Part 7

Szemben vele a katonatisztek törzsasztalánál némi kelletlen feszengés volt észlelhető, de az érzelmek hullámzását megzavarni vagy kigunyolni nem merte senki fia se. Vagy talán nem is akarta. Lehet, hogy megmozdultak titokban azok a fakó kerékbetört katonaszivek is, a melyekben akkor csak egy eszmény termett meg: a császári járom szimboluma.

Ám a hatalmas szellemidéző ábránd elhangzása után egyszerre megváltozott a katonák hangulata. Mintha röstelték volna a magyar zene varázsának való meghódolásukat: hangos, frivolan fesztelen társalgásba csaptak át, mintegy profanizálni akarván a közönség fájdalmas-édes, némán borongó érzéseit.

[Illustration]

Bódinak minden vére fejébe szaladt. Megfeszültek az izmai. Lábát maga alá rántotta és öntudatlan mozdulattal megmarkolta, pezsgős palackja nyakát: ugy nézett a tisztekre égő szemmel, kihivó daccal.

Hát persze azok öten voltak és kard lógott a szögön a fejük fölött. Nem ijedtek meg a Bódi tekintetétől a derék legények, hanem a szemébe kacagtak nagy bátorságosan.

Bódinak vérbeszaladt a szeme. Nemzetségének ősi faji jegye: a kérlelhetetlen, romboló, fanatikus Fenessy-gőg egyszeribe urrá lett esze, minden porcikája fölött. Ugy fölpattant székéről, mintha pokolgép lökte volna föl és mint a bomba, ott termett a tisztek előtt.

– Ki mer vigyorogni? – üvöltötte a képükbe rekedt, szinte állatias hangon.

A nagy teremben általános megdöbbenés. Egy pillanatra megfagy a szó, megful a hang a várakozó kiváncsiság feszült atmoszférájában… Mi lesz?!…

A tisztek, ugylátszik, erősen fegyelmezett gentlemanek, nem reagálnak a támadásra a maguk esze és érzése szerint, ülve maradnak és legmagasabb rangjukbeli társuktól várják a kezdeményezést. Az ő parancsát lesik.

Csakhogy az nem szól, nem mozdul ám. Elsápad és összecsikoritja fogát: ugy néz farkasszemet Bódival.

Az izzóvérü fiu nem állja ezt a fagyos tekintetet, mint a hogy a fékevesztett vihar nem áll meg a tölgynek, kicsavarja, ha dacol vele.

– Bitangok, hazátlan kutyák! – szakadt ki a káromlás összeszorult torkából s egyben olyat vágott öklével a tiszti asztal sarkára, hogy fölbuktak rajta a poharak. A bor szétfolyt az abroszon, de kapott a tisztek ruhája is. A sápadt pléhgalléros törzstisztnek éppen a szeme közé is fröcscsent valahogy.

Ezzel aztán be is telt a vasfegyelem mértéke: nem vártak többé jeladást: fölugráltak a katonák és kardjukhoz kaptak.

A közönség mint zaklatott tábor a vészjelre megmozdult és a helyzet bizonytalansága fölötti zavarában ideges csoportokká tömörült. A gyengébb hölgyecskék sikongtak és ájuldoztak, a bátrabbak kipirulva, nedves szemmel csüngtek Bódin, a mint az a tisztek fenyegető magatartása első pillanatában hátraszökött és önvédelmi állásba helyezkedett. Jobbjával egy gazdátlan széket markolt föl és magasra emelte a feje fölé. Baljában teli pezsgős üvege. Ugy várta a támadást.

Leghamarább egy gyerkőc hadnagy kapta le kardját a fogasról s nem várva be bajtársait, vak önbizalommal Bódira rohant.

