Part 2

– Tegnapelőtt mondom beleesik a Szeniczei telefon-riportjába, előbb kiabál, hogy „Gyorsiró! Gyorsiró!“, ami már magában ökörség, mert nagyon jól tudja, hogy nincs gyorsiró a lapnál és ha volna, már rég leszokott volna a gyorsirásról, nehogy minden munkát a nyakába varrjanak; aztán felveszi, amit Szeniczei bemond, egy propeller-balesetet, amelynél valaki a propeller-deszka mellé lépett és a Dunába esett…

– Na és? – érdeklődött János.

– És odahozza hozzám a jegyzeteit…

– De az illetővel mi történt?

– Az mindegy, kérlek: nem abból lett a baj. Odahozza hozzám a jegyzeteit és azt mondja:

„Itt az anyag“.

„Mért hozod az anyagot? – kérdeztem tőle. – Mért terheled a fejemet vele?“

„Hogy megirasd valakivel“.

„Te nem tudod megirni?“

„Nemhogy nem tudom, de nem akarom“.

„Pali – mondom – nincsenek otthon nálad“.

„Nevetséges! Hogy jövök én ahhoz, hogy száraz propeller-baleseteket irjak meg a lapnál az én irodalmi nevemmel“.

– Előbb próbáltam tréfálni, mondtam, hogy egy propeller-balesetnél szó sem lehet szárazságról, az egy par excellence nedves esemény. Erre ő azt mondja, hogy ezt nem lehet egy sületlen viccel elintézni. Ez már bántott.

„Pali – mondom – ne jártasd a szád, eriggy, ird meg a riportod!“

„Nem irom és más hangot kérek. Hallatlan, hogy egy kuli igy beszélhessen velem!“

– Még egyszer megpróbáltam elsimitani a dolgot.

„Te összetéveszted a Rózsaszin Rezedát a Rózsaszin Mimózával. Az egy olyan érzékeny állat“.

Erre aztán egészen megvadult:

„Nem türöm, hogy az irodalmi müködésembe belegázolj! Te egy szürke szamár vagy, aki még életedben le nem irtál egy irodalmi sort és itt hajcsároskodol és káplárkodol olyan embereken, akiket meg sem érthetsz…“ – hogy én nem érthetem meg a Sikorszky ókorát és Remete legujabb korát! Na, erre kénytelen voltam azt mondani, hogy Pali, szedd össze a sátorfádat és azonnal menj, amerre látsz, éppen eleget javitottam már a helyesirási hibáidat, amit a szimbolizmus köpenyege alatt csempésztél az asztalomra. Ami ugyan nem egész igazság, mert Remete aránylag a legjobb helyesiró az egész redakcióban, de én is dühös voltam. Erre ő azt mondja, hogy fütyül rám, nekem nincs felmondási jogom és nem lép ki és amint látod, most is ott ül az asztala mellett, de én nem adok munkát neki.

– Ezért hivtál haza?

– Ezért, kérlek. Ne haragudj, de ezt el kell intézni, különben nem tudom őket kordában tartani.

– Küldd be Remetét.

– Én nem beszélek vele. De majd beküldöm.

Prokesch kiment. Kiabált az előszobába:

– Jóska!

– Tessék, szerkesztő ur! – dugta be magát Jóska.

– Mondja meg Remete urnak, hogy a főszerkesztő ur kéreti magához. (Remete ur ott ült a másik asztalnál.)

Jóska nem értette, miért kell neki közvetiteni ezt az üzenetet. Mondani akart valamit, mert már sodorta az egyik oldalán bajuszát, de Prokesch rászólt:

– Gyerünk!

Jóska tehát odaállt Remete elé és már mondta is:

– Tetszett hallani.

Remete megkeményitett hangon felelt:

– Nem hallottam semmit. Amit az az ur beszél, azt én nem hallom.

Jóska vállat vont. Megbolondultak az urak. De az mindegy.

– Azt üzeni a Prokesch szerkesztő ur, hogy tessen bemenni a főszerkesztő urhoz.

