskodjék, – rivalt rá Bódi, – igyék.

A volt lakáj nem tudott a parancsnak ellentállani, szétfente torzonborz bajuszát és ivott. Aztán letérdelt Bódi elé, ugy kérte, ne árulja el, különben kicsapják és éhen hal a kilenc gyermeke.

Bódi őszintén megsajnálta a lelkiismeretes férfiut s a snapszon felül még egy pengő forintot is adott neki. Aztán végtére is hozzá fogott az öltözködéshez. Csizmáját nem találta sehol.

– Biztosan az ágy alá vágtam a csizmámat, – szólt oda a rendőrnek, – no csak, barátom, kaparja ki.

A pocakos férfiu szuszogva, de készségesen lehasalt az ágy alá. A csizma csakugyan ott volt. Bódi fölhuzta. A rendőr segitett neki az öltözködésnél, sőt még a keresztcsontját is megtaposta. Aztán a Bódi parancsára egy kocsiért szaladt. Bódi szokásához hiven maga hajtott, a rendőr és a kocsis a fiakkerben ültek. Igy vonultak föl a városházára…

Egy szürkehaju policájráth fogadta Bódit. Jó képe volt az öregnek s igen biztató volt, hogy ingujjban körmölt. A termete is biztató volt: söröshordó formáju. Már pedig a ki sörön hizott föl, veszedelmes ember nem lehet.

[Illustration]

Bódit, bár majd kitört bele a nyelve, magyarul hallgatta ki.

– Hogy a neve?

A Fenessy-gyerek előrecsapta jobb lábát és hátrafeszitette fejét:

– Enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsárnak.

A hatás el nem maradt: a cseh rendőrtiszt fölállott és meghajtotta magát a három prédikátum előtt.

– Hány éves?

– Husz.

– Micsoda nacionalitás?

Bódi erre a különös kérdésre sértődve lépett hátra és nem válaszolt.

– Felelje, – unszolta a cseh.

Hát, gondolta Bódi, a milyen a kérdés, olyan lesz a felelet.

– Francia, – vágta ki szemtelenül.

Bach hive nagyot nézett.

– Ne hazudja, – utasitotta rendre Bódit, – maga magyar van.

– Hát, ha tudja, miért kérdezi?

– Hallgassa!… Respekttel viselkedje… Nős?

– Néha, néha, – válaszolt Bódi ártatlan képpel.

– Ne tréfálja, mert mekpüntetik… Foglalkozása?…

– Böhönc vónék, de van egy koppantó-üzletem is.

– Mi az a böhönc?

– Jogtudós-jelölt.

A tiszt bediktálta a protokollumba: böhönc (egale: Rechtsgelehrter-praktikant) und Grosshändler. Aztán folytatta a kihallgatást.

– Volt már büntetve meg?

– Voltam, – ismerte be Bódi felséges őszinteséggel.

– Hányszor és mikor meg? – érdeklődött a kis cseh a részletek iránt.

– Vagy kétszázszor gyermekkoromban és többnyire azért, mert nem engedelmeskedtem.

Látszott a kis tiszten, hogy jobb szeretett volna nevetni, mint mérgelődni, de hát a hivatala ugy hozta magával: rárivallt Bódira:

– Mondtam, hod ne tréfálja, mert pecsukatok… Maga csinálta szombat écaka az a porzasztó skandál? – folytatta dühösen.

– Én hát, – válaszolt Bódi önérzetesen.

– Minek csinálta?

– Egy barátom tiszteletére.

– Kicsoda a barát?

– Hablitsek, műevő és dijivó.

– Kik voltak benne?

– Két rostélyos, egy snicli, egy zaftbradli, tiz szilvásgombóc.

– Megpüntetek 2 forint, – vágta el a tiszt Bódi szavát. – Azt kérdezem kik voltak a lumperajban benne?

Bódi kiszurta a rendbirságot s egyben kijelentette, hogy appellál ellene, mert ő igazat mondott: a kérdésre felelt.

A tiszt rá se hederitett, tovább faggatta.

– Kik voltak a lumperajban benne?

– A Tinike, a Jucika, a Micike…

– Már megint tréfálja?!…

– Becsületemre mondom, hogy ugy hítták őket.

