Part 5

Filaxnak ezt be kellett látnia. Kinos izgalmában le s föl járt a szobában, olyan rohammal, hogy miként egy bús bak, általugrotta a közbeeső székeket…

– Mit csináljak, mit csináljak? Óh, Bódika, miért is rendezett diadalmenetet?

– Azt most ne firtassuk, – dühöngött Bódi, – azon törje a fejét, hogy visszaszivják az itéletet.

– Appellálunk…

– Nem lehet. Olyan ez a kutya német törvény, – egyszóval nem lehet.

– Akkor én fölakasztom magamat!

Oly kétségbeejtő képet vágott Filax, hogy Bódinak megesett rajta a szive. S egyben egy ötlete kerekedett.

– Kár volna magáért, – mondta s megölelte hű nevelőjét, – inkább csukassa be helyettem magát…

Filax elvben még csak egy pillanatig sem nehézményezte a javaslatot. Csak tárgyi kifogásai voltak ellene.

– Igen ám, – mondta, – de akkor ki teszi le a vizsgálatot maga helyett?

Bódi erre már végképp elérzékenyedett.

– Hát hiszen a vizsgálatot is leteheti azért.

– Csakhogy, – ellenvetett Filax, – ha becsuknak, ki is csapnak ám.

– Ki, Filaxot, – eszelte Bódi, – de nem Fenessyt.

– De Fenessyt, – világositotta föl Filax, – mert engem az egyetemen a kiskutya is Fenessynek ismer, a rendőrségen meg magát ismerik Fenessynek, hiába ülök helyette akár hét esztendeig.

Bódi összeszedte eszét és belátta, hogy Filaxnak igaza van.

– Filaxkám, lelkem, – fogta könyörgőre a dolgot, – nem bánom akárhogy, de az egyszer még mentsen ki a slamasztikából. Maga jól érti a logikát.

– A slamasztika nincs benne a logikában, – tiltakozott Filax, – én csak az egyik pácból tudom kirántani… Vizsgázni magának fog kelleni.

– Hát ülni fog?

– Ülök, de csak egy föltétel alatt. Ha tanulni fog.

– Esküszöm!

– Akkor jól van. Megyek a rendőrségre és jelentkezem…

– Angyal!…

… A ki azt hiszi, hogy Filax a rendőrségre ment, csalódik. Ravasz volt Filax, mint egy kopó. Nem a rendőrségre ment, hanem a Csigolyáné szobájába.

– Ténsasszony!

– No!

– Elitélték a Bódiját három esztendőre, most már rántsa ki.

[Illustration]

– Jesszusom! – visitott Csigolyáné. – Elájulok…

– Ne ájuljon el, – támadt rá Filax, – hanem vegye a krinolinját és menjen a rendőrfőnökhöz.

– A rendőrfőnökhöz! Én? Minek?

– Csábitsa el! Engesztelje ki.

A parázs menyecske nem igen volt szégyellős, de erre az inzultusra még neki is vérbe szaladt az arca.

– Hát kiféle vagyok én, hogy ilyet mer nekem ajánlani? Pávián!

– Akkor felkötik a Bódit, – üvöltötte Filax, – a maga lelkin szárad az élete!

– Irgalmazz Isten, hát mit csinált?!

– Megverte a rendőrfőnököt…

Csigolyáné elhalványodott. Aztán mártirtekintetet vetvén az égre: megadta magát.

– Megmentem, – susogta, – ha lehet.

És felöltvén krinolinját, parádéba vágta magát.

Három óráig időzött a városházán, de legalább nem lopta a napot.

Estére szégyellős, de diadalmas arccal jelentette Filaxnak:

– Megsemmisitették az itéletet.

– Angyal! – lelkesedett Filax. – Hogy csinálta?

– Hát, – magyarázta Csigolyáné, – a divánhoz vágtam a rendőrfőnököt.

– A divánhoz?

– Hát persze, hogy a divánhoz. Mihez vágtam volna?

– És maga, – érdeklődött Filax dülledt szemmel, – hol volt akkor?

– Hát, – válaszolt Csigolyáné fülig elpirulva, – én is a divánon voltam.