Remete fölkelt és bement János szobájába. János háttal állt neki, az ablakon bámult ki, mert az járt fejében, hogy most sokkal jobb volna Lellén, ahol ilyenkor vitorlázni szoktak. Egyszerre látta a kék vizet, a tulparti hegyeket s a szemét megcsiklandozta Elza kicsiny, karcsu, fürge, fekete trikós alakja.

Remete köhögött, hogy János észrevegye, hogy a szobában van. János megfordult, egész nyersen és kurtán ezt mondta:

– Hallod-e! bocsánatot fogsz kérni Prokeschtől.

– Kérem szépen… – dadogott Remete, aki azt hitte, hogy majd előadhatja a tényállást, bebizonyithatja, hogy neki van igaza s csak azután kell bocsánatot kérnie.

– Tőlem ne kérj semmit – szólt János, – Prokeschtől kérj bocsánatot.

És már hivta is Prokescht:

– Gyere be, kérlek. Remete bocsánatot akar kérni tőled.

Remetének nem volt ideje tiltakozni. Prokesch már bent volt:

– Szóval visszavonad, hogy kuli és hogy szürke szamár és hogy nincs felmondási jogom?

Remete nem felelt.

– Na! – mondta türelmetlenül János.

Remete nem mert ellenkezni:

– Vissza, ha te visszavonod, hogy fogjam be a szám és hogy érzékeny állat és hogy helyesirás.

– Az magától értetődik, azt én csak azért mondtam, mert hecceltél. Szervusz – nyujtotta a kezét Prokesch.

– Szervusz – szólt még most is lesütött szemmel Remete.

– Mingyárt kapsz tőlem munkát – zárta le az aktákat Prokesch.

– Kint vagyok a vizből – felelte Remete, de már a főszerkesztő szobáján kivül.

*

Ez történt Pesten, Lellén pedig ez:

Az egész család hiányát érezte Senkhy urnak. A megszokott programmot nem lehetett végigcsinálni. Mikor harmadszor emlitették, hogy igy-ugy János ezt csinálta, azt mondotta, Elza az egész családra ráfogta, hogy szerelmesek Senkhybe.

– Papa, mama, ti a vallása miatt. Emma, te meg nem tudsz egy férfivel egy hónapig érintkezni anélkül, hogy bele ne bomolj és Nitouchet azzal gyanusitom, hogy már a télen belehabarodott.

– Nem abarodtam – tiltakozott a francia kisasszony, a többiek csak nevettek a vádon.

Este azonban mégis Elza inditványozta, mikor a hugával visszahuzódtak már, lefeküdni a szobájukba:

– Te, Emma, legyünk neveletlenek. Menjünk fel a Szépember szobájába, nézzük meg, milyen parfőmök állnak az asztalán, hogy’ lógnak a ruhái a szekrényben, hogy’ állnak sámfákon a cipői. Gyere, ez a legjobb ellenméreg szerelem ellen. Mikor az ember látja a férfi alkotó részeit a férfi nélkül.

– Azt nem szabad – mondta félénken Emma.

– Mindent szabad annak, aki meri. De ha nem akarsz részt venni benne, maradhatsz.

– De azért én is…

– Na hát ha te is, akkor gyere és ne beszélj!

Bementek lábujjhegyen János szobájába, meggyujtották a villanyt.

– Na itt nem sok nézni való van – mondta Elza – a Szépember rendes fiu, a parfőmje csakugyan Indián Hay, amint gondoltam is. Madarat tolláról, embert illatáról. Ugy látszik, kölni vizzel keveri. Nem finom, de nem is közönséges. Ez a fehér ebben a fecskendős üvegben azt jelenti, hogy a parfümjét vizzel higitja és ugy spricceli szét a szobájában. Tehát nem pazarló. Könyve nem sok van.

– Vakációra minek hozna magával sok könyvet?

– Hogy olvasson. De ugy látszik, nem nagyon olvas. Az még nem baj Add csak ide azt a könyvet az éjjeli szekrényről. Látod, husz oldal sincs felvágva belőle. Nyisd ki a szekrényét.

