Part 3

Adél olyan kedves tudott lenni az öreghez, hogy az azt hitte; álmodik s ötven esztendővel csuszott vissza életében. Az első csésze tea után a gróf egyszerüen távozott, a bárót ottfogta Adél. S akkor elkezdte mondani neki azt, amiért a bárót hivta. Nagyon hangosan, értelmesen és jól tagoltan beszélt az öreggel, folyton ügyelve rá, hogy az lássa a száját.

– Ó, ó – mondta Frideczky többször – hát erről van szó?…

Aztán meg:

– Ezt én nem is tudtam! Senkhy barátom egy szót sem szólt nekem.

Mikor a tényállást már tudomásul vette, az öreg ur kicsit elszontyolodva kérdezte:

– De én hogy’ segithetek ezen? Én félretolt ember vagyok. Engem már soha se kérdeznek.

– Akar segiteni rajta a kegyelmes ur?

– Akarok, hogyne akarnék! Az én legkedvesebb barátomon!

– Akkor idefigyeljen.

És Adél elmondta a haditervét. Pontosan, a legkisebb részletekig.

Az egyik részletnél a báró megkérdezte:

– Ezt én csak ugy mondom a miniszterelnöknek, vagy valóban meg is történik?

– Ha a kegyelmes ur akarja, meg is történhetik.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! De ez nagyon sok utánjárásba kerül… Emlékszem, a Hidassy-családnál fordult elő… nagyon sokat szaladgáltak… Koros ember vagyok…

– Ha az okmányok megvannak, akkor nem megy a dolog nehezen. Csak a miniszterelnökkel intézzük el előbb.

– Boldog vagyok! Boldog vagyok! – mondta báró Frideczky, mikor kitotyogott az Akadémia-uccai lakás ajtaján.

Másnap délelőtt a budai sárga miniszterelnöki palotának egészen szokatlan látogatója volt. Báró Frideczky, aki már a hivatalos ebédekre-vacsorákra sem járt el oda legalább tiz esztendő óta s délelőtt talán soha nem volt ott, megjelent a miniszterelnök titkáránál.

Természetes, hogy mindenkit félretéve, a miniszterelnök azonnal Frideczkyt fogadta.

– Drága öregem! – kiabálta a miniszterelnök – mit jelent ez a különös látogatás? Miért nem szóltál tegnap este a klubban, hogy beszélni akarsz velem? Miért fárasztottad magadat?

– Nem akartam, hogy tudják, amiről beszélünk. És mert a hallásom kicsit gyönge és nektek hangosabban kell szólnotok hozzám, nehéz nekem titkokat megbeszélnem veletek.

És Frideczky előadta, hogy neki az a kivánsága, hogy a tófalusi kerület mandátumát Senkhynek adják.

A miniszterelnök azt hitte, hogy ez a kérdés, mely már éppen eleget zavarta a fejét, az öreggel szemben könnyen elintézhető:

– Kérlek szépen, a párt határozottan azt kivánja, hogy bizonyos Podolányi Eleket jelöljünk.

– Ragaszkodom, ragaszkodom! – mondta a báró, aki nagyon régen nem használta már ezt a szót.

– De édes öregem… te egyáltalán nem szoktál… – mondta a meglepett miniszterelnök.

– Éppen azért, mert nem szoktam, nagyon kérlek Sándor, hogy ezt a kivánságomat teljesitsd.

– De lehetetlen, drága öregem, lehetetlen.

Frideczky fölkelt:

– Kérlek szépen… akkor leszel szives és audenciát kérsz számomra a felségtől…

A miniszterelnök megrettent. Az hiányzik még, hogy egy ilyen kis ügy a felség elé kerüljön!

– De… megbocsáss… _ez_ igazán nem éri meg, hogy…

– A felséges ur meg fogja hallgatni egy régi szolgájának panaszát.

– Kétségtelen, kétségtelen.

A miniszterelnök beleizzadt abba a gondolatba, hogy ez a makacs öreg tényleg megjelenik a Burgban és beszél az uralkodóval, akinek valóban hajlandósága van arra, hogy régi embereivel még apróságokban is kegyes legyen. Visszaültette a karosszékbe Frideczkyt.

