Part 2

Bódi nem értette meg Szivós logikáját, de más sem igen értette volna meg. Szegény öreg koránál negyven évvel előbbre bandukolt a fejével: mikor még teljesen ismeretlen volt hazánkban a demokrata gőg, már ő ugy tele volt vele, hogy majd felrobbant tőle. Urgyülölő volt szive fenekéig. Inkább feláldozta volna leánya boldogságát, minthogy sem egy gőgös nemes familiába adja nőül… (Hogy lenézzék a kutyabőrösök?! Hogyisne…)

– Házasodni akar? – ismételte s epésen felkacagott. – Hahaha! Hogyne, mikor ugyis tudja, hogy bele nem egyezik az apja. No de én se. Én is büszke vagyok. Csakhogy nem egy kósza kutya bőrére ám, mint fráter agyagos, hanem azokra az ősjogokra, a miket Isten adott… És ezek egyikének erejénél fogva mindjárt ki is kergetem a házamból… Takarodjék!

És felágaskodott a kis ember: ugy mutatta meg Bódinak, merre van az ajtó. Bódi, mit volt mit tennie, kiment rajta.

Másnap a kollégium ajtaját mutatták meg neki s szegénynek azon is ki kellett mennie…

Mármost hová legyen? És mit mondjon Filaxnak? Az árva már a nélkül is annyit kérődzött miatta a jogon, mint egy bús bak a kövi mohán… Nem, nem akarta szegényt még jobban elkeseriteni.

Elhatározta, hogy nélküle megy világgá. Világgá ám, mert haza csak nem mehet. Szegény Filaxot agyonvernék miatta.

Mindenekelőtt kulacsát töltötte meg. Gondolta, a többi majd adódik magától. Igaz, hogy elfogyott a pénze, már csak három huszasa volt, de jó az Isten, majd csak beleigazitja valami – kalandba…

A kulacscsal a nyakában, három huszassal a zsebében és egy rozsdás pisztolylyal az ővében csakugyan bucsut mondott Bódi Eperjes városa kapufélfájának.

Ilonci az ablakban sirt… Filax a szobában magolt… Szivós a kollégiumban dühöngött… Bódi az országuton kutyagolt és – fütyölt.

IV. Filax elbujdosik. Riadalom Fenesen. Bacsák, a pap és a zsákja. Mit mond a geográffia?

Filaxot az a körülmény, hogy Bódi estére nem jött haza, egy csöppet sem busitotta el. Az aggodalom csak akkor kezdte furkálni, mikor jeles tanitványa szokása ellenére reggel sem jött haza. Berontott Szivóshoz.

– Professzor ur, az urfi nem jött haza…

Szivósnak csak akkor jutott eszébe, hogy nini, hiszen tulajdonképpen együvé tartozik az ő két kosztosa.

– Hát nem szóltam magának?

– Nem nekem egy szót sem.

– Nem mondtam, hogy kicsaptam az úrfit az utcára?

– Ki – ki – ki – kkk?…

Filax torkán megakadt a sok _k_. Feje elkezdett forogni. A butorok is őrültül forogtak körülötte. A fiszharmónium rá akart dülni, de elugrott előle, aztán háromszor-négyszer megfordult a saját tengelye körül, végül, – szervusz világ! – mint a fején lőtt nyul, lezuhant a földre.

Szivós egy lavór szappanos vizzel föllocsolta ugyan, de, ugy látszik, a katasztrófára, részben legalább, ráment a hű Filax esze.

Rögtön pakkolt ő is s három arasznyi vászon paktáskáját hátára madzagolván, minden bucsuzás nélkül rohant Bódi után. Föltette magában, hogy világgá bujdosik, ha nem találja meg. Hogy soha többé föl ne fedezhessék a fenesiek… Ha másképp nem megy: beáll haramjának a Bogár bandájába. Szerencsére tud lovagolni. Igaz, hogy rabolni még nem tud, de a ki megtanulta a matézist és a jogot, könnyen megtanulhat rabolni is… Nem is lehet unalmas a dolog… Mindenekelőtt egy juhot fog magának lopni és egy zsák kását, mert juhhusos kását egyszer sem evett a fránya Szivósnál…

[Illustration]

Egy szó, mint száz: Bódi miatti aggodalmában félig-meddig megkergült szegény Filax…

… Szivós professzor csak harmadnap irta meg a strágest Fenesre. El se lehet képzelni, mekkora riadalom származott ott belőle.