– A családnevek kérdem…

– Csak annyit tudok, hogy a L...t Rézi mama lánya valamennyi…

– A Rézi mama?!

A kis cseh sörös kedélye nem állotta tovább a komolyságot: elkacagta magát.

– Sie, Spassvogel, Sie!…

Megtörvén a jég, ezentul nagyon kedélyesen folyt a tárgyalás. Vallott Bódi, mint a záporeső. Olyan tényeket is, a miket el nem követett, csakhogy több zamatja legyen a stiklijének. Gondolta magában: ugyis megbüntetik vagy tiz forintra, tiz forinttal több vagy kevesebb: nem zseniroz egy magyar nemest.

Bezzeg elhült benne a vér, midőn kihirdették előtte a kemény itéletet, melynek értelmében ifj. enesei, kenesei és fenesi Fenessy Boldizsár ur, jelenleg pesti tartózkodásu _böhönc_ pénzbirságra át nem változtatható három napi elzárásra itéltetett… Ilyet még nem látott a világ. Egy Fenessy a kóterben! Csirkefogók között!!

– Appellálok, – sziszegte foga közül.

– Nixnux, nem lehet, – mondta a kis cseh, – kikérjük a rektor magnifikustól és pecsukjuk…

– Engem?!

– Nixnux három praedikát, – erősitette a tiszt.

Bódi támolyogva távozott a tárgyalási teremből. A világ tótágast állott vele, az esze is a fejében, de annál jobban megfeszültek az izmai. Irtózatos verekedhetnékje kerekedett. A lépcsőházban egy jámbor dijnokkal találkozott. Megállitotta.

– Ki az apád?!

[Illustration]

A dijnok ugy megijedt a különös kérdéstől, hogy elejtette a hóna alá csapott iratcsomót.

– Kepernek aus Prag, – mondta szepegve és a falhoz lapult.

– Tiszteltetem, – üzente Bódi és ugy vágta kupán az ártatlan embert, hogy menten fölhemperedett.

Azzal rohant haza.

Csigolyáné éppen lencsét szemelt és Filax éppen térdepelt Csigolyáné előtt.

– Filax!

A szerelmes filozopter ugy megijedt, hogy nem tudott fölállani. Azt hitte, menten agyoncsapják.

– Ke-ke-kegyelem, – dadogta, – még nem történt semmi se…

Csigolyánét nem hagyta el a lélekjelenléte.

– Ugy köll neki, – biztatta Bódit, – tanitsa meg…

De bánta is most Bódi a szerelmet. Még csak meg se haragudott a Filax alattomossága miatt.

– Filax, – ismételte, – szedje össze magát, mert nagy baj van.

– Mi?!

– Becsuknak!

Filax ugy fölpattant, mintha rugó lökte volna föl.

– Mi?!

– El vagyok itélve!

– I-i-i…

– Jöjjön a szobámba…

Bementek a Bódi szobájába.

Filax reszketett mint a nyárfalevél.

– Mi történt?

– Diadalmenetet rendeztem és becsuknak… Szerencsétlen ember, igy vigyázott reám!

De már erre dühbe jött Filax is. Belekapott dús szőke hajzatába és egy jókora tincset gyökerestől kitépvén belőle, a földhöz vágta mérgiben.

– Hátha hétfejü sárkányok repülnének le az égből, meg birnák őrizni magát! – fakadt ki keservesen.

[Illustration]

Bódi e kifakadásra legott a helyzet magaslatára pattant.

– Micsoda?! Még maga beszél! Hűtlen csábitó!…

Filax legott lesüpedt a nulla alá.

– Bo-bo-bocsánat, tessen velem parancsolni.

– Találjon ki valamit.

– Kérem, kitalálok…

– Csinálja ki, hogy be ne csukjanak.

– Hát mit csinált, per amorem Dei?

– Diadalmenetet. Süket maga?

– Nem, de… milyen volt a diadalmenet?

– Megvertem a policájt…

– Jaj!

– Most már békitse ki a policájt!

– Én?

– Hát ki? Én nem tudok békiteni. És nem én vagyok magamért felelős, hanem maga…