A Filax arca elborult, mint a zord éjszaka.

– Megálljon, ténsasszony, engem sohse vágott a divánhoz… Óh, Csigolyáné, mily boldogtalan vagyok is én!…

XI. Filax a zavarosban halászik és megfogja a nagy halat. Bódi, mint nevelő és Filax, mint tanitvány.

Filax féltékeny szivében annyi mindenféle ellentétes érzelem torlódott össze, hogy összezavarodott az esze is. Első gondolata az volt, hogy csuffá teszi a rendőrfőnököt: nekimegy a pókhasának és megdögönyözi. Nem származhatik abból semminemü veszedelem, mert hiszen sulyos visszaélést követett el az ipse: csókkal megvesztegette magát.

Ámde hamarosan meggondolta a dolgot: ezzel az eljárással az ő Bódija alatt vágná a fát… Márcsak inkább megalkuszik valahogy Csigolyánéval… Egy pokoli ötlete kerekedett… Elárulja Bódinak a szivtelen asszony hütlenségét. Igaz, hogy maga tanácsolta neki, de az mindegy. A ki célt akar érni a szerelem terén, ne válogassa meg az eszközöket.

Berontott Csigolyánéhoz.

– Téns asszony!

– No!

– Tudja-e, hogy a markomban van?

A hamis menyecske csipőjére tette kezét.

– Ugy kisodorintom, hogy a lába se éri a földet!

– Én meg, – vágta vissza Filax kajánul, – elárulom az urfinak.

– Micsodát!…

– Megmondom neki, hogy megvesztegette a rendőrfőnököt.

De már ez sok volt Csigolyánénak.

– Erre, amarra, hát nem maga kényszeritett rá?! A ki angyala van magának, mindjárt kikaparom a szemét…

Filax óriási fölénye érzetében pimaszkodni kezdett.

– Magát pedig elcsapja a Bódika… Azt hiszi kérem, hogy egy olyan ur, mint ő, mutyizni fog egy cseh pimaszszal? Attul orra foghagymás!

Csigolyáné nekivágott Filaxnak és előljáróban belemarkolt a fürtös hajába.

Bánta is Filax. Sőt. Fölsrófolta fantáziáját és egyszerüen szerelmi viszonya bevezetésének minősitette megtépásztatását.

– Óh, ténsasszony, – rebegte, – én vagyok a halandók legboldogabbika!

– Hát ha ilyen a gusztusa, itt van magának egy pof is, – mondta Csigolyáné és menten beváltotta igéretét.

Filax uszott a gyönyörben. A pofot – vélte egész helyesen, – a csóktól már csak két lépés választja el. Az egyiket neki kell megtennie, a másikat szerelme tárgyának.

Nohát, ő megteszi a magáét, ha belehal is.

– Téns asszony, – jelentette ki megátalkodott határozottsággal, – ha nem csókol meg rögvest, még ebben az áldott órában leleplezem.

A fene menyecske egész zavarba jött ettől az égbekiáltó szemtelenségtől.

– Ilyet még nem hallottam! – kiáltott föl. – Most kapta a pofontot és csókra van gusztusa!

– Óh! – sóhajtott föl a jelleméből kivetkőzött filozopter, – oh, ténsasszony, maga ahhoz nem ért: a haragos asszony csókjánál nincs a világon édesebb dolog…

Határozottan perverz jellem volt ez a Filax. Valamelyik görög ükapjától örökölhette a természetét, különben honnan tudta volna, hogy mi a jó. Még a klasszikusok sem irták meg, legföljebb Horacius ad e tekintetben némi fölvilágositást…

Filax, a jámbor, naiv Filax, egy negyedórával a pof után olyan hetykén járkált a szerelem labirintusában, mint akár Napoleon dicsőséges ezredei között egy nyert csata után…

… Csigolyánétól nem egy, de – három csókot kapott.

Baj az, hogy nincs rózsa tövis nélkül: a harmadik csókon rajtavesztett a szerencsétlen Filax. Bódi rajtacsipte ugyanis.