Boldizsár ur ugy feldühödött Szivósra, hogy méreglevezetőnek kénytelen volt fölpofozni az egész ártatlan udvari cselédséget, különben biztosan kilyukadt volna valahol.

A szép mama ellenben ugy megijedt, hogy ki kellett kapcsolni a miderjét, hogy végképp bele ne dagadjon.

– Oh jaj! – siránkozott ez. – Megölik a zsiványok. Vagy, ha nem találják meg, a kutba esik. Avagy eltéved és éhen hal a rengeteg erdőkben… Széttépik a farkasok, vagy leesik egy szikla tetejéről… Átkozott vidék, a hol annyi az erdő és a szikla! Miért is küldték éppen Eperjesre, a mikor Debrecen oly szép laposan fekszik?!… Óh jaj!…

Boldizsár ur már nem sirt, de káromkodott.

– A ki angyala van annak a kehes iskolamesternek, mit gondol magáról?! Hogy merészelt egy Fenessyt kicsapni! No hiszen majd befütök én neki: ugy kipöndöritem szőröstül-bőröstül az akadémiájából, hogy elmehet kántálni főtt kenyér-napszámba.

Aztán természetesen szegény Filaxra került a sor. Ki lett rá mondva a szentencia, hogy kerüljön csak a szeme elé, hiába professzor: rávereti a huszonötöt. És be is csukatja azonfölül, a miért igy vigyázott a fiura.

… Hanem addig? – Addig is csak kell valamit cselekednie, mert magától semmi sincs, – vélte Boldizsár ur, midőn kissé lelohadt a káromkodástól… Mit csináljon? Hol kezdje? Köröztesse a fiut, mint tavaly az elveszett kopóját?… Azt csak még se teheti meg egy Fenessyvel!… Vagy maga induljon a keresésére? – Hová a gutába? Nyolcvan millió holdon hogy találja meg?

Végre is abban állapodott meg, hogy elhivatja a tiszteletest. Annak ő nyolcvan mérő papi bért fizet évente, hát kutyakötelessége valami okosat kitalálni.

– Fogjatok be, bitangok! – rivallt rá az istállóban ődöngő kocsisokra. – Egy óra mulva itt legyen a pap.

Ott volt még hamarább is. Pedig jó egy mértföldnyire lakott Fenestől, a _filiáléjától_. Uj atilláját már nem is volt ideje magára hányni, csak ugy jött, hogy még a pipáját is otthon felejtette.

Jól tette, hogy sietett, mert biztos, nagyon kikapott volna. Boldizsár ur ugyanis olyan türelmetlen volt, hogy elébe ment egész a falu végire s már száz lépésről reákiáltott.

– Hol mászkál az ebugatta, mikor szükség van magára!? Vagy nem tudja, hogy kicsapták a fiamat a luteránusok?

– Azt valóban nem tudtam, – igazolta magát a pap.

– Annak is maga az oka. Minek rekomendálta Eperjest? Most már szedje össze azt a kis eszét és gondoljon ki valamit, különben olyan rostaalját kap kommencióba, hogy a kacsa is kiköpi.

Bacsák György tiszteletest (igy hivták papunkat), rendíthetetlen flegmával áldotta meg Isten. De még talán a flegmájánál is kiadóbb volt a humora. És ezt a kétrendbeli kvalitását ugy össze tudta egyeztetni a hatalmas földesurnak _dukáló_ tisztelettel, hogy a füle se látszott ki belőle. Egyszóval, nagy selyma volt ő kigyelme, saját szavaival szólván: észszel élte a világot.