– Hát, kérlek – mondotta – esetleg… majd utánanézünk… De voltaképpen miért kötöd magad ehez a fiatal emberhez?… aki nagyon kedves, derék uriember… azonban te husz év óta nem avatkoztál a pártunk életébe… egészen furcsa… valami speciális okod van?

Az öreg közel hajolt a miniszterelnökhöz, mintha _az_ volna süket s megmondta az okot.

A miniszterelnök bólintott:

– Az más… az egészen más… Tehát voltaképpen _ezt_ kérnéd a felséges urtól, ha audenciára mennél?

– Ezt is.

– Kérlekalásan, ugy fog történni, ahogy óhajtod.

A miniszterelnök most már látta, a második számu kivánságból, hogy Frideczky csakugyan egész biztosan elmenne a felség elé. Arra nincs szükség, az kényelmetlen, inkább elintézi ő.

Elbucsuzott az öregtől, aki a mai makacsságával egyszerre tekintélyt is kapott a szemében.

És a klubban még aznap délután szólt a pénzügyminiszternek:

– Barátom, a Podolányi jelöltsége a legjobb akarattal sem megy.

A pénzügyminiszter elcsodálkozott a miniszterelnöknek ezen a határozott hangján.

– Miért?

– Kérlekalásan… felsőbb helyen ragaszkodnak hozzá.

(A miniszterelnök már eszkomptálta, hogy Frideczky járt felsőbb helyen, a felsőbb hely kegyesen hallgatta meg a legöregebb szabadelvü-párti kérését és már emlitést is tett neki, a miniszterelnöknek, a felsőbb hely, arról, hogy báró Frideczky kivánsága tejesitendő, _ha lehetséges_. S amiről a felsőbb hely ugy emlékezett meg, mint ha-lehetségesről, az okvetlen lehetséges volt, sőt lehetetlen volt, hogy _ne_ legyen lehetséges.)

A pénzügyminiszter a Vár felé mutatott. Ugy kérdezte:

– Ott? Vagy még följebb?

A miniszterelnök, hogy végleg megszabaduljon ettől a gondtól, kicsit füllentett is:

– Ott is, amott is.

A pénzügyminiszter elhallgatott s csak annyit gondolt magában, hogy hallatlan, ujságiróknak ma már hová mindenhová vannak összeköttetéseik! Hogy a miniszterelnök ez egyszer nem hazudik, abban biztos volt. A felsőbb helylyel tréfálni nem lehet.

Két nap mulva jelentette a Budapesti Közlöny, hogy Rásay Emőd, a tófalusi kerület képviselője, bevonul a képviselőházba.

XIX. FEJEZET.

Némi magyarázat és egyebek

Még mielőtt tovább mennénk a politikai élet utvesztőjében, engedje meg a türelmes olvasó, hogy feleljek egy kérdésére, amit már magában nyilván többizben fölvetett. E történetben egy nő életének fonala három ágból fonódik össze. Doktor Cziller Balázsnak, a tanügyi osztály főnökének felesége: barátnője a kultuszminiszternek s szerelme Senkhy Jánosnak, a szerkesztőnek. Hogy’ van ez? Mit szólnak hozzá a szereplők? Mit róluk és nekik a külső világ, melyben többoldalu szerepüket játsszák? Hogy’ van az, hogy senkisem tud semmit, olyan történések mellett, amik ebben a nem-tulságosan-nagy városban titkok aligha maradhatnak?

Megnyugtathatom (vagy felháborithatom az olvasót) történetünk ama pontján, amelynél most tartunk, már mindenki tud mindent. Aminthogy bizonyos idő elteltével mindig tud mindenki mindent. Sem Cziller előtt, sem Füredy Fábián előtt nem volt már titok Adél szerelme. A pártkörben tudták, _ki_ a fiatal publicista, kinek személye körül a tófalusi mandátum ügye kavargott. Agitáltak is ellene ezen az alapon. A redakció is tudta, hogy szerkesztőjének politikai szárnybontogatásait ki intézi. Mindenki tudott mindent, sőt most már azt beszélték, hogy Czillerné azért akarja előrevinni Jánost, hogy elváljon az urától és aztán, ha már Jánosnak poziciója lesz, férjhez menjen hozzá. Gotthelfék, akik mihelyt Pestre jöttek s csak egy kicsit érdeklődtek, mingyárt minden adatot meg tudtak kapni János felől, nem értették az egész lellei idillt, csak Elza hitte, hogy érti.