A veszély tudata menten helyreállitotta a Fenessy-gyerek szenvedélytől megbillent lelki egyensulyát. Válságos pillanatokban legélesebb a bátrak esze: Bódi higgadt elmével, nyugodt szivvel vette birálat alá a helyzetet… Mindenekelőtt (még mielőtt a többi tiszt megtámadhatta volna) a hősködő kis hadnagyot tette el láb alól. A székkel kiütötte kezéből a kardot s fejéhez vágta a pezsgős üveget.

Az apró katona lába elé bukott. Zuhanó teste egy pillanatra föltartóztatta a rárohanó többi négy tisztet.

Bódi ezt a pillanatot ugy használta föl, hogy fölforditott egy elhagyott asztalt és maga elé rántotta barrikádnak… Ideje volt. Már ott villogott az öt kard egy suhintásnyira a feje fölött. Egy pillanatnyi késedelem s a katonák bizonyára fölkoncolják vele a vakmerő fiut. Igy azonban hátrahökkentek a lábuk elé rántott zuhanó asztaltól: kardjuk csapása Bódit nem érte el.

Ekkor az egyik tiszt, egy vörös pofaszakállas dragonyos, eldobta kardját és megragadta az asztalt, hogy megtisztitsa tőle a teret. Vesztére. Bódi ugy tarkójára vágott a székével, hogy menten összeesett a vörös dragonyos.

Vér! Vér!… A közönség döbbenetét kéjes izgalom váltotta föl: a harckedv vad gyönyöre. Miként töltés közé szoritott árzuhatag a gátat: ugy törték át az önkényuralom alatt elfojtott érzések hullámai a közrend korlátjait. A megtorlás, a bosszu részegsége megszállotta az agyvelőket és megfeszitette az izmokat. A sebesültek vérbefuló nyögése beleveszett a közönség frenetikus örömriadásába. De a lárma most már nem elégitette ki a szenvedélyeket, tettre vágyott a magyar, minden lélek verekedni akart.

Nem került rá a sor. Megtette Bódi egymagában is. Miután sikerült még egy harmadik tisztet is leütnie a székkel, már csak két németje maradt. Hát kettő már nem öt.

Igen ám, csakhogy az utolsó tisztnek igen kemény lehetett a koponyája, mert, habár betört is, de a szék is összetört a Bódi kezében… Mivel folytassa a csatát?… Kitalálta hamarosan. Magát az asztalt csikarta meg s mint egy pajzsot fölemelvén, nekifeszitette fejét. Nem védelemből ám. Öklelni akart vele. Falhoz akarta lapitani a tiszteket.

Csak az egyikkel sikerült a müvelet. A másik az utolsó pillanatban észrevette magát és alábukott. Átkarolta a Bódi lábát és asztalostul földre rántotta a kemény fiut.

Csak ez kellett neki. Egyszerre husz harcszomjas alak rohant a maradék katona felé s a milyen izzók voltak a szenvedelmek, bizton agyonütik vala, ha az időközben talpraugrott Bódi meg nem oltalmazza a tömeg erőszaka ellen.

– Ne bántsák, uraim! – harsogta tul az általános zugó zsivajt, – ez is az én emberem.

Azzal fölkapta a földről az egyik sebesült tiszt kardját s ellenfelének nekirontott vele. Már szinte lecsapott rá, midőn észrevette, hogy az meg se moccan, nem védekezik. Lovagias ösztöne sugallatára hirtelen visszakapta kardját.

– Miért nem védi magát?

A tiszt lassan Bódira emelte nyugodt tekintetét s egy fanyar, szinte fájó mosolylyal igy felelt:

– Mert nincs mivel.

Csak akkor vette észre Bódi, hogy nincs kard a kezében. De észrevette egyben azt a különös mosolyt is, a mi ajkán vonaglott. És azt a nyugalmat is, a melylyel csapását várta. S önkénytelenül némi tiszteletet kezdett iránta érezni. Talán rokonszenvet is. Könnyedén meghajtotta magát.

– Kapitány ur, fogja a kardját és védje magát.