– Ne tessen busulni, – biztatta az izgatott nagyurat. – Ekébe való vónék, ha még ezt a kicsi bajt se tudnám eligazitani… Hogy történt? Hagy lássuk, mit kell kireparálni?

Boldizsár ur elmondta neki, hogy mindenekelőtt Bódit kell megtalálni, mert nyoma veszett.

– Meglesz, – állitotta biztonsággal a pap.

– Hát csak keresse, – sürgette Boldizsár ur, – ha megtalálja, magának adom a Rákóczi-pipát.

A Rákóczi-pipát?! Kéjes örömében majd leesett a pap a szekérről.

– A Rákóczi-pipáért hat nap alatt hazahozom.

– Akkor megkapja a Tüzest is…

– A Tüzest?! Öt nap alatt otthon lesz az urfi.

– A Sármányt is, egye meg a kánya, csak siessen.

– Minorita-barát legyek, ha meg nem keritem négy nap alatt.

Boldizsár urnak, bár láthatólag hizott bele, már mégis soknak tetszett ennyi önbizalom.

– A teringésit, ne hencegjen! Hát hogy akarja csinálni?

– Tessen csak rámbizni és egy bricskát alám adni, a többi az én dolgom.

Boldizsár ur megcsóválta üstökét.

– Fene egy ember maga!… Itt van a szeredása?

– Dehogy is van. Azért még haza kell menjek.

– Megy ám a pokolba! – tiltakozott a türelmetlen apa. – Majd még a napot lopja nekem!… Kap itt szeredást.

– De a csizmám?!… Ez csak botos…

– Kerül csizma is.

A pap vérszemet kap: tartja a zsákot.

– Az atillám…

– Azt is kap, az ebugatta! Ne féljen, kulacsot is.

Mondván egy kis félóra alatt ugy kiekvipirozta Boldizsár ur a papot, hogy elmehetett volna akár Szentpétervárra is. Még bortömlőt is kapott, egy félakósat, nehogy az uton elunja magát. És egy olyan finom asztrakánsapkát nyomtak a fejébe, a milyen alatt még nem szuszogott Bacsákfi, mióta világ a világ.

Persze, a dolog nem ment ingyenbe. Ki se fujhatta magát az árva, lökték föl vissza a bricska tetejére és – gyü te! – azonmód el kellett utaznia Bódi után.

Rimaszombaton stációt tartott. Ott egyenesen a postára ment, mert sürgönyözni akart. Komisz egy munka volt ez a sürgönyözés, mert sok mindenfélére kellett ügyelnie: hogy kevés szóval sokat mondjon a szöveg, hogy ne blamirozza az uri családot és hogy mégis világos legyen.

Nem csuda, hogy egy félóráig tartott, mig a táviratot össze birta szerkeszteni. De akkor aztán legalább nyélbe ütődött ugy, hogy majd megszólalt. Ime:

„Telkessy István kastélyába, Csorváson.

Bódika urfi Eperjesről Szivós folytán önkénytelenül távozott. Mivelhogy Csorváson reá nézve biztatóbbak az állapotok és tekintve a szüreti időket, vigabbak is, mint Fenesen: urfinknak, ha nem csal a _geográffia_, maholnap oda kell tévednie. Mig nem jövök, tessen jól tartani.

Bacsák, a pap.“

… Tehát, mint a fenti sürgönyből kivilágosodik, azt mondta Bacsáknak a _geográffia_, hogy Csorváson Telkessyéknél akad rá Bódira. Azért pedig Csorváson, mert ez a falu mindössze egy napi járó út Eperjestől és azért Telkessyéknél, mert nála volt férjnél a Bódi huga és igen vig házat vitt. Különösen szüretkor hét vármegyére szóló dáridókat adott.

Ergo semmi esetre sem mondott bolondot a _geográffia_, tekintve a Bódi mulatozási hajlamait, aligha nem a logika is azt mondta volna.