Csigolyáné sirvafakadt és azt állitotta, hogy tévedés forog fönn. Filax elájult és meg akart halni. Bódi csak ennyit mondott:

– Megbosszulom a hagymakoszorut.

És rohant Beritolához…

Csigolyáné föllocsolta az ájult Filaxot, aztán maga ájult el.

Ha egy olyan kemény kötésü ténsasszony, mint Csigolyáné, elájul, az nem kicsi dolog. Az becsületes elájulás.

Hiába dörzsölte Filax ecettel, tormaszeszszel, a kétségbeesett menyecske még csak nem is rángatózott tőle.

[Illustration]

Filax sirt és orvosért szaladt. Az orvos se ért semmit. Azt mondta, hogy ilyen makacs ájuláson csak a természet segit. Rá kell bizni.

Bódi, az igazat megvallva, nem igen bánta a dolgot, mert unta már a Csigolyáné hüséges ragaszkodását, de viszont nem esett a feje lágyára, hogy ki ne aknázza a kedvező helyzetet. Maga elé citálta Filaxot és ráncbaszedte szemöldökét.

– Alávaló csábitó! – dörögte a képébe. – Igy hálálja meg az apám jóságát?! Szeretőt tart magának és vele fizetteti? Hát kicsoda maga?

– Jaj!…

– Semmi jaj… Most már vagy leteszi a vizsgálatot helyettem, vagy kicsapatom a levéltárnokságból.

– Leteszem a vizsgálatot, csak ne tessen szólni…

– De kitüntetéssel ám, különben…

– Ne tessen félni, bevágom még a jegyzeteket is…

Bódi akaratlanul elnevette magát. Barackot nyomott a Filax fejére, aztán engesztelésül megölelte a bünbe esett férfiut.

– Akkor, – mondta, – kvitt a tapló, Filaxkám, szervusz.

– Hogy értsem? – dadogta a filozopter boldogan.

– Hát ugy, – válaszolt Bódi, – hogy ezentul per te-s-tu cimborák leszünk.

Filax fülig pirult.

– Én – egy ilyen nagyurral?…

– Letetted az exament, ur vagy magad is.

– Agyonüt a tekintetes ur…

– Semmi okoskodás… a pajtásom vagy és jösz velem a Beleznayba.

A jámbor filozopter szörnyen megijedt…

– Az istenért, ne csábitson el…

Bódi ujra elkacagta magát.

– Micsoda? Még te beszélsz csábitásról?!

Filax belátta, hogy a történtek után ehhez csakugyan nincs joga. Szorongó szivvel követte tanitványát a Beleznayba a fenegverekek közé. Eleinte csak foghegygyel szítta a pezsgőt, később azonban rájött az ízére és egész passzióval itta. Éjfélkor már billiárdozni is tudott, sőt reggel felé már kárt is csinált: egy jámbor bugrisnak beverte a pincsét. Egyszóval, urrá vedlett egy tanulmányos éjszaka alatt.

A fiuk gyönyörködve nézték szárnyra kerekedését.

– Jó pipa! – jegyezte meg Szinay Jancsi.

– Vigyázzatok fiuk, – mondta a sógor jóshangon, – egy hónap mulva mindnyájunkat az asztal alá fog inni.

Filax büszkén emelgette fejét.

– Micsoda? – vágta ki merészen, – asztal alá iszlak én benneteket ma is.

Hát ez nyilt provokálás volt. A fiuk nem térhettek ki előle. Hajrá, megkezdődött a nagy versenyivás.

Mi türés-tagadás, Filax belebukott. Fényes nappal egy talicskán tolták haza. A böhöncök gyászdalokat énekeltek felette. Csigolyáné hűségesen ápolta és korhelylevest főzött neki.

Ezentul nem kellett Filaxnak a kávé, azt mondta:

– Tej van benne, macskának való.

XII. Filax diszkötésben. Az alapvizsgálat. A hitelezők. Bacsák pénzt hoz.

Nem hiába tartotta magát Filax élete harminckettedik esztendejéig jégbehütve: hogy a parázsba lökték Bódiék, menten vizzé vált és esze ágába se jött visszamászni a jeges vederbe. Kisült, hogy a tüz volt az ő igazi eleme, a tüz, a mi lángol és emészt. Teli tüdővel szivta magába az élet örömeit. Valamiként a juhhusos kását a Fenessy-kurián, ugy habzsolta Pesten az élvezeteket.