Maguk a szereplők mégis ugy járhattak a városban, hogy velük a dolgukról senkisem beszélt.

Ez nem szokás.

Tragédiákat és komédiákat játszhatnak le egymás közt az emberek, anélkül, hogy a nézők – akik nemcsak néznek, hanem látnak is – beavatkoznának. Egy-egy ilyen rejtett (de mindig, vagy csaknem mindig nyilvános) története az életnek, szinpaddá szigetelődik, melyen a cselekvő és szenvedő hősök ágálnak, de hogy a nézőtér felszóljon a szinpadra, ez, ugy-e bár, társadalmi megállapodás alapján lehetetlennek látszik. Aki a szinházban tenne meg ilyet, kidobnák; aki az életben: az a második szóig el nem juthatna, mert a szereplő, akivel beszélni óhajtana, egyszerüen faképnél hagyná.

Ez igy van, olvasóm, igy van, nem lehet rajta változtatni, ha még-olyan könnyü volna is! Csak igy tudnak a történetek a végükig játszódni. Ha nem igy volna, már a kezdetüknél abbamaradnának. Szerelmi bonyodalmaknál az egész világ _voyeur_, de hogy amit látott, azt csak egymásközt tárgyalhatja meg s nem azzal, akit kilesett: ez olyan erős belénk-neveltség, mint amilyen az, hogy bizonyos, maguktól értetődő testiségekről nem szokás és nem is lehet társaságban beszélgetést kezdeni.

János mindig kényelmetlennek érezte helyzetét, de megszokta.

Füredy Fábián, aki, mihelyt Adél rajta keresztül intézni kezdte János életét, épp ugy tudta, miről van szó, mint ahogy Füredy családja tudott a gróf és Adél viszonyáról, Füredy Fábián nem mert szólni. A korkülönbség alapján érezte, hogy nem szólhat, semmit sem tilthat meg egy nőnek, akinek ő, a koros gavallér, csak anyagi rekompenzációt tud nyujtani mindazért, ami életviditó ajándékot kapott tőle.

Az egyetlen, aki megpróbálta kinyitni a száját, Cziller Balázs volt.

Azokban a napokban, amik János jelöltetését követték, amikor Adél lázasan (valóban _lázasan_) szaladgált a városban – Cziller azt hitte, hogy a szeretője után, pedig nem: csak annak ügyében – s amikor Adél csak félórákat töltött fáradtan és letörten otthon: Cziller egyszer megszólitotta a feleségét:

– Adél, beszélni akarok magával, ha van egy negyed órája számomra.

– Szükséges az, hogy beszéljen velem? – kérdezte a nő.

– Azt hiszem.

– Akkor tessék.

Cziller föl és alá járt a szobában s az engedély után egy kis szünetet tartott, aztán elszántan a felesége felé fordult:

– Erről a fiatalemberről akarok beszélni.

– Melyikről? – kérdezte Adél egész nyugodtan.

– Senkhy Jánosról.

A férj elhallgatott, várta a hatást. Hatás azonban nem volt. Adél, aki egy karosszékben hátrahajolva ült, még csak előbbre sem billentette a fejét. Ugy mondta:

– Hallgasson.

A férj hátrább lépett egy lépéssel.

– Mért hallgassak?

– Mert nincs beszélnivalója. Erről nincs. Beszéljen másról.

– Miért? Miért ne beszélhetnék _erről?_

– Mert erről a fiatal emberről csak akkor beszélhetne velem, ha arról az öreg emberről is beszélt volna annak idején. Érti?

– Nem értem – mondta a férj.