Különben ugy számitott Bacsák, hogy mire megérkezik Csorvásra, már ott találja Bódit. De azért ideges volt, mert igen szíhatott volna a Rákóczi-pipából, holott attól tartott, hogy a négy napi terminusig ki nem ereszti az urfit cécós sógora. (Hej, a kiskésit, az irtó nagy baj lenne!) Elhatározta, hogy végső szükség esetén megvesztegeti Bódit s megvesztegetvén, megszökteti.

De mi a menydörgős menykővel vesztegesse meg?… Hopp! Eszébe jutott, hogy él Fenesen egy parázs özvegy menyecske: a Csigolyáné. Azt is tudta, hogy Bódi szaporán eljárogatott hozzá csókot koldulni, de nem kapott. (Majd ha megnő a bajsza.) Hát most lesz csók: a menyecske várni fogja Bódit… A plánum – skrupulizált a papocska, – nem papos éppen, de üsse kő! Két lóért és egy Rákóczi-pipáért megcsinálta volna talán maga szent Ágoston is.

[Illustration]

Hát ez rendbejött a lelkiismerettel, most már az lett a fő, hogy csakugyan helyben legyen Bódi idején… (Hej Rákóczi, Bercsényi!…)

Szapora ábrándozása közben alig vette észre Bacsák, hogy ime, a csorvási kastély udvarán zörög már a bricskája. A házigazda és vendégei nem voltak otthon, agarászni jártak. A háziasszony egyedül és sirva jött eléje.

Tehát a sürgöny már megjött és ijesztett, de Bódi még nem érkezett meg, konstatálta magában a pap. (Hej, a kiskésit, mi lesz?!)

Odajárult a bánatos asszonykához és illendőképpen kezet csókolt neki.

– Ne tessen busulni, ha ma nem, holnap biztosan itt lesz.

De nem fogott a vigasz a kis menyecskén, jó szivecskéjét ugyanazok az aggodalmak gyötörték, a miket anyjától tanult el.

– Jaj, biztosan kutba esett, vagy szélylyeltépték a farkasok…

– Ej no, – vigasztalta a tiszteletes, – nem olyan könnyü egy kutba beleesni.

– Nem-e? Hát nem emlékszik a monsieur Quigneard-ra?

Hát azt nem tagadhatta Bacsák, emlékezett Quigneard urra. Zongorahangoló volt Gyarmaton és biz az csakugyan beleesett Fenesen egy kávátlan kutba. Szerencséjére csak szájáig ért benne a viz, azt a csekélységet, a mi azonfelül találtatódott a kutban, beitta a müvész. És ez a quantum aztán elég is volt neki egész életére. Megfogadta, hogy világéletében sem iszik több vizet. Az igaz, hogy addig se igen ivott.

– A Ginyár?! Az egészen más, – jelentette ki határozottan Bacsák. – A Ginyár először is zongorahangoló volt, másodszor is részeg volt, harmadszor is francia volt…

– Ugyan már! – hüppögött a kis menyecske. – Miért ne eshetnék kutba egy magyar is?

– Mert az lehetetlen, – szavalta Bacsák. – A magyar a lába alá néz; csak a francia olyan, hogy mindig a csillagokat vizsgálja.

[Illustration]

– Hüpp, hüpp, de mégis… Legalább kerestetni kellene.

– Az nem árt, – egyezett bele a pap.

S miután a férfiak éppen megérkeztek az agarászatról, nyullal teliaggatott délceg paripákon, legott megejtődött az intézkedés.

Telkessy azonnal befogatott három szekérbe s azonkivül hét gyalogos bérest és kerülőfélét rendelt ki Bódi keresésére, azzal, hogy öt bankó forint üti markát annak, a ki megtalálja.

Mielőtt széjjelszéledtek volna, a pap kioktatta őket. Különösen a kocsmákat ajánlotta figyelmükbe: a zombori kettőscsárdát, a hol kitünő mádi bort mérnek és a tokaji vendéglőt, a hol cigány huzza.