Szerencsére annyi őserő rejtőzött Filaxban, hogy gyomrát se juhhusos kása, se dőzsölés nem volt képes elrontani. Rengeteg kvalitásai voltak. Munkabirás tekintetében lefőzte magát Bódit is.

… Éjjel együtt lumpolt a cimborákkal, de reggel nyolc órakor már ott volt az egyetemen. Délben megevett két kondásra valót, ebéd után Csigolyánéval foglalkozott, este magolt. Egy héttel urrátétele után már megcsalta Csigolyánét: Beritolához névtelen szerelmes verseket irt; két héttel rá sikerült meggyőznie Koppantós Micikét, hogy az ő szivében terem a szerelem igazi rózsája. Hovatovább iktatókönyvet kellett vezetnie találkáiról.

Emez uri passziók természetesen pénzbe kerültek. De már a pénzkérdés sem igen alterálta Filaxot. Szimpliciter adósságból élt, mint a többi urak. S csodálatos, mennél többet költött, annál jobban nőtt a hitele.

Az összes filozopter-erények közül egyedül a kötelességérzés maradt meg benne magnak. Igaz, igen szükre szabta kötelességei körét. Azt tartotta: nem azért fogadták meg praceceptornak Bódi mellé, hogy szentet csináljon belőle, hanem csupán csak azért, hogy elvégeztesse vele a jogot. Hát azt majd elvégzi Bódi fényesen…

Elérkezvén a vizsgálatok ideje, terminusért folyamodott és olyan fényes exament csapott, hogy megtapsolták Wenzel professzor s társai.

Bódi ott volt inkognitó a hallgatók sorában és büszkeségtől dagadt a keble, midőn kihirdették az eredményt:

– Ifj. fenesi Fenessy Boldizsár ur az első alapvizsgálaton kitüntetéssel képesitettnek itéltetett…

Estére természetesen megitták rá az áldomást, de mivel a dolog természeténél fogva a jogcimet még a cimborák előtt is el kellett hallgatniok, meghamisitották a titulust. Azt mondták: a Csigolyáné huszonhetedik születésnapját ülik meg szük családi körben, azaz otthon.

A szük családi kör ezen alkalommal kilenc jogászból állott és két hölgyből. Mert (o tempora, o mores!) eljött ám a Beritola is. Nemhogy, de táncolt is az asztal közepén. Sőt ittak is a papucsából az akkori divat szerint. Csak Filax nem mert belőle inni, ő a Csigolyáné topánkájából ivott…

[Illustration]

… Stiller rektor ur a Filax fényes vizsgája után a következő episztolát menesztette Fenesre:

„Domine spect. ac. illustrissime!

Szivem egész melegével gratulálok Tekintetességednek ahhoz a fényes sikerhez, a melylyel tisztelt fia urának, az első alapvizsgát letenni méltóztatott. A kitünő fi minden bizonynyal diszére váland nemzetének és praenobilis családjának.

Melyek után vagyok Kegyességednek humillimis szolgája

_S. Martinus_, rector.“

Vévén e levelet, Boldizsár ur szájából kiesett a pipa, sőt a szék is kicsuszott alóla valahogy.

A még mindig szép mama, hallattán fia dicsőségének, elkezdett sirni, mint a záporeső. De még annál is jobban átkozta a professzorokat: hogy agyonkinozták az ő drágalátos szép fiát, bizonyára csupa csont és bőr lesz, hogy még ő se fog ráismerni… Óh jaj, micsoda bolondság is az a tudomány!

Boldizsár ur alig tudta megvigasztalni.

– Nono, – mondta, – magam is sokallom a dolgot, de majd csak helyrejön a fiu… Egy vakkantást se szabad az egész vakáció alatt tanulnia.

Azzal fogatott és az egyszer saját nagyuri személyében ment a paphoz.

– Fogja a pennát, az ebugatta és irjon, – rivallt rá harsányan minden bevezetés nélkül.