A kapitány körülnézett, hogy hol is a kardja. Hamarosan ráakadt, fölmarkolta és általános meglepetésre tisztelgett vele Bódinak.

A közönséget némi szimpatiára ragadta ez a lovagias nyugodt magaviseletet.

Bódi viszonozta a fegyveres tisztelgést és angárdba helyezkedett…

Látta, érezte mindenki, hogy egy szabályszerü párbaj készül itt most száz tanu előtt. Nem verekedés többé: két előkelő ur lovagias mérkőzése, olyan két uré, a ki becsüli egymást, de kénytelen kardot mérni, mert ugy diktálja a helyzet, a konvenció.

Csakugyan. Egy szép, minden izében secundum leges artis megvivott párbaj folyt le a kapitány és Bódi között. Bódi tüzesebb és erősebb volt, de mindjárt az első pillanatban meglátszott, hogy a mi a vivás művészetet illeti, a kapitány volt fölényben. Sőt némelyek olyasmit is véltek észrevenni, mintha kimélte volna Bódit! Legalább eleinte. A mig Bódi egy könnyü sebet nem ejtett a kezefején.

Lehetett benne valami, mert megsebesülése után már egész másképpen forgatta fegyverét a kapitány. Előbb, mintha játszott volna, mozdulatai, vágásai finomak, elegánsak voltak s nyugodt volt a szeme. Most elkezdett szikrázni s kardja szinte suhogott a kezében; kemények, kurták voltak a csapásai.

Bódi mint jó vivó azonnal észrevette, hogy mesterére akadt. De önbizalmát azért nem vesztette el. Nyers erejében bizakodott, hogy azzal majd kifárasztja, letöri ellenfelét!

Hiába! A müvészettel szemben gyenge az erő is: öt percnyi tusakodás után átszurta Bódi karját a kapitány pengéje. És ezzel harcképtelenné lett a hős Fenessy-fiu, nagy szomoruságára a mellette szurkoló közönségnek.

Azonban (nemes ellenféllel szemben lojális a pártos tömeg is,) győzelméért nem érte bántódás a győztest; még csak egy disszonans hang sem emelkedett föl ellene. Mindössze, hogy tudni akarták: mi a neve. Ki fia győzte le a vitéz magyar fiut?

[Illustration]

A kapitány nem kérette magát, menten kielégitette a zugó tömeg kiváncsiságát. Meghajtotta magát szerényen, előkelőn és bemutatkozott Bódinak:

– Gróf Breda vagyok, – mondta, – és sajnálom a történteket.

Bódinak e név hallatára menten eloszlott legyőzetése miatti levertsége. Az vigasztalta, hogy nem némettől szenvedett vereséget: lengyel ember győzte le. Még pedig micsoda lengyel!… Mindenki ismerte a Breda nevet. Az ármádia elismert, legjobb vivója volt a kapitány.

… Bódi összecsapta bokáját a kapitány előtt s miután átszurt jobb karját nem tudta megmozditani, balját nyujtotta feléje.

– Fenessy Boldizsár vagyok.

A gróf megragadta a feléje nyujtott kezet s megrázta kordiálisan, melegen. Azzal fölcsatolta kardját s szalutálván, eltávozott.

A tömeg néma tisztelettel tért ki az utjából…

… A vendéglős gondoskodásából két orvos lépett az étterembe és ápolás alá vette a sebesülteket. A mig az egyik össze nem kötözte a Bódi karját, senki sem távozott az étteremből. Ki-ki tudni akarta: nem veszélyes-e a hős fiu sebe. Az orvos megnyugtató kijelentése után azonban egy perc alatt szétszéledt a lelkes tömeg. Többen hazakisérték Bódit… A tisztekkel nem törődött senki se…

Alig hogy kiürült a Tigris, megjelent a napos rendőrtisztviselő egy konstáblercsapat élén. Elkésett. Karhatalomra nem volt itt többé szükség. Ilyenformán a vendéglő személyzetének kihallgatására szoritkozott a Schmerling-huszár. Összefirkált vagy hat árkus jegyzőkönyvet, aztán hajnal felé ő is távozott.