A vendégek egyike, Recsky Bandi, a híres agarász, még a leleszi papokra hívta föl a népek figyelmét, a kik is tudvalevőleg kötéllel fogják a vendéget és el nem eresztik addig, a mig ki nem józanodik, a mi pedig hosszadalmas állapot, mert reggel ott kezdetik vele, a hol este elhagyta, mindaddig, a mig egy bőjti nap nem következik. Ezt aztán átaluszszák vendégestül, hogy, ha akarnák se lehessen inniok…

Ezek után utnak eredt a csapat. A kerülők flintával, a béresek baltával s fokossal a juhászbojtárok. Szeredása mindegyiknek volt, egy hétre való szalonnával bélelve. A kulacsok is ott lógtak a combokon. Sőt Telkessyné jóvoltából három huszast is kaptak. Egyszóval, a fölszerelésben nem igen volt hiba.

Fogadkozott is valamennyi Bódi-kereső, hogy, ha a pokolból is, de előteremti az urfit.

De hajh, hiába fogadkozott. A földön nem tudták megtalálni, a poklokra meg még sem szállott alá érette senki se. Fogyott az idő, mint a foghagymás kolbász és nőtt a bú. Már-már ráragadt a vendégekre is. A kis menyecskéhez orvost kellett hivatni, mert a sok sirástól szemgyulladást kapott. S a pap a Rákóczi-pipára való tekintettel olyan izgatott volt, hogy már még a bort se birta: minden pohár után ki kellett a szobából szöknie.

Telkessy nem aggódott, de mérges volt a nyomott közhangulat miatt. Hogy némileg felizgassa a kedélyeket, tüzijátékot rendezett: felgyujtatott egy iromba kazlat.

Az se használt semmit. A kazlat eloltotta az udvari cselédség, aztán tovább folyt a borongás, már muzsika sem kellett hozzá. A vendégek már-már azon törték a fejüket, miképpen lehetne innen megszökni egy vigabb házba, a midőn egyszer csak, mint valami forgószél, még pdig részeg forgószél, beviharzott a szobába az öreg János, az első cseléd, egy nagy hirrel a bagója mögött.

V. A csuhás urfi és a sarkantyus barát. Böngérfi, a bonviván. Bódi, a barát és a menyecske.

– Istállom, – jelentette János Telkessynek, – gyütt egy barát sarkantyus csizmába és egy ifjur csuhába.

– Tán megforditva, János?

– Ugy van istállom, a hogy mondom. A csuhás ifjúrnak bajca van, a sarkantyus barátnak meg kopasz a feje teteje.

Egyszerre felvillanyozódott a társaság. Telkessy elnevette magát.

– Biztosan ruhát cseréltek. Vajjon miért?… Jöjjenek be, – mondta Jánosnak.

Bejöttek. Általános bámulatba fojtott kacagás. A csuhásnak csakugyan bajsza volt, de ugy hányta a lábát a csuhában, mint egy kadét. Azonban a barát is jól mozgott a feszes magyar ruhában és sarkantyus csizmában, ugy lépegetett benne, mint egy balétmester.

– Isten hozta! – üdvözölte őket a szives házigazda, – kik légyenek az urak?

A csuhás ifjur nem birta tovább a tettetést, elrikkantotta magát:

– Sógor!…

Hát biz a Bódi volt.

Nosza kerekedett általános nagy hujjahó. Megfogták Bódit jobbról-balról, elülről-hátulról, összeölelgették, meggyomrozták, hogy keze-lába majd kimarjult.

– Csakhogy nem estél kutba! – sóhajtott fel boldogan kis menyecske-testvére.

– Hát csuha hogy került rád? – kérdezte a sógor.

– Adjatok egy kupa bort, – nyögte Bódi elfulva, – és beszéljen a barát.

A barát?!… Nosza körülfogták a furcsa barátot, nagyokat kacagván rajta.

– Hát hogy vág a spencli, szent atya?…

A szentatya egy méltóságos gesztust kanyaritott a levegőben s ballábával egy graciózus félkört rajzolván a padolatra, tiltakozott a megtisztelő cim ellen.

– Bocsánat, nem vagyok én szent; attul igen távol vagyok.

(– Nono!…)

– Sőt még barát sem vagyok, – folytatta. – Ellenkezőleg.