– Baj van? – rémüldözött a hipokrita pap.

– Az ördögbe baj!

– Akkor mért szid a tekintetes ur?

– Szidja magát a mádi csoda, nem én. Hát nem látja, hogy örülök?

– Bocsánat, eltévesztettem, – mondá Bacsák és tentába vágta a kalamusa orrát. – Hát mit irjak?

– Azt, hogy jöjjön haza a gyerek azonnal. Filax ugy vigyázzon rá, hogy megnyuzatom Csucsival, ha baja esik.

A pap lecsapta a tollat.

– Egy alázatos kérdésem lenne, ha meg nem sérteném a tekintetes urat?

– Ki vele!

– Hát letette az exament a tekintetes urfi?

Fenessy egész megneheztelt ezért a _bárgyu_ kérdésért.

– Hogy a menykőbe ne tette volna le! Hát nem ismeri maga az én fiamat?

A pap összejuhászodott és irt, a mint diktáltak. Csak akkor szólalt meg ujra, mikor a levél végére értek.

– Egy instánciám lenne, – mondta olyan fontoskodással, mintha el akarta volna kérni a Fenessy-uradalom felét.

– Mi?

– Kifelejtettünk a levélből valamit.

– Mit?

– Azt, a mi a legfontosabb: a bélést.

– A bélést?!

Boldizsár ur helyeslőleg rázogatta tipikus nagy fejét.

– Persze, persze a bélést! – mondta keményen összeráncolva homlokát. – Hát, – folytatta, – miféle véleményen van maga a bélést illetőleg?

– A mondó volnék, – válaszolt Bacsák, – hogy mentül vastagabb legyen, mert olyan vastag, hogy elég vastag legyen, ugy se lehet.

– Mit szól egy ezreshez?

– Vékonylom a Bódi urfinak.

– Hát kettőhöz?

– Azt, hogy három több a kettőnél.

Boldizsár ur gyanakodólag lógatta a fejét.

– Hallja-e, Bacsák, nem igért magának a fiam percenteket?

– Esküszöm, hogy ártatlan vagyok.

– Akkor mit szíjja az én pénzemet?

– Nem szíjom én, csak kispekuláltam, hogy a Bódikának körülbelül ennyi adóssága lehet.

– Hogy spekulálta ki?

– Azt sugja a májam.

– A mája? Megbolondult maga?!

– Nem, kérem. Az én sejtéseim a májamban vannak. Az után akadtam rá Bódikára, meg Filaxra is annak idején.

– Hát ilyet még nem hallottam! – csudálkozott Boldizsár ur; azonban nem sokat okvetetlenkedett: fölpakkolta a papot és vitte magával haza.

– Annyi pénzt, – mondta neki, – nem bizok a postára, elviszi a fiunak személyesen.

A pap, bár majd kiugrott a bőréből, kétségbeesett képet vágott.

– Nem lehet ám, mert vasárnap prédikálni kell.

De erre már dühbe gurult Boldizsár ur.

– Prédikáljon a kántor, az ebugatta! Mit okoskodik, mikor én parancsolok?

De csak okoskodott a sunyi pap.

– Nem szólnék instállom, ha egyéb baj nem lenne, de van egyéb baj is.

– Mi a menydörgős ménykü?

[Illustration]

– Az ünneplő csizmámat megrágta az egér, az átillámat meg a moly.

Boldizsár ur elkacagta magát.

– Imposztor! – mondta s majd kicsordult a könnye, – a zsákot sohase felejti el.

A pap fölhasználta a kedvező derüs alkalmat, levetette álarcát, ugy kérdezte meg minden szégyenkezés nélkül.

– Mi lesz a zsákban?

– Mi kéne bele?

– Ha meg nem sérteném, egy brummer (rugós kocsi) kéne bele.

– Meglesz, – igérte Boldizsár ur s mivelhogy éppen az udvarba érkeztek, azonmód mentek a kocsiszinbe és kiválasztották a kért jármüvet.