XVI. Bódi reflexiói. Magyar és lengyel. Filax megkerül. Bódi letartóztatása.

Bódi könnyen türte a sebével járó fájdalmakat. Igen egészséges volt a vére: még csak lázt sem kapott. Hogy még se hunyta le szemét, annak nem annyira a testi fájdalom, mint inkább a lelki izgalom volt az oka… Mi lesz vele?… Azt tudta, hogy virtuskodása nem marad megtorlatlanul. Csak a büntetése mértékével nem volt tisztában… Ha cibilekkel esett volna meg a verekedése: bizonyára kiszabadul egy sulyos pénzbirság árán, ám a katona megcsufolása más beszámitás alá esik. Ez már nem vétség, – bün. Majdnem, hogy felségsértés. Mert a császár is azt a portupét viseli, a mit a tisztjei. Egy szimbolum ez. Olyan, mint a zászló. És ő sárba taposta ezt a szimbolumot.

Nem félt Bódi, – a félelem érzését nem ismerte ő, – csak lázongott ama homályos eshetőség ellen, hogy esetleg több évre bebörtönözik. Mivé lesz akkor az ő nyugtalan vérével, intenziv tetterejével négy fal között? Irtózott a nyugalomtól, utálta a szenvedést… Már-már arra gondolt, hogy megszökik. Elrejtőzik valahová. De ezt a gondolatot hamarosan kiverte fejéből. Rájött, hogy gyávaság lenne… Mit csináljon?!…

Eleinte zavaros töprengéseibe később némi rendszert vitt bele. Föltette magának a kérdést: vajjon mit csinálna más az ő helyén? Egy igazi férfi természetesen, például az atyja?

Erre a kérdésre már könnyü volt felelnie. Egy igazi férfi türne az ő helyén, büszkén viselné vakmerő tette következményeit… Hát a mártirok, az eszmékért halók?… Hol vagyon az megirva, hogy az élet neki csupa örömmel adós?… Szenvedtek már nálánál százszorta különb emberek is. És gyönyörrel szenvedtek, néma megadással, fönségesen… Hát miért legyen ő másnál hitványabb, kishitübb? Éppen ő: egy Fenessy, a kinek elődei tizével véreztek el a szabadságharcokban?!…

Addig vivódott magával, mig reggel felé végre megedzették gyermekszivét lélekemelő gondolatai… Elaludt. És gyönyörteljes volt az álma… Teste egy érckoporsóban pihent, fején babérkoszoru. Körülötte a népek ezrei… Zugott a himnusz egetverő búgással… És a himnusz magasztos hangjainál fölszállott lelke a dicsőséges magsságba: oda, a hol a magvarok Istene lakik… És körülvették csillogó szárnyu fehér angyalok… És levették fejéről a babért s egy dicsfényt varázsoltak helyébe…

Mire fölébredt Bódi, mintha ujjászületett volna, egész uj embernek érezte magát. Maga se ismert magára. Érezte, hogy valami nagy dolog történt vele, azt is sejtette, hogy átváltozása tegnapi vakmerőségének volt a következménye, csak azt nem tudta magának megmagyarázni, mínt lehetnek alapjában kicsi okoknak egy emberre nézve oly végtelen horderejü okozatai. Ime tegnap még gyermek volt, élvvágyó, gondtalan fickó, a kinek nem volt egyéb gondja, mint a saját öröme; még nemesebb indulatai, hazaszeretete is az önzés, a dicsvágy jegyében fakadtak ki lelkéből – és ma… ma már mindenre kész, béketürő, komoly férfiunak érzi magát… Csodálatos!…

Egy csöppet sem volt a dolog csodálatos. Férfivá érett Bódi: ennyi. A tényben benn van a magyarázat. Annak a magyarázata is, hogy Bódi átváltozásának okait nem értette meg. A nagy erények gyakran öntudatlanul sarjadzanak ki az emberi lélekből. Minden gyakorlat nélkül. Az erény megtanulható, de sokszor már benne van a vérben. Ott lappang egy ideig, aztán egyszerre csak kitör minden nagyobb krizis nélkül… A nemes fajbeli ember kiváltsága ez. Isten kegyelméből.