(– Ellenkezőleg?…)

– Igenis, én éppen ellentéte vagyok a barátnak. – S szemét ég felé emelvén, oda, a hova a Parnasszus képzelendő, kilökte jobbját a hegy csúcsa felé: – Én szinész vagyok!

– Bravó, barát!…

A barát dühbe jött.

– Szent Gógó uccse, szinész vagyok!

– Sose restelje magát, – biztatták a vendégek, – mi nem áruljuk el.

Bódi elkacagta magát.

– Igazat mond… Azért jár barátcsuhába, – világositja fel a kételkedőket, – mert másképpen nem kap alamizsnát az inséges kolostor számára.

Erre már mindenki kacagott. Az aktornak meglett az elégtétele: elhitték neki, hogy az, a mi.

– Nohát! – mondta kevélyen a kacagók szemébe.

Aztán megkapta a maga pint borát és beszélnie kellett. Alig győzte felelettel, annyi kérdés zudult a fejére: Hol fedezte fel Bódit? Miért cseréltek ruhát? Nem-e lenne kedve elszavalni az őrültet?…

Böngérfi – igy hivták Thalia papját, – mindenekelőtt a maga kalandos történetét mesélte el.

A nyiregyházi truppnak volt a bonvivánja, de el kellett onnan mennie, mert összeveszett a hősszerelmessel az igazgató feleségén. Nem az igazgató kergette el, szó sincs róla, ő igen meg volt elégedve vele, hanem a hősszerelmes volt nagyon veszedelmes ember: őrült féltékenységében háromszor is bele akarta lökni a spádéját; mert mindig azzal járt, az utcán is, nemcsak a szinpadon. Hát nem birta el a szervezete ezt a bizonytalan állapotot: megszökött a trupptól. És egy uj társulatot szervezett: egy varieté-truppot. A varietének négy tagja volt rajta kivül. Egy borbély, a ki verseket szavalt, illusztrációkkal, azaz olyformán, hogy ha menydörgés volt a versben, tényleg menydörgött is, ha gyilkolás volt benne, fogott egy mordélyt és – piff-puff! – elsütötte… A szavaláshoz szüksgées szerszámok egy asztalra voltak kikészitve, hogy a mikor ugy kivánta a vers szelleme, legott kéznél legyenek. A borbélyt Kupinak hivták, nagy művész volt, megfonta még a lángostort is az Őrültben, (egy bekátrányozott égő madzagból), a mi őrületes szenzációt keltett mindenfelé.

A Böngérfi második művésze Bakcsi uram volt, a bagosi csizmadia-mester. Ez már nem is a másokét szavalta, hanem extemporizált. Többnyire szamárháton jelent meg a világot jelentő deszkákon és a hű állattal játszott el egy bluettet. Ő volt az intrikus szerelmes, a szamár a naiva.

A harmadik társulati tag Csóri Ferke volt, egy tizenötéves paraszt siheder. Ennek az volt a specialitása, hogy békát nyelt és kuruttyolt tőle. De lenyelte ő a csengetyüt is és csengetett tőle.

A negyedik művész végre csak kutya volt, de igen szellemes kutya. A truppnak nem annyira a szinpadon tett szolgálatot, mint inkább a profán életben. Ha ugyanis éhes volt a trupp, csak inteni kellett Bikficnek, Bikfic már értette, alló, neki iramodott és egypár perc mulva meglett a szükséges szalámi-rud. Nem volt a hazában még egy olyan zseniális tolvaj, mint ez a Bikfic. Böngérfinek legkiváltképpen csak ő érte fájt a szive.

Egy gyászos napon ugyanis roppant katasztrófa sujtott le szegényre. Tudniillik egy fránya szolgabiró konfiskálta (a komoly hazai művészet védelmének ürügye alatt) és széjjel toloncoltatta a truppját. S a mi a legfőbb gyalázat, Bikficet magának tartotta meg…

Mit volt mit tennie, kénytelen volt előadó az igazgatóságról lemondani és szólóban komédiázni próbálni. De hej, egy magános embernek egy egész estét végigkomédiázni igen bajos… Egyszóval, belebukott a vállalatába, azaz majd belehalt éhen. Egy kolduló barát már fel is akarta rá adni az utolsó kenetet, a midőn szerencséjére éppen eme barát láttán egy kitünő mentő ötlete kerekedett.

