Part 9

Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:

– Arról még ráérsz lemondani. Arról sohase késel el.

Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf informált.

– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…

Elza már nem figyelt oda, már gondolkodott. Egyében.

A mama folytatta még:

– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most, mindenesetre várni kell, amig… amig…

Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá. Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.

– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.

– Mit akarsz csinálni?

– Azt még nem tudom. Majd megmondom.

– De _ezt_, ugy-e nem?

– Nem, anyus, nyugodt lehetsz.

– És az a levél?

Elza elgondolkodott.

– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit irjak.

És Elza nem küldött Jánosnak aznap levelet.

Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.

Asztal fölött nem esett szó a Rózsa-ügyről.

Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a lázadó nem _akar_ semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még nem jött meg.

A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a tanácskozást.

Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli bécsi lapok is irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára. Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek, amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának elmaradni.

Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.

Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. És igy tovább; a táviratok nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.

János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt. Elza levele.

János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.

De nem lemondás volt; nem. Meghivó. Azonnalra. Egy kis beszélgetésre.

Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben, ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.

– Meggondoltad, lányom? – kérdezte Gotthelf-mama.

– Meg, anyus, meggondoltam.

– De tegnap még máskép gondolkoztál.

– Azért nincs ma tegnap, hogy ma mást gondolhassak.

Gotthelf-papa megcsókolta a lányát. A bárónét csókolta benne.

A mama még aggódott:

– De… hát… – kérdezte egy kicsit bizonytalanul – szereted?

– Kit?

– A bárót.

Elza nevetett:

– A bárót mindenki szereti.

A mama megkockáztatta:

– Igen, igen… de te?… te is?

Elza megint nevetett:

– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is, ha báró.

Ez a felvilágositás nem nagyon tetszett Gotthelf-mamának.

Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos, egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem tudhatta volna, mi az.

– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne reszkessen, mint egy diák…

– Nem reszketek – próbált János is könnyed lenni.

– Vagy annyira szerelmes belém?

János nem felelt.

– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de hogy _ennyire_ szeret, azt még sem képzelhettem.

– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy nem kell komédiáznia.

– Hát ha olyan igen-nagyon szeret, akkor báróné leszek.

János csaknem elszédült az örömtől. A leány már tovább beszélt:

– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak, hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!

Elza nyujtotta a kezét János felé.

János ráhajolt és megcsókolta.

A leány hamarabb huzta vissza a kezét, mint ahogy János szerette volna.

– Maga, persze, azt hiszi, hogy most már minden rendben van.

– Hát nincs?

– Dehogy is van! Most jön a tárgyalás a szülőkkel. Az üzleti rész. Engem nem lehet olyan romantikus alapon elvenni, hogy „elviszlek ugy, ahogy vagy, egy szál… pongyolában is“. Velem hozomány jár. Nem is kevés. Menjen, tárgyaljon az öregekkel. Figyelmeztetem, hogy egymillió koronánál kevesebb készpénzt el ne fogadjon…

– Elzácska, ne beszéljen ilyeneket!

– Egyelőre azt beszélem, amit akarok. Nincs uram és parancsolóm.

– Nem is lesz… – tette hozzá kedvesen János.

A lány megrázta a fejét, az a különös lobogás a szemében erősebb lett, de csak egy pillanatra, amig kimondta:

– Érdekes volna, ha megpróbálná valaki.

De aztán ujra nevetett.

– Na, menjen és állapodjon meg az öregekkel. Nem lesz nehéz dolga. Azok is szeretik magát.

– Még ki? – fordult vissza tréfás örvendezéssel János.

– Mindenki ebben a házban – mondta a lány. – Például Nitouche… és… és…

Elza az ujjain kezdte számlálni, de Nitouche után abbanhagyta s csak ezt tette hozzá:

– Menjen már, mert még elpirulok!

Az öregekkel csakugyan könnyü dolga volt Jánosnak. Gotthelf-papa hihetetlenül adakozó kedvében volt. Nem is beszélt kisebb pénzről, mint egymillióról. Ő maga ajánlotta fel, hogy megveszi gróf Collado-Thurn fasori kis palotáját, amely egész berendezésével együtt eladó – ő már régen szemet vetett rá ebből a célból –, két autót vesz a fiataloknak és évi negyvenkétezer korona apanázst is ad. Hogy miért éppen negyvenkettőt, János meg sem kérdezte. Gotthelfné kelengyéről beszélt, nagyszabásu háztartási beszerzésekről, amik egy ilyen nagyuri házhoz kellenek majd s amik Jánost mind nem érdekelték. A végén Gotthelf-mama megölelte és megcsókolta Jánost, Gotthelf pedig némi bocsánatkéréssel a hangjában igy bucsuzott tőle:

– Szervusz, édes fiam!

Mikor az öregek Jánost átkisérték a szalónon, az előszoba felé, Elza már a szobájában volt, ellenben Emma ott ült, véletlenül. Gotthelf megszólitotta a kisebbik leányát:

– Na mit szólsz? Mit szólsz? A sógorod! Most aztán te jössz, kicsikém.

Emma fölkelt, Jánoshoz lépett, feléje nyujtotta a kezét:

– Gratulálok – mondta csendesen és még csöndesebben, hogy az öregek meg ne hallják, hozzátette: – Hát mégis megkérte, Jánoska?

Ez a Jánoska nagyon megütötte János fülét. Nagyon puha és meleg szó volt és egészen ugy hangzott, mint ahogy annak idején Adél mondani szokta.

De ez a megütődés csak egy pillanatig tartott, a másik pillanatban már kibuggyant Jánosból a boldogság:

– Olyan boldog vagyok, Emmácska! – mondta a leánynak és egy önkéntelen mozdulattal átölelte. A leány majd elájult a karja közt.

János elment, Gotthelf-pár repesve, Emma reszkető térddel ment vissza a lakásba.

Elza a szobájában volt és hangosan fütyörészett, az ablakon kinézve. Mikor Jánost meglátta az uccán, az iróasztala fiókjához szaladt, kivett belőle egy kis gyöngyháznyelü játékrevolvert és a két ablaküvegen át ráfogta a távolodó magas férfialakra.

Amig János a sarokig nem ért, Elza folyton célzott rá s ahogy az egyik szemét eközben behunyta, az arcán a legnagyobb gyönyörüség ömlött szét.

Aztán eldobta a revolvert, amely üres volt és ezt mondta félig hangosan:

– Ez nem is vinne odáig!

És tovább fütyörészett.

XXV. FEJEZET.

Doktor Senki

Kétheti mátkaság következett, János életének legboldogabb ideje. Noha csaknem egész délután Gotthelféknál tartózkodott mindennap, egészen vak volt, semmit sem látott. Sem azt, hogy Elza ugy dorombolja körül, mint egy macska, mesterségesen széditi, hóditja, bolonditja, sem azt, hogy Emma ugy jár körül a házban, mint egy árnyék, némán és bánatosan, sem azt, hogy Gotthelf mama növekvő idegességgel nézi a körülötte lejátszódókat. Az anyai ösztön kezdte megsugni Gotthelfnének, hogy itt valami egyéb folyik le a szeme előtt, mint egy rendes, boldog mátkaság, hogy itt nincs minden rendben, hogy az a fülledt melegség, ami Elza viselkedésén át a házat megtölti, inkább zivatar előtti hőség, mint a szép derüs idő kisugárzása. De Gotthelf mama alapjában sokkal egyszerübb női lény volt, semhogy Elza komplikált viselkedését megérthette volna. Azt mindenesetre furcsállotta, hogy Rózsáról és a Rózsa-ügyről, amiről azelőtt annyit beszéltek, most nem esik szó. Elza, ugy látszik, ráparancsolt Nitouchera is, a hugára is, hogy vigyázzanak a szájukra.

Pedig kint, az ugynevezett fórumon, tovább kavargott az affér. Ha Jánosnak a mátkaság még meghagyta volna egy kis józan eszét, az a kevés is elkábulhatott volna attól, ami körülötte történt.

János nyilvános köszönetek és hangos üdvözlések központjává lett.

Az ellenzék tudta, hogy a kormánynak zavarai vannak a Rózsa-ügyből kifolyólag. S miközben nyakra-főre dicsérte a kormánypárti képviselőt, kiabált a felelősségrevonás után.

A kolozsvári egyetem vizsgáló-bizottságot küldött ki, amely Fajjer Keresztély tevékeny részvétele mellett, elfogulatlanul megvizsgálta a Rózsa-ügyet, sürgős felterjesztést intézett a minisztériumhoz s egy hét sem telt bele, megtörtént az, amire évtizedek óta nem volt példa: megvonták a _venia legendit_ Rózsa Rezsőtől. Az egyetem törölte professzorai listájából.

S mert az egyetem most már tudta, hogy fölfelé mi kellemes, egy lépéssel tovább ment. Frideczky János bárót, a tófalusi kerület képviselőjét, a hazafias tudomány védelmében kifejtett munkássága csekély jutalmaképpen, a kolozsvári egyetem diszdoktorává nevezte ki s elhatározta, hogy az erről szóló diplomát küldöttségileg adja át az ünnepeltnek. A küldöttséget az e. i. rektor vezeti, de az ünnepi szónok Fajjer Keresztély, a hazafias zoológus lesz.

E nap délutánján Elza tuláradóan jókedvü volt, alig lehetett birni vele. Doktor Senkinek szólitotta a vőlegényét s kijelentette, hogy nászutról szó sem lehet.

– Roppant örülök ennek a doktorságnak, báró ur! – mondta Jánosnak.

– Miért, Elzácska?

– Mert kaptam egy cimet, amin jóizüen szólithatom. Csak nem bárózhatom az uramat. Viszont a Szépembernek is vége, mert a férjemet sem nem tarthatom, sem nem mondhatom szépembernek.

– A keresztnevem… – proponálta szerényen János.

– Ugyan menjen! A maga nevei közt az ember nem tudja, mi az eredeti, mi a szerzemény. Mindig gyanakodva nyulok hozzájuk. Erről a doktorságról ellenben pontosan tudom, hogy kapta, érdemei vannak rá, hát ezt használom.

– Az érdemeim, Elzácska… bolondság!

– Dehogy is! S éppen az érdemei és a bokros teendői miatt nem megyünk egy lépést sem Pestről. Nevetséges volna, hogy éppen a legnagyobb zürzavar közepett, maga, a főbálvány, elszaladna innen. Gerlicézni. Hová? A Riviérára. Én már ugyis voltam a Riviérán és maga még ugyis lesz ott. Mért mennénk éppen most?

– Olyan szép volna!

– Higyje el, hogy a nászut elavult és értelmetlen intézmény. Az ember otthon tud a legboldogabb és a legboldogtalanabb lenni. Itthon maradunk!…

– Elzácska! – kérlelte János.

– Ez az első számu kivánságom s mingyárt _ezt_ nem akarja teljesiteni?

– Az más – mondta János és nem erősködött tovább. Neki csakugyan mindegy volt. Ugy érezte, hogy az a pillanat, mikor ezt a nőt átölelheti, akkor is elképzelhetetlenül édes lesz, ha a hajléktalanok menhelyén, vagy egy cselédszoba nyoszolyáján következik be.

*

A politikában pedig gördült a kő, amit Prokesch elinditott s amit János megrugott, hogy gyorsabban guruljon lefelé. A _venia legendi_ megvonása körül belső komplikációk támadtak. A kultusz államtitkár, Merényi Viktor, egy klerikális gondolkodással meggyanusitott, nagyon hideg ur, de talpig ur, fölkereste Füredyt és ezt mondta neki:

– Kérlek szépen, azért jöttem be hozzád, hogy már egyszer velem is beszéljetek a kolozsvári ügyről.

– De parancsolj – mondta nagyon szivélyesen Füredy gróf.

– Ezt az ügyet ti az utóbbi hetekben politikai alapon kezeltétek.

– Ha egyszer politika fejlődött belőle!

– Kérlek. De most már talán elég volna belőle.

– Miből?

– Abból, hogy itt büntetőexpediciók mennek ártatlan emberek ellen s aztán népünnepélyt rendezünk, ökörsütéssel, elesett, sőt nem is elesett, hanem kivégzett emberek holtteste felett.

Füredy nem értette ezt az erélyes hangot. Nézett az államtitkárjára, aki nagyon higgadtan beszélt tovább:

– Kérlek, a politikán tul, vagy innen, van ennek az ügynek tudományos része is. Bennünket talán az is érdekelhetne.

– Feltétlenül.

– Olvastad te azt a Rózsa-féle államelméletet?

– Eddig nem, kérlek. Igazán nem volt időm.

– Sándor olvasta?

– Azt nem tudom. De aligha.

– Na látod. Hát én olvastam. Nincs benne egyéb, mint aminek minden olyan államelméletben lenni kell, amely nem csukja be a szemét a jogbölcselet ujabb és legujabb fejlődésével szemben.

– De kérlek… az az elmélet nemzetellenes… és dinasztia-ellenes.

– Ki mondta neked?

– A közvélemény… az interpelláció…

– Szóval: az a ti senkitek és a többi senkik. Én elárulom neked, hogy az az államelmélet csak annyiban nemzet-ellenes, amennyiben nem a _mai_ értelemben vett nemzeti államot veszi alapul.

– És a dinasztia?

– Dinasztiáról szó sincs egy államelméletben. Uralkodóról van benne szó, mindenkori uralkodóról, s aki az államot, mint egészen magas egységet kezeli, az uralkodót is alárendeli ennek az egységnek.

Ehhez Füredy grófnak nem volt kedve hozzászólni. Merényi folytatta:

– A _venia legendi_ megvonása, amit terveztek, már annyira gyilkosság, hogy még a politikai szempont sem igazolhatja. Ezt én már határozottan ellenzem.

– De kérlek, talán…

– Ellenzem – mondta nyugodtan Merényi és már el is bucsuzott.

Az intézkedés, a miniszterelnökkel való tárgyalás után mégis megtörtént. S ez a kormányon belül uj helyzetet teremtett.

Volt valaki, aki azonositotta magát Rózsa Rezsővel. Ha tehát a közhangulat fent és lent az marad, hogy _áldozat_ kell, volt kit kidobni a kormány hajójából.

Füredy gróf nagyon kellemetlennek érezte; a miniszterelnök roppant örült neki.

S mert a _venia legendi_ megvonása után sem lett csend – az államtitkár jól látta előre, hogy győzelmi ünnep következik és az ellenzék részéről a helyzet kiaknázása – s a miniszterelnököt még egyszer felcitálták Bécsbe, hogy mondja meg, ha a kellő intézkedések már megtörténtek, a közvélemény miért nem nyugszik meg s miért kutat további felelősek után, a miniszterelnök igen nagy örömmel vitte Bécsbe Merényi Viktor lemondását, amit az államtitkár mingyárt e megtorlás nyilvánosságra hozása után adott át, de amelylyel a miniszterelnök még taktikázott kissé.

Merényit megkérte, hogy lemondását ne publikáltassa, az ellenzéki vezéreknek pedig, akiknek számára most már szintén ügy lett a Rózsa-ügy, megmondta, hogy még egy nagyfontosságu s döntő jelentőségü személyi változás készül, csak nehézségei vannak még a kormánynak, mert nincs minden adat a kezében azzal szemben, akire a koncentrált felelősség sulya hárul.

A miniszterelnök, aki nem volt hazug ember, de viszont az egyenes utat abszolut járhatatlannak tartotta a politikában s ennek következtében _egy_ igaz szó az ajkát soha el nem hagyta, befelé meg volt riadva kicsit; ezt az affért már-már alkalmasnak itélte arra, hogy az egész kormánynak végzetes bajt csináljon, a miniszterelnök, mondom, most már taktikázott, mert noha egyike volt Magyarország legrégebben kormánykodó államférfiainak, nagyon szerette volna, ha temetése a várbeli sárga palotából történik, ha ez a temetés még nagyon messze volna, akkor is. Bár igazán nem lehetett volna azt mondani a miniszterelnökre, hogy a hatalomhoz ragaszkodik. Olyan miniszterelnök, akiről ezt el lehetett volna mondani, még egyáltalában nem is volt Magyarországon.

Mindeme belső változásokról gróf Füredy Fábián hüségesen referált Jánosnak, aki a szabadelvü párt fiatal tagjai közül a legreménynyel-teljesebb ifju politikussá lépett elő s aki e referátumokkal, a saját fontosságával a közéletben s az egész Rózsa-ügygyel szivből gát és életuntságát, mely már-már az öngyilnem törődött, sőt jó öszötne azt sugta neki, hogy most, amikor ő már megkapja azt, aminek a meg-nem-kapása miatt a boszuhadjáratot elinditotta, tenni kellene valamit, hogy az ügy ezekben a nagy arányokban talán még se folytatódjék. Azonban ehhez már több energia kellett volna, mint amennyit Jánosban a boldog szerelem meghagyott. Ő voltaképpen azt cselekedte most, hogy kifeküdt a boldogság napfényére és süttette magát vele s hogy körötte mi történik, azt legfeljebb ha tudomásul vette, beleavatkozni az eseményekbe már megint képtelen lett volna. Ha Prokesch tudott volna János belső viharzásáról, ami az ujabb események megtörténésének oka lett, segitett volna helyes tanácscsal, de mert nem tudott róla s azt hitte, hogy az eddig mindig csak mozgatott ember most önálló mozgásuvá lett; s bizonyos hiusággal nézte az embert is, az eseményeket is: minden, ami történt, egy józaneszü tanácsadó beavatkozása nélkül történt, Rózsa Rezső nevére mind több elitélés, káröröm, közmegvetés halmozódott s ez János magánéletének egét kezdte köröskörül dagadozó, fekete felhőkkel megtölteni, lent, a láthatár szegélyén.

De ő feküdt a napsütésen, nézett fel a fénybe és nem vett észre semmit.

*

A fasori palota első emeleti hálószobájára vonatkozóan Gotthelf-mamának az az ötlete támadt, hogy abból a grófi berendezés a padlásra hordandó.

– Ki tudja, mik történtek már ott, – mondta a mama – jobb, ha az ember a saját hálószobájában alszik. Láttam egy nagyszerü hálószobát a városban.

– A mama babonás – mondta Elza. – De ha a mamának ötlete van, nekem is van. A hálószoba mellett egy női öltözőszoba következik, oda bevitetem én az én egész leányszobámat.

– Az is nagyon kedves lesz – vélte a mama.

Elza még nevetve hozzátette:

– Jobb, ha az ember a saját hálószobájában alszik.

– Az ágyadat is akarod? – kérdezte Gotthelfné, de már nem helyeslően.

– Azt is, persze.

– Hm… az fölösleges – itélkezett a mama.

Elza vidáman felelt rá:

– Minél több ágy van egy házban, a házasság annál boldogabb.

– Ezt megint könyvből tanultad, lányom, – mondta Gotthelf – de ha már ezeket csináljátok, akkor okozzatok egy kis örömet az én János fiamnak is.

(Igy, ha maguk közt voltak, Gotthelf mindig az-én-János-fiamnak nevezte Jánost.)

– Még több örömet, mint amennyiben uszik? – kérdezte Elza.

– Na igen, ugy gondolom, hogy ha már te a te szobádat odaviteted a palotába, vigyétek el az ő legkedvesebb tárgyait is oda. Legyen neki is egy szobája a régi holmijából.

Elza helyeselte. Gotthelf mama megszavazta s mikor Jánosnak elmondták a három ötletet, egyiknek jobban örült, mint a másiknak. Ezekben a napokban különben is csak örülni tudott.

Gotthelf mama ajánlkozott, hogy másnap fölmegy Jánoshoz, összeválogat egy szobára való berendezést, János megkérte Elzát, hogy ő is jőjjön, segitsen. Elza kedves csináltanszent arcot vágott:

– Ahh – mondta – lehetetlen! Legénylakásra én? Frideczky báró mátkája?

– A vőlegénye lakására – mondta János.

– Majd meggondolom, – felelte Elza – a mama mindenesetre elmegy, neki már nincs vagy még nincs érzéke az iránt, hogy legénylakásra nem járnak urinők. Esetleg én is odamegyek, mert én már tudom, hogy legénylakásra csak urinők járnak.

Gotthelf papa az ilyen beszédekre fejet csóvált és a szeme sarkából Emma felé nézett, mert nagyon nem szerette, hogy ilyesmit a kisebbik leány előtt mondanak

A vizit határozatba ment s János aznap éjjel, az első elalvás után, ijedten ugrott ki ágyából. Eszébe jutott a másnapi vizit, hogy esetleg Elza is eljön, felgyujtotta a villanyt és körülnézett a szobájában. Az iróasztalán Adél egy nagy arcképe állt s a falon is Adél két képe lógott. Az egyik egy furcsa plein-air, amit a Csernáék mütermébe járó egyik fiatal piktor festett, csupa aranysárga és rózsaszin foltból állitva össze a szőke nőt, széles rózsaszin szalmakalappal, ami a fején hátracsuszott, mint egy glória és egy rózsaszin selyem napernyővel a feje fölött, ami különösen és érdekesen szürte át a fényt.

János izgatottan tette be az asztalon álló arcképet s az egyik faliképet az iróasztala fiókjába és ráforditotta a kulcsot. A plein-air nagyobb volt, semhogy a fiókba lehetett volna dugni. Leakasztotta és átvitte a másik szobájába, a ruhaszekrényébe és ott arccal a szekrény falának forditotta.

Közben folyton nagyon vert a szive. Mert sajátságosképpen, noha itt élt Adél képei közt s a gyémántsziv ott csüngött a nyakán (minden reggel fürdés előtt gépiesen lecsatolta és utána ugyanoly gépiesen ujra fel), mégis Adél, Itáliából hazajötte óta, ma először jutott eszébe, És most agyába tolakodott a sirkő és a látogatás, amelylyel ő az elhagyott tátrai sirnak tartozik.

A látogatás szóhoz megint a holnapi vizit kapcsolódott a gondolataiban s miközben elhatározta, hogy holnap telefonál Gerendaynak, megint nyugodtan el tudott aludni.

*

Pénteken éjjel Emma ezt irta a naplójába:

„Ma volt az esküvő. Nem hittem, hogy végig kibirom ezt a napot. János boldog volt, Elza gonosz. Itt vacsoráztak; csak papa, mama, Nitouche meg én voltunk jelen. Most mentek el, haza a fasori házba. Istenem, ha holnap reggel nem ébrednék fel, milyen jó volna!“

Mig Emma ezt leirta, mást is akart irni még, de csak fogta a tollat és nézte a papirt. És az arcán nagy könnyek peregtek végig

*

Az uj asszony fekete selyem pongyolában ült a fasori palota első emeleti sarokszobájában, melyet a hálószoba mellett az ő leánybutoraival rendeztek be.

A hálószobába vezető ajtó nyitva volt.

Ebben a szobában velencei üvegcsillár, ott benn kék ámpolna égett s az egész hálót kissé hideg derengéssel töltötte el. Az ámpolna is Gotthelf mama beszerzése volt, Elza nem szólt bele.

Az uj asszony gunyos arccal nézett a fényből bele a kék homályba.

János ledobálta magáról a frakkot, egy lefelé csikozott kék-fehér selyem piyamát vett föl, leakasztotta a nyakáról a gyémántszivet és kopogtatott a hálószoba ajtaján.

Elza a maga szobájából nem mondta, hogy szabad. Odáig ugy sem hallatszott volna a hangja.

János kinyitotta a háló ajtaját.

A kék derengésen tul éles sárga fénynyel világitott Elza ajtaja. Ahogy a sárga fényen ült az asszony s a fekete selyem a mellére feszült, Jánosnak Lelle villant az eszébe, a vizes fekete trikó a sárga napfényen. A szája égett, mintha dagadt volna, a halántéka lüktetett, ugy ment át a kék félhomályon Elza szobája felé.

Az ajtófélfán ujra kopogtatott.

A nő mereven nézett rá:

– Tessék! – mondta olyan világos és határozott hangon, hogy ebben a környezetben ezen az estén, ebben a helyzetben ez a hang szinte vágta a levegőt.

– Elzácska! – áradt a férfiból forrón és vágyakozva s miközben a nő feje felé hajlott le, kicsit rekedten sugta a fülébe: – Miért nem jön?

Elza kikerülte a csókot, oldalt huzva fejét a karosszék támláján.

– Üljön le! – mondta Jánosnak.

– Elzácska, édesem, egyetlenem, jőjjön! – s János ujra megpróbálta megcsókolni feleségét s a két keze, mely a nő felé nyult, megérintette Elza mezitelen vállát. A kéz olyan volt, mint a parázs.

Elza hátrább lépett egy kicsit, ugy hogy a férfi keze lecsuszott a válláról.

– Nem megyek, – mondta Elza – beszélni akarok magával. Üljön le.

– Most? Itt? – kérdezte János, de már leült a másik karosszékbe, amit Elza mutatott. Megfogta a felesége egyik kezét, ráhajolt és simán, halkan megcsókolgatta, miközben Elza beszélt, anélkül, hogy a kezét visszavonta volna.

– Nem megyek, – mondta a nő most már nem olyan hangosan, mint eddig, csak nagyon érthetően tagolva a szavakat. – Nem akarok menni. Nem leszek a felesége, báró, izé, senki ur… nem leszek a felesége.

János, akinek a feje ott volt a nő keze fölött, nem is hallotta ezt. Ekkor Elza elhuzta a kezét, megrázta kicsit a férfi vállát, ugy hogy az felnézett rá és ugy mondta:

– Ébredjen fel, részeg ember! Nem leszek a felesége soha!

– Mit mond, Elzus? – hebegett a férfi és gyámoltalanul elmeredt szemmel nézett a nőre.

– Azt mondom, hogy sohase leszek a magáé. Soha maga engem megcsókolni, megölelni nem fog! Érti? Soha!

János azt hitte, hogy ez csak tréfa. Mosolyogni próbált.

– Szeret? nagyon szeret? – kérdezte Elza.

– Imádom! – felelte János, aki azt hitte, hogy a tréfa most marad abba. Elza beszélt:

– Hát én gyülölöm. Én undorodom magától, maga fabáb, maga automata, maga senki!

János megint értelmetlenül nézett a nőre, aki folytatta:

– Hát mit gondolt maga? Minden az ölébe hullik, ami után kinyujtja a kezét? Minden a magáé, amit megkiván? Én nem, senki ur, én nem! Itt van a vége a paradicsomnak!