– Az igazán nem illik.

– Te csacsi! A nem illik azzal kezdődött, hogy ide bejöttünk. Ez az általános nem illik. Részlet nem-illikek most már nincsenek.

Emma kinyitotta a szekrényt.

– Nagyon rendes! – konstatálta Elza. – Bohémségről szó sincs. Sőt ha nem csalódom, levendula-szagot érzek. Nyulj csak oda az ingek alá.

– Ó, még azt is!

– Nyulj már!

Emma ezt is megtette. Egy kis párna került elő.

– Ugy-e mondtam! Mit szólsz, milyen detektiv vagyok? Ebben a párnában levendula van. Szépembernek babája van. Mert ilyen levendula-párnácska csak anyától vagy szeretőtől származhatik.

– Miket beszélsz!

– Igazakat. És most jön az iróasztal.

– Lehetetlen, hogy azt is…

– Mingyárt meglátod, hogy lehetséges.

És Emma már próbálta kihuzni a kis középső fiókot. Nem ment.

– Ez be van csukva. Tehát ami érdekes Szépemberben van, az itt van. Eredj csak, hozd át az összes kulcsainkat.

– Egyedül maradsz egy férfi szobájában? – szepegett Emma.

– Képzeld! Egyedül merek maradni. Igaz ugyan, hogy bátorságomat kicsit enyhiti az a szomoru tény, hogy a férfi nincs itt. Menj már!

Emma hozta a kulcsokat, Elza szorgalmasan végigpróbálta őket. Az utolsóelőtti kulcs nyitotta a fiókot. Elza kihuzta, belenézett és azonnal meglátta a sarokban az egymásra fektetett női leveleket.

– Itt nincs semmi! – mondta hirtelen és hamar visszalökte a fiókot. – Már mehetünk is.

– Ugy-e, hogy nem volt értelme neki, hogy bejöttünk?

– Persze, hogy nem volt. De néha értelmetlen dolgokat is el kell követni. Unalmas mindig csupa értelmeset csinálni. Oltsd el a villanyt.

A lányok lefeküdtek. Elza várt, amig Emma elalszik, akkor fölkelt, magára kapta a hálóköntösét és ujra belopódzott János szobájába. Kihuzta a fiókot, kivette a leveleket és kezdte olvasni őket. Mind gyorsabban, gyorsabban, mind nagyobb érdeklődéssel olvasott. És mindig idegesebb lett tőlük.

A göndör fejben egyszerre világos lett, amit sem a Gotthelf-pár, sem maga János nem látott meg. Ezt a fiut a szeretője akarja megházasitani! Az beszélte rá, hogy idejöjjön, az mondja neki folyton, hogy maradjon s tapogatózó kérdéseket tesz fel mindenütt, hogy tájékozódjon, mennyire haladt már a dolog?

Elza, aki már megbarátkozott Jánossal, összeszokott vele s talán érzett is valamit iránta, egyszerre fellázadt a szerep ellen, amit neki akartak osztani, anélkül, hogy megkérdezték volna őt is. Minden átmenet nélkül gyülölni kezdte ezt a férfit, akit már-már nemcsak hozományvadásznak látott, hanem még annál is rosszabbnak: eszköznek a kedvese kezében. Nem tudhatta, hogy János még nem vette észre, mit akar Adél.

Mikor a levélköteg elfogyott, Elza didergett már. Visszasuhant a szobájába, csak ugy, a sötétben bujt bele ágyába s vacogva huzta magára a takarót.

Reggel fejfájósan és rosszkedvüen kelt fel és szótlanul ült a reggeli mellé.

– Mi bajod, Elzus? – tudakolta Gotthelf papa.

– Semmi.

– Nem aludtál, lányom – vette észre Gotthelfné.

– Lázam volt. Azt hiszem, meghültem.

– Megmérted magad?

– Nem.

– Hát az istenért – rémüldözött az anya – mért vagy olyan könnyelmü? Mért nem méred magad, ha azt hiszed, hogy lázad van? Talán a gyomrodat rontottad el?