Nagyon hasonlitott hozzá a barát, hát gondolta, miért ne lehetne belőle is az? Addig rimánkodott a szent embernek (hogy bünbánata jeléül okvetlenül csuhában akar a mennyországba menni), mig megszánta végre és odaadta neki fölös ünneplő csuháját. Akkor aztán természetes, már nem volt bolond meghalni: mikor javában agonizált, uccu, megugrott a felette imádkozó barát gála-csuhájában. Azóta vigan él, már disznót is kapott a kolostora számára, de csirkét, sonkát, tojást töméntelent.

– Egyszóval okosan kell élni; – fejezte be önéletleirását a művész, – most már hála Istennek urfi ruhám is vagyon. Mert hogy nem adom vissza, az szent és bizonyos…

Az előadást hangos kacagás és taps-vihar követte. Telkessy jutalmul odaadta a művésznek azt az ezüstveretü rézkupát is, a miből ivott, még tiz márjást is lökött a kupába.

Böngérfi csupa készség és hála lett a _készpénztől_.

– Finom helyre tévedtem, – nyugtázta az ajándékot, – most már akár elszavalhatom az Őrültet is.

– Halljuk! Halljuk! – zugott feléje a lelkes közkivánat.

És a művész szavalni kezdett…

De előbb széttolta a butorokat, mert egy őrültnek nagy hely kell. Aztán csakugyan kiállott a placcra. Azonban mielőtt belefogott volna a tulajdonképpeni tárgyba, még mimikai előgyakorlatokat végzett. Arca skáláján lejátszotta az összes emberi érzelmeket a duhaj örömtől a vad kétségbeesésig. Aztán visszafelé: a vad kétségbeeséstől a duhaj örömig.

Ezen művelet alatt ugy röpködött minden arcizma szájától a füléig, állától a hajáig, hogy attól lehetett tartani: menten százfelé röpül az egész ábrázatja. De nem, a végin csudálatosképpen visszamászott rendes helyére valamennyi porca. A tulajdonképpi szavalatba már egész normális emberi ábrázattal fogott bele. S azontul inkább végtagjainak juttatott szerepet. Keze úgy járt, mint a cséphadaró, lába ellenben úgy, mintha vitustáncot járna egy álló helyében.

Ám hiába, telhetetlen az emberfia, a vig szüreti népet még ennyi rugkapálás sem elégítette ki. Recsky Bandi rákiáltott a vers közepén:

– Illusztráljon az ebadta! Ugy illusztráljon, mint a szabó.

Böngérfi készségesen engedett a felszólitásnak és azontul illusztrálva szavalt. A „pitypalatty“ szónál pitypalattyolt; ennél a mondatnál: „Az asszony vonzza magához a férfiakat“ – szélsebesen odavonzódott az éppen belépő frájhoz és annak lába elé vetette magát.

[Illustration]

Hát ennek aztán már megvolt a hatása. A vendégsereg nem nyugodott addig, mig meg nem ujrázta a nagy jelenetet. És másodszor – hiába visitott a fráj, – Böngérfi vérszemet kapott a sikertől: nem lábai elé borult a leánynak, hanem a nyakába.

Természetes, igy még jobban megtapsolták a passzust. Hát még a vers végét, a mikor a művész „levegőbe röpitette a világot!“

Ezt ugy cselekedte meg, hogy kinézett magának egy garmada kártyát, képzeletében megtette világnak és szerteszélylyel szórta a szoba minden zugába.