– Hát majd világosabban beszélek. Maga nem emlitheti Senkhy Jánost, ha nem emlitette soha Füredy Fábiánt. És most idehallgasson, maga… maga…

A nő most előbbre huzta testét, hogy kimondja a szót. De aztán mégsem mondta ki. Befejezte a mondatát:

– Ezt már nem kellene mondanom, de azért mégis megmondom: Ne féltse az érdekeit. Ezentul is vigyázni fogok rájuk.

Cziller sápadt volt és az alsó fogsorával a felső ajkát rágta. Csunya sárga fogai voltak.

– Adél, amit maga most mondott…

A nő hozzáfüzte gyorsan:

– Azt maga épp olyan jól tudta, mint én. Menjen ki…

Cziller ellenkezni próbált:

– Kérem, Adél…

– A nő határozottan ismételte:

– Menjen ki!

A férj kiment a másik szobába. Adél utána ment és a félig nyitott ajtón átszólt, szárazon, szinte kegyetlenül:

– És ha mégegyszer eszébe jut, hogy szólnivalója van, akkor elválunk. És maga penzióba megy.

Aztán betette az ajtót, visszament és leült a karosszékbe:

– Ez kell még… ez… – mondta halkan maga elé – akkor nem sokáig tart…

Majd azt csinálta, amivel most már napok óta foglalkozott. Az iróasztala mellé ült le, sárga, dohszagu okmányokat vett elő az egyik fiókból és nagy árkus miniszterpapirra másolta őket.

Ezek a másolatok, amiket Adél a saját férfiasan erős és, ha vigyázott rá, szép, szabályos irásával végzett, ahhoz a titokhoz kellettek, amit Adél Frideczky báróval együtt főzött, akivel egy fiatal ügyvédnél órákat töltött, sőt egy hétköznap délutánján Ivándra is kiment, valami régi okiratért, ami az ivándi kastély egyik szobájában mint levéltárban volt letéve.

Ez idő alatt Jánost a szabadelvüpárt végrehajtó-bizottsága hivatalosan jelölte a tófalusi kerületbe. A párt titkára magához kérette.

János fölment a titkárhoz, akit még soha sem látott. A titkár szóban van valami fiatalos. Jánost hát meglepte egy kicsit, hogy a párt titkára egy nagyon vastagbajuszu, koros ur volt, kövér és fehér, aki beszédközben nagyokat szuszogott. Szuszogások közben viszont ezt mondta:

– Mindenesetre, kérlek, üdvözöllek. A végrehajtó-bizottság egyhangulag jelölt, még vita sem volt, ami személyedre nézve nagyon megtisztelő, mindenesetre. Na már most, kérlek, a választás tehnikai részei már énrám tartoznak és én mindenesetre biztosithatlak róla, hogy megteszek mindent, mindenesetre.

Itt nagy szuszogási köz volt és az eleven Mindenesetre kövér ujjaival vastag bajuszát csavargatta. Aztán igy folytatta:

– A pártkassza, kérlek, amelyről legendák vannak elterjedve, mindenesetre, nem olyan erős, mint amilyennek gondolják. Az általános választásokra, mindenesetre, együtt szoktak lenni bizonyos összegek, de az időközi választások, kedves barátom, mindenesetre, nem számithatnak olyan támogatásra, mint az általánosak.

– Mennyire számithatnak mégis? – kérdezte János kissé türelmetlenül.

– Hát, kérlek, tizezer koronára, mindenesetre.

– Az kevés?

– Mindenesetre.

– Ti tudjátok, hogy azzal lehet-e?

– Mindenesetre. Ha a kerület olyan.

– Ez olyan?

– Mindenesetre nem. Ribárynak nincsenek olcsó kerületei.

– Hja, igaz – mondta János – hiszen somogyi kerület. Ott Ribáry a főispán.

– Mindenesetre. Ribáry azt mondja, hogy az ő kerületei Koppány lázadása óta mindenesetre ellenzékiek. A kormány örüljön, ha onnan kormánypárti képviselők tudnak feljönni, ha drágán is mindenesetre.

– Majd beszélek Ribáryval.

– Mindenesetre. Azt meg kell tenned. Ribáry ragaszkodik ahhoz, hogy a jelölt jelentkezzék nála és nagyon devótus legyen vele szemben.