– Abban is lehet valami, – mondta egy kis öngunynyal Elza és arra gondolt, hogy csakugyan voltak émelygései, miközben a leveleket olvasta.

Mamzelle Nitouche már hozta a hőmérőt.

– Ónod alá! – adta át Elzának.

– Jó hogy mondod, különben az orromba dugtam volna!

Ennek a megjegyzésnek a szülők már örültek. Ha Elza még hadakozik Nitouche-sal, akkor nem nagyon beteg. Csakugyan nem volt láza. De fürödni nem ment; a szobájában olvasott csaknem egész nap.

Este már kijelentette:

– Unom Lellét. Elég volt. Menjünk haza Pestre.

– Ugyan Elzi! – mondta Emma – olyan szép itt az ősz!

– Nekem nem kell.

– És a szerkesztő visszajön – kockáztatta meg Gotthelf papa.

– Nekem az se kell.

– Majd alszunk rá egyet, – próbálta elintézni Gotthelfné.

Másnap János megjött. Alig ismert rá a vidám családra, melyet két nap előtt hagyott Lellén. Mindenkinek lógott az orra.

– Elza beteg – magyarázta Gotthelfné. – Az mindig nagyon meglátszik rajtunk.

Ebédig a lány le se jött a szobájából s akkor nagyon hidegen és feszesen üdvözölte Jánost és ha ugy fordult a beszéd, hogy szólnia kellett hozzá, kikerülte a megszólitást.

Ebéd után János megpróbált közeledni hozzá.

– Elzike, beteg?

– Nem vagyok beteg.

– Akkor mért olyan rosszkedvü?

– Mert nincs jókedvem. Ideges vagyok.

– Amig itt voltam, egyszer sem láttam idegesnek.

– Most mégis az vagyok. Kérem, ne faggasson. Ellenben ha szivességet akar tenni nekem…

– Hogyne akarnék – mondta János igazán meleg, őszinte hangon és végigsimogatta szemével a néger-arcot.

(– Mit komédiázik? Hogy mer ez _nekem_ komédiázni! – haragudott magában a lány, de fennhangon nem ezt mondta):

– Ha szivességet akar tenni, beszélje rá a mamáékat, hogy holnap már Pestre menjünk. Attól félnek, hogy maga iránt való udvariasságból most itt kell ülnünk.

– Elzike, maga az ilyesmit olyan egyszerüen és egyenesen szokta elintézni.

– Nincs már kedvem az egyenességhez.

– Bántotta valaki?

– Bántott.

– Mivel?

– Azt nem mondom meg.

– És ki volt az?

– Azt sem mondom meg.

– Rám haragszik?

A lány tétovázott, hogy ne mondjon-e meg mindent? De eszébe jutott, hogy ahhoz semmiesetre sincs joga.

– Nem… – felelte – nem magára külön. Mindenkire. Beszélje rá az öregeket, meg fogom köszönni.

János egy kicsit kidobottnak érezte magát és fájt neki Elza kedvetlensége. De szólt Gotthelféknek, hogy utazzanak, ha Elza nem jól érzi magát Lellén.

– Gondolja szerkesztő ur, hogy nem szeszély?

– Ha szeszély is, teljesiteni kell. Elza van olyan kedves kis lány, hogy megérdemli.

Nagy pakkolás volt másnap. János már a reggeli gyorssal elutazott. Ugy volt, hogy Gotthelfék csak másnap mennek. Mikor a család a vasutról hazajött, Elza a kertet segitett öntözni. Ő tartotta a kezében a kis öntöző kocsi csövét, lespriccelte a cselédeket és kitalálta azt, hogy a villa falát is meg kell öntözni, mert nagyon sok meleget szivott magába egész nap. És mikor a kertész-gyerek nem tudta feltolni a kocsit egy virágágyra, ő maga feküdt mögéje és zökkentette föl a fűre az elakadt kerekeket.

A család nem tudta mire vélni ezt a mozgékonyságot, amit a kert rácsán át látott.

Elza már kiabált elébük:

– Emma! Nitouche! Gyertek csónakázni. Nem vitorlával, ne féljetek! Majd én evezek.