Óriási hatás! Két nyurga lábánál fogva megfogták a művészt és – fellökték a kályha tetejére. Onnan köszönte meg, kecsesen hajlongva, a kitüntető tetszés-erupciót…

… Nem soká maradt Böngérfi a kályha tetején, ugyancsak lábánál fogva hamarosan lerántották róla, hogy mesélné el most már a ruhacsere történetét. Érezték az urak, hogy pikantéria rejlik a dologban, hát azt a világért se hagyták volna benne. Ki vele!

Böngérfi igazitott kissé összecibált toalettján, letaposott sarkantyuját helyrekalapálta egy harapófogóval, eresztett a nadrágszijján, beöntött egy kancsó mádi tüzest, azán igy nekikészülve, belefogott a pikáns kaland elbeszélésébe.

… Bódival Csőregen ismerkedett meg egy hamis menyecskénél, a kinél éppen alamizsnát gyüjtött, Bódi ellenben éjjeli szállásért könyörgött. A menyecskének igen féltékeny ura volt, nem bizott Bódiban, inkább őt tartotta ott éjjeli szállásra. Szegény Bódi kénytelen volt egy kazalban hálni… A vers vége: Bódinak igen fájt a szive a menyecske után, ő meg két nap alatt végkép belefáradt. Ilyen viszonyok között nem ment nehezen a megegyezés: két huszasért ruhát cserélt Bódival és ő ment a szalmakazalba lakni. Bódi meg egy sötét estén beosont a házba. Hogy valahogy meg ne csipje a férj, kikötötte, hogy se vacsorát, se világot ne hozzanak a szobájába, sötétben kell imádkoznia. A házigazda nem bánta. (Jól van, hagy koplaljon a barát.)

Egyszóval jól kezdődött a kaland. De elromlott a végén. Bódi ugyanis igen mohó volt: a sötétben felrugott egy egész almáriumot, a mitől a szomszéd szobában hortyogó gazdának fel kellett ébrednie. Mindenekelőtt a menyecskéjét kereste. De az persze nem volt az ágyában… Be a barát szobájába! – Bódi ki az ablakon! – A férj utána! – Szaladt Bódi egyenesen a szalmakazalhoz. – Onnan aztán együtt szaladtak tovább. Meg sem állottak Csorvásig. Nem volt rá idejük, mert a dühös férj folyton puffogtatott… E miatt természetesen ruhájukat sem lehetett visszacserélniök.

A balladaszerüen előadott történet nagy tetszést aratott. Egyedül Becsky Bandi nem volt megelégedve – Bódival.

– Öcsém, – mondotta neki, – másszorra jegyezd meg magadnak, hogy menyecskéhez ne nyulj, ha a férje nincs legalább százhatvanöt lépésnyire.

– Miért _éppen_ százhatvanöt lépésnyire? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– Azt nem tudom, – vallotta be Bandi, – de ugy számitotta ki Horácius.

(Horácius?!) Egypár pillanatra elnémult mindenki: valamennyi fej a Horácius számitási kulcsával bibelődött. Persze senki se fejtette meg. Ergo abbahagyták a töprengést és folytatták, a hol elhagyták, az italozást.

[Illustration]

A tiszteletest kivéve. Azt nem hagyta a Rákóczi-pipa gondja még inni se. Inkább Bódiba szerette volna belediktálni a maga részét is, hogy annál könnyebben boldogulhasson vele. Mert hogy az ő puszta kedvéért innen másnap hazamenjen, arra józan észszel gondolni se lehetett.

Szerencséjére vele volt a Rákóczi szelleme. Bódi hajlott a szapora ivásra, de különben is ugy ki volt merülve a nagy szaladástól, hogy éjféltájban egy ültő helyében elaludt.

Nosza vitte Bacsák az ágyba. Dehogy eresztette volna ki a körmei közül. Ott virrasztott felette és hajnali öt órakor ezzel a csábitó igével ébresztette föl:

– Bódika, igen várja mán a Csigolyáné.

Bódi felugrott ágyából.

– A Csigolyáné? Engem?!

– Hászen hogyne. Ő tüle jövök.

– Micsoda? Ő küldte?

– Hát hiszen persze. Most már a mióta jogász lett, majd eleped az urfi után.