Aztán bepólyázták a háromezer pengő forintot uj házi vászonba, s az aként keletkezett csomagot belevarrták a pap atillájának a bélésébe…

Bódi és Filax éppen financiáik rendezésével voltak elfoglalva, midőn Bacsák a lakásukba toppant…

A financiák rendezése abból állott, hogy összehivták hitelezőiket s összeadták fölmutatott számláikat.

A végösszeg 4700 forintra rugott, a miből Bódira 4000 forint esett. Ezt azért kellett külön kiszámitani, mert Filax átvette Bóditól a koppantó üzletet Micikéstül s egy vén kecske, (miután összevásárolt vagy nyolcszáz koppantót), alkudozott vele Micikére bótostul. Hát tudnia kellett, mennyi az adóssága, hogy a vételárat a szerint szabja meg. Ugy eszelte ki, hogy ezer forinttal kér többet az üzletért, mint a mennyi adóssága van.

A vén kecske jelen volt a tárgyaláson és behunyt szemmel fizetett.

Filax zsebrevágta az ezrest, miután kifizette hitelezőit. Ez hát rendben voit. Most már csak a Bódi dolgát kellett eligazitani. No, de ez nem igen okozott a hitelezőknek fejfájást, egyhangulag megszavaztak Bódinak egyévi haladékot; még váltót se követeltek tőle, csak a becsületszavát.

[Illustration]

Bódi éppen a kért becsületszót szavalta, midőn belépett a pap.

– Pénzt hoztam! – ez volt az üdvözlete.

Hat a bomba is, hat a száraz menykő is, ha lecsap a tömeg közé, de a Bacsák megjelenése bombánál, menykőnél is jobban hatott. És sokkal kellemesebben.

Bódi menten nyakába ugrott és összeölelte családja hű tanácsosát. Filax vigyorgott és szepegett. Vigyorgott, mert örült a pénznek, de szepegett, mert mit mond majd róla a pap Fenesen. Éppen a legnyalkább Kramer-féle habitusában volt és olyan lakkos stibli nyikorgott a lábán, mint Esterházy hercegnek.

No, meg is bámulta Bacsák uram érdeme szerint.

– Ijnye, az áldóját, de kivakarodott, a mióta nem láttam, édes öcsém uram!

– Bocsánat! – hebegte Filax, kinos zavarban.

De a jólelkü pap legott szétoszlatta aggályait.

– Ugy van az jól, öcskös, – mondta s megveregette a filozopter-jogász vállát, – bolond az, a ki nem ur, ha teheti.

Aztán körülnézvén, a hitelezőkhöz fordult:

– Kik légyenek az urak?

Bódi sorra bemutatta őket…

– Ez itt Fillinger ur, a hires; igen becsületes ember, kerek ezer forinttal tartozom neki…

Bacsák megrázta a Fillinger ur kezét.

– Tisztelem az ilyen derék, jóravaló embert, a ki tudja, mivel tartozik egy fenesi Fenessy urfinak.

Fillinger ur mekegett és hajlongott. A többi hitelező se különben. (Mert valamennyit megdicsérte Bacsák.) Nem láttak ők még soha ilyen papot.

Bezzeg leesett az álluk, mikor a fizetésre került a sor. Mert ezen a ponton már egy csöppet sem volt Bacsák uram kuláns. Mindjárt ki is jelentette, hogy szigoruan át fogja nézni a listát, mert becsapatni magát nem engedi. Azzal nekidült a számlák jegyzékének és megvizsgált minden egyes tételt töviről-hegyire.

És nem hiába dolgozott, kisült, hogy kerek ezer forintocskával _tévedtek_ a hitelező urak…

Denique helyes volt a fránya pap sejtelme, a midőn a Bódi adósságát háromezer forintra taksálta. Ki is fizette legott az egész összeget, miután bicskával fölfejtette a kabátja bélését.

A hitelezők hajlongva távoztak… Magukra maradtak a fenesiek. Egy ideig szótlanul bámultak az egymás képébe; a pap szólalt meg először, a helyzet ura:

– Ihatnám! – sóhajtott föl epedve. – Merre van itt legközelebb egy jóravaló korcsma?