– Mi lelt téged? – kérdezte Gotthelfné.

– Elmult a rosszkedvem.

– Most, az utolsó napon! Kár, hogy nem előbb!

– Mért volna ez az utolsó nap?

– Mert már összepakkoltunk.

– Hát majd kipakkolunk.

Gotthelf csóválta a fejét. Nitouche meg volt botránkozva. Emma nem értette. Gotthelfné éles anyaszemmel azonnal megállapitotta, hogy a lánya szerelmes Senkhy urba. A diagnózis egészen jó volt. Arra nem gondolhatott Gotthelfné, hogy a lánya gyülöli ezt az embert. Arra nem láthatott semmi okot.

S miután, ki-ki a maga módja szerint, ebéd felett, megmondta a maga véleményét Elzának, a család tovább is Lellén maradt.

– Kár! Szép embeer is kelenee! – fejezte ki sajnálkozását a francia kisasszony.

– Jó, jó, – mondta Gotthelf – megszoktuk, hát most leszokunk róla. Csak meg ne sértődjék, ha meghallja, hogy mi ittmaradtunk.

– Szépember nem olyan ember, aki megsértődik – fejezte ki enyhe formában sokkal keményebb gondolatát Elza.

– Nagyon derék fiu, – mondta Gotthelfné – ne tégy ugy, mintha nem te tudnád legjobban.

– Tényleg én tudom legjobban – mondta Elza.

És a Gotthelf-család tovább nyaralta az ősz elejét Lellén, az Anna-lakban.

XVIII. FEJEZET.

Egy kis politikai zenebona, Senkhy János része abban

A tófalusi kerület képviselője, Rásay Emőd, a legrégibb magyar családok egyikéből származott. A Rásay-család volt az, amelyről Anonymus a legbiztosabban tudja, hogy a honfoglalásban résztvett s a modern történeti kutatás, amely sok helyütt földeritette, hogy a Névtelen Jegyző téved, ezen a ponton egyetért Béla király irodavezetőjével s a Rásay-családot a honfoglalás aktiv részvevőjének tekinti. Ezért már régtől fogva megvolt az a szándék, hogy Rásay Emődöt, az öreg árpádkorit, bevigyék a főrendiházba. Maga Rásay éppugy szeptemberre várta kinevezését, mint ahogy Adél Jánosnak szeptemberre mondta a tófalusi kerület megürülését.

Szeptemberben azonban a kinevezés nem történt meg. Nem mintha kétségessé váltak volna Rásay Emőd érdemei a főrendségre, vagy hogy Bécsben akadályok merültek volna fel az akta aláirattatására; nem. Itthon volt némi hiba.

A nyári szünet után következő első minisztertanácson került ujra szóba Rásay kineveztetése. A minisztertanács után a pénzügyminiszter, akit nem nevezek meg (mert Magyarországon egészen mindegy, hogy ki a pénzügyminiszter és e sürü sorok irója legalább tiz évre visszamenőleg nem tudja, hogy ki mindenki volt pénzügyminiszter, a pénzügyminiszter, mondom, félrevonta a miniszterelnököt és ezt mondta neki:

– Sándor, kérlek, a tófalusi kerület dolgában volna egy propozicióm.

A miniszterelnök, akiről már megmondtam, hogy mindenkit meghallgatott és mindenkit szeretett volna kielégiteni, most sem azt felelte, hogy a tófalusi kerület dolgában nincs már módja propoziciókat figyelembe venni, hanem igy szólt:

– Mivel állhatok rendelkezésedre?

– Van itt egy kitünő ember, akire közéletünknek régen szüksége volna már, egy fiatal, hogy ugy mondjam, tudós, aki a pénzügynek legjobb teoretikusa s aki a szaktudását nagyszerüen érvényesithetné mihamarabb.

– Kérlek alásan – mondta a miniszterelnök.

– Podolányi Elekről beszélek, akinek a nevét gazdasági kérdések megvitatása körül nyilván hallottad már.