János nem is mondta, hogy ismeri Ribáryt. Abból még néhány mindenesetre származott volna. Igy is volt még egy pár raktáron.

– A Ribáry választásai mindenesetre nem azért drágák, mintha Ribáry talán… vagy mintha Ribáry kezén választási pénzek kallódnának el, hanem mert Ribárynak van egy alapelve, amelyhez ragaszkodik mindenesetre.

A szuszogások alatt Jánosnak volt ideje föltenni a kérdést:

– Az mi? Az az alapelv?

– Hogy a választásokon a kutyák is feketekávét igyanak, mindenesetre.

– No de tizezer koronából… – mondta János kedvetlenül.

– … nem ihatnak a kutyák feketét, mindenesetre. De az időközi választásokon, bár az általánosokon szintén, a jelölt a sajátjából fedezheti a kiutalt előirányzott költség és a tényleg fölmerülő költség közti különbözetet.

– Fedezheti? – kérdezte János, akinek eszébe jutott, hogy ő tizezer koronát most egy darabban sem égen, sem földön nem tud előkeriteni. De nem is akar.

– Mindenesetre, – felelte a titkár.

– Mindenesetre, – visszhangozta János, aki már nem is bánta volna, ha a tófalusi mandátum vizbe esik. Azért nem is gondolt rá, hogy a Koppány óta ellenzéki somogyiakat ő a saját, valahonnan felkölcsönzött pénzéből téritse kormánypárti elvekre.

Hangulatilag ugyanis Senkhy ur, a Függetlenség szerkesztője és tulajdonosa, a szabadelvüpárt tófalusi hivatalos jelöltje, nagyon rossz bőrben volt. Minden lépést, az Adél kijelölte uton előre, csak belső vonakodással tett meg. Ő maga nem tudta, hogy miért. Sajátságos, hogy ama zseniális pillanata óta, melyben – Füredy Fábián gróf autó-balesetén keresztül – a lapot megszerezte, följebb-törekvő ösztöne letompult s tájékozódása is nagyobbrészt elveszett. A Tátra óta pedig egészen tanácstalan és talajtalan volt. Szót fogadott Adélnak, de nem szivesen tette. Ha lett volna energiája, máskép cselekedett volna. De energiája nem volt. Valami érzés gomolygott benne, amiről maga sem szeretett számot adni magának, mert valahányszor megpróbálta kérdezni magától, hogy mit akar, mi is volna jó neki, az érzésgomolyag ködfelhői mögül mintha a Gotthelf Elza göndör négerarca nézett volna ki.

Most már tudta, hogy Gotthelfék az ő távozása óta csaknem teljes egy hónapig voltak még a Balatonon, mamzelle Nitouche egy elejtett szavából azt is kivette, hogy Elza egyenes kivánságára. Mert azóta volt egyszer Gotthelféknél, akik mind nagyon szivesen fogadták, csak Elza volt ismét gunyos, tövises és kedvetlen, olyan, mint lellei tartózkodásának első és utolsó napján. És János nagyon szeretett volna gyakran odamenni, de azontul, hogy valamiképpen félt Elzától, volt ennek még egy belső akadálya: az, hogy Adél küldte, sőt sürgette, hogy menjen.

A párttitkártól lejövet, – délután öt óra lehetett, – János szemben találta magát a Gotthelf-lányokkal, akiket mamzelle Nitouche és egy fiatalember kisért.

Jánosnak ugy rémlett, hogy ezt a fiatalembert már látta valahol.

Nagyon megörült a találkozásnak. S még jobban örült neki, mikor Elza, aki szemmelláthatóan vidám kedvében volt, már messziről üdvözölte:

– Jó napot, nagyságos Szépember ur! – mondta – jön a többi nagyságos urak közül? Velünk ezután szóba se áll. Szerencse, hogy találkoztunk, különben még irásban gratuláltam volna.

– Még nincs mihez – felelte János, de már örült a jelöltségének, amely alkalmat adott erre a kedves megszólitásra.

– Nem jön be velünk a Gerbeaudba? Mutogatni akarjuk magunkat magával.

– Hogyne mennék, ha hiv.

– Az urak nem ismerik egymást?