Filax elősorolta a környék valamennyi korcsmáját, azok előnyeit és hátrányait. Legjobban dicsérte a Kéményseprőhöz cimzett csárdát, a hol piaristabort mérnek s öt krajcárért finom zaftos virstli kapható.

– Akkor ne pocsékoljuk a drága időt, – mondta a pap, – menjünk.

Bódi eleinte tiltakozott, hogy ő holmi lebujba nem teszi be a lábát, de addig könyörgött neki Bacsák, hogy végre megadta magát.

A Kéményseprő egy szurtos kis boltives helyiség volt, a hol boron és virstlin kivül egyebet kapni nem lehetett. A vendégeket hopkáló bóbitás pincérleányok szolgálták ki, a mi a papot _éhomra_ egy kissé feszélyezte. Nem mintha nőgyülölő lett volna, hanem éppen, mert nem volt nőgyülölő. Féltette a papi dignitását. Kacsintani szeretett volna és le kellett sütnie a szemét. A szemérmetest kellett játszania, holott egy csöppet sem volt szemérmetes.

A helyzet félszegségét öregbitette a leányok csintalankodása. A szemébe mosolyogtak Bacsáknak, áthajoltak a vállán: ugy tették eléje a bort. A hamisabbja Bódi gyönyörüségére még azt is megcselekedte, hogy megérintette kezét vagy boglyas fejét, (mintha véletlenül esett volna meg), összekoccantotta a Bacsák üstökével.

Nagy kinban volt a pap. Kinjában nyakalta a bort, mint a gödény s ugy hányta magába a virstlit, hogy se szeri, se száma. Ezenközben izzadt és néma volt, mint a csuka.

Filax sunyin mosolygott, roppantul élvezte a pap zavarát.

– Hát, ugy-e, hogy pompás egy kis hely ez? – kérdezte finom maliciával.

Bacsák dühös pillantást vetett reá:

– Pompás, egye meg Tantaluszszal egy tálból.

Bódi nem állhatta meg, elkacagta magát:

– Sose kinlódjék, édes papom, – mondta, – nézzen bátran a kisértés szemébe, hiszen nem tudják meg Fenesen.

Bacsák nem is igen tiltakozott a tanács ellen.

– Hásze csak ne lenne rajtam ez a hosszu papi áttilla, – jegyezte meg és szinte megvetéssel nézte le az alkalmatlan ruhadarabot.

– Oda se neki! – biztatta Filax is. – Esküszünk, hogy nem szólunk otthon senkinek.

Bacsák izgett-mozgott, melegedni kezdett a füle töve, hátrább tolta székét és kinyujtotta lábát az asztal alatt. Aztán egyet pödört bajuszán és kihivóan fölvetette fejét.

– Bort ide, fruskák! – rikkantotta el magát, – friss bort, szaporán!

Ettől a pillanattól fogva teljesen átlényegült a pap. Maga alá türte hosszu kabátját és megeredt a szava. Csak ugy ontotta a jóizü falusi tréfákat. S hogy gyérülni kezdett a vendégsereg, köréje csődültek a korcsmai tündérek, hovatovább le is ültek melléje.

Bacsák már azt se bánta. Kutya kedve kerekedett. Mikor eltávozott az utolsó vendég is, (hopp Sári sarokra!) derékon kapott egy szőke törleszkedő cicát s elropta vele a kállai kettőst, annak rendje-módja szerint kikopogván csizmája sarkával a csárdás minden cifraságát…

Estére járt az idő, midőn végre a szabad levegőre kerültek. Kemény legények voltak mind a hárman, fenesiek: egyiküknek sem ártott meg a bor. Csak a tánc ártott meg a papnak, azt mondta: oldalszurást kapott. S erővel azt követelte Csigolyánétól, hogy kenje meg. De ezt a kivánságát Filax kikérte magának. Inkább kerittetett neki hamarjában egy kenőasszonyt, a ki azonban olyan rut vala, hogy a papnak ijedtében legott elmult az oldalszurása.

XIII. Takarodó. Filax letöretése. Bódi fordulása.

Másnap már kora reggel megfujta Bacsák a takarodót. Csigolyánét feldörömbölte, Filaxot kihuzta az ágyából a lábánál fogva.

– Pakkolni, öcskös, – mondta neki, – mert tiz órakor indulunk.

– De hátha Bódika nem akar még menni! – ellenveté Filax.

– Muszáj, – világositotta föl Bacsák, – mert két órára Vácott vár ránk a tekintetes ur.

Hü, ez ellen már nem lehetett ellenvetés. Hozzáfogtak a csomagoláshoz: a pap, Csigolyáné és Filax. Teligyürték a hatalmas bőröndöket. Ki térdelve, ki guggolva dolgozott.

Filaxot munkaközben szörnyü skrupulusok szállották meg.

– Tiszteletes ur!

– Tessék? – kérdezte a megszólitott egy bőrönd összeszijjazásával kinlódván éppen.

– Én, – mondta Filax szivére tevén kezét, – teljesitettem kötelességemet.

– Látszik, – válaszolt Bacsák s egy kétértelmü mosoly vonult el ajakán.

Ez a mosoly sehogy sem tetszett Filaxnak.

[Illustration]

– Miért nevet, kérem, szivesen? Az ember elvégre sincs fából, ki kell, hogy rugjon a hámfából.

– Persze, hogy persze.

Filaxot idegessé tette a pap szemtelen flegmája.

– Maga se jobb, – fakadt ki, – a deákné vásznánál.

– Egy csöppel se, – hagyta rá Bacsák és ráhasalt a bőröndre, hogy becsatolja végre.

Filax látván, hogy elvétette a taktikát, nekiment a papnak minden taktika nélkül.

– Hallja, tiszteletes ur, ha csak egy szót is szól az itten tapasztaltakról, a váltóról, a lakkos csizmámról, miegymás, juhászkutya legyek, ha el nem mondom a tiszteletes asszonynak, hogy mit csinált a tegnapi szőkével?

Bacsák fölállott erre és farkasszemet nézett Filax-szal.

– Mit csináltam én a tegnapi szőkével? Halljuk hát.

– Megölelgette.

– Hát aztán?

– Megcsókolta a haját!

– Mit még?

– Egyszóval elcsábitotta, – rikoltotta Filax türelméből kijöve.

Bezzeg nem jött ki ősi flegmájából Bacsák.

– Mind való igaz, a mit mondott, öcsém, – ismerte be s hamiskásan hunyorgatott hozzá, – az is bizonyos, – folytatta, – hogy megcibál az asszony, ha megtudja a valót… De még annál is bizonyosabb, hogy föl nem akaszt, hanem megbékél harmadnapra, annyival is inkább, hogy nem ez az első eset: öleltem én, egye meg a macska a rossz természetemet, nemcsak szőkéket, barnákat is.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte elhülve Filax.

– Hát csak azt, – felelte a pap, – hogy nekem semmi különösebb bajom nem származhatik abból, ha félreprédikálok… Ellenben öcsémnek alighanem a szűre bánja, ha kitudódik a miskulanciája.

– A miskulanciám? Mit ért miskulancia alatt?

– Azt, – vágta ki Bacsák kiméletlenül, – hogy ugy iszik, mint a szűrszabó; azt, hogy huszpengős lakkos stiblit és hetvenforintos gálát visel a nyolc pengő hónapi fizetéséből; azt, hogy elcsábitotta Csigolyánét a Bódikától, szegénynek másutt kellett kereskednie; azt, hogy…

Nem folytathatta Bacsák a létániát, Filax mint egy dühös hörcsög a szavába vágott:

– Honnan tudja, hogy elcsábitottam Csigolyánét? És mi köze hozzá?

– Nekem semmi, – mondta a pap szörnyü flegmával, – de a tekintetes urnak alighanem lesz hozzá némi kis köze. Mert, – magyarázta ide-oda billegetvén bütykös mutatóujját, – az én tudomásom szerint villámháritónak szegődtették a ténsasszonyt az urfi mellé, már pedig hogy háritson a villámháritó villámot, mikor öcsém a tetejébe ül.

Filax elsápadt a sujtó logika hatása alatt.

– Az Istenért, hát tönkre akar tenni? – nyögte kinos-fájdalmasan.