A miniszterelnök most már érezte, hogy bajban van. Podolányi Elekről tudta, hogy a pénzügyminiszter családjában nevelősködött. Azt hitte, hogy a pénzügyminiszter a fiatalembert már régen bedugta a saját minisztériumába s gyorsabb előléptetésekkel ott rója le iránta háláját. Nem gondolt rá, hogy minisztertársa politikai karriert óhajt juttatni pártfogoltjának. Ezért csak ennyit válaszolt:

– Kérlek alásan…

Viszont a pénzügyminiszternek ez nem volt elég.

– Eszerint számithatok arra, hogy a párt Podolányi Eleket jelöli hivatalosan Rásay kerületébe?

– Kérlek alásan – felelte a miniszterelnök. De aztán, nehogy a tárgyalás ilyen kellemetlen állapotban záruljon le, még hozzátette: – Beszélgetünk róla.

A miniszterelnök ugy gondolta, hogy beszél Füredy Fábián gróffal, hátha annak már nem is kell a tófalusi kerület, s akkor rendben van az ügy. Este a klubban már meg is szólitotta Füredyt:

– Mondd csak, Fábián, reflektálsz te még Tófalura?

Füredy megmondta, hogy megbeszélésük szerint szeretné a mandátumot betöltetni.

– Mert kérlek, másfelől is nizusok vannak – mondta a miniszterelnök.

– De hiszen megállapodtunk még a tavaszszal, nemde?

– Igen, igen, de, mondom, törekvéseket látok…

– Kérlek szépen, a törekvéseket próbáljuk talán máskép kielégiteni, de nincs módomban… nem egészen a magam ügye…

Füredy ugy gondolta, hogy a beteg Adélnak, akinek ez volt az első irányu ilyen kérése, nem mondhatja, hogy az igéret a beváltás pillanatában füstbe ment.

– Kérlek alásan, – felelte a miniszterelnök és hogy a kérdés ezen az oldalon is nyitva maradjon, hozzátette: – Beszélgethetünk róla.

Nehogy azonban mingyárt beszélni kelljen róla, Rásay kinevezését, melynek a minisztertanács után következő héten kellett volna megtörténnie, egy kicsit féretette. Rásaynak nem volt sürgős a dolog, innen tehát nem kellett komplikációktól tartani. Az árpádkori férfiu oly magától értetődőnek tartotta főrendségét, hogy egy-két hét nála nem differált. A pénzügyminiszter is várt, mert biztosnak vélte az ügy elintéződését. Csak Füredy Fábiánnak kellett megszólalnia, mert Adél irt Brioniból és megkérdezte, mi van a tófalusi kerülettel?

Füredy szólt, a miniszterelnök kénytelen volt megmondani, hogy Podolányi Elek javára lépések történtek nála.

– Talán intéznétek el egymás között? – mondta a miniszterelnök.

Füredy csakugyan beszélt a pénzügyminiszterrel, aki egyelőre nem lépett vissza.

– Nekem nagyon kinos volna, – mondotta – Sándor kvázi megigérte, én az illetőt megnyugtattam, most _fausse position_-ban volnék, ha…

– Én is, a legnagyobb mértékben – felelte Füredy s csakugyan azt irta Adélnek, hogy a mandátum meglesz, csak Rásay kineveztetése huzódik egyelőre.

János feljárt ugyan a klubba, de erről a kis válságról még nem tudott, mert a mandátumról vele nyiltan eddig csak Adél szólott, Füredyvel keveset érintkezett s politikai szereplése egyelőre abban merült ki, hogy hetenkint kétszer sakkozgatott Frideczky báróval.

S a tófalusi kerület mandátuma mind mérgesebb ügy lett, mert most már nemcsak a két miniszter tárgyalt kétfelől a miniszterelnökkel, hanem segitőtársakat vettek maguk mellé, akiknek mindegy volt a tótfalusi mandátum s látszólag véletlenül hozták szóba a miniszterelnöknél a tótfalusi kerületet s adták le véleményüket részben Podolányi Elek, részben Senkhy János mellett. Füredy Fábiánnak azonban kevesebb hive volt a kabinetben, mert halották félfüllel, hogy a miniszter barátnőjének egyik rokonáról van szó, ami mégis kevesebb, mint egy másik miniszter gyermekeinek a nevelője. Egyrészt kevesebb, másrészt kényelmetlenebb. Mikor az ügy kezdett már egészen rosszra fordulni, Füredy megirta Adélnak, – bár félénken még – hogy a politikai események által létrehozott uj konstelláció esetleg kivánatossá teszi, hogy a tófalusi mandátum betöltésénél az eddigiektől eltérő szempontok is érvényesüljenek.

Adél azonban elhatározta, hogy Pestre utazik, noha orvosai tanácsa szerint mindaddig Brioniban kellett volna maradnia, mig a délszaki levegőt hegyvidékivel nem válthatja föl, ami csak november végén következett volna el.

Váratlanul állitott be a fővárosba.

Mikor Adél megjelent Jánosnál, a fiut nagyon meglepte a váratlan érkező. Ha János azok közé tartozott volna, akik figyelik önmagukat és be tudnak számolni magukról maguknak, csodálkozva állapithatta volna meg, hogy ez az első találkozásuk, amelynél nincs az az ösztöne, hogy mindakét karjával magához ölelje és összeroppantsa az asszonyt, csókokkal vegye el a lélekzetét; most először nem bizseredett meg a vére, mikor a vaniliaparfőm közel jött hozzá. Most először vizsgálgatta a nő arcát ugy, hogy amit lát rajta, annak nem kell okvetlenül gyönyörünek és kivánatosnak lenni.

Adél most is naptól feketedett volt, de arcban mintha valamivel, valami kevéssel, kövérebb lett volna a kelleténél, vonásai s éppen a legkedvesebbek, a szája körül, elhusosodtak, a pihenő és hizlaló kura következtében.

– Csodálja, ugy-e, hogy csunyulok? – mondta az asszony.

– Hogy’ mondhat ilyet?

– Tudom, Jánoska, még nem dobattam ki a tükröt a szobámból, de ha igy haladok, nemsokára kiadom a rendeletet. Azt akarja kérdezni: hogy hogy’ vagyok? Köszönöm, Jánoska, nagyon jól, nagyszerüen! Azért mertem eljönni Brioniból. Meg azért is jöttem, hogy lássam magát.

– Mért nem hivott le?

– Azt hittem, nyakig van választási izgalmakban. De most hallom, hogy választásról szó sincs. Mért nem irta meg, hogy akadályok vannak?

– Én nem tudok akadályokról. Még nem üres a kerület

Az asszony nevetett:

– Persze, hogy nem, buksi! Amig nem tudják, kit tegyenek bele, addig nem is lesz üres. De ha már itthon vagyok, körülnézek. Hátha valaki másnak akarják adni a mandátumot?

– Adélka, tulajdonképpen mért adnák nekem?

– Mért?… mért?… mert én ugy kivánom. Azt csak nem türhetem, hogy magát félretolják és későbbi igéretekkel traktálják. Ragaszkodom ahhoz, hogy maga képviselő legyen.

– Ráérek két év mulva, amikor az általános választások lesznek. Akkor nem is lesz olyan feltünő.

– Az sohase feltünő, hogy valaki, akit én szeretek, előre megy az életben. És nem igaz, hogy ráérünk. Nincs idő, nincs.

– Ugyan! mért ne volna?

Az asszonynak kicsit elfátyolozódott a hangja:

– Mert… mert… Jánoska… az élet rövid és nem lehet benne két esztendőkkel dobálózni. Ugyse vagyok megelégedve magával.

– Miért nem? Jól viseltem magamat.

– Elszaladt Gotthelféktől.

(Jánost ez, – nem a vád, hanem, hogy Adél emliti Gotthelféket, valahogy kellemetlenül érintette. Mondja, hogy nem szaladt el? Hogy még szeretett volna ott maradni, de elküldték s hogy ez neki fájt?)

– Elég időt töltöttem náluk.

– Kevés volt; nem barátkozott össze velük. Alig irt róluk három szót a leveleiben.

– Mit irtam volna róluk?

– Hogy megkedvelte őket. Jánoska, higyje el, hogy az a nagyobbik lány ritka kedves jószág. Én mondom magának, én értek hozzá.

– Mért dicséri? – kérdezte bizonytalanul János, akinek igen-igen jól esett, hogy Adél dicséri Elzát.

– Mert igazságos vagyok. Maga nem tudja, milyen ritka az okos nő ezen a világon. Az a kislány okos, bájos, kellemes…

– Nem szép – próbálta ellenevetni János meggyőződés nélkül.

– Ebben igaza van.

(Nincs igazam – szerette volna János mondani, de nem mondta.)

– Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki ma nem szép, tiz év mulva lehet, hogy szép lesz. De aki ma szép, arról biztos, hogy tiz év mulva már nem lesz az. Nézzen rám.

– Maga szép.

– Jánoska, szép, hogy szépnek lát, vagy ha nem lát is annak, szépnek mond. De én már nem vagyok szép. Csak az élet szépiti, vagy tartja meg szépnek a nőt, én már nem élek, én már csak azon fáradozom, hogy éljek. Az más.

János ezt nem értette, nem is felelt rá.

– És a nő olyan szép, amilyen szépre beszélni tudja magát annak, akihez szól. Az a kislány, ha kinyitja a száját, szép. Szebb, mint én voltam.

– Mért hasonlitja magával össze?

– Csak.

– Nem szebb.

– De szebb, mert a szabályosan szép arcok mindig annak a veszélyét hordják magukban, hogy aki rájuk néz, azt hiszi: mögöttük nem-okos lélek van. Láthatja, mindezt csak azért mondtam, hogy nagyon megdicsérjem magamat. Hogy azt állitsam, hogy én nemcsak szép voltam, hanem eszem is volt. Sőt még most is van, Jánoska, – Adél nagyon kedvesen mosolygott és hozzáfüzte – több, mint magának, Jánoska. Tehát én a politikához is jobban értek. Ha megcsókol, elhiszem, hogy nem haragszik azért, amit mondok.

János nagyon gyöngéden csókolta meg az asszonyt, aki behunyta szemét a csók alatt.

Mikor elváltak, János megkérdezte:

– Mit parancsol, én mit csináljak?

– Semmit, Jánoska, majd én cselekszem valamit.

– Nehogy fárassza magát!

– Semmisem fáradság, amit szerelem fűt.

És Adél e naptól fogva elkezdte erélyesen intézni a tófalusi mandátum ügyét.

De Füredy már nem tudta előbbrevinni a dolgot, Podolányi Elek kilátásai határozottan jobbak voltak. Adél látta, hogy másutt kell hozzányulnia a kérdéshez.

– Mutasson be engem Frideczkynek – mondta egy délután a grófnak.

A miniszter nem tudta mire vélni ezt a kivánságot.

– Frideczkynek?

– Igen. Hallom, hogy nagyon érdekes ember.

– De hol mutassam be?

– Itt. (Az akadémia-uccai lakáson voltak.)

A gróf erre is csóválta fejét.

– Ugyan, Fábián, miért ne hozhatná ide a bárót? Ez a hely… istenem, ez már ugyis csak társadalmi érintkezésünk szinhelye.

– De még lehet…

– Nem, Fábián, már nem lehet. Azok az idők egészen elmultak. (A Tátra óta Adél a gróf különben is ritka szerelmi hevüléseit mindig elháritotta.)

– Ha nagyon kivánja, hogy idehozzam a bárót…

– Nagyon kivánom. Sőt azt is kivánom, hogy ha idehozta, magamra hagyjon vele.

– Furcsa kivánság.

– Nem teljesithetetlen.

– De Adél, gondolja meg…

– Féltékeny az öregre?

A gróf nevetett.

– Kérem. Itt lesz az öreg holnap délután és én nem leszek itt.

A gróf másnap csakugyan felvitte báró Frideczkyt, aki boldog volt, hogy ő vele valaki, sőt nőnemü valaki, meg akar ismerkedni.