És Elza bemutatta őket egymásnak:

– Doktor Rózsa Rezső, nem-régi ismerősünk. Nézze meg, Szépember: ez a fiatal ur amilyen fiatal, olyan tudós. Senkhy János szerkesztő ur, lellei matrózunk, sok kedves nyári mulatságunk szerzője. Nézze meg, doktor ur, a szerkesztő ur most indul el arrafelé, ahol a miniszterek teremnek.

Bent a Gerbeaudban Elza ugyanilyen irányban vitte a társalgást. Most is csufolódott ugyan, de vidáman és szeretetreméltóan tette. Doktor Rózsáról, akit János csakugyan megnézett és nagyon megnyerő külsejü, borotvált, gyerekarcu ifju embernek talált, még ezt mondta:

– El is felejtettem megmondani: a professzor ur az összes gyorsvonatok doktora.

János Rózsa felé fordult:

– Miért? – kérdezte tőle.

A fiatalember mosolyogva magyarázta:

– Elzácska annak csufol, mert egy héten legalább két napot gyorsvonaton töltök.

Elza hozzátette, mert Rózsa itt abbanhagyta:

– Amilyen szerény, még elhallgatja, hogy azért tölt minden héten két napot gyorsvonaton, mert magántanár a kolozsvári egyetemen, odaszalad előadást tartani, aztán visszaszalad, mert Rózsa doktor ama ritka fiatal tudósok közé tartozik, akik jó családból származnak s megengedhetik maguknak a heti két gyorsvonati ut luxusát.

Jánosnak felderengett a fejében, mikor a kolozsvári magántanárságot hallotta, hogy ő ezzel az emberrel Füredy Fábián gróf előszobájában találkozott. S mert ő ott életében csak egyszer volt, _akkor_… – most már bizonyos kényelmetlen érzés füződött számára Rózsa doktor gyerekarcához. Egyébként ennek a fiatal embernek a nevét hallotta már. Szociológusnak hallotta, vagy valami ilyesnek. Gazdag fiunak, aki nagyon szélsőséges teóriáknak a hive. De közelebbit nem tudott róla. Az egész terület nem nagyon érdekelte.

Elza folytatta a tréfálkozást:

– Rózsa doktor az Emma rózsája.

Emma tiltakozott.

Elza nem hagyta magát:

– Ugy van. És ezzel a Gotthelf-család leányivadékainak története be van fejezve. Engem elvesz a nagyságos képviselő ur, Emmát a nagyságos tanár ur. Akkor mind a ketten tető alatt vagyunk és szegény papa elkezdheti a legnagyobb kétségbeesést, mert csak nagyságos és nem méltóságos tetők alá kerültünk. De mindegy. Szép entellektüellek jutottak egy pénzember családjába.

Ez ugyan csak tréfa volt, de Jánosnak tetszett. Folytatni akarta:

– Tehát belemegy abba, hogy a nagyságos képviselő ur elvegye?

– Nézzétek, – fordult Elza a másik három felé – milyen furcsa toll van annak a vékony nőnek a kalapján!

S mig a többiek odanéztek és véleményt váltottak arról a tollról, Elza halkabban ezt mondta Jánosnak:

– Nézze… ez egy érdekes és veszedelmes kérdés, amit most föltett. Erre csak azt felelem: nagyon haragudtam magára, de már nem haragszom.

– Miért haragudott és miért nem haragszik most?

– Azért haragudtam, mert ostoba voltam; és azért _nem:_ mert megokosodtam.

– Nem értem.

– Eszembe jutott, hogy azért, mert maga akar valamit, vagy mert magával akartat valaki valamit, ami nekem nem tetszik, nekem még nem kell meggyülölnöm magát. Elég, ha azt a valamit én nem akarom.

János, aki nem tudhatta, hogy Elza tud Adél sürgetéseiről, értetlenül bámult a leányra. Aztán megkérdezte:

– De az biztos, hogy most nem haragszik rám?

– Biztos. Nem is tudom, miért van ez igy néhány nap óta, de igy van… Most jut eszembe, ez a fiatal professzor prédikálja tele a fejünket szeretettel. Ez mondja, hogy ha erős akaratunk van, még szerethetjük is az embereket. Mert nem kell félnünk az akaratuktól.