… Bódi most már egész nyugodtan, méltósággal várta a történendőket. Nyugtalanságot mindössze szülei miatt érzett. Hogy fogják azok elbirálni az ő vakmerő tettét? Meg fogja-e atyja érteni, hogy nem puszta virtuskodásból, hanem szive parancsára ütött széjjel a tisztek között. Hogy az neki szent kötelessége volt, a miért kicsufolni merészelték a magyar lélek fájó bánatát?… Csak be fogja látni, hogy ezt egy Fenessy nem türhette el?…

Mindenesetre értesiteni akarta a fiu szüleit a történtekről. Kiméletesen, de körülményesen.

Baj volt, hogy irni nem tudott a fájó karja miatt… Hát majd diktálni fog. Csengetett. Háziasszonya, egy tisztes öreg nő, azonmód belépett.

– Rimocziné, lelkem, – rendelkezett vele Bódi, – küldjön valakit Reviczky urért: kéretem, látogasson meg azonnal, igen fontos beszédem van vele.

[Illustration]

Rimócziné intett, hogy érti, egyben jelentette, hogy a vizit-szobában egy ur várja fölébredését; már jó egy órája várja.

Bódit meglepte a dolog.

– Miért nem ébresztett föl?

– Nem engedte… Azt mondta, pihenésre van szüksége a tekintetes urfinak.

– Kicsoda az az ur?…

– Gróf Bredának mondta magát.

Bódinak, maga se tudta volna igaz okát adni, de kimondhatatlanul jól esett a kapitány nemes figyelme. Hiába: a lengyel! Ha katona is, nem válik szükszivü soldatenkinddé, megtartja egyéniségét: azt becsüli meg, nem pedig a szoldateszka ócska cafrangjait. Lám, számba se vette bajtársai kudarcát, a mit a Militärgeist értelmében kötelessége lett volna neki is megvetéssel megtorolnia: eljött hozzá bizonyságot tenni, hogy méltó tettnek tartja az ő tettét, hiába esett folt négy selyemportopén.

– Vezesse be a kapitány urat…

Rimoczyné távozott. A kapitány belépett. Polgári ruhában volt. Már az ajtónál nyujtotta kezét Bódi felé. Finom ajkán kedves lebilincselő mosoly.

Bódi felült ágyában és mohón megragadta a lengyel gróf kezét.

– Köszönöm, kapitány ur, köszönöm, – mondta kipirulva, szinte nedves szemmel, – igen jól esik nekem, hogy meglátogatott.

A kapitány, mintha régesrégi barátja lett volna, leült a Bódi ágya szélére és kezét nem eresztette el.

– Megtettem volna, – mondta, – ha a kardomba kerül is.

– Minek köszönhetem ezt a rokonszenvet? – kérdezte Bódi pirulva.

– A hősiességének… Fiatal barátom, ön egy igazi race… Az antik vitézek hősi tipusa.

Bódi még jobban elpirult, dadogva szabadkozott.

– Kitört belőlem… nem tehetek róla… Ne merje senki megcsufolni a magyart szent érzéseiben.

– Én értem önt…

Most egy pillantnyi csend következett. A kapitány törte meg.

– A lengyel könnyen megérti a magyart…

És egy könycsepp gördült ki szeméből és a Bódi kezére esett…

A másik pillanatban már egymás keblén zokogott magyar és lengyel…

… Csakugyan: könnyen megértik egymást az elnyomott nemzetek fiai…

A lengyel igy bucsuzott Bóditól:

– Gondolj rám, testvér. Én el nem felejtelek.