Elza megrántotta Rózsa kabátjának az ujját:

– Figyeljen csak! Hirdetem már a tanait!

A társalgás általános témákra fordult, Jánosnak mennie kellett, mert Adél várta otthon, hogy beszéljen vele a somogyi utja előtt. János szivesebben maradt volna, hogy elnézze a leány nagy, piros száját, anélkül, hogy figyelne arra, amit mond és hogy folytassa azt a müveletet, amit már az imént elkezdett: hogy a szemével lehuzza a leányról a divatos városi ruhát és feladja rá a nedves, fekete balatoni trikót, amiben ugy villogott ki a vizből, mint egy ördög, kerek, kemény, kivánatos ördög, akivel szerelmesen hancurozni olyan gyönyörü volna.

Ezt ilyen határozottan János most először érezte.

Azzal ment el a Gerbeaudból, hogy igenis meg kell próbálni képviselővé lenni, hátha valóra válhat ennek a furcsa leánynak a tréfálkozása.

Jó meleg volt a szive táján és Lelle óta először érezte magát kellemesen.

XX. FEJEZET.

Egy magyar mandátum

Adél csak percekre jött fel. Még a kalapot, még a fátyolt sem engedte lekérlelni magáról. Az utóbbi időben mindig igy tett. Nőnél szinte hihetetlen erővel tudott vigyáni magára, hogy a szerelem el ne széditse. Érezte, hogy a csók ellágyitaná, elárasztaná forró életvágygyal s ez összetörné egészen, sirásba és gyötrődésbe fullasztaná, ami – kitanulta már önmagán – rohamosan emészti életerejét s képtelenné teszi arra a sürgős és fáradságos munkára, amit még okvetlen el akart intézni.

– Jánoska, – mondta a fiunak – maga most lemegy a kerületébe, a népnek szónokolni.

– Nem szivesen megyek.

– Miért?

– Nem szivesen hagyom itt magát.

– Ne fájditsa a szivemet ilyen kedves beszédekkel. Ha elérzékenyit, összedönti az egész épületet.

– Melyiket?

– Amit most épitek magának, hogy aztán beleköltözhessen.

– De, kérem, Adél, édes, szép betegem, én nem akarom, hogy maga épitsen nekem. Gyógyuljon meg és nekem semmi se kell.

– Nem tudnék meggyógyulni, ha a munkámban zavarna. Lássa, Jánoska, ez az egyetlen örömem, hogy igy elanyáskodom maga felett, hogy megpróbálom, hátha mindhalálig rendbe tudnám hozni a maga életét… Legalább a magáét, szerelmem. Na, ne beszéljünk igy, nagyon mélyre megy a szó. Van elég pénze a választásra?

– Van – mondta rekedten János és a hangjában érdes tiltakozás volt.

– Mert, nézze… ha nincs, én szivesen adom oda, ami kevesem nekem van.

– De ha mondom, hogy van pénzem!

– Jánoska, mondtam már magának, hogy akik szeretik egymást, azoknak nem szégyen egymástól elfogadni.

– Nem, nem!

– A legnagyobb ajándék, hogy az emberek egymást adják egymásnak. Azontul, a többi, ha akármi, ha akármennyi: gyerekség, mert nem is azon tul van, hanem innen rajta.

– Adélka, – mondta a fiu és megcsókolta a nő kezét – ne akarjon adni. Már ugyis… – és abbahagyta.

– Mit már ugyis?

– Semmi, semmi…

– Maga rosszalkodik, János. Ezt nem szabad, ezt ne tegye, ezzel fájdalmat okoz nekem. Ha ezt hallom, azt hiszem, hogy nem szeret már. Szeret, ugy-e?

Ez olyan szépen zengett, hogy körülhullámozta még János kicsit száraz és kurta hangját is:

– Szeretem.

– Akkor menjen és gondoljon rám, ha nagyon kellemetlen napjai lesznek odalenn. Gondolja, hogy nekem okoz örömet vele. Én megvárom, amig hazajön, akkorra talán meglesz…

– Mi?