– Én se, testvér, soha, soha!…

Alig távozott a kapitány, már is egy uj látogatót jelentett be Rimócziné:

– Egy ritkaszakállu, sovány ur, ugy tesz, mintha félne.

– Vezesse be.

… Az uj látogató belépett és habozva állt meg az ajtónál.

– Filax!

Bódi nem törődve felkötött karjával, kiugrott ágyából és hű nevelője keblére vetette magát.

– Filaxkám, pajtikám, az Isten hozott!… Hol bujkáltál ilyen sokáig?… Miért nem kerestél föl hamarább?

Filaxnak sirásra ferdült a szája, alig birt szólni érzelmeitől.

– Féltem, – dadogta, – hogy agyoncsap a tekintetes ur… De most már nem bánom, ha agyoncsap is… Nem hagyhatlak magadra, mikor bajban vagy.

– Tudod?…

– Mindent tudok. Teli vannak az ujságok vele.

És menten kipakkolt öblös zsebéből vagy tizenkét lapot.

– Mit irnak a lapok? – kérdezte Bódi kiváncsian.

– A lapokkal meg lehetsz elégedve, – válaszolt Filax, s fölragyogott apró szürke szeme, – megtettek téged nemzeti hősnek.

– És a cenzura türte?

– Csuda történt: türte.

– Alig érthető…

Filax hosszu orrára tette mutatóujját.

– Én azt hiszem: pedzem.

– Nos?

– Hát szoritják az ármádiát a poroszok.

– Abból semmi sem következik.

– Dehogy nem, – sunyitott Filax, – ha elfenekelik a hires ármádiát, nem mernek többet hencegni. Félni fognak, hogy a tetejibe mászik a magyar is.

– Gondolod?

– Nemcsak gondolom, de tudom… Most már csak azért drukkolok, hogy még idején kikapjanak.

– Idején?

– Persze, még mielőtt érkezésük lenne kimondani rád az itéletet.

Bódi elnevette magát és megragadta a hű Filax kezét.

– Mi befolyása lehetne a háboru kimenetelének az itéletre?

Hát erre is felelt Filax:

– Az, hogy más biróság kezébe kerülsz, ha Schmerling bukik. Már pedig az ármádiával együtt buknia kell Schmerlingnek is. És akkor egy liberálisabb éra fog következni, mert megfenyitett zsarnoknak se hatalma, se mersze…

Nem folytathatták a politizálást… Egy csupasz képü, cseh forma ember lépett a szobába minden bejelentés nélkül.

– Fenessy Boldizsár urat keresem.

– Itt vagyok.

A jövevény meghajtotta magát.

– Én, – szavalta komikus méltósággal, – a rendőrség kiküldöttje vagyok és a törvény nevében letartóztatom önt. Kövessen!

A Filax lelkére ólomsulylyal nehezedtek rá a kevély szavak. De Bódi csak nevetett rajtuk. Szinte kedve szottyant egy kis tréfálkozásra:

– Mennék, barátom, – válaszolt a rendőrnek mosolyogva, – de nem tudom fölhúzni a kabátomat.

– Muszáj!

– Hiába muszáj, ha nem lehet.

A polgári rendőr ráncba szedte széles, hivatalos képét.

– Miért nem lehet?

– Mert megdagadt a karom…

A hivatalnok meg akarta tapogatni a Bódi karját, de ez ellen már tiltakozott a büszke fiu:

– Drei Schritt von Leib!… Követni fogom kabát nélkül.

A cseh ajkába harapott, de nem szólhatott. Kezet vetni arra, a ki követi parancsát, nem volt joga. Mit volt mit tennie, megvárta, a mig Bódi a Filax segitségével felöltözködött…

[Illustration]

Bódi, mielőtt elbucsuzott volna, lelkére kötötte Filaxnak, hogy, ha maga nem akarja, bármi uton-módon tudassa szüleivel a vele történteket. Különösen arra kérte, hogy kisérje figyelemmel az ezután történendőket, a mikről a lapok esetleg nem is vehetnek tudomást. Legyenek mindenről értesülve édes szülei, hogy legalább fölösleges aggodalmakkal ne gyötörjék miatta magukat.

Filax könyezve igért meg mindent.

Bódi követte a rendőrt. Ingujjban. Mindössze egy plaidet vetett a vállára.

*

… A Bódi ügye nem maradt a rendőrség kezében. Illetékességi szempontból a katonai főparancsnoksághoz tették át a Schmerling-rendszer emberei. Onnan visszaküldték holmi pótlások végett, meg visszakérték. A vers vége az lett, hogy Bódi két évi börtönre itéltetett: szándékos emberölés kisérlete, az államhatalom méltósága ellen elkövetett erőszak és egyéb, még cifrább titulusu bünök miatt…

Teljesedett hát a lelkes fiu hő ágya: ha nem is szeleme erejével, – lelke tüzével, vére hullatásával szolgált a hazának. Öklével vágta a gunyolódók képébe: ne bántsd a magyart! S a legszentebb oltárra legszentebb jogát: szabadságát tette föl áldozatul.

XVII. Fenessy Boldizsár Budapesten. Bódi alispán lesz.

A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten, az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv, aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.

Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.

De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli „vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte több vala…

Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott rája.

– Örömmel halok meg akár ebben a percben, mert él a Fenessy-vér.

Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen fiát: éktelen dühre fakadt.

– Hazátlan bitangok! Hogy mertek kezet vetni egy Fenessyre?!…

Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“ Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér egy álló évezreden át?!…

Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált. Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart. Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel hozzányulni nem szabad.

A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán. Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel szerezte a földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…

Másnap már Pesten voltak Fenessy és Bacsák.

Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el. Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender Generalisnak köszönheti.

Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba! Egyenesen a generális szine elé.

Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak otthon a kocsisára.

– Nem kérek én _kihallgatást_. Engem _kihallgatni_ csak a magyar királynak van joga. Én _beszélni_ akarok a tábornok urral, mert sorom van vele.

A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.

Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.

– Tábornok ur, ön elzáratta fiamat!…

A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit. Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a Fenessy-gőggel szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.

– Mit akar az ur? A fiát elitélte a törvényszék. Punktum, mehet!

[Illustration]

Nohát, ha kellett, gorombáskodni tudott ám Fenessy is.

– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem, mi jogcimen merték elitélni a fiamat?!

A generálisnak szinte megfagyott a vére.

– Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?

– Hogy mer engem vallatni?

A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.

A segédtiszt beugrott s feszesen, mint a cövek, parancsra várt…

– Kisérje ki ezt az urat.

Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a sarokba nézett.

Ekkor hozzálépett a segédtiszt és udvariasan meghajtotta magát.

– Sziveskedjék követni.

Fenessy megvetéssel nézett le a kis tisztre.

A tábornok felelt helyette.

– Vagy ki, vagy be: a hol a fia van.

De már erre kitört a Fenessy elfojtott dühe.

– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a hogy csak kifért a torkán…

Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:

– Hazátlan a magyar!

*

Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus humorosan fogta föl a _kirohanását_, nem csinált belőle casust.

Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…

Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson minden csütörtökön.

Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.

Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette, simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.

Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az öregre is s szivében menten bánattá komorodott.

– Mit ér a te lánglelked, fiam, mit az erőd, mikor nincs hazád!…

A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax. Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.

– Bocsásson meg a tekintetes ur, – rebegte, – vagy csapjon agyon.

Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember, mint a milyennek mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu iránt: megbocsátott neki.

– Nem haragszom, Filax.

… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor eresztette be a profósz, az volt a regula…