– Amit akarok, hogy meglegyen.

– A mandátum?

– Nem. Egyéb. Majd meglátja. Ne kérdezze. Isten vele. Megyek.

A fiu lehajolt, hogy ujra kezet csókoljon. A nő kiforditotta a kezét:

– A tenyeremet, Jánoska. Az olyan, mintha a számat csókolná.

Aztán mosolyogva sóhajtott:

– És még sem olyan.

És elment.

Este ért János Kaposvárra.

Ribáry éppen vadászatról jött haza, azon csizmásan, sárosan, bőrkabátosan ölelte Jánost keblére.

– Szervusz, édes hálópajtásom, isten hozott! – harsogott János felé. – Tudom, hogy a kerület miatt jöttél le, tudom. Ráértél volna később is.

– Azt hittem, bátyám, kötelességem…

– Hja, civiljelölt, az jőjjön le már, amikor eszébe villant, hogy ő az én országomban szeretne mandátumot kapni, de te akár le se jöttél volna!…

– Nekem azt mondták, a pártban…

– Az más, öcsém, az mind más! Neked majd máskép csináljuk. Te vagy az, aki megosztottad velem a párnádat és a parfümödet! A te választásodnak olyan simán kell csuszni, mintha megolajozták volna.

János megköszönte szépen.

– Ma hetivásár volt, ma ittbenn van biztosan a városban lábahuzi Grünstein, a tófalusi kerület apja, átküldünk érte a Koronába és egy kis haditanácsot tartunk vele. Amit elhatározunk majd, az szentirás lesz.

Ribáry már küldött is lábahuzi Grünsteinért.

– Hogy ki a lábahuzi Grünstein, ugy-e? Hát az csak kocsmáros Tófalun, sőt egy kicsit sántás is az egyik lábára, ezért hivják lábahuzinak, de nemcsak a legokosabb ember a kerületben, hanem minden parasztnak a legjobb barátja. Az öregekkel nevelődött, a fiatalokat nevelte, mindenkivel te-tu, aki nincs a zsebében, annak ő van a szivében, ő szervezte már vagy tiz választáson, hogy ki hogyan kapjon pénzt, kinek-mindenkinek legyen haszna az alkotmányból. El se képzeled, mennyire megkönnyiti egy főispánnak a munkáját egy-egy ilyen ember a kerületben.

És a főispán tovább beszélt Grünsteinről, aki tiz percen belül megérkezett. Magas, erős, szélesvállu ember volt, akin az is, hogy öreg, az is, hogy zsidó, csak alig látszott meg. Naptól vörös magyaros ábrázatát az tette jellegzetessé, hogy az orra vége megvastagodott és a közepén egy vonal szaladt lefelé, ugy, hogy az orra kicsit kétágunak látszott. A bal lába valamivel rövidebb lehetett, azért mintha huzta volna maga után. A hangja és a beszédje inkább parasztgazdát mutatott, csak a hosszu nadrágja és a cuggos cipője árulták el, hogy a vidéki élet intelligenciájához tartozik.

– Adjon isten, Náci bácsi! – köszönt rá Ribáry. – Idenézzen, ki van itt! A maguk uj képviselője. Senkhy János szerkesztő ur. Ugy nézzen rá, hogy nagyszerü fiatal ember és az én legjobb barátom.

– Tartom szerencsémnek – mondta Grünstein és nagy tisztességtudással hajolt meg János felé.

– Mondd, öcsém – kérdezte a főispán Jánostól – mennyit szánnak odafenn a mandátumodra? Azt Grünsteinnek tudni kell.

– Tizezer koronát – felelt János kicsit kedvetlenül.

– Hát az nem sok, öcsém, de nem baj, _neked_ annyiért is van Somogyban mandátum. Mennyibe került legutóbb Tófalu, Nácikám?

– Sieben und fünf machen zwölf – számolt magában félig fennhangon Grünstein, aztán kimondta: – Az bizony kóstált százhuszezer koronát. De ha méltóságod azt mondja, hogy most csak tizezerbe kóstáljon, akkor tizezerbe kóstál.

– Ez beszéd! – helyeselte a főispán.

Grünstein már részletezte: